Egyre nyilvánvalóbb, hogy az európai értékek helye, súlya a multikulturális világban hosszú távon attól függ, hogyan tudnak az európai mintájú országok együtt élni más orientációjú államokkal, valamint a betelepülők és vendégmunkások révén már a saját lakosságukon belül is növekvő arányú „másság” jelenségeivel.
Ennek felismeréséhez nem szükséges a 2001. szeptember 11. óta terjedő terrorhullámra vagy Samuel Huntington kicsit drámaian megfogalmazott „civilizációk összecsapása” hipotézisére hivatkozni. Elég, ha felmérjük, mekkora befolyást szerzett a fehér civilizáció a folyamatos újkori expanziója révén a világban. Az így megszerzett hatalom legfőbb birtokosai ugyan Nyugat-Európa és az Egyesült Államok, de ugyanezen történet része volt a szovjet modernizációs kísérlet és annak erőszakos exportja a megálmodott világforradalom megannyi helyszíne felé. A nem európai eredetű civilizációk szempontjából mindegy volt, hogy az idegen elem hittérítő avagy gyarmatosító, kapitalista vagy kommunista ideológiába rejtve tolakodott be a világukba.
Ezért az agresszor meghatározásakor ne riadjunk vissza a politikai korrektségnek - azaz gyakran a kötelező mellébeszélésnek - egyébként ma már nem eleget tevő „fehér civilizáció” kifejezéstől. Minden belső különbségük ellenére, Európa és Észak-Amerika egységesen idegen a többi kultúra számára. A fehér politikai, gazdasági és kulturális hatalom így rendre elutasítással találkozik, s anyagi-bürokratikus erejének emelkedéséhez párhuzamosan jelentkező válságérzet társul.
Annak érdekében, hogy a fehér kultúra képes legyen párbeszédre a mással, önmagát is jobban, kritikusabban kellene megismernie. A hegemón területeken (Európa és Észak-Amerika) kívüli fehér civilizációk hasznos görbetükröt tarthatnak ehhez. Hiszen más földrészek fehér kultúráinak tanulmányozása rávilágíthat, mely jegyeket viseli magán a fehér berendezkedés a mégoly eltérő földrajzi és civilizációs körülmények között is, illetve milyen tekintetben fejleszt ki más vonásokat a helyi környezet hatására.
Ráadásul a fehér berendezkedés ezeken a területeken a helyi lakossággal történő (legtöbbször alárendelő) érintkezésben alakult ki, s részben zajlik ma is. Egykor az észak-amerikai kolóniák is így fejlődtek, miközben mára az amerikai politikai mentalitásból éppen ennek a konfliktusnak a tanulságai hiányoznak. Az sem véletlen, hogy a világ más részein kialakult fehér kultúrák (főként Ausztrália, Latin-Amerika déli csücske, valamint Dél-Afrika) minél hamarabb igyekeztek elszakadni anyatársadalmaiktól, s az európai modell valamilyen helyi variánsát alakították ki. A huszadik században megnőtt az amerikai értékek szerepe is, ám hogy mennyire nagy tőlük a többi, részben fehér befolyású közösség távolsága, azt éppen az USA mai, latin-amerikai eredetű hispanizálódásával járó konfliktusok mutatják.
Az Európa alulnézetből cím így nem csupán földrajzi utalás arra a perspektívára, ahonnan a déli félteke fehér civilizációjának tapasztalatával szemügyre vehetjük a két domináns északi kontinenst. Hanem utalás arra a kíméletlen tanulságra is, hogy miközben a déli földrészeken a fehér kultúra látszólag a felvilágosodás vívmányait hirdetve rendezkedett be, a helyi közösségekkel és önmaga másként gondolkodóival szemben valójában minden rejtett agresszióját kiélte, sőt intézményesítette. A szembenézés ezzel talán hozzásegíthet ahhoz, hogy a mai globális világban végre ne a fehér értékeket és mechanizmusokat tartsuk automatikus etalonnak, s egyúttal a valóban vállalható törekvéseinket hitelesen képviseljük.

Fehérek és mások Ausztráliában
A mássággal való agresszív találkozás legjobban ismert esete a helyi közösségek elnyomása. Ausztráliában az őslakosok irtása álszent formákban egészen a közelmúltig továbbélt. Az aboriginal gyerekeket még a hetvenes években is gyakran elvették szüleiktől, s fehér családokhoz adták. Az amerikai fekete és egyéb kisebbségi polgárjogi mozgalom csapott át azután ide is, s hozott látványos - de álságtól nem kevésbé terhes - fordulatot. Hirtelen az ausztrál őslakosok lettek a politikai reprezentáció kedvencei: bemutatásukkal megtelt a média és a múzeumok, sokféle pénzügyi programot dolgoztak ki fenntartásukra. A politikusokon túl azonban ezzel senki nem azonosul. Az értelmiség elfogadja ennek szükségességét, sőt valóban átéli a korábbi agresszió jóvátételéhez vezető lelkifurdalást, de a többi társadalmi csoport az adófizetői pénzének elherdálását látja ebben.
Nehézzé teszi az érvelést, hogy az ausztrál őslakosok soha nem hoztak létre olyan magas kultúrát, mint például az inkák, vagy akár a dél-afrikai zuluk. Nincs civilizációs érték, amelynek elpusztítását bánni lehetne. S itt bújik ki a szög a zsákból. Önmagában az aboriginal genocídium nem tűnik elég nagy bűnnek. Ilyen cinikus a világunk - az emberek kiirtása nem számít súlyos, megbánandó tettnek, különösen, hogy a helyükbe lépett fehér kultúra „fejlettebb”. Az „abó”-k, hogy helyi megnevezésüket használjuk, a mai közegbe sem tudnak könnyen beilleszkedni. Apanázsukat gyakran alkoholra és kábítószerre költik, amit persze a fehér kultúra előtt nem ismertek, ezt viszont a mai fehérek előszeretettel elfelejtik.
Az egyetlen terület, ahol a rezervátumok és a felhőkarcolók népe találkozik, az a művészet. Az „aboriginal art” páratlan karriert futott be világszerte. Ehhez kellett a fehérek hagyományos érdeklődése a „primitív” iránt, plusz a mai globális műkereskedelem. Óriási haszon van az egyébként szemet gyönyörködtető ős-kenguru, krokodil és más motívumokból építkező, pöttyözött képekből. Ezeket viszont néhány kiszemelt őslakos futószalagszerűen gyártja, fehér ausztrál szuvenír-iparosok által adott anyagból, a bevétel töredékéért. Így lehet az egykori népirtás mai bűnbánásából is pénzt csinálni. S ehhez lelkesen asszisztál a nagyvilág. Az őslakos művészet Ausztrália egyik legfontosabb exportcikke lett.
Miközben a kontinensnyi ország az elsősorban a második világháború óta mindenhonnan érkező bevándorlói révén tényleg irigylésre méltó multikulturális jegyeket is felmutat, nemcsak a legrégibb, hanem a legújabb lakosokkal is baj van. Egyre több ugyanis az ázsiai, s az elmúlt öt-tíz évben az arab bevándorló. Fehér Ausztrália pedig az összes lehetséges előítélettel fogadja őket. Csakhogy az iskolákban a vietnamiak a legjobb tanulók. Egyetlen esélyük a felemelkedésre a tudás, szorgalmuk elegendő van; nosza, nem is késlekednek. Az előítéletek tehát hamar alaptalannak bizonyulnak. Ám a gyengébb pozíciójú fehér csoportok már a leszakadásuk valós veszélye miatt kezdik el nem szeretni a mindenféle más színűeket.
Ami kisebbrendűségi érzésük van az anyanyelvi angolszászokkal szemben, azt az új, nem európai betelepülőkön töltik ki. Holott a népességi számarányok a nem európai irányba fognak tovább eltolódni, s ezért e dilemmát inkább orvosolni kellene. Ausztrália ugyanis az ázsiai-csendes-óceáni térség földrésze, s fehér különállása egyre irritálóbb ázsiai szomszédjai szemében. Elsősorban a közvetlen szomszéd, Indonézia (a Föld harmadik legnépesebb országa) oldaláról merül fel, hogy ők mégis kényelmesebben elférnének, ha a terra australis-t nem csupán az alig húszmilliónyi mai lakossága élvezné. Ausztrália gazdasági érdekből már ma is folyamatosan kénytelen nyitni Ázsia felé, s ezzel szemben diplomáciailag egyre nehezebben tartható a népességáramlás előli elzárkózás. Előbb-utóbb az USA katonailag is kivonul a térségből, s akkor könnyen szó szerint ázsiai országgá válik majd Ausztrália.
A fehér lakosság számára ez ma egy - egyre fenyegetőbb valóságú - rémálom. Lehet, hogy mégis fel kellene dolgozni azt az aboriginal lelki terhet, s ezáltal könnyebb lenne konstruktív viszonyt kialakítani az eljövendő mássághoz?

8 % fehér Dél-Afrikában
Olybá tűnhet, Dél-Afrikában egyértelmű, hogy a fehérek vezekeljenek. Ám a történet bonyolultabb. A mai Fokváros területén 1652-ben a Holland Kelet-indiai Társaság alakította ki bázisát. A helyi törzsekkel folyamatosak voltak a villongások, ahogy a telepesek észak felé vonultak. Ez azonban csak százötven évvel később lett élet-halál kérdése, amikor a britek annektálták a búr kolóniát (1795), s így a búrok két tűz közé szorultak. A Groot Trek (nagy vándorlás) keretében ezért a mai Johannesburg felé húzódtak. Végül a britekkel szemben elvesztett háború után (1902) kötöttek egy olyan békét, amely 1910-ben az angol és búr tartományok egyesítéséhez, s a mai Dél-Afrika megszületéséhez vezetett.
Az apartheid csak ezen béke következményeként jött létre. A hollandok ugyan kezdettől rabszolgákkal dolgoztattak, de ezek nem a helyi népességből kerültek ki, akiket valójában nem is hódítottak meg a búrok, hanem inkább egymás mellett éltek velük. S az idegenből, azaz Afrika és részben Ázsia más területeiről hozott rabszolgák rendszerét a britek el is kívánták törölni (1834). A holland eredetű, a helyi szolgarendszerhez szokott afrikanerek és a „liberális” britek között tehát hasonló konfliktus volt, mint az amerikai kolóniákon Észak és Dél között. S bár katonailag a britek győztek, a búr tartományok behódolása fejében az afrikanerek feltételei érvényesültek a társadalmi berendezkedés kérdéseiben.
Az 1913-as törvényekben szigorúan korlátozták a feketék földhöz jutási jogát, s a második világháborúig tovább romlott a helyi lakosság megélhetési helyzete. Igazán politikai színezetet 1948-tól nyert az apartheid, amikor a megkülönböztetés már nemcsak az anyagi javak elosztásában, hanem az állampolgári és emberi lét szegregációjában is érvényesült. Ekkor az apartheid már önmagát hajszolta előre, különösen, mert az afrikai szovjet jelenlét miatt a formálisnál erősebb kritikát Nyugatról nem kapott. Amint viszont a brezsnyevi doktrína meggyengült, s az olajválság nyomán Dél-Afrika világgazdasági helyzete is eltolódott, már csak idő kérdése volt a rendszer letűnte.
Az 1989-ben megbukott rendszer tehát a három évszázaddal korábbi telepesek akkori gazdasági modelljét vitte embertelen végletig. A haszon keresése a célracionalitást olyan szélsőségbe kergette, amelyben a más ember a munkaerején kívül megszűnt értékként létezni. A britek pedig - ugyan ellenezték frissen hozott felvilágosodásukkal - végül elfogadták ezt, a katonai-politikai racionalitás alapján. Hatalmi szempontból nézve egyszerűbb volt az afrikanereknek megadni ezt a kompromisszumot, mint tovább folytatni a búr háborút. A két európai csoport gazdasági és politikai racionalitása találkozott. S ezt a paktumot csak akkor mondták fel, amikor a racionalitás mindkét pillére megingott: a világgazdasági szerkezetváltás már inkább ösztönzött a feketék integrációjára, mint olcsó kétkezi munkájuk kizsákmányolására; katonailag-politikailag pedig a szovjet visszaszorulással egyértelművé vált az amerikai nyomás az emberi jogok helyreállítására.
Két európai érdek mozgatta tehát ezt a rendszert, s kizárólag az ennél hatásosabb külső érdekek motiválták ennek feladását. Ha a huszadik század európai szörnyűségeit az újkori racionalitás kifacsarodott szélsőségeként értelmezzük, akkor a dél-afrikai történelem nem ennek egy másik variánsa? Ezért vitán felül áll a fehér önvizsgálat szükségessége; ám ennek mikéntje már annál problémásabb.
Mi sem történhetett volna ugyanis természetesebb, egyszersmind rosszabb, mint ami az országban (sőt a szomszédos Botswana és Zimbabwe társadalmában is) a rendszerváltás után azonnal megindult, s részben máig is tart. A fehérek gazdasági, politikai, s egyéb pozícióit nagy számban feketék vették át. Ám a modern világhoz szükséges tudás híján nehéz kompetens döntéseket hozni. S nem véletlenül volt Dél-Afrikában a világ első szívátültetése - a jól képzett fehér munkaerőt azonnal kezdte elcsábítani a többi volt brit domínium. Az utcákon megjelentek a zömmel az ausztrál és a kanadai kormány által szponzorált óriásplakátok, s a családok egymás után költöztek át oda. A menekülési pánik ugyan megállt, de a helyzet bizonytalan. A fehér lakosság összesen nyolc százalékot tesz ki, s a tartós megbékéléshez és együttműködéshez mindkét oldalon óriási lelki lépések kellenek még.
Fekete-Afrika jelenleg a világ legmélyebb válságában lévő térsége. Semmilyen konkrét kiút nincs a láthatáron. Az újkori fehér gyarmatosítás lerabolta, s most otthagyta. Ha Dél-Afrika ehhez asszimilálódik, az óriási veszteség. A kérdés az, átmenthető-e a racionalitásra alapozott fehér berendezkedés sikeres része egy dominánsan más kultúrájú közegben?

Peninsulares e criollos
Ausztráliában, mint láttuk, konfliktus húzódik az angolszász, a későbbi más európai, valamint a mai nem európai betelepülők között, illetve az őslakosság viszonylatában. Dél-Afrikában megküzdöttek egymással az európai betolakodók, s aztán közösen kisemmizték a feketéket. Latin-Amerika történelmi hagyatéka sem könnyebb. Legfeljebb az indián lakosság és kultúrájuk elpusztítása már olyan történelmi távlatúnak tűnik, hogy a mai életet kevéssé befolyásolja. Sőt, a kontinens három valóban a fehér civilizáció modellje szerint működő országában - az Argentína, Uruguay és Chile által képzett, úgynevezett déli süvegben - kicsi volt az indián népesség a gyarmatosításkor. A spanyol uralom is rövid volt. Buenos Aires 1776-ben lett a legdélebbi alkirályság központja, s (1810-ben elhárítván egy brit ostromot) 1816-ban már kikiáltották a függetlenséget az anyaországtól.
A meghódított Dél-Amerika nagy részét korábban a királyi Spanyolországból jött vezetők (peninsulares) kormányozták. A spanyol szülők helyben született gyermekei (criollos) lettek zömmel a földbirtokosok, kereskedők, vállalkozók. A félvérek (mestizos) csak alacsonyabb pozíciókat tölthettek be, s a bennszülöttek (indígenas) helyezkedtek el legalul. A három mai déli ország függetlenségét a kreolok vívták ki, sőt hadseregük Simon Bolivár északról jövő csapataival együtt szabadította fel a kontinens akkori spanyol központját, Limát is. Egyszóval a három mai déli ország vezető rétege eleve kint született, a gyarmatosítás terhét tehát csak áttételesen viselte, sőt identitását éppen a spanyolok elleni függetlenségi harcban szerezte.
Mégsem sikerült valamilyen hatékony, helyi modellel pótolniuk a gyarmati spanyol adminisztrációt. A függetlenség kivívásától kezdve állandósultak az egyéni ambícióikat helyi, majd országos diktatúrává fokozó kiskirályok. A vélt megoldás eszköze máig túl gyakran a katonai erő. Amíg tartott a 19. században kibontakozó világgazdasági expanzió, addig ennek jövedelméből jól élt mindhárom állam. Különösen Argentína, amely a két világháború között a világ egyik legjobban prosperáló országa volt. Buenos Airesnek már a századfordulón egymillió lakosa volt. A Madriddal és Párizzsal versengő építkezési lázban született paloták máig a város díszei. A Teatro Colón (1908) a világ egyik legjobb operaháza, a Cementerio de la Recoleta síremlékei bármely európai arisztokrata családra rápirítanak.
A vonzó körülmények rengeteg további bevándorlót hívtak. Mivel ezek Európából (Spanyolország mellett zömmel Olaszországból) jöttek, a fejlett ipari országokban megszokott demográfiai normáknak megfelelően nem okoztak népességrobbanást. Így e három ország máig egész Latin-Amerika leginkább európai típusú társadalma - ennek persze a hátrányával, egy öregedő népességgel együtt. Ennek eltartása annál nehezebb, mert a nagy gazdasági világválságtól kezdve a három ország egyre jobban leszakadt az élvonaltól. Amikor azután a hetvenes évektől kezdve az olajdollárokból nyakló nélkül vették fel a hiteleket, akkor csak további sorsukat pecsételték meg. Ma a külső adósság és a nem hatékony belső gazdaság közös terhe alól egyik ország sem tudott még kiszabadulni.
De miért nem sikerült ezt a csapdát elkerülni? Ennek hátterében itt is két különböző európai felfogás rosszul megközelített küzdelme húzódik. Az egykori vidéki földbirtokosok és állattartók konzervatívabb szemlélete már a függetlenség után szembekerült a nagyvárosok, különösen Buenos Aires urbánus, kozmopolita világával. Az előző politikailag is nagy helyi önállóságot és gazdasági protekcionizmust akart, amit az utóbbi a modern, centralizált európai állam és a nemzetközi kereskedelem víziójával szembesített. E kettő küzdelme állandósult, s tart - módosult formában - ma is.
Ráadásul amit sikerült is elérni az előremutató elképzelésekből, az számos negatív mellékhatással járt. A központosítás többször nekilendült, de mivel erőszakkal folyt, az erőszakszervezetekre is támaszkodott. Így a katonai junták rémségeiről ismert titkosrendőrség valójában a 19. század közepének szülöttje Argentínában (mazorca). A bürokrácia központosítása egyúttal metropoliszokhoz is vezetett, mert elhanyagolták a távolabbi területek fejlesztését. Buenos Aires ma 11 milliós; Montevideo és Santiago pedig Uruguay illetve Chile lakosságának közel egyharmadát öleli fel. Amint lemaradtak azonban a világgazdaság változásairól, e nagyvárosok a munkanélküliség, a nyomor és a feszültségek gócpontjai lettek.
A nagyobb helyi önállóságot hirdetőknek tehát részben igaza volt egykor. Valós föderalizmus lehetett volna a megoldás, hiszen az önállóság nagyobb rugalmassággal is párosulhatott volna. Ehhez azonban hiányzott a nem mediterrán európai minta. Bármily meglepő, e három, oly hamar függetlenedő terület szemléletében máig mélyen a dél-európai mentalitás rabja maradt. A madridi központosítás modellje mellett ennek legfeltűnőbb eleme a maňana (holnap) mentalitás. Santiago vagy Montevideo bűbájos utcácskáin mintha valóban megállt volna az idő. Talán jó lett volna ide kivételesen egy kicsit több protestáns munkaetikát, észak-európai racionalitást is beengedni?

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu