2002 decemberében Darmstadtban több mint negyven történész, politológus
és újságíró találkozott Németországból, Izraelből, Koszovóból, Szerbiából
és Montenegróból, Lengyelországból, Romániából, Oroszországból, Szlovákiából,
Csehországból, Törökországból, Magyarországról és az Egyesült Államokból,
hogy megvitassák egy „Elűzetések elleni központ” létrehozásának problémáit.
A résztvevők többsége egyetértett abban, hogy szükség van egy „Európai
elűzetések elleni központ”-ra. A prominens történészek (mint Hans Lemberg
és Karl Schlögel és Włodzimierz Borodziej Lengyelországból) egy európai
diskurzustér kialakítása mellett voltak, hogy „határokon átlépve és interdiszciplinárisan
lehessen újra elsajátítani az elűzetés, elűzők és elűzöttek már sok esetben
elveszett történeteit“. A szakértők között csak egy olyan volt, Arnulf
Baring Berlinből, aki „nem vonta ugyan kétségbe egy európai központ fontosságát,
de azt mindenekelőtt a német-lengyel megemlékezésre akarta koncentrálni.“
Ez ellen szólalt fel a jelenlevők többsége, akik arra hívták fel a
figyelmet, hogy egy esetleges német-lengyel dominancia újabb félreértések
és konfliktusok veszélyét idézné elő.
Hamar kiderül, hogy ha lengyelek és németek akár „bilaterális” párbeszédben
beszélnek az elvesztett szülőföldről és az elűzetésről, lehetetlen a témát
csupán Alsó- és Felső-Sziléziára, Pomerániára vagy Kelet-Brandenburgra
korlátozni; automatikusan felmerülnek újabb nézőpontok és regionális vonatkozások,
az „elvesztett szülőföld” a németek és a lengyelek számára is az elveszített
keleti területeket jelenti. Ami azonban figyelemre méltó - hogy nem csak
a második világháború után. Már a két világháború között is mély érzelmeket
váltott ki mind Lengyelországban, mind pedig Németországban, Litvániában
vagy a szovjet Ukrajnában és Belorussziában az a tudat, hogy a határon
túl találhatók azok a területek, amelyeket „vissza kellene szerezni”.
A Nagy-Lengyelországból való német menekültek már 1919 márciusában
megalapították a „Poseni menekültek Német Honi Szövetségét”. Ugyanakkor
a bolsevikok által elfoglalt zsitimiri, minszki vagy kijevi körzetbeli
lengyel földbirtokosok is létrehoztak egy „Egyesületet a Keleti Területek
Megvédésére”. És a második világháború után „visszanyert területek” nemcsak
az Oderától keletre fordultak elő, hanem a Bugtól keletre is.
A litvánok, ukránok vagy beloruszok Vilnát, Lemberget vagy Pinszket
olyan városoknak tekintették, amelyek végre „visszatértek az anyaországhoz”.
Az egykori lengyel Kresyt (a keleti határvidéket) éppolyan alaposan
ellitvánosították és elukránosították (ill. egyszerűen eloroszosították),
mint ahogy az egykori német keleti területeket ellengyelesítették. Vilnában
és Lembergben hasonló félelmek uralkodtak (és uralkodnak még mindig) a
lengyelek esetleges visszatérésével kapcsolatban, mint Wroclawban vagy
Szczeczinben a németekkel kapcsolatban.
Mind a lengyeleknek, mind a németeknek olyan területeket kellett elhagyniuk
a második világháború után, amelyeken már évszázadok óta éltek.
Olyan területeket, amelyekhez erős érzelmi, tradicionális és történelmi
kötelékek fűzték őket. Mind az egykori Kelet-Németországban, mind az egykori
Kelet-Lengyelországban közvetlenül a második világháború után az azonnali
menekülésre ösztönző tendenciák mellett megvolt a semmivel sem gyengébb
maradni akarás is, ami erősebb volt, mint a félelem az „újtól”.
Az ilyesfajta magatartás az új határok tartóssága iránti kétellyel,
politikai változások (pl. újabb világháború) lehetőségére, a nemzeti együttélés
reményére való hivatkozással járt együtt, és a nagyszámú német vagy lengyel
értelmiség esetében Lembergben, Vilnóban, Wroclawban vagy Gdanskban - a
nemzeti jelleg megőrzésének szempontjával az elvesztett keleti területeken.
De majdnem minden németet erőszakkal elűztek. És nem csak a németeket.
Bár az áttelepítési szerződések, amelyeket 1944 szeptemberében a „lublini”
Lengyelország és a szovjet köztársaságok (Belorusszia, Litvánia, Ukrajna)
részéről aláírtak, az „önkéntes evakuálás” fogalmát használták, a lengyelek
egy részét (pl. a vilnói területről, Kelet-Galíciából vagy Volhíniából)
ugyanígy kitelepítették.
A kényszer ott sokféle formában jelentkezett - a közvetlen terrortól
(pl.
Kelet-Galíciában vagy Volhíniában) a letartóztatásokon és a Szovjetunió
belsejébe való elhurcoláson át egészen az erőszakos ukránosításig vagy
litvánosításig. A kiutazás melletti döntést segítette az a tudat is, hogy
jobb Nyugaton belevágni egy bizonytalan jövőbe, mint a biztosba - Keleten.
1945 szeptemberében Stanislaw Grabski, aki a Varsói Országos Nemzeti
Tanács megbízásából foglalkozott a lengyeleknek a Kresy-ből való áttelepítésével,
azt írta, hogy ha a lengyeleket valami visszatartja a Lengyelországba való
kiutazástól, akkor az nem annyira a határok megváltoztatásának reménye,
mint inkább a repatriálókra Lengyelországban váró sors bizonytalansága
valamint a fatális utaztatási körülmények. Az „önként áttelepülő” lengyelek
sorsa itt valóban maximálisan megfelelt az erőszakkal kitelepített németek
sorsának. A gyakorta hetekig eltartó utazás - különösen az őszi és a téli
hónapokban - komoly áldozatokat követelt. Itt most csak egy példát hoznék
fel. 1945. november 19-én a kelet-galíciai Buczaczból egy 961 főből álló
csoport indult útnak, köztük 143 gyerek, 55 vagonban, amelyekből csak 14-nek
volt teteje. Három héttel később, december 10-én ért el a kb. 250 km-re
fekvő Rzeszowba. Csupán a határon való veszteglés idején megfagyott 4 személy.
A beszámoló nem tett említést se a betegekről, se a korábbi áldozatokról.
Mindmáig nem ismerjük sem a német sem a lengyel elűzetés veszteségeit pontosan.
Minden áttelepülőnek közös tapasztalata volt a félelem az új helytől,
a teljesen új környezettől. Mind a németeknek, mind a lengyeleknek számolniuk
kellett azzal, hogy idegen elem lesznek, amely a helyi lakosság számára
versenytársat jelent. Az elfoglalt Németországból a „visszanyert területekre”
és a „lublini” Lengyelországból a Kresy-be küldött levelek egyaránt az
idegenség és az elutasítás érzéséről tanúskodnak. Még további hasonlóságokat
is fel tudnék sorolni. De tudatában kell lennünk annak, hogy mindezek a
vonások nemcsak a lengyelekre és németekre, hanem minden kényszermigrációra
jellemzőek.
Az elűzöttek legális egyletei, mind a németek - Nyugat-Németországban
- mind a lengyelek - Londonban vagy New Yorkban - hosszú ideig nem adták
fel a visszatérés reményét. A Bug és az Odera között is sajátos szerepet
játszott a Kresy emléke. A „Gazeta Wyborcza“ újságírója így emlékszik vissza
a 90-es évek közepén: „A Népköztársaság idején egyedül az, hogy valaki
a Kresy-ből származott, egyet jelentett a rendszerrel való szembenállással.
Aki büszkén hangoztatta ’én Lwówból való vagyok’, eleve kihívást képviselt
a kommunista hatalom birtokosai szemében. A Kresy a társadalmi köztudatban
az autentikus lengyelség helyeként jelent meg, ami mentes volt a kommunista
demoralizálástól”.
Ma azonban a lengyel és a német társadalom többsége számára az „elveszített
területek” már a múltat jelentik, szentimentális mítoszt, amely el van
temetve a történelem temetőjében. Vilna vagy Lemberg új lakói - függetlenül
attól, hogy Kaunasból, Harkovból vagy Szibériából származnak - „anyaországnak”
tekintik az egykori lengyel határvidéket, a Kresy-t. A vilnói és lembergi
lengyelek új hazára találtak Breslauban, Allensteinben vagy Stettinben.
A Breslauból, Allensteinből vagy Stettinből való németek pedig -Magdeburgban,
Münchenben vagy Hamburgban. Néhány éve így írt egy (1960-as születésű)
lengyel újságíró: „A wilnai Ostrobramska utca kevésbé meghitt a számomra,
mint a Schweidnitzerstrasse Wroclawban. (...) Sőt, tovább megyek - a prágai
Václav tér is közelebb áll hozzám, mint ez a mitikus wilnai utca.“.
És fordítva is: Hans-Jürgen Bömelburg 2000-ben kiadott, „Vertreibung
aus dem Osten“ (Elűzetés Keletről) című könyvében a következő példa található:
Az egykori Alsó-Sziléziából elűzöttek egyike, Günter Ernst, így emlékezett
arra, amikor a 90-es évek elején valahol Németországban egy céges autón
meglátta egy alsó-sziléziai ismerős nevét: „Felhívtam. Egy hang üzleti
hangnemben azt mondta, „igen, az apám Sziléziából, Königsberg közeléből
való.” Közbevetésemre, hogy Königsberg Kelet-Poroszországban van, csak
annyit hallottam, „vagy úgy”.
Mai feladataink közé tehát nem csak a „visszanyert” és „elveszített”
területek újracsoportosítása tartozik többet tapasztaltakra vagy jobban
károsultakra, hanem a közös - bár sokszor fájdalmas - emlékek ápolása is.
Nem ok nélkül emeltem ki a német és a lengyel tapasztalatok közötti
hasonlóságot. Egy Európai Központ elgondolása maximális program. És, mint
a legtöbb ilyen program, aligha megvalósítható. Vannak persze hasonló áttelepítési
vagy elűzetési tapasztalatai a németeknek, magyaroknak, szerbeknek, ukránoknak,
oroszoknak, örményeknek, románoknak - és a hutuknak, tutsziknak vagy kurdoknak
is. De ritka az olyan eset, ahol közös az emlékezet: például a németek
és lengyelek vagy a németek és csehek esetében. A cseheknek és a lengyeleknek
nincsenek se hasonló tapasztalataik, se közös emlékeik.
Néhány hónapja megjelent Lengyelországban egy kis könyv „Az elűzöttek
emlékezete. Grass, Beneą és a közép-európai leszámolások” címen.
Válogatást tartalmazott az elmúlt évek lengyel, német és cseh publicisztikájából.
Míg a lengyelek és a németek a másik oldalt, a nemzetközi vitákat, a nemzetközi
körülményeket is tekintetbe veszik, a csehek kizárólag a saját problémáikra
figyelnek. Ez persze nem baj, de így nagyon nehéz (vagy egyenesen lehetetlen)
szót érteni, ennek érdekében közös platformot kialakítani. Véleményem szerint
pedig, mint mindig, kompromisszumos megoldást kellene találni. Talán egy
közös tudományos intézetet vagy egy tanszéket, például a Viadrina Európa
Egyetemen, az Odera menti Frankfurtban. Egy ilyen tudományos intézményben
különböző országokból való történészek vagy politológusok dolgoznának együtt
közös projekteken. Az intézeten kívül létrejöhetnének „bi- vagy trilaterális”
központok „az elűzetés ellen”, amelyek természetesen nagyon szorosan együttműködnének
az intézettel (tanszékkel stb.).
Talán valamivel hamarabb eljutunk a megbékéléshez, ha a mai „elűzetési
háborúkat” kisebb frontokra bontjuk.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
SCHLÖGEL, Karl
„Az elűzetések tragédiája”
Magyar Lettre Internationale, 51
„Kell-e külön központ, hogy megemlékezzünk a németek elűzetéséről?”
Magyar Lettre Internationale, 50
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu