César Antonio Molina
Toledóban barangolunk
(Theotokópulosz pillantása)

Toledóban barangolunk Tabucchival. Az ilyen labirintusokat csak így lehetséges végigjárni. Először olyasmit mutatunk meg neki, ami engem mindig megrendít: a San Juan de los Reyes, a Királyok Szent János-templomának külső falán függő láncokat, melyekkel a granadai háború idején a fogságba esett keresztényeket láncolták össze a mórok. Granada visszafoglalását követően a katolikus királyi pár, Ferdinánd és Izabella hozatta ide a láncokat. Nem is annyira e tárgyak jelentése, mint inkább a puszta látványa olyan megrendítő: több mint ötszáz esztendeje függenek itt, dacolva az idővel, akár a történelem hatalmas művészi installációja. A kolostort Izabella az 1476-os torói csata emlékére emeltette, melyben seregei vereséget mértek a trónkövetelő Johannát támogató portugálokra. Vajon ha ez nem így történik, akkor is egyesül a félsziget? Vagy önálló állam maradt volna Kasztília és Portugália, meg Aragónia és Katalónia? Antonio szívesen beleképzeli magát ebbe az alternatívába itt a fényűző architektúra, az üres királyi panteon kellős közepén. Az uralkodói pár ugyanis később megmásította szándékát, és az Alhambra városában választott magának végső nyughelyet: a nagymecsetre emelt székesegyházban vannak eltemetve Granadában. Bár stílusát tekintve a San Juan de los Reyes hispán-németalföldi, s a mudéjar meg a késői gótika jegyei is keverednek benne (Juan Guas volt az építész, az Egas Cueman testvérpár és Kölni Hans pedig a szobrász), nem tudom, miért emlékeztet bennünket a luzitán manuelita stílusra. Fölmegyünk a reneszánsz lépcsőn, melyet nagyjából egy évszázaddal később épített Alonso de Covarrubias, és megcsodáljuk a kolostor mérműveit, ahol mindenütt a Katolikus Királyi Pár jelmondata, „Tanto monta, monta tanto Isabel como Fernando” (Éppen annyit ér Izabella is, mint Ferdinánd). A nagy mű felépítése érdekében a szép zsidó negyed legjavát lerombolták. Tizenegy zsinagóga volt Toledóban, mára meg már csak a Santa María la Blanca és Tránsito maradt, ez utóbbiban a Szefárd Múzeum található. A Tránsito Zsinagógát Samuel Leví, I. Kasztíliai Péter kincstartója emeltette a 14. század közepe táján. A mudéjar stílust alkalmazták ennél a zsidó épületnél, mely évszázadokat túlélt, miközben különféle keresztény vallási és katonai célokra használták. Antonio meséli, hogy mostanában éppen egy portugál zsidó történetén dolgozik, akit elűztek hazájából, utána számos országban megfordult, a végén pedig öngyilkos lett Amszterdamban. Megcsodáljuk a síremlékek köveit, a zsidó menyasszonyi kelengyéket, a mindennapos használati tárgyakat, a könyveket, átengedjük magunkat a csöndnek, meg a zsalugáteren át beszüremkedő fénynek az imaterem áttetsző terében, melynek stukkódíszei fölfelé haladva egyre gazdagabbak, sétálgatunk az oldalfal mentén, az asszonyoknak fenntartott helyen, ahol jelenleg egy részletes térkép ismerteti a szefárd diaszpóra elhelyezkedését, az 1492-es kiűzetést, azután ismét odakint vagyunk az utcán, elvakít bennünket a nap, fejünk kóvályog az autók zajától, a megszálló hadsereghez hasonlóan, oszlopban özönlő turisták rohamától.
Néhány méternyi távolságra van innen a Fuensalida-palota és a Santo Tomé-templom. A palotában újabb portugál nyomot találunk, hiszen ez volt Portugáliai Erzsébet királyné, I. Károly hitvesének és II. Fülöp édesanyjának a rezidencája, aki 1539-ben halt meg. A Santo Tomé-templom mudéjar stílusú, itt található a híres freskó, az Orgaz gróf temetése, a hatalmas falkép, melyet El Greco 1586-ban festett. A templom plébánosa adott megbízást a művésznek, hogy örökítse meg a csodát: a hagyomány szerint ugyanis maga Szent Ágoston és Szent István vértanú szállt le az égből, hogy sírba fektesse Orgaz grófot, aki annak idején a saját pénzén emeltette a templomot egy kis zsinagóga alapjaira. Pillantásunk föl-le jár. A kép alsó részén a földi történések láthatók. A páncélzatban ábrázolt grófot két patrónusa emeli a ravatalra: Szent István a lábánál, Szent Ágoston a vállánál fogja. Mind a ketten ünnepi ornátust viselnek. Előbbi vértanúságát a lepel hímzése örökíti meg, a másik stóláján pedig Alexandriai Katalin, Nagy Szent Jakab és Szent Pál arcmása látható. A képen ábrázolt összes többi alak a festő, nem a gróf kortársa. A jobb szélen látható a megbízást adó plébános, másik oldalt a festő fia, aki egyik kezében hatalmas fáklyát tart, a másikkal a főalak felé mutat; körös-körül a fontosabb szerzetesrendek képviselői, ferencesek, Ágoston- és Domonkos-rendiek. Greco önarcképe is látható, ám sem ő, sem a fia nem néz a holttest vagy az ég felé, pillantásukban nem tükröződik a pillanat emelkedettsége, hanem úgy tekintenek a kép szemlélőjére, ahogy a hajótörött a megmentőjére. A csillogó páncélzat, a ruhák, a háttal álló, magasba pillantó szerzetes áttetsző kazulája kivételes erejűvé teszi a festményt. Ahogy följebb, a kép Glóriát ábrázoló felső része felé nézünk, melynek csúcsán a Megváltó látható, előtte az elhunyt lelkéért fohászkodó Szűzanya és Szent János, más szentek és angyalok, mutatom Antoniónak azt a pici, alig felsejlő árnyékolással érzékeltetett lelket, melyet egy angyal tart a tenyerén. Ez a lélek lárvaállapota, a lélek bábja, amelyről Greco korának esszéírója, Cossius beszélt. A festő a bizánci mintához nyúl vissza: megtörik a Glória a felhő és az angyal egysége, pszeudo-Dionüsziosz Areopagita pneumájának gondolata jelenik meg. A díszpáncélzatban ábrázolt elhunyt testének ellenpontjaképpen a lelke apró, formátlan magzathoz hasonlítható, s ez a ködös massza kap majd öröklétet a mennyországban. Ily módon a halál, mint egy újabb születés, az üdvözültek közé való születés jelenik meg. A halál szakasza, a földiből a szellemi létbe való átmenet szomorú és fájdalmas, és az itt jelen lévők valamennyien Isten felé tekintenek. Egyedül a Szűzanya oltalmazó pillantása nyugszik a mennybe menő animulán, hiszen Ő az Édesanya. Nyugtalanít az apa, Theotokópulosz pillantása, mondom is Antoniónak meg a kísérőinknek. Ez a mélabús, kedvetlen pillantás szerintem mintha szkepszissel volna tele. Látszik a kétely a szemében, némán kiáltja szinte a titkot, amit az ember nem lát a képen ábrázolva.
A Mórok Műhelyétől, ettől a régi, középkori, 14. századi épülettől a székesegyház felé indulunk. Mindig erődítményhez tudtam hasonlítani, éppen ezért Isten valódi városának tűnt a szememben. Előtte vizigót templom, nagymecset volt, ezt még mindig látni a kerengőjén: eredetileg gótikusnak indult, amikor Szent Ferdinánd idejében elkezdték. Megnézzük az Új Királyok kápolnáját, melyet Alonso de Covarrubias épített a 16. század közepén, a Trastámarák, vagyis az új királyok síremlékével együtt, meg a káptalantermet is, amely a mudéjar és a reneszánsz ötvöződése; a Régi Királyok kápolnája is, melynek alapjait IV. Sancho rakta le a 13. század alkonyán a spanyol királyok szolgálatára. Megcsodáljuk a kovácsoltvas rácsozatot, majd a faragott széksorokat, Mendoza bíboros platereszk síremlékét, a sekrestye zsúfolt képtárát, ahol olyan képek láthatók, mint El Greco Expoliója (Jézus megfosztása ruháitól), Van Dyck Szent családja, vagy Goya Jézus elfogása. A vörös tunika, melyet Greco képén a Názáreti Jézus az elfogásakor visel, már a kiserkenő vért jelzi: a keresztfába szeget fúró munkás is erre utal. Tabucchinak azonban főleg a falfestmények tetszenek, a primitivisták, melyeket a San Román-templomban látunk, ahol most a zsinatok meg a vizigót kultúra múzeuma található. Mivel Antonio kiváló ismerője a kultúránknak, egy meglepetést is tartogatok neki. Vértanú Szent Péter temploma felé tartunk, amely mint mindig, most is zárva van; körbejárjuk, a kerengők felől megyünk be. Alonso de Covarrubias Királyi Kerengője (16. század), a Patio del Silencio (a Csönd Udvarkertje) reneszánsz, a Narancsfák Udvarkertje már barokk, a 18. században épült. Miután közelharcot vívunk az egyetemi fakultás portásával, kinyitják nekünk a templomot, magunkra hagynak, sorsunkra hagynak bennünket. A templomban már nem miséznek, falait nem díszítik szentek képei, szobrai, a főoltár körül azonban még megvannak a régi síremlékek. Tabucchi megelégszik annyival, hogy az udvarkerteket nézegetheti, hogy elmerülhet a csöndben; ekkor én a kis oldalkápolna felé vezetem, ahol nagy sírkő látható, mellette térdepelve imádkozó alakok. És a sírkövön Garcilaso de la Vega, az italianizáló költészet 16. századi képviselőjének neve áll, és mutatja, hogy itt pihennek hamvai. Antonio tényleg meglepődik. Megsimogatja a márványt, és emlékezetből idéz a költőtől néhány sort.
 A délelőtt ilyen szemlélődéssel telt, de én még szeretném, ha a Santa Cruz Múzeumba is elmennénk, ami azelőtt kórházként szolgált; itt voltak az Al Mamún király által építtetett paloták, a toledói taifa idejéből. Itt látható a háromszögletű zászló, mely alatt don Juan de Austria Lepantónál harcolt. Galiana fényűző palotái közül már csak a híres Betlehem-kápolna áll. III. Szent Ferdinánd sírkápolnát csináltatott belőle fia, Ferdinánd infáns számára. Itt született Bölcs Alfonz, és az is elképzelhető, hogy eredetileg itt lehetett a toledói Fordító Iskola székhelye, valamint az obszervatórium, ahol Bölcs Alfonz az „alfonzi táblázatok” elkészítéséhez végezte csillagászati megfigyeléseit. Később jött az elidegeníthetőség felszabadítása, katonaság vette birtokba, aztán jött a mi polgárháborúnk, és végül Járási Múzeum lett a palotából. Megható, hogy ezt a háromszögletű zászlót a görög tengeren lengette a szél, az ádáz csata kellős közepén, amely valahogy Európa sorsát dönti majd el.
Elindulunk, hogy keressünk egy helyet, ahol megebédelhetünk, és az El Salvador téren lyukadunk ki: szépen uralja a hajdani mecset minaretje, melyet római kori és vizigót pillérekre emeltek. A régi építményből is vannak maradványok, néhány vizigót és római kori oszlop tartotta dongaboltozat, kívül egy ferde élű vizigót pilaszter. Ebben a templomban érnek véget Lazarillo de Tormes kalandjai, amikor a San Salvador-templom esperese összeadja a szolgálójával. Ebben a nagy csomópontban látjuk viszont Santiago Palomero barátunkat, a Szefárd Múzeum vezetőjét; a sarkon bemutat bennünket a gyógyszertárnál ülő vak férfinak, aki elmélyülten olvas egy braille-írásos könyvet. Joaquín Núňez a neve, maga is írt már egy regényt, cikkeit pedig a helyi sajtóban közli rendszeresen. Annyira leköti a könyv, hogy nem is nagyon törődik a háta mögött lobogó lottószelvények eladásával. Santiago bemutat bennünket, s jeles vendégünknél azt mondja: „Nyújts kezet egy jövendőbeli Nobel-díjasnak!” Tabucchi erre elpirul, kedvesen meglöki bemutatóját, és kezét Joaquín Núňez vállára téve azt mondja: „Kérem, ne vegye komolyan, nyilván tudja, milyen viccelődős fajta.” Antonio vesz tőle egy szelvényt, erre a vak férfi aggodalmas hangon megkérdezi, hogy is hívják illusztris kollégáját és vevőjét. Mercedes elismétli neki, néhány könyvcímet is felsorol, hogy mit kéne elolvasnia tőle: A Porto Pim hölgye, Indiai éjszaka, Rekviem, Állítja Pereira és a többi. Joaquín bánkódik, hogy nem ismeri a műveket, és azokat hibáztatja érte, akik nem gondoltak a világtalanokra, és nem készítettek számukra is olvasható vagy hallható változatot, de megígéri, hogy azért utánanéz, és okvetlenül elolvassa őket. Antonio nyugtatgatja, nem olyan fontos elolvasni őket, de Joaquín köti magát az ígéretéhez, és még azt is mondja Antoniónak, hogy legközelebbi útja alkalmával feltétlenül jöjjön el Toledóba, és dedikálja neki a könyveit, ő meg majd elmondja, hogy tetszettek neki.
Csak egy év múltán, a költő Olvido García Valdés és Miguel Casado meghívására térünk vissza Mercedesszel Toledóba, hogy életemben először megnézhessem az úrnapi körmenetet. De nem megyünk egyenesen házigazdáinkhoz, előtte még elszaladunk a San Salvador-templomhoz, hogy megnézzük Joaquínt. Odaérve látjuk, hogy kempingszékén ülve szokásához híven most is olvas. Mondjuk neki, kik vagyunk, ő meg azt feleli, hogy már olvasta a mestert. Nagyon tetszett neki, de az összes könyve közül az Állítja Pereira olvasása közben hatódott meg legjobban, annyira, hogy még sírt is rajta. Jól rá is ijesztett a kereskedő szomszédaira, mert azt hitték, valami baj történt. Arra kért bennünket, hogy mondjuk meg Tabucchinak, és emlékeztessük az egyezségükre.
Olvido és Miguel a Mór Műhely parkjával szemben lakik, egy napfényes házban, remek tőlük a kilátás a nyaralókra, a San Román- és a Santo Tomé-templom tornyaira; a körmenetre igyekszünk, melyet a tavaszi napéjegyenlőségkor tartanak, amely a nyári napforduló is egyben. Segítünk az illatosítás munkájában, ahogy a földön szétszórt kakukkfű-, óriás árvalányhaj-, hosszúpalka- és rozmaring-ágacskákra rátaposunk. A száz meg száz égő gyertya viaszillatát is érezni. A város legszebb ünnepi díszébe öltözik: a katedrális körül hatalmas szőnyegek, baldachinok és palliumok, körös-körül minden felvirágozva hirdeti az ostya színében megjelent Krisztust. Itt is feltűnik a Tarasca, a poklot jelképező gigantikus sárkány, amely Joseph Roth-ra is olyan nagy hatással volt, amikor Tarascónba látogatott, ahonnan a sárkány neve ered, amelyet a Jelenések könyvében János így ír le: „És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, amelynek hét feje és tíz szarva vala”. A Tarasca talán a babilóniai feslett nők jelképe is lehetett, vagy a Szent Mihály, György és Márta ellen forduló sátáni lényé. Amikor elhalad a körmenet, Olvido titokban átvezet bennünket a Santo Tomé sikátoron, a templom mellett, ahol még áll a ház, amelyről azt tartják, hogy Yehudá Haleví lakott benne. Teljesen elhagyatott, a homlokzata alapján legalábbis, mindenesetre ez Toledo egyik legrégebbi épülete; a szűk kis utca tele van galambbal, az egyik odaszáll elénk, miközben megállunk, és nézzük az épületet, amelyben a költő, Adolfo Bécquer és fivére, Valeriano lakott 1868 októberétől 1869 decemberéig. Ebben a házban írta át Adolfo a Verebek könyvének költeményeit, és egy babérfát is ültetett a kertjében. Nézzük a kerítésfalon túlnőtt fa ezüstösen csillogó leveleit. A Santa Justa utcába érünk, a La Plata utca kereszteződéséhez, itt található a Lino fogadó, ahová a 19. században Galdós bekvártélyozta magát, majd innen a San Agustín térre, azután az Alcázar környékére, ahol a Posada de la Sangre állt, melyet Bunuel, Lorca és Dalí is látogatott; és elmegyünk a Mesón del Sevillanóhoz, Cervantes A nevezetes mosogatólány című elbeszélésnek helyszínére. Már a park közelében vagyunk, megcsodáljuk a Tajo folyót, itt állt a Santa María del Alficén, a vizigót templom, amely később a karmeliták kolostora lett, s amelyben Keresztes Szent János raboskodott. És így megyünk tovább, egyik helyről a másikra, az irodalom útját követve, szeretnénk mindent megnézni, átélni, amíg illatok felhőjébe burkolózva le nem száll az éj. Az Odüsszeusz pillantásában Angelopulosz egyik szereplője azt kérdi: „Mi vagyok én, ha nem a már elmosódó pillantások gyűjtögetője”.

                                 Pávai Patak Márta fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/