Van néhány értelmező feltételezésem, melyek segítségével, úgy gondolom,
be tudom mutatni számunkra, olvasóid számára a módot, ahogyan írsz. A könyveidről
szóló ismertetések, bírálatok olvasásakor (a Die Zeit, a Neue Zürcher Zeitung
és a Frankfurter Rundschau című lapokban) nagyon meglepett, hogy a nagytudású
recenzensek olyan gyakran emlegetik a melankóliát és az elmúlás-hangulatot,
aminthogy azt sem igazán értettem, miért kell a verseket valamely belső
állapothoz avagy hajlamhoz kötni, s ily módon úgyszólván teljesen megfosztani
őket jelentésüktől.
S itt érkeztünk el az első, talán jóváhagyható feltételezésemhez:
a költészet nálad egyfajta igen ritkán tapasztalható, felvillanásszerű
közelségbe hozza az ént, amely éppen ebben a közelítésben illetőleg közelségben
képes a saját, egyébként a leginkább árnyékba vont életébe kilépni és saját
maga számára egy soha-nem-végleges alakban megjelenni. A költészet ilyen
módon az énhasadás ellenében ható mozgásnak vagy erőnek mutatkozik, másként:
a költészet nálad csökkenti az én-messzeséget, az én megfoghatatlanságát
és megközelíthetetlenségét. Az imént említett kilépés/előlépés azonban
mindig valamely titokzatos meghatározottságot jelent, amely meghatározottságra
az jellemző, hogy az én sokrétű és jelentésgazdag konstellációba lép az
egyes felfénylő dolgokkal. Ahogyan Goethénél a Maximák és reflexiókban
olvassuk: „a jelenség alap nélküli következmény, ok nélküli okozat. Az
ember nehezen lel rá az alapra és az okra, mert ezek oly egyszerűek, hogy
a tekintet átsiklik rajtuk.” (in: Antik és modern. Ford. Tandori Dezső,
880. o.) Ez után az egyszerűség után kutatni meddő igyekezet volna, a te
verseid ezért fordított utat járnak be, hirtelen átbillenés érhető bennük
tetten, „a dolgoknak egy kölcsönös játéka” („Verhältnisspiel der Dinge”
- Novalis), mely nemegyszer teljességgel rejtve marad a tekintet számára.
A te költészeted részesévé tesz minket a dolgok ezen kölcsönös játékának,
rejtett viszonylatainak, és éppen az én és a dolgok közötti nyugtalanító
játék által tesz érthetővé számunkra valamit. A Híd című versedből idézek:
„Keskeny híd csupán, mely a sötétetGoethe költeményei-ről szóló nagyszerű tanulmányában Max Kommerell a következőket mondja: Goethe versei „a szív pillanatai. Soha nem önmagában Goethe benső világa, soha nem csupán egy érzés. A lélek, amelyet megérint valamely tárgy. Ez a pillanat. […] A pillanat az én és valamely dolog [eine Sache] együtt.” Úgy gondolom, a Kommerell jellemezte Goethéhez hasonlóan a te számodra sem tartható kiindulópont a költői megformáláshoz a tiszta bensőségesség, a lírai én ezért messze maga mögött hagyja ezt, és egy módfelett bizonytalan kölcsönös játékba lép. A verseidet olvasva nem tudja az ember, hol és mikor lel (ha lel) valami fogódzóra a dolgoknak ebben a nyelvi-költői megsokszorozódásában. Másként szólva: a vers nálad a látszólag lényegtelennel játszik, ez azonban csak a látszat, hiszen ha képes egyáltalán valami lényeges megmutatkozni, fölviláglani, úgy egyedül a dolgoknak és az énnek a kiszámíthatatlan kölcsönös játékából tűnhet elő. A látszólag lényeg nélküli gyakran érintkezik a nevetségessel, miközben kizárja a humort. Ezért én félreértésnek tartom azt is, ha humorról beszélnek a verseid kapcsán. A nevetésben - amint Joachim Ritter mondja - „a semmisnek [az érvénytelennek, a hívságosnak, a látszólagosnak] a létezéssel való titkos összetartozása” mutatkozik meg számunkra. Ezzel függ össze, hogy írásmódodra rendkívül jellemző, hogy szövegeidet olvasva hirtelen lelepleződik előttünk a nevetséges, mint az élettől elválaszthatatlan és belőle kiiktathatatlan semmisség.
összeköti a sötéttel. És fény,
amely a világot apró pontokká oldja föl,
melyeket fáradságos munkával összekötünk,
hogy egy képhez jussunk - mintha jogunk volna
szilárd keret határolta képre.”
„Én vagyok a szomorú ember.E látszólag semmisnek a kifejezése teszi lehetővé a vers számára, hogy megsokszorozza önmagát; ennek köszönhetően és ezen a módon nyit játékteret a még-kimondatlan és a kimondhatatlan számára. Ebben a költői pillanatban az én és a dolgok szorosan egymás mellett állnak, ami a meghasadt ént mesterséges világosságba vonja. Goethe írta Spinozáról szóló tanulmányában: „Az általunk érzékelt dolgok tömege irdatlan; igen sokféle viszonylatban állhatnak azok, amelyeket lelkünk megragadhat. […] Tehát minden létezést és tökéletességet úgy kell lelkünk terére korlátoznunk, hogy természetünknek, gondolkodásunk és érzékenységünk módjának megfeleljenek; csak akkor mondhatjuk, hogy bármit is értünk vagy élvezünk.” (uo. Ford. Tandori Dezső, 118. o.) Azt állítom tehát - s ez egyben kérdés is hozzád -, hogy a költői szöveg éppen ez által a felfoghatóra és élvezhetőre való én-korlátozás által nyer nálad formát. A fény forrása - akárcsak Vermeer képén - az én és a dolog folyton változó kölcsönös játéka. - Az Árnyék és fény című versedből idézek:
A jókedvre derítésemre irányuló összes kísérlet
kudarcot vallott.
Miért nem nevetsz,
kérdik.
Ugyan min, kérdezek vissza,
nem akarok alkudozni
a reménnyel.
Mivel nem tudok aludni,
éjszakánként sétálok.
Hallom az állatok lélegzését,
és hogy az árnyak suttognak nekem.
Egyszer találtam … de
erről nem akarok beszélni.”
(A szomorú mondja)
„Tőle tanultam meg, honnan jön Vermeer képeinAzt gondolom, nemcsak a költészetedben, hanem narratív szövegeidben is jelen van egyfajta kamarajáték-szerű forma, amelyben igen fontos szerepet játszik az énnek és a dolgoknak az egymás általi kölcsönös behatárolása. Az sem lehet véletlen, hogy A csellistanő című regényedben éppen ezt a szép Nietzsche-idézetet szerepelteted: „Mindannyian láthatatlan kerteket és ültetvényeket hordozunk magunkban” (A vidám tudományból). Ez azonban óhatatlanul fölveti a kérdést: semmi esély és mód nincs immár arra, hogy eruptív énünket megvalósítsuk? Tudniillik Nietzsche mondata így folytatódik: „…mindnyájan növekvő vulkánok vagyunk, és eljön majd kitörésünk órája – hogy milyen hamar vagy milyen soká, azt persze senki nem tudja, maga a Jóisten sem.” (I. könyv 9.) Regényed alakjai eltévednek a lélek kertjének elvadult dzsungelében. Meglehet, hogy itt ismét Goethe áll a háttérben: ahogyan a Vonzások és választásokban, úgy itt is a társadalmi és a természeti mozzanatnak egy alig-alig érzékelhető szembekerülése. Az elbizonytalanodó olvasót végezetül mindenesetre megnyugtathatjuk egy Zelterhez írott Goethe-levélből való megjegyzéssel: „Sok mindent tettem bele, egy s mást pedig belerejtettem.”
a fény, mely képről-képre más.”
TATÁR SÁNDOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BACSÓ Béla
A művészet megértése,
a megértés művészete
Magvető, 1989
Határpontok
T-Twins, 1994
A szó árnyéka
Paul Celan költészetéről
Jelenkor, 1996
„Mert nem mi tudunk…”
Filozófiai és művészetelméleti írások
Kijárat, 1999
KRÜGER, Michael
„Az üres arc”
Magyar Lettre Internationale, 4
„Versek”
Magyar Lettre Internationale, 2, 7
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu