A következő állomás a Fizikoterápia, ezúttal a Sahlgrenskában. Legfelül, a nemibeteg-gondozó mellett. Reggel 7 óra 20 van. Időben érkezem. Az öltözőbe irányítanak, ahol négy idősebb, szikkadt, csont és bőr férfi addigra már átöltözött. Egy korban hozzám közel álló is van velük. Úgy tűnik, az öregek már jártak itt. Recseg a hátuk, és ropognak az ujjaik. Mindegyiken ugyanolyan, a „SAHLG TULAJDONA” feliratú fürdőnadrág van. Döbbenten fedezem fel, hogy előttem, a bordázott padon egy hasonló darab hever.
A velem egyidős férfi is tétovázni látszik. Kezet nyújt.
– Jens.
Bemutatkozom, és megkérdezem, hogy először jár-e itt.
– Nem, már négyszer voltam.
– És milyen?
– Majd meglátod.
Átöltözünk, majd a Sahlgrenska tulajdonát képező úszónadrágunkban, vállunkon a
piszkossárga, a „Megye Tulajdona” feliratú törülközővel elballagunk.
A hideg járólapokat vastag, zöld gumiszőnyeg fedi. Egy kedves, de fáradt és sápatag, zilált,
feltűzött hajú ápolónő vezet végig minket a Sahlgrenska különös, kacskaringós folyosóin. Feltűnik egy ajtó, maszatos üvegén ez áll: „MEDENCE”.
– Ez rémes – jelentem ki, rojtos törülközőmbe burkolózva.
– De legalább a medence vize meleg – dörmögi az egyik aszott öreg.

Mindig tartottam az ismeretlentől, és a zörgő csontú, kérges bőrű, egy szál kölcsönzött fürdőnadrágban pompázó hetvenesekkel a medence előtt állva óhatatlanul úgy érzem, hogy ez a félelem nő bennem.
Az ápolónő előre megy; egy idősebb, kék köpenyes nővér, lenge, bézs szövetnadrágban
belülről ajtót nyit. Kopasz; ismeretlen akcentussal beszél, melyről Jens azt állítja, lengyel.
Hangzásra mindenesetre olyan, mintha valami nagy, kellemetlen izét akarna felköhögni, ami a
torkán akadt.

Beparancsol bennünket a vízbe. A plafonon búgnak az erős fényű neonok, a víz árnyékát
körben a kórházfehér csempére vetítik. Nincs ablak, az egész helyiséget a zöld műanyagcsík szegélyezte medence tölti be. Beleereszkedünk, a víz a derekamig ér. Tényleg meleg. Szinte elbágyadok. A nővér mögött egy nagy, fehér tábla látszik az idő- és csoportbeosztással: „Uszodai csoportok”. Én a négyeshez tartozom. Azon tűnődöm, mit jelenthet ez. Jót vagy rosszat? A tábla mögötti szekrénykéből a lengyel nő előhozza a kellékeket. Behajítja a hungarocell úszódeszkákat, és utasít minket, hogy feküdjünk fel a vízre, hasunk alatt a deszkával. De hát ez képtelenség, az a nyamvadt műanyag lap elúszik; fájdalom hasít a hátamba.
– Ezzel most mit akar? – kérdezem, vizet rázogatva a fülemből.
– Neki az a legfontosabb, hogy látszólag olyasmit csinálunk, ami jót tesz a hátunknak –
válaszolja Jens. – Legalábbis azt hiszem. Azt viszont tudom, hogy utána mindig jobban érzem magam.
– Az biztos csak a meleg víztől van.
– Nem kellene lebecsülnöd a lengyel nővérkét – feleli Jens mosolyogva. Biztosan tudja, mit
csinál, még ha mi nem is értjük.
Úgy fekszünk ott, mint a pancsoló bolondok, hősködő idióták, akik beszabadultak az
 uszodába. A deszka kicsúszik, valaki felnevet, az úszónadrág már-már leesik rólam. Azon morfondírozom, mi is történik, mit keresek én itt, miközben bámulom, ahogy a víz tükröződik a csempén. Belegondolok, hogy itt és most akár vízbe is fojthatnának mindannyiunkat, senki sem tudná meg. Senki sem hallaná utolsó, bugyborékoló segélykiáltásainkat, mivel nincs ablak, és hisztérikus kapálózásunk zaja süketen visszhangzana ugyan a csempék közt, de sosem jutna a falakon kívülre.
Később felállunk, lehajolunk, törzskörzést végzünk a derékig érő vízben, amennyire tőlünk
telik; ki-ki legjobb képessége és akarata szerint.

 
Néha előfordul, hogy figyelmeztetnem kell magam arra, hogy éppen mit csinálok. Tudatosítanom kell magamban, hogy más betegekkel együtt egy medencében állok egy ablaktalan helyiségben, és  a megfordulást gyakorlom, bár ez egész eddig anélkül is ment, hogy koncentráltam volna rá. Olyan helyen találom magam, ahol minden élő ember legalapvetőbb képességét, nevezetesen a mozgást próbálom elsajátítani. Felötlik bennem, hogy nem lenne-e jobb lemerülni a medence aljára, és ott is maradni.
De nem tehetem, mert fel kell vennünk az úszómellényt, mindenkinek a saját súlyának
megfelelőt, és a medence egyik szélétől a másikig kell ingáznunk. Úgy nézünk ki, mint a szerencsétlen túrázók, akik az útelágazásnál rossz turistajelzést választottak. Olyan érzés ez, mint amikor az ember álmában futni próbál. A teher visszahúz, akadályoz, és a hát vagy valami más ott legbelül egyetlen mozdulatnál sem engedelmeskedik. Már félúton izzadok. Mintha nem is a vízben, hanem lassan megszilárduló lávában haladnék előre. Húsz méter hosszú a medence, majdnem negyedórába telik, míg eljutok a túlsó széléig. Az egyik öregnek egyáltalán nem megy. Közben van időm eltűnődni azon, vajon hányszor adta meg magát, hányszor jutott el odáig, hogy megértse, hiába próbálkozik derekasan, szervezete valószínűleg gyorsabban épül le, mint hogy megállíthatná tagjai elgémberedését, megakadályozhatná az elkerülhetetlent.
Itt az ideje, hogy a négyes csoport kiszálljon a medencéből. Egyesek a rámpa segítségével
másznak ki, Jens és én viszont a kis lépcsőhöz megyünk.

Még ha egészen bizonyosan szép fizikai teljesítményre vall is negyven percen keresztül reumás vízibolhát játszani, nekem azért legalább ugyanannyira lehangoló és megrázó élmény. Ez az egész a medencével a semmi mélyén, a vén csontokkal, akik ijesztő előképei annak, ami rám vár, már-már tragikussá fokozódik.
Nem akarom, hogy emlékeztessenek az állapotomra, és főleg nem arra, hogy milyenné
válhatok, ha nem végzem rendesen a terápiát. Még az egészségesek is többnyire fejüket a homokba dugva élnek. Nem akarunk tudomást venni arról, hogy milyenek lettünk, nem akarunk visszatekinteni a múltra, mert az sokkal fényesebbnek tűnik a mánál, és nem akarunk több magunkhoz hasonló embert látni, mert azok sokasága már szörnyűségesnek, majdhogynem abszurdnak látszik. De most még ennél is rosszabb a helyzet. Sosem tartoztam senkihez és semmihez, és továbbra is vonakodom attól, hogy úgy tekintsek magamra, mint egy olyan csoport tagjára, amelyet a közös betegség, az ujjak ropogása, a kölcsönzött fürdőnadrág és a túl meleg vízben végzett gyakorlatok tartanak össze – mint egy alkoholista, aki legbelül tisztában van azzal, hogy túl sokat iszik, de ezt csak saját maga előtt ismeri be, többnyire mikor részeg.
Esztelenül tévelygek a két világ, az egészségesek és a betegek valósága között, és legtöbbször
úgy tűnik, elveszek e kettő határán, valahol a két ország közti kietlen vidéken.
 
Ledobom magamról a fürdőgatyát, gyorsan lezuhanyozom, és magammal viszem a megye tulajdonában lévő törülközőt az újabb állomásra, ahol a rendelőintézet végtelen svédasztalának soron következő ínyencfalata vár. A program szerint egy egész napot kell eltöltenem a Sahlgrenska paradicsomában.
 

Nagy szobában vagyok; rengeteg ablaka van. Innét egy olvadt hótól lucskos, belső udvarra
látni, ahol néhány göcsörtös fa, egy pad és egy pár szemetes árválkodik. Az ágakon a szarkák ide-oda forgatják fejüket, cserregnek és pörögnek a gallyakon. Arra gondolok, hogy a lengyel ápolónő bizonyára jól érezheti magát az év eme szakaszában, hiszen télen Svédország hasonlít Lengyelországra. Ez az egész szürkeség valójában egyetlen hatalmas felhő miatt van, amelyet egy szép napon majd egy erős, meleg szél messzire repít.
Lerogyok egy sámlira. A falak tele vannak egészségtől majd kicsattanó, izmos férfiak és nők
képeivel, akik nehéz tárgyakat emelgetnek. Nem tapintatlan ez egy kicsit? Mellettük anatómiai képek is lógnak még, piros izmok, fehér inak és sziklaszilárd csontok kilométer hosszú sora. Ezek a képek az izmokkal és inakkal régi képeslapokra emlékeztetnek, melyeken az autók piros lámpái világítanak az éjszakában egy dél-európai nagyváros utcáin.

           NAGY ANIKÓ FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu