Jovánovics György
DITIRAMBIKUS RETROSPEKTÍV
öntárlatvezetés
 
Ennek a kiállításnak van egy hosszú előtörténete. Több mint egy évvel ezelőtt kerestem meg Néray Katalint - akkor már tudtam, hogy lesz egy könyv a 65. születésnapomra, és ha már könyv van, akkor legyen kiállítás is, és ha már a kerek számokat  (50, 60, 70) szerencsésen elkerültem, úgy gondoltam, ez legyen tört, és ez így sikerült is. Világos volt, hogy a könyv majd készül, aztán vagy kész lesz, vagy nem. Akkor kerestem magamnak a teret. Világos volt, hogy… Nem volt semmi sem világos. De ide vetődtem, felhívtam Néray Katalint, hogy van egy meglepetésem: szeretném megkérni, hogy a 65. születésnapomon rendezzen nekem kiállítást. Ő már évtizedekkel ezelőtt, még Műcsarnok-igazgatónő korában felajánlotta, amikor hazajöttem külföldről, hogy bármikor szóljak, a Műcsarnok megrendezi a kiállítást. Meg kell, hogy mondjam, hogy azóta a Műcsarnok minden igazgatója - főleg a hölgyek, de az egyetlen férfi is -, Keserű Katalin a rekonstrukció után velem akarta nyitni a Műcsarnokot, Fabinyi Juli első dolga is ez volt. Nekem az ország legszebb reprezentatív termei nem felelnek meg furcsa módon. Még Néray is azt mondta, amikor megkerestem, hogy fönt, a nagy fehér, gyönyörű teremben, ahol most Keserű Ilona állít ki, vagy az elegáns Dunai Galériában, de nem, meg fogsz lepődni, a lenti csúnya, mindnyájunk által utált, római fürdő, vörös, rémes lépcsős szerencsétlenség. Ekkor mondott egy fantasztikusat az igazgató asszony, hogy érdekes, hogy te ezt, mert mire énnekem el kell innen menni, kezdem megszeretni ezt a teret. Szóval többen elkezdtek gondolkozni, hogy mit lehet itt csinálni, miközben persze senki sem tudta, hogy mit lehet csinálni. Teljesen együtthangzott ez a dolog, ő nem tudta, hogy én milyen pontos bejárást végeztem, egyrészt, hogy nekem jó ez a rémes sötét szín, egy nagyon nagy megérzésem volt, ami hihetetlenül jött, egy ösztönös, ami a kiállítás-rendezésekhez kell. Megkérdeztem Néray Katalint, hogy tudod-e hogy hány bogened, hány boltíved van, ami nem a nagytérhez tartozik. Hát azt nem is tudja… mondom, én csak sejtettem, hogy annyinak kell lenni, amennyi nekem feltétlenül kell, nevezetesen tizenegy darab, mert nekem van tizenegy darab „Péri bagatell”-em. Akkor minden meg volt nyerve, Katalin rögtön tudta, hogy kis pöttyök lesznek a 11 boltívben. Mondom pontosan, csak ennek az az ára, mondom, viszont - és egy nagyon csúnya magyar szóval, körülírás nélkül - mondtam, hogy mit kell nekem ahhoz csinálnom a lépcsőddel: szétverni vagy átépíteni. Legnagyobb megdöbbenésemre - azóta is gondolkozom, hogy létezik-e a földön még egy ilyen múzeum, vagy múzeumigazgató, ahol az utcáról bemegy valaki, és azt mondja, hogy kiteszek ugyan 11 tizenöt centis pöttyöt, de cserébe szétverem a földszintedet egészen az első emeletig. Mosolyogva mondta, hogy: tessék! Mondtam, hogy elájulok. Gondoltam, hogy nem kell kiállítást csinálnom, mert ezt már úgysem engedi meg. Már csak a költségek miatt sem.
Világos volt az első pillanattól, hogy én úgy jöttem ide, hogy lehet, minthogy Budapesten elsikkadt az én „Périm” úgy éreztem. A Fészekben egy kis zártkörű kiállításon, már a Nationalgalerie, a világ egyik legszebb múzeuma kiállította, és Pesten még alig látták páran. Úgy éreztem, hogy ezt még egyszer meg kell mutatni, és nem csak ezt, hanem valamilyen módon mégiscsak, ha hatvanötödik, akkor valamilyen módon retrospektív legyen. Tudtam, hogy a retrospektív nekem megintcsak nem illik. Akkor kellett keresnem egy jelzőt, ez lett a ditirambikus. Nem kronologikus, nem unalmas, nem monográfia, nem retrospektív, hanem valami drámai, valami komponált, valami csapongó, amit a ditirambikus az én esetemben jelent. Mert jelenthetné a szárnyalót is, ez azért nem szárnyaló, de mondjuk csapongó. Fölvesz egy történetet valahol, ami nem is dokumentálható szobor, hanem csak egy fotó képviseli - Erdély Gyuri fotója, majd el kell jutni az üres kockáig, Péri-bagatell monokróm, illetve puritánhoz. Ez csak akkor működik, ha van a lépcső. A lépcső nélkül nem működik, illusztrációkat hoztam, meg tudom mutatni. Akkor már volt egy titok, hogy a kompozícióba belejárult, hogy nekem kell csinálni egy retrospektívet, vagy most már illene csinálni, mert ha minden évtizedben visszautasítom a Műcsarnok igazgatóit, aztán itt sem csinálom, akkor lassan hol csinálom. Az a helyzet, hogy én nem nagyon tudok retrospektívet csinálni, nem úgy van, hogy hozok 200 Nádler, vagy Bak Imre festményt és 200 szögre felteszem, aztán ott sem muszáj lenni. A festőket nagyon irigylem, hogy milyen egyszerű a kiállításaikat megcsinálni. Végülis én vagyok az egyetlen, én egy szobrász vagyok, és ez is egy szobor, ezt nem egyszerű megcsinálni. Az utolsó mű, ami a kiállításba vadonatújan került, az a Kepler-doboz, aminek szintén meghatározott láthatatlan korreszpondációja van a kiállításon belül, az mondjuk tizenhat hónapja készült, nyolc hónap intenzív munka a kiállítás megnyitásig. Fehér László és Nádler István - megkérdeztem őket - három óra alatt festenek egy képet. Fehér Laci azt mondta, ha három óra alatt nem kész, akkor nem folytatja, mert az már nem jó. Mondom: az anyád. A nyolcadik hónapnál még nem vagyok benne egészen biztos, hogy az az egy darab kész van.
Ez egy nagyon komplikált konstrukció lett, ezért is bátorkodom tárlatvezetést tartani, mert nem biztos, hogy ez egyszerre olyan világos. Nagyon rejtett, de szerintem látható összefüggései vannak. Tehát a titok: hogy nekem mégiscsak kell csinálnom egy retrospektívet, egy másik hatalmas kompozicionális elem, amit bele kellett az övembe illesztenem, különben lötyögött volna, hogy odajött hozzám egy fiatal művészettörténész nő, egészen megdöbbentem, és közölte velem, hogy most ők megpályáznák a múzeumból, szeretné megvenni a Liza-bábut. Azt hittem elájulok, azt sem tudtam miről beszél: Liza bábu nincs. Azt mondja, hogy benne van a Magyar Művészettörténetben, a Balkon azzal indult… Igen, de hol van az, mi az, mondom. Azt mondja, igen, de ők most Fehérváron meg tudnák venni. Azt a szobrot, ami nem létezik, ugye. Ez volt Sasvári Edit. A fej megvolt, nem tudtam hol vannak a lábai. A kezei nincsenek meg, annyira, hogy az utolsó pillanatban, kétségbeesetten a feleségem kezéről most leöntött kezek - másolatok. Az igazit huszonöt éve öntöttem róla. És most, a kiállítás-megnyitó után öt nappal valaki telefonált Berlinből, hogy megtalált valami két kezet Berlinben, hogy az mi. Egy évig le akartam mondani a kiállítást, mert Zsabó, a nejem nem akarta engedni, hogy most öntsük le a kezét, mert a Liza-képregényben van egy cím, hogy Liza nem öregszik. Csak a keze öregszik, a feje nem, a lába nem. Én öregszem, azért is lett kipróbálva huszonöt év után, hogy mi van az idővel, hogyha az egyik öregszik, a másik nem. Tehát nagyon nem jött volna jól nekünk, ha a kéz is öregedett volna velem együtt, de azt gondoltam, hogy talán nem veszik észre. Az utolsó pillanatban mégis leöntöttem erőszakkal a feleségem kezét, erre föl most telefonálnak Berlinből, hogy megvannak a kezek.
Néray Katalin is, amikor meghallotta, hogy lesz Liza-szobor, azt mondta, hogy jaj, de jó, az új Múzeum közepén ez lesz. Sajnos akkor Fehérvárat erről le kell beszélni… Sasvári Edit eljött Fehérvárról, Fitz Péternek ajánlotta. Akkor Fitz Péter is rajongott, hogy, jaj, övé lesz a Liza bábu. Mondom: miről beszéltek, ilyen nincs is! Tényleg elkezdtem gondolkozni, és úgy gondoltam, hogy csak egy nagyon komplikált konstrukció keretében. Megkérdeztem Marosi Ernőt, mi az, - ez egy találós kérdés -, nincs, de benne van a Művészettörténetben? Amit én óriási erőfeszítéssel, ezer interjúval a Nemzeti Galériába beteszek, a Biennálén kiállítom - senkit nem érdekel; egy interjú, egy fotó nem jelenik meg róla, pedig egy óriási műnek tartom. És akkor volt egyszer egy vacak, és mi történt? Egy tanúm van rá, itt vannak fotók, aki először látta, Beke Lászlónak elmeséltem, hogy valamit akarok, egy ugyanilyen kiállítást, de a Francia Intézet fekete pincéjében. Ő a tanúm, és véletlenül ott volt Makky György, aki véletlenül lefotózta. Ezek a fotók mind itt vannak csíknegatívon. Azt mondta Marosi, hogy ezt a szobrot, amikor kiállítottam a Francia Intézetben egy nagyon komplikált konstrukció keretében - ugyanolyan, mint ez a kiállítás, csak kicsiben -, de csak két órára. Összességében 1980. január másodikán két órára. Majd másnap Esterházy Péter és én, a családom hatosával - két-két gyerekkel - eltűntünk Berlinbe, gyakorlatilag örökre. Sasvári Edit szerintem még nem is élt, de semmiképp sem lehetett ott 1980-ban, a Francia Intézetben. Miért ez a művészettörténész akarja ezt a szobrot, hogyhogy nem tudja, hogy ez nem szobor, nem létezik? Egy nagyon szép szót mondott nekem Marosi Ernő, hogy ez a „disiecta membra”: szétszórt tagok. Egy nagyon szép latin kifejezés van erre, nagyon sok jelentése van. A szétszórt tagok lehet akármi: a kórboncnok is szétszórja a tagokat, szétszórt tagja lehet egy rosszul elvégzett mozdulat után egy tornásznak. Organikus egység, de nem a megfelelő mozdulat: erre is mondhatjuk, hogy szétszórt tagok. Mondhatjuk a szétszórt tagokat a szobrászra, aki elvesztette, vagy eltörte a szobrait. Hát ilyen az egész talált szobor, a Laokoón, amit rosszul is állítottunk egyszer össze, aztán egy restaurátor meggyőzte a Vatikánt, hogy szét kéne szedni, mert nem jól tették össze az elődei a kart, az is egy szétszórt tag. És ez a montázs és a kollázs elve, a huszadik században keletkezett műfaj: szétszórt tagokból, különböző újságokból rakunk össze mondjuk egy figurát. Ez a szobor így keletkezett, szoros összefüggésben az első magyarázó lappal - itt 6 fontos információs lap van, mindnek fontos mondanivalója van, ami nélkül a konstrukció szintén nehezen érhető -, ami rendkívül fontos, hogy én valóban találkoztam avval a nővel, és valóban sakkoztam Párizsban vele, és akkor nekem már a képregényem régen megvolt kétdimenziós formában, a holográfos, nem volt belőle még háromdimenziós bábu. És az az élményem, hogy itthon egyszer egy újságban, magam sem tudom, hogy hol, megláttam ezt a fotót, hogy Kempelen Farkas automatájának a hamisítványát Párizsban a világkiállításon bemutatták, és Franciaország akkori Polgár Juditja - a sakkbajnoknő Franciaországban, látszik, hogy szexbomba, megtisztelő partit játszhatott - reklám célból - evvel a bábuval. Én, pár hónappal előtte, evvel a hölggyel, 70 éves korában sokat sakkoztam Párizsban, a híres Café d’Angleterre-ben, ahova Aljehin járt, ahova Capablanca járt, ahová nagy költők jártak, ez a híres hely. Azt hiszem ezért keletkezett a Liza-bábu, a Beke Laci fogja ezt egyszer megírni, ő az abszolút tanú, én kezdem elfelejteni, hogy a képregényből miért lett mégis szobor. Szóval Altorjai halála nagyon fontos volt, tehát megszületett az a bizonyos kiállítás, amire ezt összeraktam, és 25 év múlva, az utolsó pillanatban sikerült, tehát nem csalok, meg merem mondani a múzeumnak, minden, a terítő, a kéz, a sakkfigurák, a ruha meg lett találva. Valamiért nem lett eldobva és nem lett szétvágva. A lábak Berlinből kerültek elő most, pár hónappal ezelőtt, a Sisi-étterem tulajdonosa Berlinből felhívott, azt mondta: te, Jován, két láb van itt Berlinből, és nagy cikim volt belőle a határon, paplanba becsomagolva hoztam ide. Az lesz a Lizának egy bizonyos egysége, amikor már közel állok ahhoz, hogy leltározható múzeumi tárgy. Felhívtam Sasvári Editet, hogy közel állunk hozzá, hogy ez a szobor eladható állapotba jut, majdnem megvan a szobor.
Nagy nehezen összeállt a szobor, és akkor a konstrukció az volt, mondtam Néray Katalinnak, hogy azért csinálom ezt ennyi idő után, 25 év után, valami kétórányi lét után föltámad, ez valahogy különleges. Marosi Ernő szerint nem az én művem, hanem a Makky György-fotó az érvényes. Nagyjából úgy, hogy gondoljuk meg, hogy kié a világ egyik legfontosabb ikonja, a Milicista halála. A levegőben, halottan lefotózott emberé vagy a Robert Capaé. Én még ebben sem vagyok biztos, hogy kinek a fontosabb műve, ugye. Ki miatt tudjuk percipiálni, vagy kivel kéne azt beleltárazni. Egészen addig, amíg én ezt a kiállítást újra meg nem csináltam, Marosi Ernővel úgy éreztük, hogy ez Makky György műveként létezik csak. Tekintve, hogy a szerző el is kótyavetyélte. Ha nincs a Sasvári Edit, nekem a mai napig nem jut eszembe egybeszedni, Makky fotója akkor is ér. Például Hajdú István úgy tette a Balkonra induláskor, hogy nekem nem szólt, Jovánovics-interjú nem volt, Jovánovics-kiállítás nem volt, semmi olyan indok nem volt, hogy valamiért, mert én rábeszéltem mondjuk a szerkesztőt, hanem ő plauzibilisnek találta. Az új nemzedék úgy nézte ezt ott, akik akkor még Sasvárinál is fiatalabbak, hogy evidensnek veszik, hogy benne van a Magyar Művészettörténetben… Azt se tudják, mi az. És ezt a történetet sem tudták, hogy nincs is a szobor. Na most ezt csak nagyon komplikált konstrukció keretében tudtam fölvállalni. Ezt nem lehetett volna a Biennálén, vagy a Műcsarnokban bemutatni. De amikor először feljöttem ide, és Katalinnak még nem is mondtam, szemlét csinálni, akkor tudtam, hogy egy, a lépcsőtől kell megszabadulni, elvileg lehet, ha Kati nem imádja nagyon a régi állapotát. És én sejtettem, hogy ő nem nagyon imádja, ezért mertem ezt megkockáztatni. És ha 11 bogent találok. Ez volt útközben bennem. Sikerült. Akkor úgy gondoltam, hogy én valójában nem sokkal többet teszek, mint újra csupa rekonstrukciót, azon túl, hogy rekonstruálom a saját szobrom, mint ahogy mondjuk a Giorgionét, a képnek egy részét rekonstruálom, magamat rekonstruálni fogom a jelenetben, és rekonstruálom a kis Francia Intézetbeli előadásunkat Bekével, a „Vas-zenével” és a Liza-bábuval, de egy magasabb szinten. Mi lesz az emberrel, ha sajnos megöregszik, és egy jó, nyomorgó, nagyon kreatív ember, mint a ’80-as években mi voltunk, és egy kis pincében egy isteni dolgot csinál… És akkor 25 év múlva egyetemi tanár lesz, akadémikus lesz, múzeumok hívják meg, és akkor csinál egy csomó baromságot általában, én így érzem. Egyre kevésbé érzem azt a szintet, mint azt az isteni kis kiállítást ott, ami két óráig állt. Hogy lehet ezt magasabb szinten megközelíteni? Egy újabb konstrukcióval, ami egy újabb vallomás, mert ugye ez egy teljes vallomás volt… Lényege az volt, hogy a Lizáé volt minden mű. Azért volt fontos tanúbizonyság, hogy Beke szerepelt ezen a kiállítás-megnyitón, hogy én, ahogy itt is, már ott is kivontam magam a műből és a kiállításból. Azt tételeztem, hogy megint van egy alkotóm, ez a hölgy - aki nem tudom hogy lett, valami sakkozóban történt találkozásom - és nem tudtam, hogy csak két órára létezik majd, korábban, mostantól talán hosszú ideig… Mindenesetre Bekének, ugyanúgy, mint Marosi Ernőnek, Néraynak, beavattam a titkaimba vagy átváltozásaimba, Bekét arra kértem, hogy - mint ahogy egyszer már Frank Jánost az első kiállításomon - meg kell nyitnod a kiállításomat, ha megteszed, de semmi mást nem kell csinálnod, mint a Kossuth rádió gombját megnyomni. Ez volt az első balhé, mert Frank János életében addig még nem kapcsolt be rádiót, de nem mondhatom el neki, hogy ezt miért kell megcsinálja. Ez megtörtént. Beke Lászlónak azt mondtam, neki nincs mit tennie, mint engem meghallgatni a műteremben, majd az én általam elmondottakat, és magnóra fölvettet, a magnón el kell indítani. Tehát Laci is egy olyan őrületes asszisztens szerepet vállalt, mint Frank Janó: megértette, hogy nincs mit csinálni, akkor teszi a legjobbat, ha ezt a hülyeséget teljesíti. Hogy mindösszesen elindítja az én hangomat, vagyis ott már eltávolítottam magam a létemtől, mert nem szólaltam meg, tehát a fotón, itt, én egész este nem mukkantam meg, Beke egy rövid bevezetőt tartott, és elindította a magnót, amiről speciel én beszéltem. Viszont nem én, az élő személy voltam, hanem az a szöveg, a második Liza-szövegem, a monográfiában benne van, a kiállításnak a kísérő szövege. Alkotás, olyan, mint a szobraim. Itt ezt rekonstruálni kellett, hogy ne legyek jelen, meg kell hogy mondjam, hogy ráadásul ezt nem is én találtam ki. Amikor Néray Katalin azt mondta, oké, azt csinálok a lépcsővel, amit akarok, a 11, az 11, akkor minden jó, lehívtam a műterembe, és egy skiccet letettem, azt az egyet nem találom, tökéletesen minden így volt, majdnem milliméterre, egyetlen egy változás történt, ez nagyon fontos. Néray Katalin megnézte a fotót, Makky Gyuri fotóját, és azt mondta: te egész este ott fogsz így állni, ugye? Világos volt, hogy ezt kell csinálni, hogy ennek a jelenetnek újra kell állnia, és ebbe a műbe, mint minden, kívülről jön, szétszóródott, majd összerakódik, mint egy kollázs.
Amit majd még mondani akarok, hogy én kiállításokat csinálok, nem pedig műveket, és hat ilyen nagy kiállításom volt a harmincegy vagy harminckettőből, ahol a kiállítás a mű, nem pedig a benne lévő egyes művek. Amikor ez megnyílt, nagyon szomorúan azt mondtam, hogy jobb lett, mint gondoltam, mert azt hittem, ez nem lesz jó, olyan elfoglaltan és olyan fáradtan csináltam végig az egy évet, hogy már majdnem lemondtam januárban. De azt találtam, hogy nagyon szomorú lesz ezt szétszedni, és elvinni. Az összes itt lévő mű egyenként, akárhová viszem a világon, még ha a Louvre-ba is, soha többet ezt az értéket nem fogja felmutatni, mind a kompozícióval és az együttessel. Megismétlődik az, amit a Fényes Adolfban csináltam, hogy csak a kiállításon érvényes, és rájöttem, összeszámoltam a közönség kedvéért, ezt életemben hatszor csináltam meg, amikor nem egyszerűen csak műveket állítottam valahol ki, és ez a hat kiállítás azt hiszem az életem eredménye, hogy hat olyan mű jött létre, ami műegyüttes, tehát sokkal több, mint a benne lévő egyes művek, és utána ez nincs is, csak a kiállítás emlékezetében, fotói által.

Tehát az utolsó alkotás az volt, hogy Marosi Ernő megfejtette az ő bölcs kívül-levésével, hogy fogja-e bírni egy 65 éves aggastyán, hogy 6 vagy 4 óra hosszat itt áll mozdulatlanul, és a többiek pezsgőznek meg szendvicseznek, meg hazamennek. Mert ez volt eltervezve, és Marosi attól félt, ha fizikailag nem bírom, és rosszul leszek, vagy a pezsgő, vagy a büfének egy vicces ellentéte, esetleg egy provokáció, valaki úgy provokál, hogy nem érti az egészet, és viccet csinál, és elkezd hozzám nyúlni, és koccintani akar, vagy mit tudom én… És tényleg megrémültem az utolsó napokban, feleségem két nappal a megnyitó előtt meglökött, egész éjjel nem aludt, azt mondja, meg lehet azt csinálni, amit te itt egy éve, mondtam, lehet, hogy nem, úgyhogy én asszem most eltűnök öt-hat napra. Komolyan, pár óráig felmerült, hogy ezt nem lehet csinálni, Néray majd megoldja. Azt mondja, Jován meghal, isteni, posztumusz kiállítás, fekete zászló, minden rendben van. Marosi Ernő azt mondta, nem kell ennek egész este tartania, ő megoldotta, hogy szimbolikusan majd ő a beszéddel ezt megoldja, utána még jelezni kell, hogy én nem köszönöm meg az igazgató asszonynak, nem fordulok meg, Marosinak sem köszönöm meg. Valameddig, de csak addig, amíg a közönség bírja pia nélkül. Nem ízléses visszatartanom a piálástól az embereket, ha már ide jönnek, és itt nagyszerű üvegpohárban pezsgő van, szóval nem akármilyen ellátás. Az emberek, szerintem azért jönnek. Nem illik ezt nekem elvenni tőlük teljesen.
Aztán arra is rájöttem, az ember ennyit magával ne foglalkozzon, 25 év után fölidézi a 25 évet, elég ezt jelölni is.
Rájöttem, hogy a pesti közönség olyan kicsi és olyan belterjes, hogy a lenézése lenne egy kicsit, ha nem értem meg, hogy három perc alatt is fölfogják azt, hogy. Kiszámoltuk Marosival meg a nejemmel, hogy 166-ig számolok, amíg én még szobor vagyok. Ha teljes sötétség van, és én elmegyek, az ugyanolyan jó, mert az emberek örülnek, hogy helyettem a pezsgőt kapják. Ez végül is bejött.

A lépcső, ezzel a fotóval bizonyítom, amit a kiállítás másnapján készítettem, a hosszanti tengely. Bejön az ember, érdekesen érkezik ide be, római fürdőbe, valamelyik ívnél, és akkor úgy terveztem, hogy a lépcső jelentősége azáltal van, hogy ha ilyen kicsit is kiállítok, akkor jeleznem kell és a művemmé kell tennem. A teljes légtér, ha én már nem a szép tereket választom, akkor megdolgozom, az enyém. Addig tart, amíg belőle ki nem lépnek a következő művész - azt viszont nagyon kell tisztelnem,  nagyon vigyáztam arra, hogy az építés olyan legyen, hogy nehogy bárki is akadályozva legyen az első illetve a második emeletre menésben, amennyiben igen, azt nagyon diszkréten megoldotta a műszak, fantasztikusan terelgettük az embereket, semmiben nem akadályoztuk, egy napra nem lett lezárva a múzeum ezalatt… Az egész légteret meg kell jelölnöm, ha már egy 15x15 centis kockát is ki merek állítani az elfogyás külső körén. Tehát Liza mikor megvolt, ez a kép a szemem előtt lebegett, és ez 100%-osan megvolt, hogy úgy lehet lefotózni, a fejének még marad is… Tehát a pihenőig színezem el a színt - az első lépcsőszintet nevezzük pihenőnek -, addig a színt is meg kell változtatnom, műszakilag elég nehéz, nem tudtuk, hogy lefessük az egészet pirosra. Spektrális színnek kell megjelennie, a vörös átlag-színének, de nem lehet a piszkei márvány az én lépcsőm. Már ameddig Néray nekem adja. A pihenőtől fölfele már nem is veszem igénybe, ott csak a kísérő, csak a korlát. Ezt a bábu-szerű fotózás bizonyítja, amikor nem életszerűen, hanem vakuval fotóztam másnap. Ami a konstrukció lényege volt a legelső pillanattól, hogy a belépés a hosszanti átló, és utána, ha félrelépek, akkor a bábuval szemben két kör van. A külső körön 180 fok, ki kellett számolni, nagyon nehéz volt, hajszálon múlott.
Mikor idejöttem, a 11-et néztem, hogy van-e 11 hely a Périnek, mert ha nem 11 lett volna, akkor nem kértem volna ezt a kiállítást, vagy nem itt csináltam volna. És ahol a Liza-bábut leteszem, onnan elkezdem 180 fokban, ő még, minthogy nem én csináltam ezt a kiállítás, hanem ugyanúgy, mint a Francia Intézet három tárgyacskáját, most az egészet, vagyis 25 évnyi Jovánovics ot továbbra is ő csinált, ezt így kell fölfogni. Ő generálja a lépcsőt, azért Liza lépcső. 180 fokban a kezétől kell lássa az Erdély kertjében pusztuló szobor fotóját, és kell lássa a Péri-kockát, közben az utolsó művet a Kempelennel. A Kempelen-dobozt. Maga előtt pedig a dobozszobrokat. A dobozszobraimat úgy vettem föl, ahogy szerintem elég ritkaság, és elsikkadt a magyar művészettörténetben, senki sem figyelt föl rá, hogy én ilyeneket csinálok tíz éve, persze nem háromóránként készül egy ilyen. Ezért egy kettős kör van, ez a lépcső, a kis üres kocka, a nagy lépcső és az első fotó közt feszülő belső dramaturgia az ez, hogy van egy külső kör, ami a fehér falakon lévő relief-történet, a drapéria-relieftől a reliefjeim, minden korszakból csak egy, és a 11 Péri az elfogyásig, a belső körön pedig a dobozok, a belső térben, viszonylagos sötétségben, vörös, most nekem nagyon kellemes félhomályban a lépcső körül.
És két kompozícionális trükkre hívnám még fel a figyelmet, itt kezdünk, és majd kénytelen leszek rátérni a Babaszobára, az igazi rekonstrukcióra, a 25 évvel ezelőtt, amit 75%-ban sikerült megvalósítani. Ott a Babaszobában én azt állítottam ki, a két legfontosabb művem, a Camera obscura, ami egy fotó, de csak egy papírkép, nincs több papírkép belőle, nincs negatív, és eltűnt a fotós, Roboz Lászlót 25 éve nem találom. Azt a papírképet én a legjobb szobromnak tartom, igyekszem is kiállítani, legutóbb a Műcsarnokban Peternák Miklós kiállította keretezve, de én azt azóta növendékeimmel egy camera obscura kiállítás keretében istallációvá tettem, ez a mécses által megvilágított fotó-negatív. A mécsesnek azért van jelentősége, egy önkontroll, hogy mi van, ha áramszünet van, vagy atomháború, megszűnik Jancsó Miklós… Ha nincs áram, de az élet megy tovább, akkor a művészetnek egy nagy része megszűnik. Megszűnik a licht-modulátorja Moholy-Nagynak. Megszűnik a teljes videó-művészet, megszűnnek az önvilágítós dobozaim. Az benne a poén, hogy nem vagyok kiszolgáltatva a világító-berendezéseknek, én megadom a világítást, vagy ha mégis mód van fantasztikus világításra - mert itt fantasztikus világítástechnika és műszak van. Úgy meg tudtunk világítani dolgokat, ahogy csak Berlinben, a Műcsarnokban nem lehetne a túl nagy magasság miatt. Ha most az atomháború kitörne, legalábbis Magyarországtól megvonná az Európai Unió vagy a NATO az áramot, mert, mondjuk nem érdemeljük meg, akkor minden meghalna, de a mécses Camera obscura élne. Az egy kontroll arra, hogy mi van, ha baj van. Mi marad meg a művészetből, ha… Valószínűleg a willendorfi Vénusz túlélt minden háborút, mert a föld alatt volt, védetten, és nem kell hozzá különösebb megvilágítás. De már sok minden nem megy.

Az utolsó poén a kompozícióval, mielőtt egy pillanatra a Camera obscura-szobába bemennénk. A legkisebb a fotó, valamint a lebegő kép. A Babaszobában, ha eloltjuk a külső szoba fényét, én majd szívesen kapcsolgatnám, ha valaki bejönne velem, mert nem merik kapcsolgatni, ott szabad kapcsolgatni, két kapcsoló van. A babák bent vannak egy világító szobában, Lizának a babái, az ő marionett-babái. Lizának még látnia kell azt a gipsz-reliefet, ami a marionett-színház gipsz-függönye, a színházban van egy függöny, azt még látja. A kiállítás előzékét is látja. Az dramaturgiailag szorosan nem tartozik a kiállításba, csak egy utalás, hogy az első olyan kiállításom a hat közül, amikor én kiállítást csinálok, nem pedig szobrot.
A kiállítás jelentősebb, mint hogy szobrokat csinálok, ezt nagyon sok festőről nem mondják el. Ezért vagyok kénytelen hangsúlyozni, eddig én sem tudtam, azt hittem, ezek esetleges dolgok, de most ezzel a kiállítással rájöttem, hogy erre a hat műre tellett életemben, ami gesamtkunstwerk , tehát a kiállítás a művem, nem pedig a benne lévő egyes művek. Hatszor volt így, elmondhatom: a Fényes Adolf terem, a Francia Intézet kiállítása, előtte az Essen, az esseni kiállításom is olyan, mert ott például egy sarok-ablak projektet komponáltam a helyszínen, amit sehova máshova nem komponáltam volna, tehát a teremre vonatkozik, utána egy hosszú csönd, a Biennále '95-ben, a három nagy konstruktivista hommage-kiállítása, ami a Fészek termére lett annyira szigorúan komponálva, hogy, amikor pénteken felállítottam, Molnár Évának azt mondtam, hogy van egy kis luk, hétfőn van a megnyitó, hazamegyek, és még két dolgot csinálok. Akkor komplett a kiállítás, így született meg a monokróm és a puritán kocka, mert Péri és Moholy Nagy találkozása nem volt tökéletes dramaturgiailag abban a kis teremben. A kiállítás megrendezése közben csináltam meg, ezzel utalok arra, hogy mi az, amikor az ember kiállítást csinál, nem pedig művet. Így született a két kocka, és mikor ezt Berlin átvette, ezt a komplett kiállítást, akkor három falra kellett megkomponálnom a négyfalas Fészek-kiállítást. Ezt pedig három hónapon át, faxon, németül, kurátorokkal rendeztem. Mekkora falakat építsenek, hol legyenek a lámpák, kimentem egy napra megnézni a kazettákat, beszélni az elektromossal, a sínek átépítését megrajzolni, azt faxon mindig változtatgatni, hogy mire odamentem, ott már csak egyetlen nap volt a kiállítás állítására. Megvilágítottuk, és kedden állt a kiállítás.
Itt tehát, ha azoktól a képektől elindulunk, amik a legkisebbek és a lebegő semmi, csak a tenyerünkön felfogható, mint a szobrászat teljes elanyagtalanodása, azt kell mondanom, azután már nem kellett volna dolgozzak. Azzal már megcsináltam azt, amit ma is a legjobbnak tartok. De az ember, ha 25 évig nem csinál semmit, azt mondják, hogy lusta. Én kényszerűségből csinálok még egy csomó marhaságot. Nem biztos, hogy kellett volna. A belső körön megismételtem kétszeresen az elfogyást, és a visszatérést a csöndes, kis, tenyéren lévő képecskéhez. Ezt a poént tényleg még senki sem vette észre. Nagyon rejtett. Amikor a hosszú munka, mert közben csak rendezni kellett a dolgokat és szervezni Néray Katalin műszakjával, dobozokat összeállítani, mert azok is teljesen szét voltak szórva. A Jeux de Pomme- ból jöttek vissza például az Ostgiebel részei, azok Hegymagason voltak összecsomagolva négy éve, és nem tudtam, hogy itt összeállíthatók, ezért lementem, és kényszerűségből kicsomagoltam az originál ládákat és összeállítottam, majd visszacsomagoltam, majd a fuvarunknak le kellett mennie Hegymagasra, hogy fölhozzuk ezeket a ládákat. Ezen kívül csak egy művön dolgoztam konkrétan, az a Kepler-doboz. Az utolsó finomítás benne az lett, hogy két kocka szerepel benne, két a kubus a konstrukciós rendszerben, ez, meglepő módon azonos a Péri két utolsó kockájával. Egyrészt a monokróm, ami egy raszter, tehát a kockás háló, ott, jobb oldalt, alul, lent. Illetve a puritán, a teljesen üres, a fehér négyzet a fehér alapon kockácska, ott, baloldalt, alul. Ez a két kocka kicserélhető a két Périvel. Most azt a trükköt végeztem el, hogy bent a dobozban van az igazi Péri-kocka, valaki észreveheti, hogy a monográfiámban nem azok a pöttyök látszódnak az utolsó fotón, hanem az, ami lent van a dobozban. A falra, utólag, mint a Kepler-doboz számára épített kockácskát csináltam. Az utolsó pillanatban trükkösen megcseréltem.
Ez a konstrukció, valójában a Babaszobába be sem kell menni, a lényege az, hogy a mécsesek fénye nekem nagyon fontos ebben a modern világban, ha zárlat lenne itt, vagy egy egynapos áramszünet lenne, működhet, mert mécses, az nagyon régóta van. Ez nagyjából. Persze van egy utolsó doboz, az egyetlen, amit még Néray Katalin sem ismert, mondtam neki, hogy az utolsó hetekben, amikor ez már makettszerűen és rajzokon többszörösen összeraktam, és már az anyagot kalkuláltuk a lépcsőre, valamiért még erősíteni akartam a sakkozás motívumát, és a Kempelen-szeretetemet, és hogy a Kempelen-dobozaimból eredeztetve, mint egyik eset, a doboz külön téma lenne, hogy a doboz-szobrok.

Egy legutolsó poént mondok. Amire most döbbentem rá, mert ezt még tényleg senki nem kérdezte. Két szobrom van. Mondtam, hogy egy változás történt, Néray Katalinnak felvázoltam a kettős kört, a lépcsőt, és hogy lesz a Liza-bábu, de, hogy erről ne beszéljünk egy évig, mert meglepetésnek kell lenni, mert nem biztos, hogy megtalálom a részeit. Ha a lépcső nem lenne, röhejessé válnék ilyen szobrokkal és egy ilyen hiperrealista nővel, ez a mágia, ez a pillantás, amit én lefotóztam, kell hozzá. Eredetileg még úgy gondoltam, hogy úgy oldom meg, hogy itt lesz még a Giorgione szobor is, ami ennek a múzeumnak a tulajdona. Ennek a két szobornak van egy egészen különleges meta-jelentése, metaforák, ha lehet mondani, allegóriák is a szobrászatról. Ami azonban nem új rólam, mert  már a katalógusban is ott van ez a Kiscelli-megnyitóból, hogy Jovánovics építész, szobrász és festő, aztán maga is használom, hogy romépítő, romszobró és romfestő vagyok az igaziakhoz képest.
Min van ez a hölgy? Nem kérdezte még meg senki. Ez a szobrász legfőbb attribútuma, az egyetlen igazi eszköze, fejmintázó állvány. Min van a Giorgione tégla-szobor? A szobrász második igazi eszköze, a figura mintázáshoz szolgáló, nagy, földön fekvő, forgó állvány. Ez azt jelenti, hogy én, két eszközömet, amitől szobrász voltam, a fejmintázó állványt a nő segge alá tettem és feláldoztam, a törzsén ráfűztem az abban lévő lukon, ez olyan, itt néhány szobrász van, már előre röhögnek, ők tudják, hogy én odaadtam az egyetlen szobrász-eszközömet. Ennek keményfa teteje van, amiben van egy luk. Ebben egy keményfanégyzetet kettő rétegből csinál nekünk az asztalos, egy keményfa fatengelyt esztergálunk gömbölyűre, jól beszappanozzuk, a portré-mintázathoz nekünk ez az állandó körbe-mozgatás, fém, az csikorog, fán dolgozik a szobrász. És a fának a természetes csúszását kell kihasználnunk, ahogy a fán a fát tekerni tudjuk, a rajta lévő, nagyon nehéz, 30-40-50 kiló agyagból felrakott emberi portré, amit mintázunk. Föláldoztam a portré-mintázó állványomat a Lizáért, mert a szobrászat hagyományos eszközeiből kiszálltam, és a Giorgione-szoborhoz pedig feláldoztam a nagy szobrokhoz való mintázó állványt. Már ott van a műtermem, hogy szobrot nem is lehet benne csinálni, mert az eszközeim a múzeumban két szoborhoz hozzá tartoznak.

     (Elhangzott a Ludwig Múzeumban 2004. április 22-én.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

C3 Alapítványc3.hu/scripta/