Nicholas Delbanco
Levél Namíbiából

Hosszú út volt - két éjszaka és egy nap repülővel. Úgy mentem, hogy elindultam keletre, Detroitból Amszterdamba, aztán délre, Amszterdamból Johannesburgba, aztán megint északnyugatra, Windhoekba, Namíbia fővárosába. Puszta, ősi táj veszi körül ezt a „szeles zugot”, mégpedig emberemlékezet óta. Egy kilométernyire Windhoek nemzetközi repülőterétől minden csupa kiszáradt fű és portól fehérlő bokor. Az Alpok 200 millió, a Sperrgebiet hegyei viszont 900 millió évesek, és az idő nem áll meg. A szél és az erózió koptatta; ami megmaradt, az ráncos, roskadt. Az ősiség itt konkrétan érezhető; a kétlevelű növény, a welwitschia mirabilis ezer évig is elél. Az altamirai és lescaux-i barlangrajzok - hozzávetőlegesen - i.e. 10 ezer évvel ezelőtt készültek, a Brandberg-hegy művészetét némelyek 30 ezer évesre becsülik. Ebben a szikkadt változatlanságban nehéz pontosan megmondani.
 „Ha felnövök, elmegyek oda” - írta Joseph Conrad a híres „Sötétség mélyé”-ről; az ő Kongóját mára jól feltérképezték, és sokkal sűrűbben lakott. Namíbia lakosságának háromnegyede (kétmilliónál kisebb lélekszámú ország ez) az ország legészakibb részén él, a viszonylag termékeny talajon. Én magam nem jártam Ovamboföldön, ahol mindig folynak a folyók, és autóutam első tíz napján nem találkoztam közlekedési lámpával.
 „Isten biztosan haragjában teremtette ezt a helyet” - tartja a busman közmondás. A szólás megmaradt, de a beszélők megváltoztak; a mai busmanok ezt a megnevezést sértésnek veszik, ma koiszannak hívják őket. Az emblematikus „Mama Sarah”-t - egy busman asszonyt, akit furcsaságként mutogattak Európában, amikor 1810-ben odakerült - hazavitték a „száműzetésből”, és nagy pompával temették el a csontjait. Európában szegénységbe és prostitúcióba süllyedt, de Thabo Mbeki dél-afrikai elnök mégis magasztalta őt egy augusztusi megemlékezésen, amelyet visszatérése alkalmából tartottak: „Sarah Bartmannt soha nem lett volna szabad Európába vinni. Sarah Bartmanntól soha nem lett volna szabad elvenni a nevét. Sarah Bartmannt soha nem lett volna szabad megfosztani bennszülött koiszan és afrikai identitásától, és úgy mutogatni Európában, mint egy vad szörnyeteget. Nem ez a kizsigerelt emberi lény volt szörnyeteg, hanem azok, akik kizsigerelték” - mondta.
 A repülőút második napján Amszterdamban át kellett szállnom - a megszakítás elég hosszú volt ahhoz, hogy kijöjjek a repülőtérről, és bemenjek a városba. Fel akartam keresni a Rijksmuseumot, megnézni Rembrandt, Rubens, Hals műveit. Hosszú évek óta nem láttam a nemzeti gyűjteményt, a Ruisdaelokat, Cranachokat és Cuypokat. Ahogy a kor művészete is mutatja, ez a Holland Köztársaság terjeszkedésének időszaka volt, hajókkal zsúfolt kikötőivel és felhőkkel teleszórt, alacsony égboltjával. A Rijksmuseum leginkább ünnepelt darabjáról - Rembrandt Éjszakai őrjáratáról - lerí a jólét. Az ábrázolt arcok pufókok, de szigorúak, a csipke a csuklójuknál finoman megmunkált. Semmi sem lehetetlen, mintha ezt mondaná ez a kereskedőnép, nincs olyan, amit el ne érhetnénk.
 Az a kép viszont, amelyet én tanulmányoztam, kicsi volt. Az Olvasó nő Johannes Vermeertől. Ez a művész 1632-től 1675-ig élt, s az első fokvárosi település - amelyet a Holland Kelet-indiai Társaság alapított ellátó állomáshelyként azok számára, akik a Fok körül hajóztak - a festő pályájának kezdetén, 1652-ben jött létre. Akkor még nem volt meg Windhoek, a bátor voortrekkerek nem indultak el még északra. De Vermeer művében sok minden szól a bensőséges otthoni világnak a felfedezések világával való szembeállításáról; ez a kezében levelet tartó nő egy térkép előtt áll.
 Mit olvas vajon, ki írt neki; miért? Érzései elevenek, de leplezi őket. Világos, hogy a levél fontos neki, hogy szenvedélyesen érdekli; a kebléhez emeli, lehajtott fejéhez közelíti. Két kézzel fogja. De vajon az összehajtott lap kedvese látogatását jelenti-e be a következő hónapra, a haláláról értesíti-e, esetleg arról, hogy csak később érkezik, vagy hogy remekül érzi magát a Kelet-indiai világban, és szeretné, ha ő is ott volna vele? Vajon a férjéről kapott hírt, vagy az apjáról, a nővéréről, a gyermekéről? Jó vagy rossz hírekről számol be a levél? Először olvassa vagy ötödször?
 A szoba falán egy kárpitból készült térkép lóg, amelynek mi legfeljebb a negyedét látjuk; óriási térkép. Hegyeket sejtet, óceánokat és partokat: az atlasz színén a nő szoknyájának a színei köszönnek vissza. Vermeer nőalakja a profilját mutatja, a térkép árnyékot vet; a fényforrás a vásznon kívül van, balra fent. Amit ez a gyönyörű nő olvas, arra késztette, hogy felálljon az asztal mellől; a széke hátra van tolva. A magánya szembeszökő. Lehet, hogy másvalaki is van a szobában, de nem a látható kompozíció terén belül: egy szolgáló vagy festő, aki figyeli, amint olvas, ahogy mi is. De bármilyen híreket kapott is, és bármilyen is lett tőle a kedve, nyilvánvaló, hogy ez a nő figyel, feszülten és közelről fürkészi az otthonába betört távoli világot.

**

Namíbiát egy jó évtizeddel ezelőtt nevezték el így, és hozták létre mint országot. Portugál hajósok az Indiába vezető tengeri utat keresve kezdték feltérképezni az Atlanti-óceán partvonalát a 15. század végén, horgonyt vetve Cape Cross, Walwis Bay és Dias Point közelében. Aztán az európai nemzetállamok több mint 300 évre békén hagyták a szárazföldi területeket. Néhány felfedező, kincskereső és hittérítő átvonult rajta, de a Délnyugat barátságtalannak és zord éghajlatúnak bizonyult. Jacobus Coetse átkelt az Orange folyón 1760-ban; olyan felfedezők követték, mint Hendrik Hop és Pieter Brand. 1793-ban Pieter Pienaar vetett horgonyt a Walois-öbölben; Heinrich Schmele német evangélikus missziót alapított 1815-ben. De a gyémántmezőkre való rátalálásig úgy látszott, hogy ennek a területnek nincs kereskedelmi értéke, és a betelepítése még azután is szórványos maradt. Az angolok annektálták a Walois-öblöt, de nem terjesztették ki tovább a befolyásukat; Adolf Lüderitz német kereskedő a német vezetést kérte a város védelmére, amelynek a nevét adta 1884-ben. Otto Bismarck kancellár beleegyezett.
 Ez a legutóbb függetlenné vált afrikai ország a Német Birodalomhoz tartozott az első világháborúig. Ez volt a legkorábbi olyan német gyarmat, amely a szövetségesekhez került; a kapitulációs ceremóniát a windhoeki városházán, a Rathausban tartották 1915-ben. A versailles-i szerződés után a területet a Dél-afrikai Unióra bízták mint „C” jellegű mandátumot: ez a Genfben aláírt egyezmény felhatalmazta az Uniót a korábbi gyarmat irányítására azzal a feltételezéssel, hogy egy későbbi időpontban önigazgatás lép életbe. Ez a feltételezés azonban csak elvi maradt, és a terület kincsei felett megmaradt Dél-Afrika fennhatósága.
 Az ellenállás egyre nőtt. A SWAPO - a Délnyugat-afrikai Népek Szervezete - erőszakmentes nyomásgyakorló csoportként indult 1960-ban; az évtized közepére azonban a káderei gerillakiképzést kaptak Egyiptomban, és 1966. augusztus 26-án - amit ma Namíbia Napjának hívnak - a felkelők Omgulumbashában összecsaptak az államvédelmi erőkkel. A 70-es és 80-as években mindvégig függetlenségi háború folyt, és a SWAPO katonai táborokká alakította a vidéket és a városi tájat is. A gyújtogatás és lopás, a jószág leöldösése és a gyilkosság nem kivétel-, hanem inkább szabály-számba ment. Ma is szögesdrótkerítések védik a magánterületeket, és megerősített őrtornyok emelkednek a farmok közepén.
 Az effajta felkelések évtizedei után Dél-Afrika végül megelégelte a dolgot, és visszavonta a protektorátusát. 1990. március 20-án a Windhoekban tartott ünnepségen levonták a dél-afrikai zászlót, és helyette felvonták a Namíbiai Köztársaság újonnan megtervezett lobogóját. Értékes ásványi kincsei (létrehoztak egy zárt gyémánt-zónát) és lakosságának alacsony száma miatt Namíbia ma viszonylag gazdag. Az AIDS veszélye mindenütt jelen van, bár - legalábbis a szomszédos Botswanával összehasonlítva - még nem észlelhető széles körben; a közművesítés rohamosan halad. A vambo és kavango, a nama, herero és damara népek jelenleg békések. Háborúik hevesek voltak, és újra fellángolhatnak - de amikor ezt írom, az ország stabilabbnak látszik, mint a déli határának túloldalán fekvő Dél-Afrika, és a tőle északra elterülő Angola.
 1990 februárjában az alkotmányozó gyűlés tagjai egyhangúlag Shafishuna Samuel Nujomát választották meg elnöknek; mindmáig hivatalban van. Az elnök az ellenállás legendás hőse, nagyjából úgy tartják számon ebben az országban, mint Nkrumah-t Ghanában vagy Jomo Kenyattát Kenyában; 1929-ben született az uralkodó ovambo törzs tagjaként, már nem fiatal. A kormányépületekről és újságokról jóságosan lemosolygó „Sam” Nujama elnök bejelentette, hogy nem kíván újra indulni, és tartja magát az általa készített alkotmányhoz; kézenfekvő utóda azonban nincs, és vannak, akik arról suttognak, hogy Robert Mugabe Zimbabwében valamikor ugyanezt mondta. Hogy vajon Nujama követi-e Nelson Mandela példáját - aki tényleg visszavonult - vagy Mugabe útjára lép, azt még korai volna megmondani.

**

Fiatal koromban sokat utaztam, sokszor olyan országokba is, amelyekbe ma már nem könnyű ellátogatni. Jártam Iránban és Afganisztánban, tűzharcok szemtanúja voltam Sri Lankán, Kolumbiában és Görögországban.
A helyváltoztatás szinte maga volt a cél, és a „N’importe ou, hors de ce monde” - (Mindegy hol, csak kívül ezen a világon), ahogy Baudelaire olyan sóvárogva mondta - volt a jelszavam.
Mostanában azonban csillapult ez a szomjúság, alábbhagyott a vándorlási kedv. Az útjaim kikövezett, kényelmes utazások voltak, úti céljaim fővárosok: középkorú férfi szállodákban. Úgyhogy volt valami kétszeresen örvendetes a johannesburgi repülőtéren olvasható útirányok listáján. Megint tapasztaltam az idegenség ismerős érzését a férfiak és nők látványától, akik mintha jelmezben lettek volna, akik olyan ételeket ettek, amelyeket nem ismertem fel, és olyan nyelveken beszéltek, amelyeket nem értettem. Azon a reggelen - még egyik helyen sem jártam - a következő útirányok voltak feltüntetve:
Windhoek: 9.00; Victoria Fallas: 9:15; Luanda: 9:15; Mauritius: 9:15; Maputo:9:30; Gabarone (via Nairobi): 9:45; Marozini: 9:55; Lusaka: 10:00; Maun:10.00.

**

Útitársaim volt Ann Arbor-i szomszédom, George K., akinek a felesége, Danielle várt minket Windhoekban; és egy barátjuk, Patti H. Egy dél-afrikai kardiológus, Eddie G. és K.-ék két fia - a 16 éves Andrew és a 18 éves James - egészítették ki a társaságunkat, összesen mintegy hét emberre. Danielle kijött elénk a reptérre; bezsúfolódtunk egy furgonba. Maga Danielle Dél-Afrikában született, és a nagyapját „Erichsfeldén” temették el: azon az Okahanja városától északra elterülő birtokon, amelyet 1938-ban vásárolt meg, amelyen élt, amelyet megművelt és szeretett. Német gyárosként az öreg Erik - akinek a fényképe még mindig ott lóg a falakon, a sírja pedig a farmon van - a De Beers gyémántkartellnek dolgozott, és sikerült elkerülnie Hitler ellenséges gleichschaltoló dühét: a harminchét üzleti vezető közül, akiket találkozóra hívtak a Führerrel, egyedül ő nem ment el, és egyedül ő maradt életben.
 „Erich mezeje” kisebb lett a halála óta, a földet felparcellázták és eladogatták, de még mindig maradt úgy 13 ezer hektár. Az új generáció messzire szétszóródott, és néhányuk csak ritkán tud idelátogatni; Danielle és George évek óta nem járt itt. Vannak problémák a közös tulajdonjoggal, a fedezendő fenntartási költségekkel, a garantálandó értéknövekedéssel és az általános politikai bizonytalansággal. De amíg még eljárnak Namíbiába, tartsak velük, mondták, és egy ilyen meghívást nem könnyű visszautasítani. Bár egy szervezett, turista-„szafari” se nem vonzó, se nem érdekes számomra, azt a lehetőséget, hogy hátsó utakról és egy tábori sátorból nézzek meg egy országot, nem lehetett kihagyni. Vettem egy jegyet és malária elleni gyógyszert, rendbe hoztam öreg Olivetti táskaírógépemet, és elindultam.
 Ha a Föld egy kirakós játék, világos, hogy Délnyugat-Afrikának Dél-Amerika délkeleti széléhez kell illeszkednie. A tektonikus mozgások, amelyek elszakították őket egymástól és megteremtették Atlantisz mítoszát, kitörölhetetlen nyomokat hagytak ezen a helyen; szépsége kietlen, száraz. A Kalahári-sivatag vadkerítése úgy fut északról délre, mint a kínai Nagy Fal sodronyváltozata; ezzel állítólag kordában tudják tartani a rettegett száj- és körömfájás betegségét. Magas kerítések szegélyezik az országutat, útmunkások javítgatták az út elnyűtt felületét; a vidék agyonvadászottnak, agyonlegeltetettnek látszott. Két órát autóztunk északra. Windhoek és Okahandja környékén rendőrségi ellenőrzőpontok vannak, de a rendőrök klubfotelokban üldögéltek és továbbintettek minket. Megkérdeztem, mit keresnek, George azt mondta, „leginkább orvvadászokat.” A szarvasmarhát és a vadat már védik, a kecskék vígan tenyésznek.
 A sofőrünk Erichsfelde igazgatója, Hörst A. volt. A feleségével, Renatéval és kétéves fiukkal, Ralph-fal hamarosan elmennek innen, mint kiderült, és visszamennek Hörst családi farmjára. Az apja megöregedett, és segítségre van szüksége. Sajnálják, hogy el kell menniük, szerették a munkájukat, jól is végezték, de ez kötelesség volt és lehetőség is a tulajdonjog megszerzésére. Eddig minden kifogástalanul működött, és igyekeztek gondoskodni a megfelelő helyettesítőkről is: interjúkat szerveztek a leendő utódoknak.
 Renate botanikus; írt a bozót terjeszkedéséről Namíbiában, és társszerzője volt egy állapotfelmérő tanulmánynak, amely az állkapocs-törő A tüskés bozótos szavanna összetételének hosszú távú változásai Namíbiában: Egy szarvasmarhafarm példája Közép-Namíbiában címet viselte. Ez a farm Eichsfelde, amely 1963-ban 1300 darab szarvasmarhát tartott fenn. Aztán kitört a száj- és körömfájás járványa; a füvet elfonnyasztotta a szárazság, és betört a bozót. A farm most csak háromszáz marhát tud eltartani, és „szélesítette a választékot”. Ez azt jelenti, hogy hagyják a nyársas antilopokat, kudukat, tehénantilopokat és dél-afrikai gazellákat szaporodni, amíg „le nem aratják” őket az idelátogató vadászok, akik Németországból és más helyekről jönnek ide, és csinos summát fizetnek az aprólékos szabályok szerint és szigorú felügyelet mellett elejtett trófeákért. Három állatkitömő is van a Windhoek repülőterére vezető úton; a húst megtartja a farm.
 Hörst mosolygós, zömök ember, a felesége komoly és vékony. A férfi szófukar, a nő bőbeszédű; ketten együtt, mondja George, tisztára nyalják a tálat. A „jószágigazgató-házban” laknak a birtokon; van több kisebb melléképület is - helyi téglából és stukkóból -, és nekünk is utaltak ki szálláshelyet: a felnőtteknek egy háromszobás házikót verandával és nappalival, a fiúknak pedig egy rondavelnek nevezett nádtetős, kör alakú építményt. Megköszöntem Hörstnek a fuvart.
 - Örültem - mondta, és három fázisból álló kézfogásra nyújtotta a kezét - a teljes tenyér, aztán az ujjhegyek, aztán megint a tenyér -, ettől kezdve már számítottam rá. Az „örültem” azt jelenti, hogy „szívesen”, vagy „nem tesz semmit”, és azt is, hogy „örülök, hogy látlak”; többértékű udvariassági forma, jól megfelel a célnak. - Örültem - mondta, és elment.

Munkanapló
Nyugati vöröslábú vércse, törpesólyom, fakó éneklőhéja, foltos fülesbagoly.
 Abdimgólya, szakállas lile, kis flamingó, fehér pelikán, Burchell-talpastyúk, sárgacsőrű szarvascsőrű madár, szürke szarvascsőrű madár, vöröscsőrű szarvascsőrű madár, földi szarvascsőrű madár, afrikai búbos banka, földi rigó.
 Szilvakék seregély, paradicsom-légykapó, fehérhátú egérmadár, feketearcú légyvadász, csupasz arcú légyvadász, álarcos szövőmadár és a fészkei.
 Aranymellű sármány, szürke turákó, vörös bozótgébics, örvös bajuszos madár, fehérhasú nektármadár, bíbor csörgőmadár, kék pillangópinty, vöröscsőrű piros díszpinty.
 Fehér orrszarvú, fekete orrszarvú, feketehátú sakál, vadkutya, fokföldi szirtiborz, karcsú mongúz, sárga mongúz, csíkos mongúz és szurikáta.
 Ősz antilop, szassza, damara dikdik, dél-afrikai gazella, feketearcú impala, passzán, kudu, tehénantilop, tobzoska, zsiráf.
 Varacskos disznó, tarajos sül, Burchell-zebra, Hartmann hegyi zebra, coboly, sörényes hangyász, barna hiéna, foltos hiéna, gepárd, oroszlán, leopárd, karakál, cibethiéna, elefánt.
 Bogarak; túl sok ahhoz, hogy fel lehessen sorolni.

**

Három napig maradtunk a farmon. Egy kicsit megismertem a munkanap ritmusait: a nőket, akik söpörtek és mostak, a férfiakat, akik karbantartották a kerítést és terelték a teheneket. A nevük Isaskar, Erastus, Johannes és Lesley, Mona Lisa, Anastasia és Sarah. Sarah, az idős herero asszony négy réteg ruhát viselt, fogatlanul mosolygott rám, és rajta tartotta a szemét a lábatlankodó gyerekeken. A kis Ralphie és a négyéves Colin - Erastus és Mona Lisa fia - tricikliken száguldoztak, és bonyolult játékokat játszottak narancsokkal, műanyag traktorokkal és kardokkal.
 Patti H.-nak van egy farmja Montanában, és szakképzett lótenyésztő; felbecsülte a Brahma bikacsordákat, és összehasonlította az amerikai és namíbiai gazdálkodási gyakorlatot. Hörsttel hosszú megbeszéléseket folytattak a csorda méreteiről, összehasonlították az etetési, elkerítési és állatorvosi gyakorlatokat, és Patti azt mondta, ezek a rendszerek nagyon hasonlítanak a montanaiakra, meg hogy mennyire emlékezteti ez a táj az otthonira. Hörst időről időre elment vadászni, hogy hússal lássa el a munkásokat és a családjukat. Hétfő délután mi is vele tartottunk a Land Rover dzsip nyitott platóján; orixot keresett, mint mondta.
 Az orix vagy nyársas antilop 120-150 centi magas; egy pár gyűrűs tövű, egyenes szarva van. Az antilop-család tagjai között középen helyezkedik el: nagyobb, mint a parányi dikdik és a gazella, kisebb, mint a tehénantilop és a kudu. Az orixnak könnyed, koncentrált a futása, átsiklik a síkság felett, és ha profilból nézzük, néha olyan, mintha csak egy szarva lenne. Ez, és lenyűgöző szépsége tette ama mitikus lény, az egyszarvú megfelelőjévé. Az egyszarvú becserkészése és megölése bajt hoz az ember fejére, így vegyes érzéseim voltak a hajszánkkal kapcsolatban.
 Mindenesetre végigbukdácsoltunk és -zötykölődtünk a farm útjain, el a ferde termeszvárak, legelésző tehenek, kori túzokok és egy szekretárius keselyű mellett. A kori túzok nagy hasú és lassan repül, a szekretárius keselyű pedig (amit azért neveznek így, mert a bóbitája úgy himbálózik a feje búbján, mint egy lúdtoll) biztonságos távolból bámult le ránk; varacskos disznók kocogtak át az úton - egy gyerekeit terelő anya - és át a kerítés nyitott részein. Átkeltünk egy üres folyómedren, és félrekaptuk a fejünket az akácfák ágai és szemet szúró tüskéik elől. A vadászkutya, Tigger nyüszített és rángatta a pórázt; egy keresztvasra kötöttem a dzsipen.
 Hörst valamikor hivatásos hentes volt, valamint okleveles vadász és mesterlövész. - Ahhoz, hogy okleveles legyen az ember - mondta -, százötven méterről kell eltalálni a célt; nekem háromszázról is megy. - Mosolygott. Az anyósülésen ült, fülvédővel a nyakában, kezében osztrák puskája: egy jól megolajozott, teleszkópos, nehéz 30.01-es Mauser. Danielle észrevett egy lesántult orixot - egy üszkösödő sebbel a hátsó lábán -, és ezt az állatot próbáltuk leszedni, de felőlünk fújt a szél, úgyhogy az orix megszimatolt minket, és elbicegett. - Ha nem ma, majd legközelebb - mondta Hörst. - Nem felejtem el, megígérem.
 Aztán észrevett néhány gazellát az úton. Tétován szétszéledtek: néhány eltűnt az akáccserjésben, néhány visszatért az ivóhelyhez, amit korábban otthagytak. Hörst némán kicsusszant a dzsipből és felmászott egy dombra az ivóhely fölött, majd, a peremét követve, eltűnt szem elől. Lövést hallottunk, még egy lövést, és mire odaértem hozzá, épp elvágta az állat torkát. Vörös vér folyt a homokba. Tigger szaglászta, nyalogatta a nyakát, mi pedig leengedtük a hátsó lapot, feltettük az állatot, s húsz perccel később már újra a farmépületeknél voltunk és szélesre tártuk a kaput.
 Begyakorlott tánc kezdődött. Hörst kirakta a zsákmányt egy platóra, ahol férfiak várakoztak öntözőcsövekkel és késekkel. Isaskar kampókra erősítette a gazellát - amely most, élettelenül, kisebbnek látszott -, és felemelte a testet egy láncon, amíg derékmagasságban lógott a betonpadló fölött. Aztán elkezdődött a nyúzás és mészárlás folyamata. Két férfi elvitte a Land Rovert, és elkezdte slaggal lemosni a vérfoltos platót; egy másik talicskára halmozta és elvitte a húsdarabokat. Hűvös volt, a megromlás veszélye kicsi, de fürge hatékonysággal dolgoztak: combokat, bordákat és szeleteket akasztottak kampókra egy hűtőkamrában, elkülönítették az agyvelőt, a belsőségeket és a füstölni való húst, miközben a telep kutyái - két Jack Russel-terrier, és egy rhodesiai ridgeback - nézték. Még húsz perc, és semmi sem maradt: a kis Ralphie karikázott a triciklijével, a megtisztított talicska száradt a napon.

**

A farmon töltött negyedik reggelen megérkezett Hellmut F., a legközelebbi szomszéd és részmunkaidős szafarivezető; ő fog minket nyugatra és délre vezetni. Nagydarab ember, kerek pocakú, ötvenkét éves, szürke szakállal és fekete hajjal. Okahandjában született, és - egy év kivételével, amit Irakban töltött és hernyótalpas traktorokon dolgozott, meg egy rövid időt leszámítva Brazíliában - egész életében Namíbiában élt. A felesége, Gabriela Brazíliában nőtt fel, és Hellmut három évig az ő apja farmján dolgozott („Becsapott - mesélte Hellmut -, háromszáz tehenet ígért, és nem kaptam semmit, semmit”); most azzal egészítette ki a szarvasmarhafarmból származó jövedelmét, hogy klienseket vitt kirándulni. A névjegykártyáján ez áll: Wir sprechen Deutsch and Portugese. Mint mondta, évente két hónapot utazott; amikor velünk végez, például, elkísér három német hölgyet Botswanába és a „Vic-vízeséshez”. - Nem bánom - mondta. - Nem zavar.
 Kevés dolog zavarja, legalábbis úgy tűnt; amikor George pihenőt javasolt, azt mondta: - A maguk szafarija, nem az enyém. Az úti célunk egy raktár volt Windhoek városa mellett, ahol palackozott vizet, üdítőt és bort vásároltunk. Maga Hellmut jobban szereti a sört, hozott is egy rekeszt, és - óránként engedélyezve magának egy szálat - karton cigarettákat. - Én az autókkal maradok - jelentette ki, és leült a Ford felhágójára, hogy megakadályozza a lopást; előhúzott egy cigarettát az ingzsebéből, hátradőlt és rágyújtott. A namíbiai dollárt - ami a dél-afrikai randhoz van rögzítve - komolyan alulértékelik, és amerikai pénzzel messzire lehet jutni; a legjobb bor a polcon üvegenként kevesebb, mint tíz dollárba került. Bőségesen felpakoltunk belőle. Aztán egy fegyveres őr a kijáratnál lelkiismeretesen összevetette az árukat a számlával; a parkolót is fegyveres katonák őrizték. Ezután Rehoboth városa felé vettük az irányt, és magunk mögött hagytuk az aszfaltozott utakat.
 1969-ben negyven mérföld aszfaltozott főút volt Namíbiában; mára ez a szám megsokszorozódott, méghozzá exponenciálisan. De azért tíz órából kilencen át keményre döngölt, kövezetlen felületen autóztunk - kétsávos autóutakon, murvás utakon, ösvényeken, aztán kitaposott, kaviccsal teleszórt csapásokon -, Hellmut porfelhőjét követve. Eléggé hátramaradtunk, hogy elkerüljük a port, de nem annyira messzire, hogy teljesen elveszítsük a nyomát; az útkereszteződéseknél bevárt minket, lustálkodva. Onnantól, hogy megnéztem az órámat, az első szembejövő forgalom - egyetlen autó - négy óra múlva bukkant föl.
 Lefoglaltunk egy táborhelyet Maltahöhében, a „Tsauchab folyóparti camping” területén, hogy két éjszakát töltsünk ott. A Namib Naukluft sivatagi park - másnap reggeli úti célunk - ősi, kihalt vidék, vörös dűnékkel és sodródó homokkal; a Sesriem-szurdok őrzi a bejáratát, és messze a bejáraton túl ott hömpölyög a tenger. De maga a camping csak egy köves, bogáncsos terület volt; néhány kecske legelészett ott, és Johan S. - akié a terület, és aki regisztrálta a járműveinket - a „Kutakhoz” irányított minket, öt kilométerrel arrébb. A traktor-garázs mellett egy struccot tartott, lábánál egy mongúz és házimacskák játszottak; odabent egész gyűjteménye volt puskákból, régi mezőgazdasági gépekből és sjambokokból (víziló- vagy orrszarvúbőrből készült ostorokból); egy fekete mamba kígyó bőre volt az eladó képeslapok, víz, dohány és rovarriasztó fölé szögezve. A kígyó bőre 180 centiméter hosszú volt - kicsi, biztosított róla Eddie -, és amikor érdeklődtem, hogy a fekete mamba vajon már ilyen korán aktív-e ebben az évszakban, Johan azt mondta: - Nem igazán. Csak egy kicsit. - Mosolygott. - Inkább a skorpiókkal kell vigyázni. A fekete mamba miatt fölösleges izgulni: ha megmarja, és bekerül a méreg - pattintott az ujjával -, tíz perc múlva halott.
 A hottentották nyelvén a Namíb azt jelenti, „üres hely” - ez az volt. A kupac függőleges kő, mint megtudtuk, az egyik „régi ember” vagy szan sírja volt; állva temetik el őket, mintha készülnének feltámadni. Páviánok kísérték figyelemmel az utunkat a sárga spray-vel felfestett útjelzők mentén; Hellmut bal hátsó kereke - most már elég közel voltam, hogy lássam - kilyukadt. Reggel majd felpumpálja, és amikor újra leereszt, kicseréli az egyik pótkerékkel. - Holdbéli táj - mondta Patti. - A világ vége - mondta Eddie.
 A „Kutak”, mikor végre elértük őket, iszapos, álló medencéknek bizonyultak, zöld nyák borítja őket, amíg meg nem jön a tél és az eső. Végül elértünk egy pihenőhelyhez, egy elkerített részhez, amelyen állt egy árnyékszék, egy kerek kőépítmény mosdóval, és egy tűzrakó hely, ahol később megsütöttük a húst. Csendben elrendeztük a sátrainkat és hálózsákjainkat, aztán találkoztunk Marcussal, a „Kutak” őrével. Hozott fát. Kék kezeslábast, kockás inget és egy Yankee baseball-sapkát viselt; foghíjas vigyora volt meg szivarja, és többször kezet rázott mindenkivel. Herero volt, és hat gyerekével, amint mondta, épp az út végében lakott, a „Zebra-ösvény” kanyarulata körül. - Üdvözlöm, üdvözlöm, amerikai miszter - mondta -, és a misziszt is.
 Ezen a lenti helyen az éjszaka hamar leszállt; hatkor már sötét volt. Tehénantilop steak-et ettünk alufóliában sült krumplival, és megittunk hozzá néhány üveg bort. A gyöngytyúkok lármáztak; a páviánok is zsivajogtak és zörögtek a fákon. - A maradékra fáj a foguk - mondta Hellmut. Egész éjjel erős szél fújt. Egy kevéske nyugtalan alvás után hajnalban továbbmentünk Sossusvlei-be a Namib Naukluft sivatagi parkba. Azokat, akik a Sesriem-szurdok bejáratánál táboroztak, visszaűzte a szél ereje, délen, Fokvárosban a hó havat vitt a fogai közt. A föld alá vonult Tsauchab folyó nagy esőzések idején kibukkan a sivatagban. Magában a parkban táblák figyelmeztettek, hogy négykerék-meghajtásra van szükség, és mielőtt szolgálatba állítottuk volna a Toyotánk első két kerekét, tényleg meg is rekedtünk a keréknyomokban.
 De a dűnék lenyűgözőek voltak: magasak, szélfútták, rózsaszínek, végtelenek. A simára száradt sár alattunk valamikor nyilván vízgyűjtő volt, és lábnyomok ágyazódtak bele abból az időből, amikor megkötött a sár. A tájat az idő koptatta el: a szüntelen fény, a sodródó homok. Eddie nagy természetbúvár: csigákat mutatott nekem, kígyók homok-nyomát, a sakál mellső mancsainak árulkodó nyomait, és hogy melyik toll milyen madárról származik. Egy órakor visszamentünk a dzsiphez, és megebédeltünk az árnyékában: szendvicseket ettünk, almát és mogyorót, és teát ittunk egy termoszból. A homok forró volt. Eddie észrevett egy tok-tokkie (kopogtató) bogarat, amelynek fekete páncélja annyira alacsonyan van, hogy amikor nekiütődik a földnek, visszaverődő „tok” hangot ad. Ahol azelőtt ilyen dűnéken jártam - vagy legalábbis hasonló helyeken - mindig olyan érzésem volt, hogy a túlsó oldalon víz vár. S valóban, az Atlanti óceán megtörik ezeken a partokon, de sok kilométerrel távolabb, itt csak a szél bömbölt.

**

Henno Martin és a barátja, Hermann Korn lelkiismereti szolgálatmegtagadók voltak a második világháborúban. A „civilizált emberek tömeges öngyilkosságától” elborzadva a Namíb-sivatagba szöktek, ott bujkáltak a hatóságok elől. Martinnak The Sheltering Desert (A rejtekadó sivatag) címen írott beszámolója „Robinson Crusoe-ként Namíbiában” töltött két és fél évükről lebilincselő olvasmány. Volt egy dzsipjük, lőszereik és egy rövidhullámú rádiójuk; volt egy kis csokoládéjuk, egy fényképezőgépük és egy hűséges, Otto nevű kutyájuk, ezen kívül alig valamijük. Beosztották a készleteiket és elrejtették a dzsipet, hogy szemet ne szúrjon a rendőrségnek; apránként, hétről hétre, majd hónapról hónapra kezdték megérteni a sivatag kíméletlen parancsait. Megtanulták becserkészni, elejteni, megnyúzni és megfüstölni a zsákmányukat; lövedékeket készítettek, fogtöméseket és csapdát a madaraknak meg halaknak. Ez a két német geológus megtanult úgy élni és ölni, mint ahogy a szan népek tették évszázadokon át, hogy elkerüljék a leleplezést. Nem annyira azért, mert a Namíb-pusztaságban nyom nélkül el lehet tűnni - a lábnyomok és a keréknyomok megmaradnak a homokban -, hanem inkább mert a barlangok, a szurdokok, a messzire elnyúló vízmosások és a kiugrók védő terepszíneket biztosítanak a rejtekhelyet kereső embernek; egy tűt a szénakazalban könnyebb megtalálni.
 Áthajtottunk a Kuiseb-szurdok déli részéhez, és végigmentünk egy ösvényen, amely a jelzés szerint Henno Martion táborhelyéhez vezetett. Az út nem volt sem meredek, sem hosszú, de miután 15 percig kanyarogtunk az omladékok és sziklák között, úgy eltévedtem, mint azok, akik megpróbálták begyűjteni a dezertőröket 1942-ben. A „Carp Cliff” (Ponty-szikla) - azért nevezték el így, mert pontyot találtak a közelben, s friss halat tudtak fogni és enni - valójában csak egy bemélyedés egy hatalmas sziklában. Rejtekhelyük megmaradt - egy kőfal, hogy felfogja a szelet, egy tűzrakó hely a hús füstölésére -, és nagyon meg kell erőltetni a képzeletet, hogy otthonnak lehessen nevezni.
Martin és Korn mégis annak nevezte télen-nyáron, szárazság és felhőszakadás idején; alkalmazkodtak a leopárdokhoz, kicselezték a hiénákat és páviánokat; zebrát ettek, orixot és fürjet. Biltongot - szárított húst - vittek magukkal meg vizet, méz és só után kutattak. Miután csillapították a szomjukat és éhségüket, komoly német spekulációkba bocsátkoztak az emberi természet természetéről - a „csupasz, eszközhasználó állatról” és önpusztító hajlamáról -, geológiai kutatásokat végeztek, gyönyörködtek a naplementében és hegedültek. Megpróbáltak répát és retket termeszteni, és kétszer is tábort bontottak - egyszer a vízhiány miatt, egyszer mert attól féltek, hogy rájuk bukkannak -, gumival foltozták meg a cipőjüket, és hallgatták a rádiót Oroszország lerohanásáról, Hitler és Rommel dicsőítéséről. Majdnem átvészelték a háborút.
 Végül azonban a súlyos vitaminhiány miatt Korn kénytelen volt feladni magát. Mire bebörtönözték őket, kórházi ápolásra szorultak; a B-vitamin-kivonat megoldotta a dolgot. Martin így írja ezt le könyve epilógusában: „Egész sereg vétséggel vádoltak minket: hogy elmulasztottuk a címváltozás bejelentését, nem fizettünk ebadót, nem fizettünk gépkocsi-adót; hogy nem szolgáltattuk be a rádiókészülékünket a háborús rendelkezéseknek megfelelően; hogy illegálisan tartottunk fegyvert, hogy engedély nélkül lőttünk le vadállatokat, stb. Élesbe fordulhatott volna a dolog, de a bíró, aki ítélkezett az ügyünkben, megértést tanúsított a kalandunk és rokonszenvet az állásfoglalásunk iránt, úgyhogy csak egy sor kisebb bírságot rótt ki ránk. Egy barátunk adott kölcsön, hogy befizethessük, és ennyi volt.”

**

Munkanapló
Útjelző tábla egy UTÓPIA nevű menedékházhoz.
Solitaire városa. Egy benzinkút és egy élelmiszerbolt, a Taffel sör és a másnapi boxmeccs reklámja: Larry Holmes vs. Battling Brown.
A sportból leöldösött „régi emberek”.
A karibibi főutcán egy nyugati étterem, rajta egy tábla: BEER GARDEN - „Teller Essen; Marharostélyos; Salate és Windhoek sör.” A Club Western Játékterem.
A Rider Memorial szobor Windhoekben, amely emléket állít a herero és nama háborúkban elesett német katonáknak. A 80 ezer erős herero közül mintegy 65 ezer meghalt.
Városok, amelyeken átmentünk: Otijwarango, Usakos, Otavi, Bullsport, Naukluft, Tsumeb, Outjo, Omaruru.
Városok, amelyeken nem: Oshakati, Ondangwa, Swakopmund, Maltahöhe, Lüderitz, Walvis Bay, Keetmanshoop, Oranjemund.
Az ásványi gazdagság: gyémántok, uránium-oxid, réz, gránit, márvány, cink, arany, ezüst, só. Tantalit, ferroniobát, vanádium, szillimanit, cianit, lítium, germánium. Cézium, kadmium, berillium, volfrám, lepidolit, amblygonit, petalit.
Kaokoföld, Damaraföld, Hereroföld, Namaföld, A Caprivi-sáv.
A Kalahari Sands Hotel Windhoek-ban; Christuskirche, a város lutheránus temploma, amelyet 1910-ben szenteltek fel.
Kobos, Klein Aub, Lepel Store, aztán megint délnek a Remhoogte-hágón és nyugatnak a C-14-en.
A Csontváz-part.

**

A „Rostock Ritz”, ahogy önmagának adományozott neve sugallja, luxusszálló. Ez azt jelenti, hogy van melegvíz, egy étterem és szúnyogháló az ágy fölött. Generátor és napelemek gondoskodtak elektromos áramról; a szobák kőburkolatúak voltak és beolvadtak a tájba; díszítőelemként kiszáradt fák voltak a cementbe ágyazva. Pávák sétáltak a recepció körül, egyenruhás pincérek, úszómedence. Az étlap bőséges volt: tintahalat ígért, struccot, krokodilt és csigát; amikor azonban kóstolót kértem a struccból, pincérünk mosolyogva közölte, hogy se strucc-steak, se krokodil, se tintahal nem kapható ma este.
 Valójában örültünk a „Ritz”-nek a táborozás éjszakái után, s a zuhany működött. A Rostock-hegylánc - a név a Rotstock, vörös hegy rövidülése - övezi a szálloda sasfészkét, s az ürességét abszolútnak érzi az ember: homokot fúj a szél árok és bozót felett, az éjszakai égbolt tele van csillagokkal. A szálloda igazgatója, egy Hein nevű fiatalember másnap kivitt minket, hogy megnézzük a barlangrajzokat a Rostock-hegyen. Egy óra volt autóval, s ő végig Toyota dzsipjének előnyeit ecsetelte, a tengelyét, a felfüggesztését és a rugózását.
 Az út meredeken emelkedni kezdett. A dzsip őrülten megdőlt, görgetegköveken megbillenve; felkapaszkodtunk egy hágó tövébe. Hein leállította a motort, vizet és sört osztott ki, és így szólt: - Most pedig, kérem, jöjjenek utánam - mi pedig lassan haladtunk a nyomában egy kiszögellés alatti sziklapadhoz.
- Itt vannak a festmények -, mondta. Körbemutatott a kezével az alacsony vörös sziklán lévő foltokra; kellett egy kis idő, mire ki tudtuk venni, mi az, ami itt ember alkotta, szándékos: struccot, antilopot, gazellát s futó női és férfialakokat ábrázoló képek sora.
 Lehajoltunk, hogy szemügyre vegyük. A kiszögellés alacsonyan volt. Ha valaki itt állva festett, nem lehetett százötven centinél magasabb, vagy az is lehet, hogy ezek a művészek térden állva dolgoztak. Hein előszedett néhány gyöngyöt a homokból: finoman kidolgozott strucctojás-karikákat, amelyeket elásott a sziklánál, hogy biztos helyen maradjanak a következő turista-látogatásig. A legnagyobb karika kisebb volt, mint a körmöm, s az áttetszőségig vékonyak voltak: ötszáz ilyenből jönne ki egy nyaklánc, kétszázból egy karkötő egy keskeny csuklóra. A vezetőnk ezután előhúzott egy viaszba mártott ágat egy busman gyertyafáról, amit meg is gyújtott. Olyan illata volt, mint a füstölőnek, ahogy fröcsögve lángra lobbant.
 Természetesen nem ismerjük ennek a művészetnek a célját. Valahogy az ünnephez és a vadászathoz kötődik, de hogy kiengesztelő képe ez a frissen elejtett állatok lelkének, vagy azoknak a szimbóluma, akiket hamarosan megölnek, lehetetlen megállapítani. A dél-franciaországi barlangrajzok sötétek és nehezen megközelíthetőek; ez a hely kétségkívül félreeső, de ki van téve az elemeknek, és nem rejtett - az az ember érzése, hogy a férfiak és nők, akik valaha ide jöttek imádkozni, félelem nélkül tehették. Priaposzi férfiak szökellnek; nők is. Sámánfigurák díszítik a falat.
 „Megismertelek az árnyékodról” - ez a szan nép hagyományos üdvözlése; „már messziről láttalak.” Ez az aprócska nép felnagyította magát a barlangrajzokon: a tehénantilop, a gnú, sőt egy orrszarvú fölé tornyosulnak. Egy strucc táncol, egy gazella ugrál. Az egyik kiszögellésen elmaszatolódott, kusza vonalak vannak, egy sor kéz a sziklapárkányra nyomtatva, mint amikor a gyerekek festékbe mártják a kezüket. Hein megcsóválta a fejét, és azt mondta: - Lehet, hogy a festők meg voltak zavarodva; ki tudja, mit szívtak vagy mit ittak. A tízméternyi kifestett kövön több mint kétszáz ilyen képet számoltam össze: egy csapat futó állat, buja sokaság ott, ahol most csak a hiány van.
 A színskála változatos; bár a képek mára kifakultak, biztos élénkek voltak, amikor először - megszámlálhatatlan évszázaddal ezelőtt - odafestették őket. A festő hematitból vagy barna vasércből nyerte a pirosakat, sárgákat, bíborokat és barnákat; kaolinból a fehéret (és valószínűleg a ragadozó madarak megemésztett csontdarabkáiból); faszénből a szürkét és a feketét. Ezeket a festékeket zsírral keverték össze: legtöbbször a tehénantilop csontvelejével, amelynek hosszú lapockacsontjából készültek a vésők is a metszetekhez. A kővésők és a tarajos sül tüskéi is megfeleltek a célnak; a színt ritkán tették fel ecsettel - a művész gyakrabban használta az ujjait, vagy a szájából fújta oda a festéket. Ha mégis ecsetet használtak, az madártollból vagy állatszőrből készült; a füvet és csontot is szolgálatba állították, a festéket pedig strucctojások héjában, kivájt patákban vagy szarvakban lehetett tárolni.
 Ez a művészet a vadászó életmódról számol be és az táplálta: szomjúság, éhség, balesetek, vadászati technikák, egy lakoma örömei. Vajon volt egy külön kézműves kaszt, egy különleges beavatási rítus azoknak a szan embereknek, akik ezeket a képeket készítették? Tényleg „különlegesek” voltak, vagy ez épp olyan elterjedt készség volt, ugyanolyan hétköznapi tudomány, mint az a tudás, hogy hol lehet vizet találni, vagy hogy melyik gyógynövény hogyan hat?
 
**

Az ötödik éjszakánkon az úton elértük a Tsaobis Leopárd Nemzeti Parkot. A terület nem valami vonzó, tizenegy kilométerre a semmitől, egy elhagyott repülőgép-leszállópályával és egy mezőn álló hangárral. Bár a brosúra szerint a park „félúton helyezkedik el Windhoek és Swakopmund között a festői C-32-es úton”, a legközelebbi város Karibib volt, az út pedig egy mosódeszka, ahol Hellmut kereket cserélt egy újabb defekt után. Kiszáradt folyómedrek és teve-tüske fák, bokrokkal telehintett dombok: remek álca egy vadászó leopárd számára.
 Ezt a rezervátumot azonban olyan állatok gondozására és etetésére hozták létre, amelyek megbénultak vagy valamilyen más módon nyomorodtak meg, és elpusztulnának a vadonban. Sokuk állatkertből került ide, ahol rosszul bántak velük; egy cerkófmajmot angolai zsoldosok adtak el a telepnek évekkel azelőtt. Az anyját lelőtték. Magányosan hintázott a tetőről a falra és a polcra drótketrecében; a cerkófot meg lehet tanítani lopni, ezért sokat ér. Volt két gepárd, két leopárd, két karakál és cibethiéna; aztán hegyi zebrák a folyómederben, épp csak a kerítésen túl.
 Egy angol önkéntes, aki Paul-ként mutatkozott be, leírta nekünk az állatok vadászó szokásait, és a sikeresség szempontjából rangsorolta őket. A cibethiéna, mondta, éjszakai és félénk; több tízezer termeszt is megeszik, de erre nem hajlandó nyílt terepen. A karakál sportból is öl; a farmerek gyűlölik a karakált, többet öl meg, mint amennyit megeszik. A gepárd, mondta Paul, na, az kitűnő vadász, de a gyorsasága ellenére a zsákmányától legfeljebb harminc méterre kell indulnia - nem elég erős, hogy legyőzzön, mondjuk, egy oroszlánt, vagy sakkban tartsa a hiénákat; valahová alulra tenném a magányos ragadozók listáján. A farkasok például falkában vadásznak: az egészen másféle feladat, és másmilyen technikákat igényel. A vadkutya, folytatta, nos, az figyelemreméltóan furfangos vadász, de az is társas állat, és falkában vadászik; a leopárd magányos ragadozó, és a fákon rejti el zsákmányát. Így később visszamehet enni, és még marad belőle valami. Láttam leopárdot, ami egy nála kétszer nehezebb tehénantilopot cipelt, és felakasztotta egy faágra; egyszer láttam túl nehéz zsákmánnyal is, akkor pedig megállt, kibelezte az antilopot, a zsigereket és az ehetetlen részeket a fa tövénél hagyta, és felvitte a tetemet. A leopárd, ismételte meg, na, szerintem a leopárd a dzsungel királya, a legsikeresebb ragadozó mind közül.
 A Tsaobis ifjú tulajdonosainak, Andresnek és Tanának volt egy háromhónapos, Louie nevű fia, és őszinte lelkesedéssel fogadtak minket; végre volt felnőtt társaságuk. Ki voltak éhezve a beszélgetésre, azt mondták, nem élet az élet könyvek nélkül. Nagy megelégedésükre szolgálna, mondták, ha ma este hétkor csatlakoznánk hozzájuk.
 A vacsora kitűnő volt. Az a néhány többi táborozó a parkban, aki az „önkiszolgáló lehetőséget” választotta, kihagyta a pompás lakomát. Tana kenyeret sütött és tököt, kétféle csirkét és csokoládétortát; bőven volt vörösbor, Louie szopott és aludt. Órákig üldögéltünk az asztalnál, miközben Andres részletesen mesélt az olajfaligetekről szőtt álmairól, a terveiről, hogy beülteti ott azt a domboldalt, s a bizonyosságáról, hogy öt-tíz év múlva olajbogyó-termés lesz ott. Szél libbentette meg az épület zsuptetejének nádjait.
 Páviánok rejtőztek ott, ahol aludtam, csukladoztak, huhogtak, dobszólókat játszottak
a víztornyon. Órákon át - vagy legalábbis úgy tűnt - hallgattam őket, ahogy szerenádot adnak a gyöngytyúkoknak, azok pedig hasonlóan válaszolgatnak, nyugtalan álmomban egész éjjel szirénákról, a forgalom zajáról, a város vigasztaló nyüzsgéséről álmodtam. - Örültem - mondta a reggelinél Andres. - Örültünk - mondtuk, és továbbhajtottunk.

**

Aznap este a Gross Spitzkoppe alatt vertünk tanyát - ez egy sor göröngyös hegycsúcs, amit Hellmut, úgy látszik, kedvelt. Nehéz megmászni ezt a hegyet, a csúcsra csak 1946-ban jutottak fel először. Elhajtottunk a kupolaszerű Pondok-hegy és a Klein Spitzkoppe mellett, és megtaláltuk a 11. számú táborhelyet egy nyomasztó sziklapárkány alatt. Hellmut különleges lakomaként „Spaghetti Bolognesét” készített vacsorára, amihez a vizet és a szószt a tábori tűzhelyén melegítette meg; a húsgombócok orixból készültek, mondta, ezért annyival jobb az íze, mint amit Olaszországban lehet kapni. Járt már Olaszországban? - kérdeztem, ő pedig azt mondta, nem, dehogy, minek menjek Bolognába, amikor itt is ehetek spagettit?
 Rengeteg zebrát láttunk; struccokat is. Vacsora közben a zebrák természetéről folyt a beszélgetés, a csökönyösségükről. - Mint az öszvérek, olyanok - mondta Hellmut -, nem szabad a zebrában bízni, el kell kerülni a fogait. A patáját is, egy zebra egyetlen rúgással eltöri az oroszlán állkapcsát is.
 - Én viszont - mondta George - kevésbé bízom a struccokban. - Ha egy strucc megtámadja az embert, mondták, le kell feküdni a földre. A rúgásától kell félni, a lábujja a fémet is átlyukasztja, de ahhoz fel kell emelnie a lábát, és ha az ember lefekszik, nem lesz nagy baj. - Kivéve, hogy rád ül - mondta George. - És az sem jó mulatság. - Nem olyan nagy ügy - mondta Hellmut. - Huszonnégy óra ülés után ki lehet tekerni a nyakát. Meg szabad fojtani a struccot. Ha muszáj…
 Az útkereszteződésnél a Spitzkoppénél lévő táborhely után volt egy kőpiac. Ez abból állt, hogy férfiak és nők odamentek a gyerekeikkel együtt, összecsukható asztalokra tettek egy marék színes követ és kristályt a napra, és biztosítottak minket árujuk ritkaságáról és kiváló minőségéről. Fekete, vörös, zöld és sárga kövek voltak, Danielle pedig tudta, mit keres, és élvezettel, hosszasan alkudozott. Bonyolult etikettje volt a hívásnak és válasznak, az ajánlatnak és ellenajánlatnak; a folyamat során, hogy elérje a számára megfelelő árat, Danielle angolról németre, aztán afrikaansra váltott. Elámultam ezeknek az analfabéta embereknek a nyelvtudásán, azon, hogy folyékonyan beszéltek, amikor a szépségről, értékről és árról beszéltek, ugyanakkor kétségkívül elnémulnának, ha nem kereskedelmi témáról esne szó. Ez épp annyira igaz a török vagy thaiföldi gyerekekre, mint azokra, akik itt taszigáltak minket; amint a tranzakció lezajlott, tovább fociznak a forró, fehér porban.
 Próbáltam néhány képeslapot küldeni Amerikába. Bélyeget találni azonban szinte lehetetlen volt, s bár Patti és én egy egész ív bélyeget vettünk, amelyen zsiráfok legelésznek meghatóan balról jobbra, senki nem tudta biztosan, mennyi a postaköltség. Három különböző helyen is megkérdeztük, és három eltérő összeget mondtak nekünk. A „Rostock Ritz”-ben például azt mondta a nő: - Mi feladhatjuk maguknak. De csak havonta egyszer megyünk Swakopmundba, és épp most voltunk ott, úgyhogy sokkal jobban járnak, ha maguk adják fel a képeslapokat.
 Kevés postahivatal volt, messze egymástól, s ha végre megtaláltuk őket, zárva voltak. Eszembe jutott, hogy utam első tíz napja során egyetlen másik amerikaival sem találkoztam, s ez jól mutatja a távolságot: ha a képeslapot árusító emberek nem tudják, hány bélyeg kell az Egyesült Államokba, nemzetünk hosszú karja nem ér el idáig. Azt tudták, mennyibe kerül egy képeslap Németországba. Megmondták a pontos összeget Dél-Afrikába és Egyiptomba is, de Amerikáról mindenki csak találgatni tudott. Végül az okahandjai postahivatalban, miután végigálltam egy katonákból álló, lassú sort, akik bónokat váltottak be, elaraszolva egy csoport öreg herero asszony mellett, akik kíváncsiság nélkül bámultak, megtudtam a postamestertől, hány bélyeg is kell. A szám ellentmondott annak, amit addig hallottunk. Ráadásul a képeslapon nem volt hely ilyen sok zsiráfnak; eltakarták volna a címet, és a képeslap nem érkezett volna meg. Vettem még egy ívet.

**

Munkanapló
A kormány a dzsip jobb oldalán. Angol vezetési mód, az út bal oldalán.
A repülőtéri kijárat a felirattal: Semmi elvámolnivaló.
Az orixot peri-peri szószban pácolják. Biltong-darabok, mint a pemmikán vagy a füstölt hús. Fonott hússzeletek.
Eddie: - Ha az ember egyszer elmegy a bozótba, vissza kell mennie. Valahogy megfog, beléd fúródik, mint ezek a tüskék.
Egy méhraj a farm kapujánál, egy másik az ablakunk előtt.
Egy gazella- és egy kudukoponya a rondavel falán.
Rikító bougenvillae az étkezőtornác mellett.
A kurblis telefon.
Sakálok az ivóhelynél. Némelyik veszett, mondja Danielle, és azonnal le kell lőni.
Közösségi fészkek. A telefonoszlopokra épített szövőmadár-fészkek. A veszélyben lévő rézdrót.
Ha az ember rajzol egy kört, amelynek a sugarát a Dél Keresztje és két csúcs-csillaga adja, akkor ennek a körnek a középpontja mindig pontosan dél.
A termeszvárak.
Ha az ember a 12-est az óráján egyenesen a nap felé irányítja, a nagymutató északra mutat.
Tigger részben dalmata, nagyobbrészt rövidszőrű német vizsla. Két éves.
- Namíbiában fogok élni és meghalni - mondja Renate. - Efelől egyáltalán semmi kétségem, ez egyáltalán nem kérdés. - Aztán mindannyiunktól megkérdezi: - Holnap reggel kávét vagy teát kér?
Egy varacskos disznó, amit Harley Davidsonnak hívnak a szarvai mérete miatt. Úgy néz ki, mint egy biciklikormány, és bár szép trófea lenne, nem bántják: az öregség hozama, ha nem is a háziasításé.
„N’importe oů hors de ce monde.”

                        KARÁDI ÉVA ÉS VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/