– Hallod, Halim? Van számodra egy meglepetés a lakásban. Láttad már?
– Karácsonyi ajándék?
– Nem, nem. Még nem. Ez valami más. Nem mutattad meg neki? – kérdezte Nourdine apát.
– Nem volt időm. Hiszen elment korán reggel és…
Apa a kulcsokat kereste a kabátzsebében.
– Mi az? Mondjátok már!
– Majd meglátod. Nézd csak meg az erkélyen.
Eljátszottam, hogy nem értem, és segítettem apának a rendőrséghez bekötött riasztóval, mivel nagyon gyorsan kellett mennie. Mikor az erkély felé futottam, hallottam Nourdine-t a hallból kiabálni:
– Most már, ugye, érted, miért tartotta meg Otman a bajuszát?
Míg apa lezuhanyozott és átöltözött, Nourdine-nal kezdtünk el keresgélni a tévécsatornák között. Igazából sok program messze nem volt kristálytiszta. Zúgott a kép gyakran vagy ugrált, és mutatták Fresh Prince-t Bel Airben a szaúdi csatornán (habár arab felirattal és arab reklámmal). Nourdine leragadt egy egyiptomi szappanoperánál, ahol a kép kicsit grízes volt teljesen oké hanggal. A főszereplő egy manus, aki csomó örökséget elveszített, mert valaki összehozott egy autóbalesetet, amitől emlékezetvesztéshez és komoly plasztikai műtéthez jutott. Nourdine kíváncsian nézte, habár a színészek lepusztultak voltak, és a külső jeleneteket bent vették fel.
 Mikor már a stáblista ment, apa jött ki a zuhanyozóból. Úgy tűnt, nincs gusztusa tévénézésre, és inkább karácsonyi bort forralt a konyhában, Nourdine-t és engem is megkérdezett, hogy kérünk-e. Válaszul Nourdine feltekerte a hangerőt, a „Legyen ön is milliomos” zenéje csak úgy harsogott a hangszórókból. Apa rohanvást jött kék fürdőköpenyében csapzott lábbal, a nyakában kunkorodó hajjal.
 – Mi ez? Felvételről megy? De hát ma nem vasárnap van?
 Bármilyen furcsa is, egy egyiptomi csatornán lehetett látni a programot, mégis éppen olyan volt, mint a TV4-en. Három mentőövük volt és ugyanaz a stúdió (bár ez Egyiptomban), ugyanaz a zene és ugyanaz a szívdobogás-hang. De Bengt Magnussonból egy darab sem volt ugyanakkor. Mindenki a legszebb klasszikus arab nyelven dumált, néhány nőnek fátyla volt, néhány férfinak meg szaúdi jebbasa, mint az igazi luxus-beduinoknak.
 Apa elkergetett a fotelból, leült egyenes háttal, és amint belekezdtek, sorra mondta be egyik választ a másik után. Sokszor még a lehetséges válaszokat sem kellett kivárnia. Apa totálisan megtört mindent és mindenkit, és könnyen átment volna a legnehezebb szinten mentőöv nélkül. Az első forduló után küldött engem, hogy hozzam a borosüveg maradékát és a mazsolás zacskót a konyhából. Egész idő alatt a jó válaszok bekiabálását folytatta, egy csomó olasz filmet időrendbe rakott, kitalálta egy ismeretlen angol festő nevét, helyesen tudta a szocializmus szellemi atyjának nevét, és megmondta a kikötőt, ahol a japánok rajtaütéssel támadták meg az USA-t.
 Valamivel később Nourdine letérdelt, mintha keresne valamit a fotel alatt, mert azt mondta, apa biztosan elrejtett valahol ott lent egy megoldási kulcsot. Apa nevetett csak, öntött még bort, és mazsolát ejtett az aljára.
 A program után apa rendbe szedte magát, és kilenc körül sétálni indultunk a Hornsgatan-i Jerusalem Kebab felé. Nem sokan bírtak kimenni a kemény téli hidegbe, úgyhogy megkaptuk az utcára néző legszebb asztalt a felső szinten. Apa azt mondta, bármit rendelhetünk, mert ma este ő játssza a cukipapát. Berendeltük a legnagyobb al mazat-menüt, halloumi salátával kezdtük és tabbouléval, homusszal meg kafta mahlijéval folytattuk. Látszott, hogy a pincérnek imponál, hogy bírjuk étvággyal és pénzzel. Mire visszajött az első utántöltéssel, apa már a székre akasztotta a zöld zakóját, felgyűrte az ingujját, és zsebre vágta a nyakkendőjét.
 Az este hátralevő részében az evés irama a maximumon volt: szürcsölő hangok, padlóra hajított szalvéták és az alkaron csurgó vörös szósz. Amint fogyott az étel, új tányérokat adott a pincér, rajtuk bastorma, szárított ökörfilé és mannsaff, joghurtszószos bárány. Nourdine szerint a városban ez a legjobb bárányhús, és apa, aki szereti a grillezett halat, becuppantott egy csomó samak mashwit.
 Szünetekben a fogások között mesélte apa, hogy lent a garázsban találkozott az új fickóval, aki beköltözött Bengt Magnussonhoz. Hosszan beszélgettek, nyilvánvaló, hogy a fickó nem buzihaver egyáltalán, hanem albérlő, mert Bengt más helyen lakik.
 – Nagyon furcsa – mondta – hogy a fickó kibérelhette a lakást, mert Bengt lakásába korábban már megpróbáltak betörni.
 – Micsoda? Mikor?
 –Valamikor az ősszel. Különös, mi? Hogy észre se vettünk semmit. Valaki megpróbált a levélszekrényen keresztül bejutni. De nem sikerült neki.
 Igyekeztem ártatlannak látszani, és megpróbáltam témát váltani.
 – Khemiri? – kérdeztem apától.– Ez ugye arab név?
 – Aha, arab. Tunéziai.
 – Szerintem nem nézett ki arabnak. Egyáltalán nem borostás.
 – Mert a mamája svéd. És itt született. Mint te.
 Amíg hallgattunk, arra gondoltam, hogy talán ez a fickó is igazi volt fiatal korában, de aztán beesett a csapdába, elvesztette az emlékezetét és elsvédesült. Apa tovább mesélt. Főiskolán tanul a csávó, de előbb megpróbált író lenni. Többször adott könyveket nagy cégeknek, és majdnem mindig azt mondták neki, hogy hamarosan kiadják. Csöndben ültem, és az járt a fejemben, hogy kapcsolatok kellenek mindenhez, ez a fickó nyilván talált jókat, csak elesett a célegyenesben.
 – Feladta mostanra? – kérdeztem meg.
 – Nem, nem hiszem. Vagy legalábbis az az érzésem, hogy nem. De hát töri a fejét azon, hogy mit kellene tennie. Továbbhaladni ugyanezen a nyomon, vagy a tanulmányokra koncentrálni. A tanulás soha nem árt, ezt megmondtam neki.
 – Hagyjuk már a tanulást – mondta Nourdine visszafojtva a böfögést. – Mit mondott Bengtről?
 – Mi?
 – Ez az a Bengt Magnusson vagy nem?
 – Jaj – apa meglepetten feltolta a szemüvegét. – Teljesen kiment a fejemből, hogy megkérdezzem, de nem hiszem. Nehéz lenne elképzelni. Ti magatok is megkérdezhetitek tőle, meghívtam vacsorára karácsony után.
 Azt gondoltam, a Khemirigyereknek nem kéne feladnia, mert Svédországnak több arab íróra van szüksége, és az én segítségemmel talán megtanul igazibbul írni, mint a többiek. Ha nem hiszi, megmutathatom a füzetet, tetszeni fog neki az egész filozófia, térden állva fog könyörögni, hogy terjeszthesse a következő könyvében. Minden könyves cég azonnal a legnagyobb kápészerződést fogja ajánlgatni, és természetesen osztozunk a tortán, mert nélkülem ő egy senki. Aztán be kell tennie a nevemet a könyv köszönőlistájába, és mindig, amikor még több díjat kap, nekem jön az új csekk. Mikor az újságok keményen megcincálják a filozófiáinak az igazisága miatt, és mikor a Khemirigyerek ezt nem tudja majd kivédeni, azt mondja, mindez csak fantáziálás. És minden svéd megveszi a könyvet, mert azt hiszik, kapnak egy félénk kis félarabot röpködő hajjal, de közben igazi arab telivért kapnak!
 Megszakították a gondolatmenetemet, amikor a pincér újabb kis fogásokat tálalt fel, új kenyérkosarat és új üdítőitalt. Persze minden étel a lehetséges legjobb volt, és olyan csípős, hogy izzadság gyöngyözött az orrunkon utána. Mikor mindent majdnem megettünk, mondta a pincér, hogy az étterem desszertként meghív baklavára rárakott vaníliafagyival, és bár igazából már nem bírtam, mégsem tudtam nemet mondani.
 Nourdine-nál betelt a mérték azzal, hogy egy sishát rendelt a kávéhoz. Boldogan hallgatta a bugyborékolást, egyszerre engedte orrán és száján a füstöt. Apa is szívott néhány slukkot, aztán megtörölte a szívókát, és felém nyújtotta a csövet.
 – Na, kérsz? Az ördögbe is, ha a bírod a forralt bort, tán csak elviselsz egy kis vízipipázást!
 Szippantottam néhányat, aztán még párat, és a nikotinlökés helyett a torkomban csak puhaság keletkezett és lágyság az ujjaim hegyéig.
 – Ajaj, ízlik neki – mondta és mutatta Nourdine. – Veszélyes vizeken evez, semmi kétség. Dohányos lesz belőle.
 – Szó sincs róla. Az én fiam soha. Több esze van ennél.
 – Miről beszélsz, he? Meg ne próbáld összekapcsolni a cigarettát az intelligenciával. Ki is nyerte meg a legutóbbi sakkpartit?
 – Szerencse. Csupán szerencse. Ahogy mondani szokás: Néha még a teve seggére is eshet az eső.
 Alaposan megnéztem apát és Nourdine-t, ahogy ott ültek és civakodtak mosolyogva, mögöttük a Horngatan autósurrogása, körülöttük a sötét helyiség a homályban a sok arab berendezési tárggyal. Kicsit sajnáltam, hogy nem hoztam magammal a karácsonyi ajándékaikat, mert ebben a környezetben tökéletes lett volna előhúzni apának a zsebkönyv kiadású Koránt, Nourdine-nak meg a színházas csajszi Nokia-telefonját. (Az utóbbi időben fontos neki, hogy tökéletesen működjön a mobilja, ne mulasszon el egy hívást se.)
 Az este a lehető legjobban fejeződött be. Csomó szimbólumduma után, amit Nourdine fogott rendesen, apa elintézte az egész számlát, a pincér elégedetten tűnt el az alsó szinten. Az asztal rendetlen volt, mint a csatatér, csöpögő szósztócsák, tornyozott tányérok és félig rágott kenyérdarabok. Nourdine a fogóval a vízipipa hamuját piszkálta, mialatt én mentolízű fogpiszkálóval tisztítottam a fogamat.
 – O boy, ez az élet. – Mondta Nourdine boldogsággal a hangjában.
 Apa és én csak bólintottunk, mert felfogtuk, hogy igaza van. Pont mikor indultunk volna, apa megtörölte a bajszát a szalvétával, és nevetéssel telt meg az arca. Felmutatta a szalvétát, mint egy matador.
 – Lehet, hogy elkéstem vele, de… Észrevetted ezt itt? És te?
 Apa Nourdine-ról rám váltotta a pillantását. A szalvétán ott volt (még egy kis vörösszósz maszaton kívül) a Sziklamecset képe piros-fehér-zöldben. Svédül az állt alatta, hogy „Jerusalem Kebab”, kicsit alatta még az is: „Keleti specialitások”.
 Nourdine-t rázta apával együtt a nevetés, és sokáig kellett várnom, mire lenyugodtak.
 – Mondjátok már meg. Mi olyan vicces?
 Apa az arab szövegre mutatott a szalvétán, és mondta, hogy olvassam. Kettejük segítségével, elég sokkal, kibetűztem a szöveget. Végre megértettem, mi benne az óriási. Apa hosszan nézte a szalvétát, és azt dünnyögte:
 – Svédül azt írják ,Keleti specialitások’, arabul pedig azt ,Visszatérünk még’. Jerusalem Kebab. Szép szalvéta. Nagyon szép.
 Nourdine és én ütemre bólogattunk. Arra gondoltam, apa megtalálja az elrejtett üzenetet, mint egy igazi agyszultán, néha észre lehet venni, hogy pont az én papám.
 Mikor kiértünk az utcára, újra havazni kezdett. Eltettem egy szalvétát a kabátzsebembe, a fezemet pedig behúztam a fülembe. Egész úton haza apa és Nourdine között mentem, és büszkeséget éreztem, tudtam, hogy soha senki nem fog megtörni minket.

       Péteri Vanda fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu