Gönczy Gabriella
Hajónapló.
(Egy hét harminckét íróval a határvizeken.)

„Az író vagy ír, de akkor nincs jelen, vagy jelen van, de akkor nem író, hanem díszpinty“ – imígyen szóla Márton László meghatározása az utazó íróról az „Európa 2000 – Irodalmi Expressz“ kapcsán. Az úgynevezett utazó író lényege az, hogy összeterelik sok más, különböző országokból származó íróval egy tetszőleges közlekedési eszközre – pl. vonat, hajó, légballon, tengeralattjáró stb. –, majd kedvesen ösztökélik, hogy „fedezzék fel együtt Európát“, illetve „építsenek hidakat a kultúrák között“. A mi esetünkben egy hajón építünk – hidakat fel, előítéleteket le. Ez a projekt pedig azt a címet kapta, hogy „Elmosódó határok“ (Odra – Rijn – 2004. Grenzen im Fluss. Literarische Bootsfahrten). 2004 májusában Németország két határfolyóját, az Oderát meg a Rajnát fogjuk bejárni Wroczlawtól Szczeczinig, illetve Rolandsecktől Nijmegenig. Az utasok írók és fordítók nagyrészt a két folyó országaiból, Hollandiából, Németországból és Lengyelországból. Kivéve kettőjüket: Jurij Andruhovicsot, akinek Andrzej Stasiukkal közösen írt, a lengyel-ukrán határvidékről szóló esszékötete nemrégen jelent meg németül és Márton Lászlót, akinek „Jakob Wunschwitz igaz története“ című regénye Guben városában, azaz éppen a behajózandó Odera-vidéken játszódik.
Mielőtt felmásznánk a fedélzetre, Lothar Jordan, a projekt vezetője kiáll a kamerák elé és elmondja, hogy „rohanó világunkban“ egyre erősebben érzi a vágyat „a lelassulás, a kontempláció és a koncentráció pillanatai után“ és éppen ezt a lelassulást szimbolizálná ez a mi hajóutunk. Eztán sietve megjegyzi, hogy „rendkívül eredményes“ lesz az utazásunk, mert a 32 meghívott író 1 hét alatt, 18 határmenti városban (ajaj...) nemcsak 52 felolvasásban vesz részt (hurrá!), hanem a fedélzeten új írások, fordítások, esetleg közös kötetek is fognak születni (nahát!) és ezzel a projekt az „európai integráció folyamatát kíséri kulturális szempontból“ (vissza!).
Lelassulás (Verlangsamung) és kontempláció német módra: kicsomagolás, becsomagolás, fel a hajóra, le hajóról, Wroczlaw német konzulának beszéde, felolvasás németül és lengyelül, kiállításmegnyitó, fel a hajóra, le a hajóról, kicsomagolás, becsomagolás, Lubuskie vojevodság marsalljának fogadása, a helyi általános iskola kórusának koncertje, kerekasztalbeszélgetés az irodalom és a határok kapcsolatáról, fel a hajóra, határellenőrzés, le a hajóról, közönségtalálkozó, kiállításmegnyitó, be a buszba, határellenőrzés, ki a buszból, kicsomagolás, becsomagolás, fel a hajóra, le a hajóról, felolvasás lengyelül és németül, fel a hajóra, a lengyel IBUSZ igazgatóhelyettesasszonyának érdekfeszítő előadása az oderai hajózás perspektíváiról lengyelül, le a hajóról, kicsomagolás, becsomagolás, túl sok program, túl sok nyelv, túl sok benyomás, túl sok szlivovic, túl kevés alvás.

A dzsörmen perfekcionizmussal és maximalizmussal celebrált egy hetes, kontemplációnak álcázott hajsza után ezek az emléknyomok maradnak:

Civilizáció előtti partok.
Se jobbra, se balra, sem a vízen, sem a levegőben nem látszik nyoma annak, hogy emberlakta tájakon utazunk. Csend, mozdulatlanság, türkörsima vízfelület, lakatlan partok. Innen az Odera vizéről nézve még egy úgynevezett régi és egy új EU-tagállam között sem fedezhető fel semmilyen különbség. Több kanyargás és mellékágak elhagyása után már csak a nemzetiszínre mázolt, földbeszúrt botokból következtetünk arra, hogy melyik ország melyik oldalon lehet. Egyszer feltűnik a balparton egy valószínűtlenül lassan mozgó horgász, egyszer pedig a jobbparton egy Lada típusú személygépkocsi, amely szép szürrealistán mutat a vadonban. Másik hajóval sem találkoztunk – mintha egy idegen kontinensen lennénk, és valaki tévedésből pottyantott volna ide minket felülről. Karl Schlögel nemhiába nevezte ezt a folyót „Európa Amazonasának”. A szervezők azt mesélik, hogy ráadásul a mi hajónknak is ez az utolsó útja. Látom magunkat egy héttel később, ahogyan elbúcsúzunk Szczeczin kikötőjében, az üres hajó pedig ezalatt lassan megindul a temető felé. Ott elsüllyed, feloszlik vagy eltűnik.

Civilizáció utáni városok
Frankfurt an der Oder: egy régi porosz város, amely nem a bombázás, hanem az utcai harcok és gyújtogatás következtében pusztult el, de még ma sem lehet biztosan tudni, hogy ki tette és miért. Valamelyik fél a háború vége előtt felgyújtotta a várost – vagy a menekülő németek maguk mögött, vagy a lengyelek, amikor megtudták, hogy a város Németországhoz fog tartozni, vagy az oroszok – ki tudja miért. Ma a város teste egyetlen tátongó seb: hatalmas, lakatlan betonmonstrumok a barna és a szürke meghatározhatatlan, csak az NDK-ra jellemző árnyalatában (röviden: Ossi-grau). Az egyik kockatömb állítólag áruház, a másik kiállítóterem, a harmadik gimnázium. Vonalzóval meghúzott, nyomasztó sugárutak, elvadult grundok, ebben a városban még Ózd után is kínzó honvágya támad az embernek. Heinrich von Kleist szülővárosából csak az egykori garnizoniskola maradt meg a folyóparton. Ez az egyetlen viszonylag emberi épület a belvárosban, a falaihoz lapulva várjuk az indulást. Próbálom felidézni a „Félemelet” (Halbe Treppe) című, a kelet-németek mentális állapotát kiválóan eltaláló kultuszfilm hangulatát. Nem nagyon megy, pedig állitólag itt forgatták.

Hol volt, hol nincs: „Kelet-Európa“
Mint megtudtam, a legtöbb nyugat-európai utastársunk először merészkedett el ilyen messzire keleti irányba. Előre eltökélték, hogy tetszeni fog nekik, de kifinomult udvariassági kényszerük és legnagyobb igyekezetük ellenére is leginkább a döbbenet olvasható le az arcukról. Margriet de Moor például büszkén meséli, hogy az ő mobiltelefonja mentette meg a csipet-csapatot, amikor Krosno Odrzanskieben kitört egy többórás áramszünet, és a zuhogó esőben próbáltak olyan szállást találni, ahol legalább villanyt tudtak gyújtani. Hans Maarten van den Brink már az első nap elmondja, hogy nem szereti a kis nyelveket, mert azok szerinte fogékonyak a nacionalizmusra. Néhány nappal később a dekken üldögélünk a napsütésben, és van den Brink Budapestről kérdezget. Többek között mesélem, hogy vannak budaiak, akik nem szeretnek átjárni Pestre és fordítva, hogy Budán zöldövezetben lehet lakni, viszont Pesten vannak a legendás partik, és a két városrész két élete néha még a szavazási szokásokban is megnyilvánul, tudniillik a budaiak általában konzervatív, a pestiek meg balliberális pártokra szavaznak. Erre komoran megkérdezi, hogy én melyik városrészben lakom. Pesten – mondom. Akkor jó – mondja ő nagyon szigorú arccal. Valószínüleg ő is úgy gondolja, hogy „Európa“ és a „Nyugat“ rokonértelmü szavak. Ez a „másik Európa“, ahonnan én származom, számára láthatatlan, megfoghatatlan. Óvatosan lépdel velünk a semmi szélén, és reméli, hogy nem pottyanunk le a határvizekről a kitudjamibe.

Mi is az a Kelet? A Kelet mindig más, ezért tulajdonképpen a Kelet nem is létezik. A Kelet az, ami tőlünk keletre van, ami nem mi vagyunk, amiről tudni sem akarunk. Oslóból nézve Stockholm, Stockholmból nézve Helsinki, Helsinkiből nézve Szent-Pétervár, Párizsból nézve Berlin, Berlinből nézve Frankfurt an der Oder, Wroczlawból nézve Varsó, Varsóból nézve Minszk, Münchenből nézve Bécs, Bécsből nézve Budapest stb.

- „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek” – mondta Batsányi János.
- „Jó, de csak Kaiserslauternig jutunk” – mondta Esterházy Péter.

Találkozások
Róľa Domaącyna, aki az NDK-időkben barnakőszénbányászattal volt kénytelen foglalkozni, majd úgy döntött, hogy szorb avantgárd költőnő lesz. Ma szorbul, vendül és németül ír lírát és drámát. Élénken emlékszem az ő rendíthetetlen szelídségére, kedvességére és iróniájára, amivel kisebbségiként, nőként, többszörösen megnyomorítva végigcsinálta a diktatúrát.
Barbara Köhler, ahogyan táncol a kezével felolvasás közben. Csuklójának és ujjainak szépséges mozdulataival kíséri a versei zenéjét-ritmusát. Majdnem egy fél tekercset lövöldöztem el, de nem sikerült visszaadnom a felolvasás hangulatát: ez egy olyan tánc, amit nem lehet lefényképezni. Egy kicsit később Barbarát, engem és még két résztvevőt a német parton egy falusi panzióban szállásoltak el a szervezők. Amíg másnap reggel arra vártunk, hogy értünk jöjjenek a többiek, felfedeztünk egy kis románkori templomot. A templombelső akkora volt, mint mondjuk egy nappali, és az egész felett egy hatalmas, fehér márvány angyal lebegett. Megbabonázva tekergettük a nyakunkat az angyal felé. A templomajtón függő 19. századi tábla tárgyilagosan leírta, hogy mi látható odabent. A tábla szövegét Barbara azonnal verssé írta át. Ready-made-poetry.
Márton László, aki mindig túl sokáig álldogál valamilyen régi történeti térkép előtt, és közben majdnem elindul a hajó nélkülünk. (Ezért cserébe ő viszont mindig nagyon türelmesen jelzi, amikor a kb. a huszadik állomáson akarom ottfelejteni a kabátomat.) A legeldugottabb faluban is talál egy krónikát, kalendáriumot, rögöt, nyomot, egyebet mondjuk a 17. századból, aminek a tanulmányozásával több, szemmel láthatóan örömteli órát tud eltölteni. És aki egy szczeczini zöldségbolt sarkába szorult antikváriumban a halom értéktelen kacat között egy 1817-ben kiadott német könyvritkaságot fedez fel, aminek a régies nyelvezetét ízlelgetve nagy élvezettel olvas nekem a buszon hazafelé egészen Berlinig.
Emine Sevgi Özdamar, aki a németországi török bevándorlók első generációjába tartozik és elsőként kezdett ennek a csodálatos kisebbségi kultúrának az éppen születő irodalmi nyelvével kísérletezni, mellesleg befutott színésznő a Brecht-vonalról;
Henryk Bereska, a világ legaranyosabb embere, csak így egyszerűen;
Annemieke Hendriks, aki azon kevesek közé tartozik, akik nem Keletről Nyugat felé, hanem fordított irányba emigrálnak;
Olga Tokarczuk, akinek a szavait az angol nyelvvel való zsonglőrködés ellenére azonnal ki lehetne nyomtatni.

Mi és a schengeni egyezmény
Az „Odera” szó szláv eredetű és azt jelenti, hogy „átszakítani, áthatolni”, átlépni egy határt, a folyó előretör a tenger felé. Egyszer a német, másszor a lengyel oldalán kötünk ki haknizni, ezért naponta többször is kénytelenek vagyunk átlépni a schengeni határt. A határőrök nem értik, hogy mit szórakozunk itt velük, és egyre idegesebben másznak fel hozzánk a fedélzetre. Néha a felolvasásokat is félbeszakítva gondosan végigvizsgálják az útleveleket. Jurij Andruhovics az utasok között az egyetlen, aki nem EU-állampolgár, és akinek emiatt naponta többször is pecsételnek az útlevelébe. Az egyik nap beszáll hozzánk a SAT1 forgatócsoportja is, közöttük egy feketebőrü operatőr, akinek ráadásul valamelyik „gyanús” országban állították ki az útlevelét. A határőrök összehúzzák a szemüket, és még a személyes csomagját is kipakoltatják.

Tanja Dückers és Michael Lentz
közös felolvasására baktatunk. Nekem ma úgy tűnik, hogy mégsem Frankfurt an der Oder a világ legnyomasztóbb városa. A Szczeczini Egyetem Germanisztikai Intézetének hallgatói hosszú tömött sorokban vonulnak a felolvasásra. Egy docens valamilyen beporosodott lexikonból kimásolt bevezetőjét olvassa fel hosszasan. Váratlanul a hátsó sorból felpattan egy ember. Harsogva közli, hogy ő lenne itt az igazgató, és „megtisztelés” a „gyerekek” számára, hogy láthatják „a messziről ideutazott német művészvendégeket”. Az ablaktáblák hirtelen megremegnek. Valahol beindul egy fűnyíró, igazi benzines. Az igazgató a német nyelvű mondata közepén kitépi az ablakot, és kiharsog valamit lengyelül a fűnyírónak. A fűnyíró elhallgat, a „gyerekek“ rezzenéstelen arccal ülnek a helyükön. A felolvasás közepén az igazgató körülményesen kikorpulenskedik a hátsó sorból, közben minden irányba integet, „elnézést, elnézést, szólít a kötelesség“. Négy egész percig zavartalanul élvezhetjük a felolvasást, amikor hirtelen ismét kicsapódik az ajtó és megjelenik – egy kéz. Az igazgató csettintget a nyelvével, pisszeg, egy bonbonosdobozzal hadonászik, nyújtogatja egy kolléganője felé. Michael Lentz ezúttal félbehagyja a felolvasást, hosszú másodpercekig kínos csend, az igazgató némán nyújtózkodik. A bonbonosdobozt végül előreadogatják a „művészvendégek“ közelébe. Az igazgató integetve eltűnik az ajtó mögött. „Vannak emberek, akik a hátsó sorban ülnek, pedig az első sorban kellene ülniük“ – szól Michael Lentz, majd továbbolvas. A „gyerekek“ rezzenéstelenül ülnek a helyükön tovább.

Könyvtár, napló, orvos
A hajó legalján Márton Lacival felfedezünk egy hajókönyvtárat az utazók két-három nyelven kiadott összes műveivel és egy laptopot „hajónapló“ felirattal. Legfelül, a dekken pedig megismerkedünk egy fehérruhás, kövér, morcos emberrel, akinek nagyon piros az arca. Kiderül, hogy ő a „hajóorvosunk“. Napjaink úgy telnek a hajón, hogy igyekszünk viszonylag becsülettel abszolválni a rengeteg programot, közben pedig forgatócsoportokon, határőrökön, kisiskolásokon keresztül botladozva próbáljuk érvényesíteni maradék túlélési képességeinket. Szerintem senki közülünk nem használja a naplót, de még az akkurátusan összegyűjtött és igencsak csábító hajókönyvtárat is alig. Az is igaz, hogy a hajóorvos kétes szolgálatait sem vesszük igénybe. Pedig neki minden nap pirosabb az arca. Minden nap azt hittük, hogy ennél már nem lehet pirosabb, de aztán mégis. Aggódni kezdünk a hajóorvosért, ő viszont nem aggódik értünk. Panaszkodik, hogy ez az utazás bizony nagyon unalmas, meg hogy az óceánjárókon sokkal jobb. Ott nem írók az utasok, hanem nyugdíjasok. Ott nem lehet unatkozni.

A folyami vándor írók jobb bőrben vannak, mint a nyugdíjas óceánjárók.

Bibliográfia

GÖNCZY Gabriella
Jurij Anduhoviccsal
„Geopoétikai tér a Balti-tengertől a Fekete-tengerig”
Magyar Lettre Interntaionale, 51

Krzysztof Wojciechowskival
„A lengyel-német jószomszédi viszonyról“
Magyar Lettre Interntaionale, 54

SCHLÖGEL, Karl
„Az Oderáról“
Magyar Lettre Interntaionale, 39

MÁRTON László
„Az író többnyire nem ír“
Magyar Lettre Interntaionale, 41

GARACZI László és NAGY Ildikó
„Literaturexpressz 2000”
(párhuzamos naplójegyzetek)
Magyar Lettre Interntaionale, 41

Dubravka UGRE©IĆ
„Hogyan küldjünk képeslapot?”
Magyar Lettre Interntaionale, 41

ANDRUHOVICS, Jurij
„Az egységes Európa igaz története“
Magyar Lettre Interntaionale, 41

TOKARCZUK, Olga
„Bardo. A betlehem“
Magyar Lettre Interntaionale, 51


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/