Kamera (lat.) I. fényképezőgép, kamra, szobácska – 1. CAMERA LUCIDA („világos kamra”), úgy is, mint CAMERA CLARA, fiz W. Wollaston által 1809-ben feltalált készülék, amely a camera obscurához (lásd alább) hasonlóan arra szolgál, hogy egy tárgy – pl. egy táj, egy arcz stb. – képét papírlapra vetítsük, s így könnyedén lerajzolhassuk. – 2. CAMERA OBSCURA („sötét kamra”), fiz optikai eszköz, a mely egy belül elsötétített faládácskából áll, melynek elülső falán egy vagy több, csavarral állítható gyűjtőlencse helyezkedik el, hátulsó falán pedig fátyolosra csiszolt üveglap található, a melyet tetszés szerint közelíthetünk a lencséhez, avagy távolíthatunk tőle. A lencse azon sajátságából adódóan, hogy az egyazon pontból ráeső fénysugarakat megtöri, a sötét kamra belsejében fejtetőre fordított kép alakul ki arról a tárgyról, a melyet a lencse elébe helyezünk, pl. egy gyertyáról, egy arcról stb. Ha a kamera hátulsó falát alkalmas távolságra állítjuk a lencsétől, az üveglap fölfogja ezt a képet.
Felütés, 1887. január
1887 januárjának közepén egy éjszaka Madame Helena Petrovna Blavatsky
különös álmot látott.
Mielőtt bővebben beszámolok erről az álomról, minden figyelemreméltó
részletével együtt, először is hadd nyújtsak egynéhány vezérfonalat, néhány
elővigyázatos irányjelet és bóját azzal kapcsolatban, voltaképp miről is
fog szólni ez a történet. Felütése az elenyészés, talán a halál alakjában
– véleményem szerint ez mind közül a legtitokzatosabb –, de az emlékezetből
való elenyészés is. Talán – vagy legalábbis lehet amellett érvelni, hogy
e kettő ugyanaz a dolog, amennyiben az a személy, akire visszaemlékeznek,
valamiféle módon, lélekként, gondolatként, szellemként, kísértetként, angyalként
vagy ahogy tetszik, mégiscsak létezik. Az igazság pedig talán egy szegletben
rejtezik, egy emlékkötegben, szavak vagy képek együttesében, amelyek egységbe,
mintába foglalhatók, sőt talán egyenesen egy váratlan igazsághoz vezetnek.
Jelen célom rekonstruálni néhány embert. Szerény cél, nemdebár?
Madame Helena álmodott. Körötte mindenütt a nagy Lansdowne Road?i ház aludta csikorgó-nyikorgó álmát. Jéghideg éjszaka volt, s mire a kályha végre-valahára kezdte kiadni magából gyönge és szeszélyes melegét – szene sziléziai barnaszén volt, erős kormú, rossz minőségű – az asszonyság már számtalan szőrme- és takaróréteggel borította be ágyát, oly kincsekkel, melyeket Oroszországból hozott magával Londonba. A széles ágy már-már orosz szánra emlékeztetett, abból a szilárd, csónakszerű fajtából, amely sikerrel dacol a hatalmas sztyeppék havas-jeges szelével. A gyapjúszövetek és irhák eme savanykás illatú halmában aludta nyugtalan álmát Madame Helena.
Itt következik, mit látott álmában. A gőzkomp már nekiindult, hogy átszelje
a két kikötőváros, Calais és Dover közti hajóutat, ezt a fodrozódó, ólomszürke
vizet, amely magától értetődően emelkedik meg a hirtelen jött kemény viharok
előtt. A tenger a hajószalon padlózatára fröcskölte fehér habját, ahol
már csak orosz emigránsok egy csoportja iparkodott gondoskodni a jókedvről,
hitvány vodkával és a szülőföld hasonlóan hitvány dalaival. Madame Helena
Petrovna csöndben ült. Megdagadt lába jobban fájt, mint valaha, a szél
pedig úgy zúgott a fülében, mint az elkárhozott lelkek nyögése. Madame
Helena erőnek erejével próbált arra gondolni, amikor majd megérkezik Londonba,
a nagyvárosba. Ott már értékes összeköttetések sora vár rá, nevek és kapcsolatok,
akik fontos ajtókat fognak megnyitni. A fanyar émelygés makacsul kúszott
fölfelé a torkán. Meredten bámulta magas szárú, fekete cipőjét, amely éppoly
duzzadtnak látszott, s éppúgy a szétrepedés határán állt, mint maga a lába.
Felnyögött.
Az idegen finoman megérintette a könyökét. Megviselt, jelentéktelen
alak volt, ez rögtön látszott. Felöltője rossz minőségű volt, kezét pedig
zsírfoltos ujjatlan kesztyű takarta, mintha csak egy minszki halpiacról
szalajtották volna. Mikor lehajolt az asszonyhoz, ő csak a kékes árnyalatú
szemüveg villanását látta a férfi orra fölött. „A portréját, nagysád?”
Bódító hagymaszag áradt belőle. Madame Blavatsky igyekezett inkább a szavaira
figyelni. A férfi fotográfus volt, és megragadta az alkalmat, hogy felkínálja
a portékáját. Talán azért, mert az asszony volt az utolsó olyan utas a
hajószalonban, aki esetleg még megengedheti magának. Egy fotográfiai kép,
az új módi szerint. Párizsban már látott ilyen, a tulajdonos arcképét viselő
carte de visite?eket. Elegáns, különleges, sőt talán rendkívülinek mondható
ötlet. Nagy üggyel-bajjal megigazította a fejét körülfogó kendőt, majd
előkelően a fotográfus felé bólintott.
Az álom most levonult a hajó belsejébe. A sötéten tekergőző folyosókon,
melyek fölfelé mintha nyitva álltak volna a messzi, csillagos ég alatt,
Madame Helena a kabinja után tapogatózott. A komp belseje végtelenül sok
dobozformájú fülkére és magas, keskeny ajtókra oszlott, s végül kénytelen
volt találomra kinyitni egy ilyen ajtót, majd átmászni a küszöbön.
Odabenn egyenletesebb volt a hajó mozgása. A kabin üres volt, egy macskát
leszámítva, amely békésen aludt a barna hálómatracon. De mire az asszonyság
föleszmélt, a macska mintha átváltozott volna, furcsa kék színű gyermekké
alakult, s a kis test dermedten követte a hajó ringatózó mozgását – ekkor
a gyermek szeme hirtelen Madame Helena felé fordult, s a hideg száj sikolyra
nyílt, akár egy fekete lyuk a fehér arc közepén. S ebben a pillanatban
felriadt, hallotta a széndarabok tombolását a kályhában, a tüzes ropogást,
hallotta, amint a ház szelíden nyög és jajgat, mint egy eresztékeiben megfeszülő
hajó. Az álomból később semmire nem emlékezett, csak a fotográfus képére,
a kamera szemére.
H P B
1887 késő őszén új folyóirat került forgalomba a spiritizmus londoni
barátainak körében. A fiatal Mr. William Butler Yeats éppúgy a Luciferről
beszélt, mint Mr. George Bernard Shaw, merthogy Lucifer volt a kiadvány
meglehetősen merész címe – s ha kimondott tekintélyről nem beszélhetünk
is, bizonyos izgatott érdeklődés mutatkozott iránta e literátus társaságban.
A lap értelmi szerzője egyébiránt egy nő volt, méghozzá orosz, bizonyos
Madame Helena Petrovna Blavatsky – egyesek úgy vélték, ősrégi orosz-német
családból származó hercegnő, mások azt mondták, szélhámos és kalandornő,
aki sok évig élt az Egyesült Államokban. Mrs. Allingham már arról beszélt,
hogy beleszőné Madame Blavatskyt egyik igen finom novellájába. Egy szó
mint száz, egész London Blavatskyról és a Luciferről sustorgott. A hercegnő
(már ha tényleg az volt) népes spiritiszta összejöveteleket rendezett a
Blavatsky-páholyban, amely Észak-London egyik igen disztingvált részén
helyezkedett el. Egyébként a két Keightley fivér is részt vett mindebben,
a folyóirat kiadásában és a szeánszokon egyaránt – ami bizonnyal szavatolta
ezek kellő respektusát, legalábbis a társaság jelentős része így vélekedett,
igen. Maga Madame Blavatsky is Keightley egyik házába költözött be, a Lansdowne
Road 17. szám alá, ami kényelmes kocsitávolságra volt a Holland Parktól,
vagyis igen kiváló környéknek bizonyult.
Rendez-vous, 1889. április
Az 1889. évben Mr. W. T. Stead, a Pall Mall Gazette és az Englishman’s
Review újságírója odakanyarította az aláírását egy jegyzetlapra, amelyet
ezután egy borítékba zárt, majd átadta Franknak, a szerkesztőségi futárnak.
Április egyik első meleg napja volt. Stead már kinyitotta a tolóablakot,
s most elégedetten dőlt hátra a székén, s vékony kezét keresztbefonta galambszürke
mellényén. Az ívelt karosszék fája megnyikordult.
Ha W. T. Stead portréját szemléljük, egy középszőke urat látunk, szépen a halántékára fésült hajjal, nem kevésbé csinos körszakállal, melyet minden reggel pár csepp verbénával illatosít, ugyanis W. T. Stead nemcsak remek újságíró, de öntelt fickó is. S egyúttal olyan ember, akinek vannak álmai; azt hiszi, az újságoldalakat valaha képekkel fogja megtölteni – noha ezzel a technikával már oly régóta kísérleteznek hiába.
Stead a csinos Mrs. Besanttal való találkozásnak nézett elébe, aki –
véleménye szerint – vonzó s egyszersmind érett nő volt, meg engedelmes
is, amikor néhanapján találkoznak: sajna, mind ritkábbak ezek a női tulajdonságok.
Úgy hallotta, létezett valahol egy Mr. Besant is, gyerekekkel, de a fenébe
is, mit számít, hogy egy asszony szinte mit sem tud az életről? A nő intelligens
is volt, éles megfigyelőkészséggel, amely nemegyszer hasznosnak bizonyult
már az újság számára. Na, most aztán jóra használhatja ezt a képességét!
Stead odaadja neki Blavatsky könyvét. The Secret Doctrine. Mi tagadás,
kusza, lehetetlen történet, de épp megfelelő egy olyan nő számára, aki
hozzá van szokva az alapos, lassú munkához. Piciny, takaros öltések, puha
fehér kezek. Feltűnően pompás haja volt Mrs. Besantnak, halvány, a temperamentumának
megfelelő vörös árnyalattal, és ha leengedi, biztosan leérne a hátáig.
S persze a bánatos, szürke szemek, melyek mindig úgy néztek az emberre,
mintha kérnének valamit. A szék ismét megnyikordult. Stead meg fogja kérni,
hogy látogasson el Blavatskyhoz, talán még egy páholyülésre is eljöhetne.
Esetleg még egy fényképet is küldhet neki. Na ja, ez a kérdés később lesz
majd aktuális.
A spiritizmus divatja csak úgy tombolt Londonban. Knightsbridge és
Belgravia nagy szalonjaiban alig akadt olyan, magára valamit is adó úrasszony,
aki ne állított volna föl legalább egy asztalt az automatikus írás céljából,
vagy egy kristálygömböt, hogy abban fürkéssze a jövőt. No mármost, Steadnek
is megvolt a maga módszere a jövő kémlelésére és alakítására, a sztorik,
a nyilvánosság, a képek révén. Magában elmosolyodott, amint monogramos
ezüst szivarvágójával (a 172. sz. tárgy a Titanic-gyűjteményben) gondosan
lecsippentette szivarjának végét. Gyufát gyújtott, majd gyakorlott kézzel
lobbantotta lángra az ízes szivarhengert, hogy aztán megtöltse szájüregét
a friss füsttel. Ez az élvezet, jutott eszébe, és még valami: egyfajta
naiv várakozás.
A Lansdowne Road kacskaringós, faárnyékos utca, amely a Holland Parkot övező nyugodt, hűvös negyedet, illetve a lármás, füstös Notting-Hill környékét köti össze. Itt még kézzel fogható az alig letűnt múlt, a takaros téglafalak mögött húzódó fáskertjeivel, széles erkélyablakaival, melyek a szürkületben felfedik a magas mennyezetű szobákat, s ezekkel a szobákkal, amelyeket mindig beárnyékolnak a hatalmas fák, az indiai elefánt bőrének érdességével vetekedő kérgű fák, a terebélyes, ős-öreg fák, amelyek nyögve törnek utat az utca aszfaltja alatt, és egy darab természetté varázsolják vissza a Lansdowne Roadot. Mintha a letűnt idő egyetlen kis bugyra megmaradt volna a város közepén, a vakolatba vésve, mélyen elrejtve a fák évgyűrűi között, elbújtatva és alig láthatóan.
Egy ilyen időbugyron át lovas kocsi haladt végig az utcán. A lovak nyugodt
lépésben haladtak, csak itt-ott rázták meg a fejüket, ilyenkor megpendült
a kantár, megreccsent a szíj, s a lovak elábrándozva mintha friss zöld
fűről és puha legelőről dörmögnének, de hát egyébként is, ki tudja, mire
gondol egy ló, és e pillanatban amúgy is be kellett érniük azzal, hogy
egy kocsit húznak maguk után, négy utassal (ha a kocsist is belevesszük).
Magas, nehéz, feketére festett kocsi volt abból a fajtából, amelyet hintónak
szokás nevezni, s ennélfogva a két lónak meggyűlt a baja a Lansdowne Road
nem túl meredek, ám csökönyös emelkedőjével.
A kocsi belsejében Mrs. Besant szemlélte a fák lombjait, amint elhaladtak
a poros ablaktáblák előtt. Az ülés dagadt vánkosairól éppen át tudta vetni
pillantását a kőfalon, egyenesen be a nagy kertekbe. Mindenütt rügyek fakadtak,
körös-körül minden a bimbózó növekedéstől és élettől duzzadt s illatozott.
(Mrs. Besant szürke szeme parányit bánatos volt, s éber is, amiből a felületes
szemlélő azt gondolhatta volna, hogy a nő rászorul a férfiúi oltalomra
és támaszra, ám a dolog nem így állt. Annie Besant, szül. Wood, 1847, ír
származású nő volt, vasakarattal.) Most éppen azon igyekezett, hogy összegyűjtse
azokat a kérdéseket, amelyeket hamarosan föltesz Madame Blavatskynak. Mr.
W. T. Stead, aki művelt párbeszédet próbált folytatni, idegesítőnek és
kissé bántónak érezte a nő szórakozott feleleteit, de uralkodott magán,
hátradőlt a párnán, s a továbbiakban éppen csak a száját zárta sértett
hallgatásra.
Herbert Burrows, a fotográfus volt a harmadik fő a kocsiban, aki eddig
egyetlen szót sem szólt, de még ha megtette volna is, akkor sem valószínű,
hogy a másik kettőnek feltűnt volna egyáltalán, ugyanis Herbert Burrows
teljességgel jelentéktelen személy volt. Izzadt a tavaszi melegben, s érezte,
amint a nagy fényképláda súlyosan és esetlenül a combjára nehezedik. Bell
& Howell készülék volt, amelyet voltaképpen műtermi használatra szántak,
de eléggé mobilisnak bizonyult, valahányszor Burrows alázatosan vállalta,
hogy körbecipelje a városban. Foltos zsebkendőjével megtörölte a szája
szélét, s ugyanebben a pillanatban a kocsi utolsót, hangosat csikordult,
majd megállt.
Nagy ház volt, hosszúkás formájú, melyet úgy alakítottak ki, hogy a hátulsó szárnyak, azok a szobák, amelyek a nagy kertre néztek, bizonyára igen tágasak lehettek, s e tényező következtében hasonló nagyságrendű éves kiadással tetézték meg a családi kasszát. Amint a kapu felé közeledtek (amely még mindig zárva állt, noha a vendégek igen pontosan előre jelezték, hogy mikorra várhatók), Stead tett is ezzel kapcsolatban egy tétova megjegyzést Mrs. Besantnak, mire a nő halkan visszakérdezett, „pardon?”, a férfi pedig kénytelen volt megismételni: „húszezer font évente, legalább, mindkét Keightley fivér részéről” és „csillagászati érdekeltségek az északi bányákban”, mire kinyílt a kapu.
Az asszonyság egy kicsi, kerek boszorkányra hasonlított, ez volt az
első, némileg használható gondolat, amely átsuhant Stead agyán, egy furfangos
kis anyóka a gyermekszoba mesevilágából, aki a fejét több rétegben körbefonó
szürke kendőjében lassan kinyitotta házának ajtaját, majd intett, hogy
lépjenek beljebb. A férfi érezte, hogy akarata ellenére fél. A nő maga
nyitott ajtót, szolgáknak és szolgálóknak a férfi nyomát sem látta, amint
Besant mellett áthaladt a hall sötétjén. Rögtön utánuk Burrows is belépett,
ölében a súlyos fényképezőgéppel, de úgy tűnt, Madame Blavatsky semmit
sem vesz észre mindebből. Egy királynő méltóságával haladt előttük, s ügyesen
kerülgette az utazóládákat és bőröndöket, amelyek a hall padlóját borították.
Fanyar, csípős szag terjengett, valami vad és könnyen uralható dolog illata.
A férfi látta, amint Besant diszkréten elővesz egy vékony zsebkendőt, majd
orrlyuka alá helyezi, s egy pillanatra irigyelte a nő nőies gyengeségét.
A szag eredetét egy nyitott utazóláda fedte fel: egy halom félig kész állatbőr
lógott ki belőle, közvetlenül mellettük pedig egy kitömött prérikutya üveges
műszemei meredtek makacsul a férfi arcába.
Stead kezdte mind kellemetlenebbül érezni magát, s ráadásul az esetlen
Burrows is ott volt mögötte; ölében a kamerával, hóna alatt a seprűnyélként
meredő állvánnyal követte őt. A legjobb lesz, ha többé semmilyen szívességet
sem kér tőle.
Stead egyik csizmája hirtelen hangos reccsenéssel ütközött bele valami
tojáshéj vékonyságú, ám annál keményebb dologba; egy egész kicsiny fadoboz
volt az, fakó színű, ránézésre réges-régi dobozka, s a sötétből, olyan
közelről, hogy Stead összerezzent, megszólalt Blavatsky puha, kicsit raccsoló
hangja, jellegzetes orosz akcentusával. „Ez egy múmialáda, Monsieur Stead,
csupán egy szegény öreg aszott macska.” S a férfi nagy bosszúságára kacagni
kezdett, tompa, hurukkoló hangon, miáltal mintha teljesen elveszítette
volna minden nőiségét, igen, szinte visszataszítóan durvának hatott, s
a férfi a legnagyobb elképedésére hallotta, amint Mrs. Besant is vele nevet.
Stead érezte, hogy homályos rosszkedve lassacskán dühvé alakul. „Menjünk
ki a kertbe – mondta Madame Blavatsky. – Menjünk ki a fényre!”
Stead lassan ment a többiek után, mérge nem hagyott alább. Hallotta, hogy a két nő beszélget egymással, de egyetlen szót sem fogott fel. A hall végén egy ajtó nyílt, s amögött már nem borította tapéta a falakat, csak egyszerű vakolás, amiből a férfi arra következtetett, hogy az inasok birodalmában járnak. Sejtését megerősítette egy tábla, melyen csengővezetékek sorjáztak. Miután egy lépcsősor végén nyíló ajtón keresztül elhagyták a házat (úgy tűnt, lejt a föld, és a fáskert valamivel mélyebben fekszik, mint a ház előoldalán található termek), a férfinak az a benyomása támadt, hogy valahol egy kisgyermek sír. Vékony, fülsértően nyugtalanító hang volt ez, intenzitása már-már állatias volt, s a férfit egy pillanatra megint elfogta a félelem. Aztán az a megnyugtató gondolata támadt, hogy az excentrikus Madame Blavatsky talán afféle jótét lélek, aki kézen fogja a nagyváros hontalan utcagyerekeit, de aztán el is vetette ezt az ötletet, amely túlságosan fantasztikusnak tűnt, s egy szempillantás alatt feledésbe is merült. Kilépett a fényre, amely olyan élesen tűzött, hogy belésajdult a szeme. Léptei nyomán csikorgott az ösvény homokja. Valamivel arrébb Burrows foglalatoskodott állványának fölállításával a vizenyős pázsiton, Stead pedig határozottan látta, hogy a vállalkozás eleve kudarcra van ítélve. A fotográfus egészen lehetetlenül viselkedett. Hangosan átkozta a kerti utat, Mrs. Besant pedig csodálkozó pillantást vetett feléje gyöngéd, szürke szemével. Tegyen bármit, hamis nőszemély.
Herbert Burrows hangosan krákogott. Az előhívótálka szúrós szagot árasztott,
amelytől könnyezni kezdett a szeme, és mellényzsebéből újra meg újra elő
kellett kotornia a zsebkendőjét, hogy megtörölje az orrát. Burrows műterme
a Szent Pál-székesegyház mögötti keskeny mellékutcák egyikében helyezkedett
el, az előkelő környék határán, ám egyúttal egy sötét, lelakott negyedben,
ahová még mindig ritkán nézett be a nap, s ahol a nagy londoni tűz óta
a jelek szerint nem sok minden változott. Burrow műterme hideg volt és
huzatos, s a fényképész az előhívókád mellett végzett munkája során ráadásul
rosszindulatú, idült köhögésre is szert tett. Feleségének, Bethnek legalábbis
ezt mondta; Beth már rég felhagyott azzal, hogy kikászálódjon az ágyból,
amelyben immár az idő túlnyomó részében fakó arccal, izzadtan feküdt, s
fejét egy vérfoltos párnán nyugtatta, míg Herbert reggelente teát főzött
neki. A férfi ismét köhögött. A lemezen lassan kezdett előjönni a kép.
Három exponálás hozott jó eredményt. Az egyik Madame Blavatsky en face
képe, a két másik pedig egy-egy egészalakos felvétel, s bár meg kell hagyni,
az utóbbiakon az asszonyság egy rozoga kerti székre ereszkedett, azért
érezhető volt jelenlétének szilárdsága. Az egyik képen Mrs. Besant is feltűnt,
amint diszkréten az asszonyság székének támasztja könyökét, ám Steadnek
nyoma sem látszott, csakis Herbert Burrows kínzó emlékezetében. Stead szerkesztő
úr a tegnapi nap során szinte teljesen elvesztette az önuralmát, és makacsul
kitartott amellett, hogy ő igazgassa Burrow munkáját, ami igen fájdalmasan
érintette az idős szakembert. Az öreg orosz nő ezzel szemben nagyon elégedett
benyomást keltett. Herbert Burrows felsóhajtott, majd óvatosan a fixálókádba
emelte a törékeny lemezeket. A folyadékfelszín alatt szinte megmozdultak
az alakok, Burrows pedig ismét átélte azt a békét és szakmai büszkeséget,
amely segített neki átvészelni a hosszú, munkás napokat. Itt benn, a sötétben
úr volt ő, képei pedig pontosan azzá váltak, amivé ő tette őket. Egy pillanattal
több fürdő a kelleténél, és Mrs. Besant óvatos mosolya mindörökké eltűnik
a kémiai folyamatok maró sötétségében. Olyan volt idebent, mint az alkimista
titkos kamrájában, ahol különös és erős szagú folyadékokkal teli sötét
üvegcsék töltik meg a polcokat. Itt rejtőzött minden művészete, a végső
titokhoz, az Arcanumhoz vezető út. Megint Bethre gondolt, meg arra, hogy
vajon megpróbáljon?e egy kis füstölt angolnát szerezni útban hazafelé.
Ne sajnálják ezt maguktól, ne bizony! Most épp nincs étvágya, szokta mondani
az asszony, de a férfi legkisebb erőfeszítésének is oly megindítóan tudott
örülni, s oly hálás volt érte.
Herbert Burrows újból embernek érezte magát, amikor végre kitehette
a képeit száradni a műteremben. Végre a mellkasában érzett makacs nyomás
is enyhült, s amikor kijött az előhívófülkéből, s becsukta maga mögött
a műterem ajtaját (nem felejtse el megolajozni a zárat), kedve szottyant
elfütyülni egy részletet a legutóbbi music hall-számból. „Daisy, Daisy,
jer, légy a kedvesem!” Egy harsányan kifestett nő, aki szakadatlanul a
kinti lámpa mellett strázsált, kihívóan felé lebbentette a szoknyáját,
amikor elhaladt mellette. Herbert Burrows egész úton hazafelé ezt fütyörészte:
„Daisy, Daisy…”
Utószó
Legelőször is szeretném kijelenteni, hogy ez egy kitalált történet
– még akkor is az, ha történeti személyeket, s olyan eseményeket, tényeket
vesz alapul, amelyek valószínűleg megtörténtek, csak nem pontosan így.
Minden időpontmegjelölés helytálló viszont, és a híres Madame Blavatsky
tényleg Londonba érkezett 1887-ben. Annie Besant, a teozófus jelentékenyen
kivette a részét a kor nőkérdéseiből, William Thomas Steadhez, a legendás
zsurnalisztához hasonlóan. Stead szerkesztő úr a valóságban sokkal rokonszenvesebb
ember volt, mint amilyen fényben bátorkodtam föltüntetni. (A beszámolók
szerint a Titanic utolsó, 1912?es útján viccek és anekdoták elmesélésével
tartotta a lelket balszerencsés utastársaiban.) Charles Leadbeater szintén
történeti személyiség, aki a valóságban éppoly botrányos események résztvevője
volt, mint az én történetemben.
A Lansdowne Road 17. szám alatt állt egyike azon házaknak, ahol Madame
Blavatsky Londonban lakott. Vettem magamnak a jogot, hogy a gazdagok által
lakott Holland Park közelében válasszak ki egy címet, miután a London térképére
vetett egyetlen futó pillantásból is kiderül, hogy a városban legalább
húszegynéhány ugyanilyen nevű utca található.
FEJÉRVÁRI BOLDIZSÁR FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu