Carlos Fuentes – Constantin Barloewen
Latin-Amerika egy mesztic évszázad küszöbén
Kreol Odüsszeia

C. BERLOEWEN: Milyen szerepet játszhat Latin-Amerika a 21. században, milyen sajátosságot adhat hozzá a világ kultúrájához?

CARLOS FUENTES: Latin-Amerika legfőbb hozzájárulását az fogja meghatározni, hogy a 21. század a népvándorlások kora lesz-e, egy mesztic évszázad, vagy semmi. Ötszáz éven át nyomult előre a Nyugat Délre és Keletre, és juttatta érvényre az értékeit, anélkül hogy erre bárkitől engedélyt kért volna. Most jönnek a népek vissza Délről és Keletről, és ők sem kérnek engedélyt.
A világ gazdagsága rendkívül egyoldalúan oszlik meg, és ezért van abban valami kiegyenlítő elem, hogy a szegényebb országok népei bevándorolnak a gazdagabb országokba. Ezt a problémát nagyon is meg lehetne oldani azzal, ha a Nyugat, az északi félteke megértőbb magatartást tanúsítana a fejlődő országok iránt, elengedné az adósságaikat és segítené őket a fejlődésben. Az UNESCO kiszámította, hogy az oktatás alapigényeit a 3. világban 11 milliárd dollárból finanszírozni lehetne. 11 milliárd dollár annyi, amennyit az Egyesült Államokban évente kozmetikumokra költenek. Az egészségügyi alapszükségletek a 3. világban 13 milliárd dollárral volnának finanszírozhatók, ez nagyjából annak az összegnek felel meg, amit Európa évente fagylaltra költ. Ha a világgazdaság mindenhova kiterjed, olyan rendszer fog kialakulni, amelyben nemcsak az áruk cirkulálnak, hanem a népek is vándorolnak. Latin-Amerika lesz az egyik legfőbb olyan régió, amely migránsokat küld az északi féltekére, mindenekelőtt az Egyesült Államokba, ahol máris van egy mintegy 30 milliós spanyol nyelvű népesség. Néhány éven belül a spanyol lesz a második nyelv az USA-ban, az egész nyugati világ vonatkozásában máris ez a második legnagyobb nyelv. A spanyolajkúak ennélfogva a legnagyobb kisebbség, nagyobb számú a feketéknél. Ezért van ezeknek a népességmozgásoknak döntő hatása Latin-Amerika jövőjére. A bevándorló természetesen nemcsak a munkaerejét hozza magával, izmait és verejtékét, hanem a kultúráját és a nyelvét, a vallását, a család értékéről és a társadalomról kialakult felfogását is. És a bevándorlók áradata a meszticizálódás, a fajkeveredés antirasszista értékét is hozza magával.
Természetesen nagy ellenállás fogadja majd a migránsokat és a multietnikus világszemléletet. Latin-Amerika egy egészségesebb és gazdagabb világot ígér, de konfliktusokkal terhesebb világot is.

B: Latin-Amerika problémája abban áll, hogy sokszor kényszerítettek rá olyan fejlődésmintákat, amelyek nem voltak összeegyeztethetők Latin-Amerika kulturális örökségével. A nagy hatású metafizikai örökség talaján a kálvinizmust és az észak-amerikai pragmatizmust itt nem lehet könnyen érvényesíteni.

F: Észak-Amerika pragmatikusabb kultúráinak könnyebb volt elérni a tudományos-technikai fejlődésnek a gazdasági és politikai fejlődéssel való összeegyeztetését, mert az ennek útjában álló akadályokat elég brutálisan eltávolították. Azaz: a feketékből rabszolgákat csináltak, az indiánokat rezervátumokba terelték vagy egyszerűen legyilkolták. A homogeneitás érzése ezek után bizonyára nagyon hasznosnak bizonyult, de nem küszöbölte ki azt a problémát, hogy hogyan lehet elérni egy bizonyos fejlettségi szintet, és közben tiszteletben tartani társadalmunk multikulturális elemeit.
A 19. századi és 20. század eleji észak-amerikai történelem sikertörténetnek hat, de a jövő tekintetében megvannak a kételyeim, ha az Egyesült Államok nem érti meg, hogy multikulturális társadalommá válik, és olyan lényegi vonásai vannak, amelyek nem teszik lehetővé bizonyos politikai eszményeknek a tudományos vagy technikai realitásokkal való teljes azonosítását.
Attól félek, hogy a mai emberiség technikai haladása olyan gyorsan és tőlünk olyan messze megy végbe, hogy nem vagyunk képesek erre rácsatlakozni. Alfonso Reyes gyakran mondogatta, hogy Latin-Amerika mindig túl későn érkezik a civilizáció bankettjére. Ez esetben ez több is lehet, mint metafora. Nem az a kérdés, hogy rendelkezünk-e fejlett technikával vagy sem, hanem hogy meg tudjuk-e oldani országainkban az alapvető problémákat, a szegénység és az elmaradottság problémáit.

B: Gyakran beszél a spanyol nyelvű világon belüli megosztottságról.

F: Van egység és van megosztottság is. Bolivár nagy álmát, az ibér népek egységét megvalósítani egyszerűen lehetetlen, mert az egyes országok az évszázadok folyamán eltérően fejlődtek. Nehéz elképzelni, hogy érintkezési pontok volnának Honduras és Argentína között. Ez még az olyan szomszédos országokra is vonatkozik, mint Bolívia és Chile, amelyek nagyon eltérőek. Ezért elképzelhetetlen a valódi politikai egység. Viszont itt van nekünk az erős nyelvi egység, ami lehetővé teszi a közös identitás megteremtését azáltal, hogy magunkra ismerünk azokban az értékekben, amelyeket a mediterrán világtól, az indián világtól és az afrikai világtól örököltünk, amelyek az európaival egyesülve megteremtették a latin-amerikai identitást.

B: Az Andok-beli kozmológia nem képvisel másfajta viszonyt a természethez, a természetfelettihez és a halálhoz, mint a nyugati hagyományok? Vajon be lehet-e vezetni minden probléma nélkül a nyugati technikát, anélkül hogy lerombolná az őshonos kultúrát, s ezeknek a népeknek az identitását?

F: Bár Amerika indián kultúrái rendkívül jelentősek, tulajdonképpen mégiscsak kisebbségi kultúrák. Igyekeznünk kell, hogy megóvjuk, feltárjuk és elsajátítsuk az értékeiket. Ők értik, mi a szolidaritás, a halál, a természetközeliség és a szentség, ami Latin-Amerika városi társadalmaiból feltehetőleg hiányzik. Az én hazám mára egy túlnyomórészt városi társadalom, nem agrár- és egészen biztosan nem indián társadalom. Ezért igyekszem a másik értékeit megérteni, miközben tudom, hogy az én saját társadalmam alapvető fejlődésiránya nem különbözik alapvetően azoktól a fejlődésirányoktól, amelyek a világon mindenütt megfigyelhetők.  Latin-Amerikában 200 millió ember, mintegy a lakosság fele 90 dollárt vagy annál is kevesebbet keres havonta. Ez tragédia. Itt sok ember feje fölött nincs fedél, nincs számukra egészségvédelem, nincs iskola. Ebben áll a mi elmaradottságunk, nem filozófiai, technikai, kulturális, hanem gazdasági és szociális elmaradottság.

B: Az antropológusok azt mondják, hogy a hagyományos latin-amerikai kultúra a létezésre, és nem annyira a cselekvésre irányul, mint az észak-amerikai pragmatizmus. El tudja fogadni ezt a megállapítást?

F: Általánosságban igen. Azt hiszem, Latin-Amerika inkább hajlik a kontemplációra, mint a cselekvésre. Nem éppen fausti társadalom. Bizonyos értelemben talán inkább mefisztói, mert szívesebben játszunk az ördöggel.

B: Spanyolország a mediterrán tradíció teljes színskáláját adta át az amerikai népeknek. Hiszen Spanyolország nemcsak keresztény, hanem arab és zsidó is, görög és karthágói és római, a gótok, sőt még az egyiptomiak is hatottak rá. Milyen hatása volt ennek Latin-Amerikára?

F: A mediterrán befolyás, amely Spanyolország és Portugália közvetítésével hat ránk, rendkívül termékeny. Ez a sokszínű örökség különleges szerencse. Hosszú ideig nem voltunk annak tudatában, hogy Spanyolország többet jelent, mint Spanyolország. Hogy Spanyolországnak ott volt a háta mögött Róma és Görögország, és hogy ezen kívül zsidó és iszlám elemek is alkották. Mindez csak nagyon lassan tudatosult. Már hosszú ideje elismerjük, hogy a görög filozófia az örökségünk része. A római jog fontos tényező volt a latin-amerikai politika kialakításában. A zsidó és az iszlám hagyományt azonban nehezebb volt megérteni. Jorge Luis Borges tette megérthetővé Latin-Amerika számára a zsidó és az iszlám tradíciót, Averroesről, Almotásimról vagy az általa kitalált zsidó hősnőről, Emma Zunzról szóló elbeszéléseivel. Neki köszönhetjük azt a felismerést, hogy ez a mérhetetlen kincs a miénk is. Módunkban áll visszanyerni a zsidó és az iszlám hagyomány hatalmas potenciálját, amelyet Spanyolország a 16-17. században örök szégyenére és örök szerencsétlenségére elűzött.

B: A 16. században Spanyol-Amerika volt az Utópia Európa számára. A 19. században ugyanez történt fordított előjellel, mert Európa lett az Utópia Spanyol-Amerika számára. Guatemala-város Latin-Amerika Párizsának nevezte magát…

F: Amikor leváltunk Spanyolországról, és megkezdtük a függetlenségi forradalmakat 1820-21-ben, úgy határoztunk, hogy elvetjük a spanyol múltat. A spanyolok elnyomtak minket, és mi nem akartuk, hogy bármi közünk legyen hozzájuk. Az indiánok és a feketék a barbárság és az elmaradottság megtestesítői voltak. Hol keressük akkor a haladást? Az Egyesült Államokban és Európában kellett rátalálni. Sokkal elfogadhatóbb volt, ha Európából jött, mert az jóval messzebb van. Az észak-amerikaiak közvetlen szomszédok voltak, s a nézeteik elég áttekinthetetlennek tűntek. Már 1823-ban megfogalmazták a Monroe-elvet, az USA jogát, hogy beavatkozzon Latin-Amerikában. A nem-spanyol Európa ezzel szemben állítólag a haladás, a demokrácia, sőt a filozófia, a stílus és a divat központja is volt. Egyszerűen egy másik mintát találtunk a korábbi helyett. Latin-Amerika nagy drámája az volt, hogy ezeket a mintákat értelmetlen utánzással lekopírozta, ahogy ezt a francia szociológus, Gabriel Tarde megjegyezte.
El tudja képzelni, hogy manzárdtetők legyenek a trópusokon, hogy Méridában, Managuában vagy Caracasban hófúvástól tartsanak?  Sergio Ramirez nicaraguai regényíró azt meséli, hogy Manguában minden úri dáma fel akarta venni a nercbundáját, amikor a decemberi fullasztó hőségben elment az operába, mert decemberben az európai úri hölgyek is nercbundában mentek az operába.  Ez tipikus példája ennek az alogikus utánzásnak, ami jó száz éven keresztül visszatartott minket attól, hogy belegondoljunk, kik is vagyunk és honnan jövünk.  A mexikói forradalom nagy fordulata kényszerítette rá az országot az önvizsgálatra, és annak a felismerésére, hogy mi is valójában. A zapatisták és a villisták megmutatták nekünk Mexikó igazi arcát. A modern művészek, festők, filozófusok, regényírók, költők és zeneszerzők újra rájöttek, hogy volt egy indián és egy spanyol múltunk, és csak akkor leszünk képesek autentikus kultúrát teremteni, ha elfogadjuk ezeket a gyökereinket. Mostanra ez egész Latin-Amerikában megvalósult.
A latin-amerikai kultúra egész 20. századi története folyamatos önkeresés. A 19. századi amerikai regény a nagy francia minták, mindenekelőtt Balzac és Zola merő utánzása. Egy kivétellel. Machado de Assis, a kiváló brazil író fölfedezi, hogy ő egy másik tradíciónak, Cervantes és Laurence Sterne tradíciójának a folytatója. De csak a 20. században jelenti ki a kubai Alejo Carpenter, hogy van egy fekete hagyományunk is, a guatemalai Miguel Angel Asturias pedig hogy van egy indián hagyományunk is. Az argentin Borges ezen túlmenően rávilágít arra, hogy van egy iszlám és egy zsidó hagyományunk is.  Mindezekkel az elemekkel együtt tudtunk autentikus latin-amerikai identitást teremteni.

B: A felvilágosodás és a francia forradalom európai korszaka – minden fáradozás ellenére – nem hagyta magát egykönnyen átültetni a latin-amerikai valóságba. Vajon miért nem?

F: A felvilágosodás korszaka mélységesen eurocentrikus volt. Az olyan filozófusok számára, mint Locke vagy Hume, nem létezett más valóság a fehér Európán vagy éppen a középrétegek fehér Európáján kívül. Az emberi természet, ahogy Locke mondta, európai, és Európán kívül csak gyermekek, bolondok és vadak élnek. És mi voltunk a vadak. Vagy ahogy Montesquieu ironikusan kérdezte: „Hogy lehet valaki perzsa?” Nem, nem lehet valaki egyszerre perzsa, mexikói vagy nigériai és ugyanakkor ember is, európainak kell lenni. A felvilágosodásnak ez az eurocentrikus előítélete tagadta bizonyos mértékig a mi valóságunkat, és mi mégis elfogadtuk és a magunkévá tettük, mint a legjobb lehetőséget arra, hogy a függetlenségért harcoljunk. Azzal az eredménnyel, hogy a függetlenség nálunk idegen minták utánzása lett. Úgy jelent meg, mint egy álarcosbál, ahol európainak adtuk ki magunkat, anélkül hogy európaiak lettünk volna. Ezért aztán volt is valami nem valóságos a 19. században, amire aztán a 20. század egy sokkal autentikusabb kultúrával reagált.

B: Minden művében a latin-amerikai kultúra identitására illetve identitásaira kérdez. Vajon a „latinság” keresése során közel jutott a válaszhoz?

F: A latin-amerikai identitásoknak szilárd alapjuk van. Ehhez talán nem férhet kétség. Egy brazil férfi vagy nő tudja, hogy kicsoda, egy mexikói, argentin vagy chilei éppúgy. Tudjuk, hogy multikulturális társadalmakhoz, multikulturális nemzetekhez tartozunk, ismerjük identitásunk összetevőit. A kihívás számunkra ma a másság. Ebben leszünk igazán univerzálisak, mert ez a 21. század kihívása: hogyan kell bánni azzal, aki nem olyan, mint te vagy én. Hogyan kell a másikat, aki egy másik fajhoz vagy valláshoz tartozik, tisztelni és tolerálni, sőt azonosulni vele. Ezért nem szabad az idegengyűlölet és az etnikai tisztogatások csapdájába esni. Azt hiszem, Latin-Amerika vezető szerepet játszik ebben a vitában. Identitásunk részének kell tekintenünk a politikai, faji és szexuális másság minden formáját.

B: Az észak-amerikai kultúra azt tanítja, hogy csak a jövőnek kell élni, a mexikói kultúra ezzel szemben arra tanít, hogy a múltat a jelenből lehet megérteni, és vissza kell szerezni a sok száz éve elvesztett méltóságot.

F: Igen, azt hiszem, Mexikó viszi magával a múlt terhét és áldását. Az Egyesült Államok néha elfelejti, hogy múltja is van. Én úgy hívom ezt az országot, hogy „United States of Amnesia”, mert ilyen könnyen elfelejtkezik a múltjáról. Mintha csak öt perce kezdődött volna el a világ. Emlékszem, amikor előadásokat tartottam a Harvard Egyetemen a latin-amerikai kultúra gyökereiről, beszéltem az indián világról, a görög filozófiáról, a római jogról, a középkori skolasztikáról. Ez nagyon meglepte a diákjaimat. „Miért megy vissza olyan messzire? Ki az az Aquinói Szent Tamás? Miért olyan fontos?” És én válaszképpen megkérdeztem tőlük: „Önök szerint mikor kezdődött az Amerikai Egyesült Államok története?” Kórusban felelték: „1776-ban, a forradalommal és a Függetlenségi Nyilatkozattal”. Hát ez nagyon rövid történelem. Nekünk ilyen messzire visszanyúló történelmünk van, amely négy elemből tevődik össze. Ha meg tudjuk érteni, honnan jövünk, talán arról is lesz valami elképzelésünk, hogy merre menjünk tovább. Ha csak az adott napnak élünk, sok hibát követhetünk el, elveszíthetjük az irányt, a világ közepének gondolhatjuk magunkat, ami az Egyesült Államokkal meg is történt néhányszor: „Én vagyok a világ közepe. A világ többi része nem is létezik, vagy alá van nekem rendelve, vagy másodrendű hozzám képest.” Egy mexikói sosem tudna így gondolkodni.

B: A bogotai történész, Germani Arciniegas néhány éve írt egy rendkívül érdekes könyvet, amelyben azt akarta kimutatni, hogy Európára és a nyugati világra is erősen hatott Latin-Amerika. Azonban rendszerint csak egyoldalú ábrázolásokkal lehet találkozni, amelyek azt taglalják, mit hozott Európa Latin-Amerikába. Arciniegas viszont Latin-Amerika jelentőségét akarta kiemelni Európa számára, utalva Thomas Morus Utópiájára, Julius Supervielle-re, Lautréamont-ra és másokra.

F: De akár a csokoládét vagy a burgonyát is említhetnénk. Oroszországban tilos volt a krumpli, mert a Szentírás nem említi, ezért az ördög művét látták benne. Végül Oroszország mégiscsak átvette a burgonyát, és ezzel a vodkát is, ami krumpliból készül. A csokoládé mindaddig az ördög italának számított, amíg XIV. Lajos francia király udvarában be nem vezették a délutáni csokoládéivást. Azután már divatba jött. Ahogy a paradicsom is. Ezek egyébként azték szavak, a csokoládé éppúgy, mint a tomato. Amerika nagyon sokat adott Európának. Ha összevetjük, mennyit kapott Európa Latin-Amerikától és mennyit Latin-Amerika Európától, nem egyértelmű, melyik oldalra billen a mérleg.

B: Talán nem tévedek, ha úgy érzem, hogy a periféria országai ma a szenzibilitás, kreativitás és a szimbolikus kifejezésformák sokkal nagyobb formakincsével rendelkeznek, mint az ún. „első világ”? Ez vonatkozik az énekművészetre, a költészetre, az életörömre…

F: Lehet, hogy igaza van, és ez talán mindig is így volt. De az is lehet, hogy nem. Nézze csak, itt vagyunk Londonban, egy olyan országban, amelyet szeretnek „Merry Old England”-nek (a víg öreg Angliának) hívni. Ma az angolok nem valami vígak. Egész nyugodtak, amíg ki nem mennek egy futballmeccsre, de ott aztán megvadulnak. Nem hiszem, hogy ez ugyanaz a víg öreg Anglia volna, mint a nótában. Változnak a társadalmak.
Az én hazám jelentős alkotó erőkkel rendelkezik, a fogékonyság terén azonban nagy különbségek vannak. A tengerpartról származom, Veracruzból – szerencsére, mert azt hiszem, hogy a veracruziakban, és általában a tengerparti emberekben, a latin-amerikai karibiakban van egy természetes életöröm, érzék a barátkozáshoz, tehetség a tánchoz, vigyáznak a testre és tiszteletben tartják. Mindez nincs meg a felföldi emberekben, akik a rendkívül szertartásos indián kultúrák leszármazottai. Ilyen nagy a sokféleség egyetlen országon belül. Az Egyesült Államokban, amelyet sokszor úgy állítanak be, mintha homogén ország lenne, van indián, afro-amerikai és hispano-amerikai kultúra. Kalifornia messzemenően különbözik New Englandtől. A középső területek pedig különböznek mindkettőtől. Számtalan faji, kulturális és etnikai valóság van itt, amelyek az USA-t multikulturális társadalommá teszik, amit azelőtt nem is sejtettek magukról; kizárólag angolszász és protestáns fehér társadalomnak tekintették magukat. Vannak itt még tehát korábban nem is sejtett lehetőségek, amelyek némelyik országban nyilvánvalóbbak, mint a többiben. Ahol nem nyilvánvalóak, ott majd a 21. században fognak megmutatkozni. Multikulturális világban fogunk élni.

         KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/