Toledóban barangolunk Tabucchival. Az ilyen labirintusokat csak így
lehetséges végigjárni. Először olyasmit mutatunk meg neki, ami engem mindig
megrendít: a San Juan de los Reyes, a Királyok Szent János-templomának
külső falán függő láncokat, melyekkel a granadai háború idején a fogságba
esett keresztényeket láncolták össze a mórok. Granada visszafoglalását
követően a katolikus királyi pár, Ferdinánd és Izabella hozatta ide a láncokat.
Nem is annyira e tárgyak jelentése, mint inkább a puszta látványa olyan
megrendítő: több mint ötszáz esztendeje függenek itt, dacolva az idővel,
akár a történelem hatalmas művészi installációja. A kolostort Izabella
az 1476-os torói csata emlékére emeltette, melyben seregei vereséget mértek
a trónkövetelő Johannát támogató portugálokra. Vajon ha ez nem így történik,
akkor is egyesül a félsziget? Vagy önálló állam maradt volna Kasztília
és Portugália, meg Aragónia és Katalónia? Antonio szívesen beleképzeli
magát ebbe az alternatívába itt a fényűző architektúra, az üres királyi
panteon kellős közepén. Az uralkodói pár ugyanis később megmásította szándékát,
és az Alhambra városában választott magának végső nyughelyet: a nagymecsetre
emelt székesegyházban vannak eltemetve Granadában. Bár stílusát tekintve
a San Juan de los Reyes hispán-németalföldi, s a mudéjar meg a késői gótika
jegyei is keverednek benne (Juan Guas volt az építész, az Egas Cueman testvérpár
és Kölni Hans pedig a szobrász), nem tudom, miért emlékeztet bennünket
a luzitán manuelita stílusra. Fölmegyünk a reneszánsz lépcsőn, melyet nagyjából
egy évszázaddal később épített Alonso de Covarrubias, és megcsodáljuk a
kolostor mérműveit, ahol mindenütt a Katolikus Királyi Pár jelmondata,
„Tanto monta, monta tanto Isabel como Fernando” (Éppen annyit ér Izabella
is, mint Ferdinánd). A nagy mű felépítése érdekében a szép zsidó negyed
legjavát lerombolták. Tizenegy zsinagóga volt Toledóban, mára meg már csak
a Santa María la Blanca és Tránsito maradt, ez utóbbiban a Szefárd Múzeum
található. A Tránsito Zsinagógát Samuel Leví, I. Kasztíliai Péter kincstartója
emeltette a 14. század közepe táján. A mudéjar stílust alkalmazták ennél
a zsidó épületnél, mely évszázadokat túlélt, miközben különféle keresztény
vallási és katonai célokra használták. Antonio meséli, hogy mostanában
éppen egy portugál zsidó történetén dolgozik, akit elűztek hazájából, utána
számos országban megfordult, a végén pedig öngyilkos lett Amszterdamban.
Megcsodáljuk a síremlékek köveit, a zsidó menyasszonyi kelengyéket, a mindennapos
használati tárgyakat, a könyveket, átengedjük magunkat a csöndnek, meg
a zsalugáteren át beszüremkedő fénynek az imaterem áttetsző terében, melynek
stukkódíszei fölfelé haladva egyre gazdagabbak, sétálgatunk az oldalfal
mentén, az asszonyoknak fenntartott helyen, ahol jelenleg egy részletes
térkép ismerteti a szefárd diaszpóra elhelyezkedését, az 1492-es kiűzetést,
azután ismét odakint vagyunk az utcán, elvakít bennünket a nap, fejünk
kóvályog az autók zajától, a megszálló hadsereghez hasonlóan, oszlopban
özönlő turisták rohamától.
Néhány méternyi távolságra van innen a Fuensalida-palota és a Santo
Tomé-templom. A palotában újabb portugál nyomot találunk, hiszen ez volt
Portugáliai Erzsébet királyné, I. Károly hitvesének és II. Fülöp édesanyjának
a rezidencája, aki 1539-ben halt meg. A Santo Tomé-templom mudéjar stílusú,
itt található a híres freskó, az Orgaz gróf temetése, a hatalmas falkép,
melyet El Greco 1586-ban festett. A templom plébánosa adott megbízást a
művésznek, hogy örökítse meg a csodát: a hagyomány szerint ugyanis maga
Szent Ágoston és Szent István vértanú szállt le az égből, hogy sírba fektesse
Orgaz grófot, aki annak idején a saját pénzén emeltette a templomot egy
kis zsinagóga alapjaira. Pillantásunk föl-le jár. A kép alsó részén a földi
történések láthatók. A páncélzatban ábrázolt grófot két patrónusa emeli
a ravatalra: Szent István a lábánál, Szent Ágoston a vállánál fogja. Mind
a ketten ünnepi ornátust viselnek. Előbbi vértanúságát a lepel hímzése
örökíti meg, a másik stóláján pedig Alexandriai Katalin, Nagy Szent Jakab
és Szent Pál arcmása látható. A képen ábrázolt összes többi alak a festő,
nem a gróf kortársa. A jobb szélen látható a megbízást adó plébános, másik
oldalt a festő fia, aki egyik kezében hatalmas fáklyát tart, a másikkal
a főalak felé mutat; körös-körül a fontosabb szerzetesrendek képviselői,
ferencesek, Ágoston- és Domonkos-rendiek. Greco önarcképe is látható, ám
sem ő, sem a fia nem néz a holttest vagy az ég felé, pillantásukban nem
tükröződik a pillanat emelkedettsége, hanem úgy tekintenek a kép szemlélőjére,
ahogy a hajótörött a megmentőjére. A csillogó páncélzat, a ruhák, a háttal
álló, magasba pillantó szerzetes áttetsző kazulája kivételes erejűvé teszi
a festményt. Ahogy följebb, a kép Glóriát ábrázoló felső része felé nézünk,
melynek csúcsán a Megváltó látható, előtte az elhunyt lelkéért fohászkodó
Szűzanya és Szent János, más szentek és angyalok, mutatom Antoniónak azt
a pici, alig felsejlő árnyékolással érzékeltetett lelket, melyet egy angyal
tart a tenyerén. Ez a lélek lárvaállapota, a lélek bábja, amelyről Greco
korának esszéírója, Cossius beszélt. A festő a bizánci mintához nyúl vissza:
megtörik a Glória a felhő és az angyal egysége, pszeudo-Dionüsziosz Areopagita
pneumájának gondolata jelenik meg. A díszpáncélzatban ábrázolt elhunyt
testének ellenpontjaképpen a lelke apró, formátlan magzathoz hasonlítható,
s ez a ködös massza kap majd öröklétet a mennyországban. Ily módon a halál,
mint egy újabb születés, az üdvözültek közé való születés jelenik meg.
A halál szakasza, a földiből a szellemi létbe való átmenet szomorú és fájdalmas,
és az itt jelen lévők valamennyien Isten felé tekintenek. Egyedül a Szűzanya
oltalmazó pillantása nyugszik a mennybe menő animulán, hiszen Ő az Édesanya.
Nyugtalanít az apa, Theotokópulosz pillantása, mondom is Antoniónak meg
a kísérőinknek. Ez a mélabús, kedvetlen pillantás szerintem mintha szkepszissel
volna tele. Látszik a kétely a szemében, némán kiáltja szinte a titkot,
amit az ember nem lát a képen ábrázolva.
A Mórok Műhelyétől, ettől a régi, középkori, 14. századi épülettől
a székesegyház felé indulunk. Mindig erődítményhez tudtam hasonlítani,
éppen ezért Isten valódi városának tűnt a szememben. Előtte vizigót templom,
nagymecset volt, ezt még mindig látni a kerengőjén: eredetileg gótikusnak
indult, amikor Szent Ferdinánd idejében elkezdték. Megnézzük az Új Királyok
kápolnáját, melyet Alonso de Covarrubias épített a 16. század közepén,
a Trastámarák, vagyis az új királyok síremlékével együtt, meg a káptalantermet
is, amely a mudéjar és a reneszánsz ötvöződése; a Régi Királyok kápolnája
is, melynek alapjait IV. Sancho rakta le a 13. század alkonyán a spanyol
királyok szolgálatára. Megcsodáljuk a kovácsoltvas rácsozatot, majd a faragott
széksorokat, Mendoza bíboros platereszk síremlékét, a sekrestye zsúfolt
képtárát, ahol olyan képek láthatók, mint El Greco Expoliója (Jézus megfosztása
ruháitól), Van Dyck Szent családja, vagy Goya Jézus elfogása. A vörös tunika,
melyet Greco képén a Názáreti Jézus az elfogásakor visel, már a kiserkenő
vért jelzi: a keresztfába szeget fúró munkás is erre utal. Tabucchinak
azonban főleg a falfestmények tetszenek, a primitivisták, melyeket a San
Román-templomban látunk, ahol most a zsinatok meg a vizigót kultúra múzeuma
található. Mivel Antonio kiváló ismerője a kultúránknak, egy meglepetést
is tartogatok neki. Vértanú Szent Péter temploma felé tartunk, amely mint
mindig, most is zárva van; körbejárjuk, a kerengők felől megyünk be. Alonso
de Covarrubias Királyi Kerengője (16. század), a Patio del Silencio (a
Csönd Udvarkertje) reneszánsz, a Narancsfák Udvarkertje már barokk, a 18.
században épült. Miután közelharcot vívunk az egyetemi fakultás portásával,
kinyitják nekünk a templomot, magunkra hagynak, sorsunkra hagynak bennünket.
A templomban már nem miséznek, falait nem díszítik szentek képei, szobrai,
a főoltár körül azonban még megvannak a régi síremlékek. Tabucchi megelégszik
annyival, hogy az udvarkerteket nézegetheti, hogy elmerülhet a csöndben;
ekkor én a kis oldalkápolna felé vezetem, ahol nagy sírkő látható, mellette
térdepelve imádkozó alakok. És a sírkövön Garcilaso de la Vega, az italianizáló
költészet 16. századi képviselőjének neve áll, és mutatja, hogy itt pihennek
hamvai. Antonio tényleg meglepődik. Megsimogatja a márványt, és emlékezetből
idéz a költőtől néhány sort.
A délelőtt ilyen szemlélődéssel telt, de én még szeretném, ha
a Santa Cruz Múzeumba is elmennénk, ami azelőtt kórházként szolgált; itt
voltak az Al Mamún király által építtetett paloták, a toledói taifa idejéből.
Itt látható a háromszögletű zászló, mely alatt don Juan de Austria Lepantónál
harcolt. Galiana fényűző palotái közül már csak a híres Betlehem-kápolna
áll. III. Szent Ferdinánd sírkápolnát csináltatott belőle fia, Ferdinánd
infáns számára. Itt született Bölcs Alfonz, és az is elképzelhető, hogy
eredetileg itt lehetett a toledói Fordító Iskola székhelye, valamint az
obszervatórium, ahol Bölcs Alfonz az „alfonzi táblázatok” elkészítéséhez
végezte csillagászati megfigyeléseit. Később jött az elidegeníthetőség
felszabadítása, katonaság vette birtokba, aztán jött a mi polgárháborúnk,
és végül Járási Múzeum lett a palotából. Megható, hogy ezt a háromszögletű
zászlót a görög tengeren lengette a szél, az ádáz csata kellős közepén,
amely valahogy Európa sorsát dönti majd el.
Elindulunk, hogy keressünk egy helyet, ahol megebédelhetünk, és az
El Salvador téren lyukadunk ki: szépen uralja a hajdani mecset minaretje,
melyet római kori és vizigót pillérekre emeltek. A régi építményből is
vannak maradványok, néhány vizigót és római kori oszlop tartotta dongaboltozat,
kívül egy ferde élű vizigót pilaszter. Ebben a templomban érnek véget Lazarillo
de Tormes kalandjai, amikor a San Salvador-templom esperese összeadja a
szolgálójával. Ebben a nagy csomópontban látjuk viszont Santiago Palomero
barátunkat, a Szefárd Múzeum vezetőjét; a sarkon bemutat bennünket a gyógyszertárnál
ülő vak férfinak, aki elmélyülten olvas egy braille-írásos könyvet. Joaquín
Núňez a neve, maga is írt már egy regényt, cikkeit pedig a helyi sajtóban
közli rendszeresen. Annyira leköti a könyv, hogy nem is nagyon törődik
a háta mögött lobogó lottószelvények eladásával. Santiago bemutat bennünket,
s jeles vendégünknél azt mondja: „Nyújts kezet egy jövendőbeli Nobel-díjasnak!”
Tabucchi erre elpirul, kedvesen meglöki bemutatóját, és kezét Joaquín Núňez
vállára téve azt mondja: „Kérem, ne vegye komolyan, nyilván tudja, milyen
viccelődős fajta.” Antonio vesz tőle egy szelvényt, erre a vak férfi aggodalmas
hangon megkérdezi, hogy is hívják illusztris kollégáját és vevőjét. Mercedes
elismétli neki, néhány könyvcímet is felsorol, hogy mit kéne elolvasnia
tőle: A Porto Pim hölgye, Indiai éjszaka, Rekviem, Állítja Pereira és a
többi. Joaquín bánkódik, hogy nem ismeri a műveket, és azokat hibáztatja
érte, akik nem gondoltak a világtalanokra, és nem készítettek számukra
is olvasható vagy hallható változatot, de megígéri, hogy azért utánanéz,
és okvetlenül elolvassa őket. Antonio nyugtatgatja, nem olyan fontos elolvasni
őket, de Joaquín köti magát az ígéretéhez, és még azt is mondja Antoniónak,
hogy legközelebbi útja alkalmával feltétlenül jöjjön el Toledóba, és dedikálja
neki a könyveit, ő meg majd elmondja, hogy tetszettek neki.
Csak egy év múltán, a költő Olvido García Valdés és Miguel Casado meghívására
térünk vissza Mercedesszel Toledóba, hogy életemben először megnézhessem
az úrnapi körmenetet. De nem megyünk egyenesen házigazdáinkhoz, előtte
még elszaladunk a San Salvador-templomhoz, hogy megnézzük Joaquínt. Odaérve
látjuk, hogy kempingszékén ülve szokásához híven most is olvas. Mondjuk
neki, kik vagyunk, ő meg azt feleli, hogy már olvasta a mestert. Nagyon
tetszett neki, de az összes könyve közül az Állítja Pereira olvasása közben
hatódott meg legjobban, annyira, hogy még sírt is rajta. Jól rá is ijesztett
a kereskedő szomszédaira, mert azt hitték, valami baj történt. Arra kért
bennünket, hogy mondjuk meg Tabucchinak, és emlékeztessük az egyezségükre.
Olvido és Miguel a Mór Műhely parkjával szemben lakik, egy napfényes
házban, remek tőlük a kilátás a nyaralókra, a San Román- és a Santo Tomé-templom
tornyaira; a körmenetre igyekszünk, melyet a tavaszi napéjegyenlőségkor
tartanak, amely a nyári napforduló is egyben. Segítünk az illatosítás munkájában,
ahogy a földön szétszórt kakukkfű-, óriás árvalányhaj-, hosszúpalka- és
rozmaring-ágacskákra rátaposunk. A száz meg száz égő gyertya viaszillatát
is érezni. A város legszebb ünnepi díszébe öltözik: a katedrális körül
hatalmas szőnyegek, baldachinok és palliumok, körös-körül minden felvirágozva
hirdeti az ostya színében megjelent Krisztust. Itt is feltűnik a Tarasca,
a poklot jelképező gigantikus sárkány, amely Joseph Roth-ra is olyan nagy
hatással volt, amikor Tarascónba látogatott, ahonnan a sárkány neve ered,
amelyet a Jelenések könyvében János így ír le: „És láték egy fenevadat
feljőni a tengerből, amelynek hét feje és tíz szarva vala”. A Tarasca talán
a babilóniai feslett nők jelképe is lehetett, vagy a Szent Mihály, György
és Márta ellen forduló sátáni lényé. Amikor elhalad a körmenet, Olvido
titokban átvezet bennünket a Santo Tomé sikátoron, a templom mellett, ahol
még áll a ház, amelyről azt tartják, hogy Yehudá Haleví lakott benne. Teljesen
elhagyatott, a homlokzata alapján legalábbis, mindenesetre ez Toledo egyik
legrégebbi épülete; a szűk kis utca tele van galambbal, az egyik odaszáll
elénk, miközben megállunk, és nézzük az épületet, amelyben a költő, Adolfo
Bécquer és fivére, Valeriano lakott 1868 októberétől 1869 decemberéig.
Ebben a házban írta át Adolfo a Verebek könyvének költeményeit, és egy
babérfát is ültetett a kertjében. Nézzük a kerítésfalon túlnőtt fa ezüstösen
csillogó leveleit. A Santa Justa utcába érünk, a La Plata utca kereszteződéséhez,
itt található a Lino fogadó, ahová a 19. században Galdós bekvártélyozta
magát, majd innen a San Agustín térre, azután az Alcázar környékére, ahol
a Posada de la Sangre állt, melyet Bunuel, Lorca és Dalí is látogatott;
és elmegyünk a Mesón del Sevillanóhoz, Cervantes A nevezetes mosogatólány
című elbeszélésnek helyszínére. Már a park közelében vagyunk, megcsodáljuk
a Tajo folyót, itt állt a Santa María del Alficén, a vizigót templom, amely
később a karmeliták kolostora lett, s amelyben Keresztes Szent János raboskodott.
És így megyünk tovább, egyik helyről a másikra, az irodalom útját követve,
szeretnénk mindent megnézni, átélni, amíg illatok felhőjébe burkolózva
le nem száll az éj. Az Odüsszeusz pillantásában Angelopulosz egyik szereplője
azt kérdi: „Mi vagyok én, ha nem a már elmosódó pillantások gyűjtögetője”.
Pávai Patak Márta fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu