Százados László
Falvarrás, tér- és tárgyszabászat / Az emlékezet geometriája – Vincze Ottó munkáiról
 
Jajjj, úgy élvezem én az élet,
ottan annyira wash and go,
annyi fitneszet látok-hallok,
és még hambi is kapható.

(Parti Nagy Lajos: Löncsölő kislány /Négy standard évszak Balla Zsófiának/)

VINCZE OTTÓnak időről-időre nyomavész a hazai művészeti életben. Valójában kétlaki életet él hat-hét éve: hónapokra, néha egy egész évre áthelyezi a működési területét jórészt Németországba, többnyire annak is keleti tartományaiba. Az utóbbi évek – katalógusokban és néha művészeti folyóiratokban is reprodukált – munkáinak legalább fele külföldi ösztöndíjak, művésztelepek alkalmával, illetve „projektek” részeként készült, s csak meglehetősen foghíjasan vált megismerhetővé itthon. A véletlenül látótérbe került vagy hazai bemutatókról ismerős installációk, „képértelmezések” azonban mindig jól felidézhető benyomásokat, egyéni hangulatú emlékképeket hagynak maguk után.
Vincze a 90-es évek második felében avatta művei emblematikus főmotívumává a szabásminta „geometrikus talált rajzát”. A „nagyipari konfekciószabászat” vizuális segédanyagainak újrahasznosításával egy olyan időszak társadalmi és kulturális közegéhez nyúl vissza, amelynek képi fordulatai, megjelenítési módjai még a kollektív tudat emlékezetének peremén ingadoznak, sőt az utóbbi időben még némi piacorientált újrahasznosítás alapanyagául is szolgáltak. Ezekből a jellegzetes tér-, test- és tárgykivonatokból árad az 50-es/60-as évek „vonalas” provincialitása és szegényessége, miközben néha valami bumfordi, tenyeres-talpas báj is sugárzik belőlük. Többségükben azonban erotika- és divatmentes, a technológiai sematizmus által terrorizált női torzók – a ritkán feltűnő arccal együtt is – üres, semmitmondó lények. Mégis túlnőnek önnön jelentéktelenségükön, s ez a minőségi és hangulatbeli többlet méret- és léptékváltások, kiemelések, motívumtársítások és -deformálások eredménye. A határozott tematikai és eszközbeli redukció a „másik oldalon” feldúsuló referenciakészletet eredményez. Messzire kiterjed a művek köré szerveződő asszociációs erőtér: a hétköznapok, a közelmúlt vizuális hordalékából éppúgy kavarog benne, mint a „magasabb” kultúra főáramainak látványelemeiből.
Segéd- és erővonalak, párhuzamos síkok és térmetszetek, csomópontok és jelzőkarók. Határozott elgondolások mentén rögzített fővonalak, finom, de pontos elmozdulások, lényegretörő redukció: (kör)vonalasság és transzparencia, térszerkezetek kitüntetett pontokkal. Mintha fontos, de tünékeny dolgok befogására feszülne ki háló, s fenn is akad rajta testforma, csillag(kép), csapadék, esernyőraj, szubjektív kalligráfia, és még valami más is. A „metafizikai tényező” folyamatosan benyomul a térrácsok, vonalhálók, szemléltető rajzok, térképek az ésszerűség és (köz)érthetőség alapján leegyszerűsített, személytelen világába. Mindez azonban nem érinti a biztos hátteret adó érzékenységét a szerkezetesség, konstrukció iránt, vagy a határozott gondolati kiindulópont kézjegyét, az ökonomikus motívum-építkezést. Ennek a (ritmus- és) „sruktúra-érzékenységnek” rendelődik alá a tér- és tárgyszabászat „stílusa”: rugalmas és nyitott, számos helyen nyit rést az „objektív valóság”, a racionalitás falán. Számba vételük egyben a művek forrásvidékét is feltérképezi. Az „alapmotívumként” felhasznált ábrák sokszorosított, keretek közé, sémákba, típusokba szorított emberkivonatainak magányán keresztül a metafizikus festészet tájainak, tereinek szereplői idéződnek fel. Műszaki és tudományos rajzok valószínűségi potenciáljának kontextusváltással új asszociációs pályákra terelése dadaista és a szürrealista munkákból ismerős fogás. Az utóbbi párhuzamok időben meghosszabbított tengelyében pedig bevillan a pop/neodada/nouveau réalisme vonulat második nagy, már sokkal inkább „kereskedelmi” jellegű, képvisszaforgató hulláma is.
Vincze esetében az eredeti funkcióról leválasztott „leletmentést”, „archeológiát”, a recycling fázisa követi. A közelmúlt szürkületi zónájába süllyedt, jelentéktelenségükben megboldogult képforgácsait műtárgy-rangra nagyítja: a sokszorosított grafikából „kép”, illetve installációs elem lesz. Új környezet, új tartalom, új történet. A talált tárgyat, motívumot átengedő „szűrő” rasztere, a merítés mélysége (időben), az elrendezés struktúrája és módszere egyéni vonzódások következménye is, miközben a „metafizikai tényező” sem csak művésznemzedékek által jól bejáratott technikák eredménye. A korai munkák fellazított geometriája a történeti tudat (kollektív) és az emlékezés (privát) egymást kísérő, keresztező pályáiról „befogott” elemeket, úgy tűnik, csak ellentétpárokra épülő nyelvezet, folyamatosan a második és harmadik dimenzió – a festészet és a szobrászat – határán munkálkodó eszköztár révén képes elrendezni.  Az így körülírt, reprodukált léthelyzetek hangulata már ismerős, az abszurd szituációk költői, atmoszférateremtő erejével rokon (lehetséges háromszögelési pontok: Örkény – Parti Nagy – Hrabal). A groteszk, az abszurd iránt oly érzékeny közép-kelet-európai irónia kart karba öltve jár a műtárgy (esztétikai/ontológia) státuszát farba billentő duchamp-i látásmóddal.
Nem véletlen a folyamatos keletnémet vakáció sem: az „ossi-identitás” környezetét még esszenciálisabban átjárta-átjárja* az alapanyagul választott szabászati könyvek közegének aurája, kipárolgása. A lepusztult, elhagyatott és apátiába süllyedt posztszocialista ipari táj provincializmusának, pátoszos heroizmusának és melankóliájának helyspecifikus keveréke mellbevágó: onnan errefelé nézve megint lehet nézőpontot váltani, elgondolkozni pozíciók és státuszok időlegességén és viszonylagosságán, az emlékezet furcsa fénytörésein, azon, hogy mi anakronisztikus és mi nem? Mi az emlékek, a közelmúlt „rendeltetésszerű” használatának módja? Az anekdotázás, a nosztalgia, vagy a teljes felejtés, esetleg a szembesülés, a feldolgozás és az újrahasznosítás? Sándor György klasszikus és egyben emblematikus jelenete lebeg valahogy az ember szeme előtt, a későkádári szocializmus – most már tudjuk – utóvédharcának éveiből: egy szabásmintával a kezében bolyong – talán a November 7-e téren –, s arra próbálja rávenni az útjába eső járókelőket, hogy eligazítsák ennek a „térképnek” az alapján: „Hol vagyok?” „Hol is vagyok tulajdonképpen?”
 
Bibliográfia

MOLNÁR Edit
„Keletnémet szabásminták. Beszélgetés Vincze Ottó képzőművésszel”
Műértő, 2004. 1.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

C3 Alapítványc3.hu/scripta/