„a hálókat nem testetlen lények szövögetik a puszta légben,
hanem szenvedő emberi lények műve valamennyi.”
 (Virginia Woolf: Saját szoba. Ford. Bécsy Ágnes. Európa, Budapest, 1986.)

Kapcsolataink térbeli és időbeli mintázatai rajzolják ki körülöttünk a lélektani teret, melyben viszonyaink mentén tapogatózunk. A lélektani térben nincs térfogat-egység. A mintázatok korlátait a tér és az idő szabja meg, néha ellentmondásosan - a múló évek során eltávolodhatunk attól, akivel továbbra is egy szobában dolgozunk, és közelebb kerülhetünk ahhoz, akivel felkavaró levelezésbe kezdtünk. Lassan megértjük rég halott szülőnket, miközben gyermekünk viharos gyorsasággal válik le rólunk.
A kapcsolatokra vonatkozó tapasztalataink alapján skatulyázzuk be a másikat: nem szép ez, hisz minden ember egyedi és megismételhetetlen, de akkor is így teszünk, gyakran és sokan. Nemcsak a színészekkel: ahogy öregszünk, egyre inkább hajlunk arra, hogy az újonnan megismert embereket rögvest „berakjuk” ama fiókba, melyet már sok, általunk hozzá hasonlónak vélt emlék lenyomata bélel, formál.
Maga a kifejezés, hogy jó vagy rossz viszonyban vagyunk - egyáltalán: jóban vagy rosszban vagyunk - térbeli képzetet fejez ki. Miben is vagyunk, hol a kapcsolat, az élet alapmintázata, miben testesül meg - bennem, a másikban is, közöttünk, vagy csak odakint kering, a nagyvilágban, ahol semmi nem óvja-védi? Kint és bent is helyet követel magának, a tudat és a kapcsolatrendszer együttes változása formálja azokat a térlélektani képződményeket, melyek meghatároznak bennünket.
Az egyik képződmény, amely (bent) a tudat és (kint) a kapcsolatrendszer együttes változásának eredményeképpen érzékelhető, még ha nehezen tapintható is: a kapcsolat szála. Konkrét, noha nem kézzelfogható dologról van szó, mégsem véletlenül mondjuk, hogy összeköt bennünket valami.
A kapcsolat kezdete a születés - amit ugyancsak kapcsolat előz meg - vagy a találkozás, a vége a feledés. A viszony felszámolásának szándékát, vagy az erre tett kísérletet nem tekinthetjük lezárásnak: ha a térben létrejött szálak nem kapnak elég megerősítést, attól a tudat élénken őrizheti a kapcsolatot. A kapcsolat kialakul - vagy létrejön? -, majd fejlődik. Vajon a közösség alakítja a kapcsolatokat, vagy a kapcsolatok alakítják ki a közösségeket? Tagadhatatlan a kapcsolatmintázatok kisugárzása a csoportra. Példának okáért: a sok stabil párkapcsolat látványa azt a benyomást kelti a felnövekvő nemzedékben, hogy az élet így van rendjén, akkor sem hagyjuk el a másikat, ha már minden szavát, mozdulatát unjuk, és akkor sem, ha gyógyíthatatlan beteg.
A térlélektan megértésében segít egy ökológiai fogalom: ez a niche, vagyis a fülke. A másik képződmény tehát a kapcsolat-lehetőség, a kapcsolat helye: a skatulya, ahová elhelyezzük az adott viszonyt. A fülke eredeti - ökológiai - jelentésében meghatározott fizikai és biológiai feltételek összessége. Egy adott ökoszisztémán belül, vagyis a szárazföldi (tundra, tajga, lomberdők, esőerdők, sztyepp, szavanna, sivatag, mediterrán és monszun), tengeri, édesvízi ökoszisztéma-típusokban egy-egy fülke lehet már betöltött, elfoglalt bizonyos fajok által, de lehet üres is, vagyis élhetne ott egy bizonyos tulajdonságokkal rendelkező faj, ám valamiért mégsem él.
A fülkét a környezet kapcsolati feltételei alakítják ki. Az ideális fülke elég nagy ahhoz, hogy egy kapcsolatnak legyen esélye teljes erővel és hosszú távra tervezve becsatlakozni. Képes a növekedésre, ha időközben az úgymond kiszámíthatatlan érzelmek ezt megkívánják. Az egyén és a közösség kapcsolatrendszere tele van ilyen fülkékkel, skatulyákkal, kapcsolati lehetőségekkel, melyek az idők során betelnek vagy sem, állandósul vagy kihal a kapcsolat, esetleg cserélődik a kapcsolattípust betöltő személy az adott fülkében.
Anélkül, hogy elvesznénk a fülke-hasonlatból adódó párhuzamok útvesztőjében, és megfeledkeznénk a kulturális törésvonalak számunkra itt akár támasztékként is szolgáló elméletéről, annyit szögezzünk le, hogy a kapcsolatrendszert meghatározza az adott térség kultúrája, nyelve, sőt klímája is. Befolyásolja az is, hogy egy adott közösség milyen kapcsolatokat tűr el, milyeneket illet morális szankcióval. Fejér megyében vagy a brabanti tartományban feltűnő lenne egy férfi, aki egyszerre négy feleséggel él, a Közel-Keleten kevésbé. Európai nagyvárosok közép- és felsőosztálybéli tagjai meglepődnek, ha közülük valaki úgy dönt, hogy öt-hat gyereket is szül, Afrika számos táján ez hétköznapi tapasztalat.
A fülkébe kerülő kapcsolat minősége tehát tágabb értelemben is meghatározott, de bizonyos viszonyok a világ minden táján eleve adottak. Apánk, anyánk, testvéreink, párunk és gyermekeink biológiailag évmilliók óta meghatározott (és a legrégebbi emberi törvények által számos előnyben részesített) fülkébe kerülnek - legfontosabb kapcsolatainkról van szó. Hogy mennyire és milyen minőségben töltik be a niche-t, az már az emberi faj változatos érzelmi életének a következménye. Távolabbi rokonaink, barátaink, szerelmeink, bajtársaink és mestereink, tanítványaink és munkatársaink fülkéje jóval később alakult ki, ama évtízezredek és évszázezredek során, mialatt az ember társas lényként szocializálódott, és a kultúra változásával a kapcsolatokra vonatkozó igények is átalakultak.
Nem azt állítom, hogy az újszülött spanyol infáns fejében eleve van egy hopmester-fülke, csupán annyit, hogy a kapcsolatok minőségét két feltétel határozza meg: forrásaik és a kényszerfeltételek. A kapcsolatok két szétválaszthatatlan, együtt érvényesülő forrása: az egyedek, és a közöttük áramló információk összessége. Aki zárt közösségben él, vagy bizonyos okok miatt nem áll módjában ismerkedni, az kevesebb anyagból gazdálkodhat, mint akinek állandóan biztosított a lehetőség, hogy új embereket ismerjen meg, és „fogadóképesebb”, vagyis fizikai adottságai és jellemvonásai is segítik, hogy megértse eltérő korú, érdeklődésű vagy gondolkodású társait. Ez a rátermettség a kapcsolati siker közvetlen mérője. Általánosságban az utódokban mutatkozik meg, szűkebben azzal is mérhető, hogy ha valaki bajba jut, hányan sietnek a segítségére, kihez fordulhat - tesz-e ilyesmit.
A kényszerfeltétel: bizonyos kapcsolatokat elviselünk más, erősebb és számunkra fontos viszonyok kedvéért. Nemcsak udvariasságból vagy önérdekből, hanem mert félünk attól, hogy a kapcsolat felmondása vagy visszautasítása viszonyrendszerünk más egységeit is sértheti. Vannak azonban különbségek. Szeretett nagynénénk kiállhatatlan szomszédasszonyát azért viseljük el, mert nem akarjuk a rokont megbántani, míg régi barátunkkal féltve őrzött, jobban mondva emlékké konzervált viszonyunk inkább már a tehetetlenség állapotát jelzi. Nem valljuk be magunknak, hogy kinőttük és meghaladtuk a hajdanvolt kapcsolat kereteit, mert attól tartunk, hogy ezzel a múlt egy kedves darabkáját veszítenénk el. A kapcsolatot nem a tagok időszerű lelkiállapota táplálja, hanem megkövült érzelmek, azok nosztalgikus felidézése.
Az észlelt, a helyesen érzékelt és megválaszolt kapcsolati lehetőségek oda vezetnek, hogy a fülke - a skatulya - megtelik. A térlélektani niche kontaktostátusz: felhívás a keringőre. A megvalósulatlanul maradt kapcsolati lehetőség miatt kudarc éri az embert - annál nagyobb, minél elsődlegesebb viszonynak fenntartott skatulya maradt üresen. A betöltetlen fülkék hatnak a személyiségre, attól függően, hogy mióta, s mennyi ideig tátonganak üresen. Egy apátlan-anyátlan árva, egy megkeseredett vénkisasszony, egy sikertelen művész életének más minőségeit is befolyásolja a parlagon hagyott fülke. Az idők során persze a kapcsolat helye is átalakul a tudatban, összezsugorodik, fala rugalmatlan lesz, már korántsem fogad be úgy és akárkit, mint azt évekkel vagy évtizedekkel korábban tette volna.
A természetes és a mesterséges kapcsolatok megkülönböztetése helyénvaló, noha a megkülönböztetés emberöltővel mérve is csak ideiglenes lehet. Az ember összeházasodhat a főnökével, céget alapíthat a legjobb barátjával, vagy - mint a diktatúrák idejéből ismert történetek mondják - feljelentheti a szüleit. Éppúgy beszélhetünk konstans és szezonális kapcsolatokról - egyesekkel csak szilveszterkor futunk össze, vagy borfesztiválokon. Vagy minden reggel ugyan, de csak a buszra várunk együtt, másra nem.
A lélektani teret betöltő elemek is folyton-folyvást mozgásban vannak, hiába örök harag, örök barátság, ásó-kapa-nagyharang. A kapcsolati dinamika a közösség nagyságának időbeli változásait jeleníti meg. Ezek a változások létrejöhetnek a születés és a halálozás, a bevándorlás és elvándorlás, a találkozások és elválások eredményeként, ám az ember ahhoz is beszél, afelé is érvel, aki meghalt, vagy aki otthagyta, akit csak vágyik látni, de még soha nem találkozott vele. A gyorsan változó kapcsolati környezet ingatag és kiegyensúlyozatlan kapcsolati dinamikát eredményez - ha a volt évfolyamtársak közül mindenki külföldre megy ösztöndíjjal, ha a faluból mindenki a városba igyekszik, az instabil lélektani teret alakít ki. De a stabil kapcsolatrendszereket is megingathatják a nagy horderejű események: árulások, katasztrófahelyzetek, lottó-ötös a családban - ilyenkor kibújik a szög a zsákból, „ki van kivel, és ki utál kit”.
Némelyek bárkivel szót értenek, könnyen alkalmazkodva: ők a kapcsolatteremtés generalistái. Mások csak bizonyos érdeklődésű, vagy csak meghatározott társadalmi csoportba tartozó embertársaikkal tudnak kapcsolatot kialakítani: őket térlélektani értelemben specialistáknak hívhatjuk. Felületes megállapítás lenne, ha azt mondanánk, hogy az előbbieknek sok, ám csak felszínes, az utóbbiaknak pedig kevés, de annál mélyebb kapcsolata van. A kapcsolatokban is a véletlenszerű változatosság biztosítja a kellő redundanciát: hogy helyesen válasszunk, majd jól kapcsolódjunk.
Van, akinek csak úgy kong a lélektani tere az ürességtől, más azonban lépni is alig bír benne, annyira túlzsúfolt, és van, aki kiegyensúlyozottan mozog a számára optimálisan sűrűre szövődött hálóban. A kapcsolatok eloszlása a lélektani térben mindig viszonylagos: hiába, hogy őt mindenki imádja, ha csak a pénze miatt színlelik ezt. Felosztjuk a területet, kisajátítunk, birtoklunk: házinyúlra nem lövünk, és az én legjobb barátnőm nem lehet másnak a legjobb barátnője.
A kapcsolatok létrehozása, megszilárdítása, irányítása vagy éppen szétválasztása átrendezi körülöttünk a lélektani teret, és megköveteli, hogy mindig új kapcsolat-térképeket hozzunk létre agyunkban, és ennek megfelelően viselkedjünk. A kapcsolatok azonban nemcsak időben és térben változhatnak. Ésszel még felfogható egyidejűség és egyterűség esetén is tapasztalhatunk többalakú kapcsolatokat: gyűlölöm s szeretem, se vele, se nélküle és így tovább.
A legjelentősebb, állandó skatulyákat határozott névelővel különíthetnénk el az átmeneti, vagy a viszony fontosságát tekintve távolabbi viszony-fülkéktől. A társam, az életem párja - sokan nem tudják elképzelni, hogy ebbe a fülkébe életük során két vagy több kapcsolat is költözhet, míg mások hangsúlytalanul, közömbösen tudnak beszélgetni olyan kifejezésekkel, mint a jelenlegi barátom, a mostani feleségem. Vér szerinti viszonyaink lecserélésére nemigen van mód, megtagadására azonban igen: többé nem tekintem őt az apámnak, kitagadom a gyermekemet - romantikus regényekből ismert a fordulat, de az élet is szolgáltat példát az efféle kapcsolat-traumákra, még ha ritkán is.
Megesik, hogy készen áll a jól berendezett, kapcsolatra váró reményekkel kibélelt skatulya, és egyszer csak hipp-hopp, ott terem benne valaki, akinek a megjelenésére álmunkban sem számítottunk. Nemkívánatos személynek azért nem nevezhetjük, mert általában nagyon is kívánatos, legalábbis a fülkébe pászentosan illik, nemegyszer más fülkéket is blokkol - mondhatni: minden gondolatunkat betölti -, s megfeledkezünk miatta a határidős munkákról és a drága nagymama névnapjáról. Vagy ott terem, és kitúrja azt, aki eddig a fülke boldog lakójának tudhatta magát.
Amíg a hagyományok ereje nagy volt, a térlélektanban több szabályszerűség érvényesült, mivel a természetes emberi kapcsolatokat is előírások alapján lehetett kialakítani, formálni, ápolni. Régen sokkal több úgynevezett karakter-kapcsolat volt, melyek csak adott társadalmi feltételek mellett jöttek létre, és csak a feltételek fennállása idejéig tartottak. Pontosabb tudása volt az embernek arról, hogy akik között él, azok közül ki kicsodája.
De a hagyományok által befolyásoltabb időkben is csak a szubjektív észlelés számára létezett telített vagy telítetlen lélektani tér, és ebben az értelemben beszélhetünk abszolút és relatív kapcsolat-sűrűségről, vagy kapcsolat-eloszlásról is. A befolyásos embert többen keresik meg, természetes kapcsolatot imitálva, mint az után, hogy kikerül a pozíciójából. Hogy a lélektani teret betöltő kapcsolatmintázatok közül mennyi a tartós és mennyi az ideiglenes, milyen a jellegük, hogy a kapcsolatok mozgása hogyan függ össze az egyedek mobilitásával, mind-mind az egyedi látásmódot tükrözik. Sőt, a lélektan terének szintezettsége is relatív, hisz mindenki magát észleli a lélektani tér origójában. Az ideális lélektani tér pedig csupán utópia: mindenki jóban lenne ott mindenkivel, akit csak ismer. A reális lélektani terek azonban determinisztikus, valószínű, és véletlen kapcsolatokból állnak össze. Az imaginárius lélektani terek feltételezéseken és vágyakon alapuló kapcsolat-ideákból állnak össze, és megfoghatatlanságuk ellenére hatnak az ábrándozó emberre.
Nincs egyensúlyi helyzet a kapcsolatokban, mindenki egymással összefüggésben állandóan fölülíródik. A lélektani tér, mint egy energiaáramban álló nyílt rendszer, az egyed, a kapcsolat, a kommunikáció, az információ és a közösségi háló folyamatos átalakulásának biztosít helyet.
Akkor hát ki mozog, mi mozog? A személy vagy a kapcsolat? A kapcsolat és az egyed koevolúciója zajlik vajon, vagy a közösség alakul át?
Ha a kapcsolat jó, akkor szaporodik. Közvetítjük, átadjuk másoknak: új barátunkat bemutatjuk a régieknek, szobatársunkat elvisszük szüleinkhez, vagyis az evolúciós értelemben vett jó kapcsolat további kapcsolatokat eredményez. Néha olyan mély a kapcsolat, hogy még a történetét is átadjuk, és az mint előtörténet fog beépülni a következő láncszembe, sokszor és örömmel mesélünk arról, hogy kit hogyan ismertünk meg.
Anyja neve? Hivatalosan sűrűn kérdeznek rá erre a fülkére, mint az azonosítás egyik legfontosabb pontjára, noha sokan vannak, akik nem tudják anyjuk nevét. Mikor lesz végre gyerek? A negyven felé járó házaspárnak magyarázkodnia kell, olyan elemi erővel várja a társadalom a fülke betöltését - pedig szegényeknek semmi kedvük beszámolni az orvosi beavatkozásokról, a gyógyszeres kezelésekről, a műtéti tortúrákról. Nemcsak a szerelem tárgya lakja be elsöprő erővel magát tudatunk skatulyáiba. Egy hirtelen szemléletváltozást hozó mester tudati jelenléte is lehet annyira intenzív, hogy a kapcsolatot fogadó ember ideje jó részében e viszony következményeivel van elfoglalva: „ebben a korszakában nagy hatással volt rá”, ahogy mesélni szokták.
A kapcsolatok adaptív mivoltának, sokféleségének értéke felbecsülhetetlen - megtanít bennünket alkalmazkodni, túlélni, embernek lenni, a másikat elfogadni és magunkat másokkal elfogadtatni. Nem a számszerűség a döntő: akinek sok szeretője van, sok haragosa vagy rajongója, de szomszédja, haverja, cimborája, barátja, sógora, komája, munkatársa alig, az egyhangúbban van körbehuzalozva, mint a kapcsolatok számát tekintve kisebb, de annál változatosabb hálóban élő embertársa.
Kapcsolattűrő képességünk többé-kevésbé meghatározott. Öröklött hajlamaink, neveltetésünk, környezetünk, szerzett tapasztalataink egyaránt befolyásolják, ki mennyit bír el különféle viszonyokból. Egyesek három-négyévente váltogatják egyetlen bizalmasukat, másnak kisgyerekkorától haláláig egyazon ember a legjobb barátja, megint más folyamatosan három-négy, akár több tagból álló holdudvarban hinti legfőbb titkait.
Hajlam és szerencse mellett jókora tapasztalatra is szükség van ahhoz, hogy helyesen tájékozódjunk a kapcsolatrendszerben, a tévelygések-tévedések sokba kerülhetnek. Főképp a kapcsolati övezetek átjárásakor: ha valaki gyorsan vált osztályt, aránytalanul rövid idő alatt jut mélyből a magasba, annak a személyisége nem minden esetben tud idomulni az új elvárásokhoz. Nemcsak az etikettről, vagy a protokollról van szó: a felső tíz-húszezer köreiben sokkal nagyobb jelentősége van az íratlan szabályoknak, mint a formalitásoknak. Természetes és többé-kevésbé egészséges közösségben hosszabb távon a nagy és elsődleges kapcsolatok fülkéi nem maradnak lakatlanok.
Mostanság azonban történik valami a kapcsolatrendszerekkel - valami, amit eddig nem állott módjában megtapasztalni az emberiségnek. A tömegkommunikáció egyik célja a kapcsolatok helyes érzékelésének eltompítása. A tömegkommunikációs csatornákból érkező, kapcsolatokat mímelő ingerek azt ígérik, hogy megmondják nekünk, mire van szükségünk, vigyáznak ránk és megóvnak a veszélyektől, holott erre az egyén kapcsolatrendszere hivatott.
Vajon aki a fülkébe kerül, kényszeríthető-e bárminemű szerepjátszásra, és ha igen, milyenre? A közösség nemcsak megteremti a fülkét, hanem el is várja, hogy a fülke tulajdonosa, lakója hogyan viselkedjen: milyen legyen a jó orvos, a jó főnök, a jó feleség stb. Ha a fülke és a szerep paraméterei különböznek, akkor ez hamar feszültséghez vezet a közösségben. Mert elvárjuk - vagy elváratják velünk - az orvostól, a főnöktől, a feleségtől az általunk elképzelt viselkedést, ám a fülke, melyben vannak, nemigen alkalmas e szerep eljátszására.
A tömegkommunikáció mesterséges kapcsolat-fülkéket gerjeszt, és a természetes fogadóhelyeket kapcsolat-imitációval tölti fel: írjon nekünk, hívjon fel bennünket, és műsorvezetőnk megtalálja az Ön élete párját! Időt és energiát szánunk e kapcsolat-imitációk feldolgozására, melyek a manipulációs eszközök finomodásával egyre gyakrabban érik el céljukat: befészkelik magukat a fülkébe, és nem adnak helyet a valós viszonyoknak. A természetes kapcsolatok száma mindig kevesebb, mint az emberi tudatokban a befogadásukra alkalmas fülkék. A mesterséges megszólítások viszont mindig többet követelnek tőlünk, mint amennyit bírunk. Kárt tesznek létező, természetes viszonyainkban is: a sugallt értékminták olyan elvárásokat gerjesztenek - multifunkcionális kapcsolatok felé - amelyeknek földi ember nem tud megfelelni. Senki nem lehet egyszerre szép, hibátlan testű, okos, naprakészen tájékozott, fiatal, gazdag, sikeres, kiegyensúlyozott, könnyed és humoros. Ám ha csak ilyen mozaikot látunk, akkor tudat alatt felülbíráljuk szeretteinket, és elkedvetlenedünk tökéletlenségük láttán.
Nincs ok arra, hogy reménykedjünk esetleges szupraszociális kapcsolatok korlátozó erejében: abban, hogy a globális kommunikáció olyan társadalmak feletti szerveződést hoz létre, amely nyilvánosan felügyeli az emberiség sorsát befolyásoló testületi döntéseket. S jóllehet immár egykedvűen nyugszunk bele, hogy a professzionálisan manipulált támadásnak más célja nincs, mint hogy gyakran és sokat vásároljunk, mégis felvetődik a kérdés: miért baj ez? Miben áll a veszélye a tömegkommunikáció által szisztematikusan végrehajtott személyiség-leépítésnek és kapcsolat-rablásnak?
Úgy magányosodunk el, hogy észre sem vesszük. Felfigyelni arra, hogy valami elenyészett, csak az képes, aki tudja, hogy volt: aki érzékelte. Nem tűnik fel, ahogy a manipulált beavatkozás lassan elpusztítja az egyéni lélektani teret, és közben létrehozza a mesterséges kollektív tudatot, vagy ha úgy tetszik: a centrális tudatfölöttit.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu