Ian Buruma
Ázsia mint témapark
(Modernizálás, fantom-történelem és szabadságtudat)

Aki valahol, egy kelet-ázsiai metropolis központjában - mondjuk Szöulban vagy Kantonban - körülnéz, figyelemreméltó kulturális talánnyal találja magát szembe: ugyanis - leszámítva a reklámtáblák feliratát - abból, ami az ember látóterébe kerül, nem sokat lehet „ázsiainak” nevezni a szó hagyományos értelmében. Megvannak ugyan az ál-tradicionális homlokzatok - japán bambuszfüggönyök, kínai aranysárkányok, koreai parasztházak falai - egyes éttermek, ahol helyi ételeket szolgálnak fel, de ugyanezt Londonban vagy New Yorkban is megtalálhatjuk. Az architektúra nagyrészt posztmodern vagy későmodern stílusban készült: magasépületek üveghomlokzatokkal, irodaházak betonból, bevásárlóutcák és szállodák gránitból vagy márványból. Akár Cincinnatiben is lehetne az ember. És mégis van itt valami, ami egészen más. Ezeket a városokat átjárja valami nem-nyugati, igen, valami kimondottan kelet-ázsiai, amit nem könnyű megragadni.
 Talán a hirdetés az, vagy a szorgos tevékenykedés a szórakoztató negyedekben, ahol keményen nyomatják, vagy a kis boltok sokasága, amelyek rátapadnak a toronyházakra, mint a gomba a nagy fák törzsére. Tokióban az utcák régi elrendezése, ami a városnak fantom-történelmi jelleget kölcsönöz, többé-kevésbé megmaradt, de Pekingre vagy Vuhanra ez sokkal kevésbé igaz. Talán éppen a látható történelem hiánya az, amitől a városok valahogy másként hatnak. Ugyanezt persze el lehetne mondani az Egyesült Államok sok városáról is, de Pusang, Nagoja vagy Csungking jobban hasonlít egymáshoz, mint Cleveland és New York. Az állandó áramlásban lévő, testet öltött modern ázsiai élet. De mi teszi napjaink ázsiai stílusát összetéveszthetetlenné? Mit árul el nekünk Sencsen - húsz éve még egy kis falu volt Hongkong és Kanton között, ma pedig egy vadul burjánzó metropolis több mint 3 millió lakossal - a Mao utáni Kínáról? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához a kulcsot véleményem szerint a témaparkok rendkívüli közkedveltsége nyújtja Kelet-Ázsiában. A témaparkok azt jelentik a kelet-ázsiai kapitalizmus számára, ami a néptáncfesztivál volt a kommunizmusban.

Japán és Kína ez idő tájt a legjelentősebb témapark-lelőhely, még az Egyesült Államokon is túltesz. Szakadatlanul keletkeznek újabb parkok, amelyekből néhány ugyanolyan gyorsan elenyészik, ahogy a földből kinőtt, vagy még mielőtt egyáltalán elkészült volna. Így aztán a Pekingtől a Nagy Falhoz vezető autópálya mellett áll egy félig kész témapark, amely ugyanúgy fest, mint egy babiloni rom; még az építkezés alatt elfogyott a pénz. Amikor a múlt év elején elhaladtam mellette, a hatalmas phenjani felhőkarcolóra emlékeztetett, amelyik eredetileg Ázsia legnagyobb építményének készült. A kim-ir-szen-izmus Bábel-tornyára gondolok, amely még mindig áll, bár befejezetlenül; egy üres hüvely, amely valószínűleg örökre rom marad. Ebben az esetben nemcsak a pénz fogyott el: az építményt olyan kontár módon, olyan kapkodva és olyan silány anyagból húzták fel, hogy azóta is attól lehet tartani, hogy ledől.
Mindenesetre a tengerparton Nagaszaki közelében van egy miniatűr holland város, Stratford-on-Avon megfelelőjével találkozhatunk Észak-Japánban, híres ázsiai templomok makettjeivel Peking szívében, a Fehér Ház másolatával egy Kanton melletti városkában, tibeti kolostorokkal, olasz palazzókkal, egyiptomi piramisokkal és francia kastélyokkal, egy Disneylanddel Tokió közelében, egy még a tervezés stádiumban lévő Disneylanddel Hongkongban, és így tovább, és így tovább. Nemcsak az különös, hogy ilyen telhetetlen szeretettel viseltetnek a virtuális helyek iránt,  hanem az is, hogy ezek szinte elvarratlanul mennek át a „reális” városi tájba. Sencsenben például egy vadonatúj lakónegyedből, amely egy „európai város” stílusában épült, egy „Ablak a világra” nevezetű témaparkra látni, Eiffel-tornyával, Colosseumával és Poteléjával egyetemben.
A témapark egyik változata a golfpálya, amely szintén felügyelt, mesterséges hely. A golfpályák Kelet-Ázsiában majdnem ugyanolyan tempóban terjedtek el, mint a témaparkok. Egy egész város van, Csuhajnak hívják, Makaóval szemben, amelyet egyfajta lakó-golfpályának találtak ki, pihenő-városnak, amely kiegészíti Hongkong és Sencsen hektikus munkaatmoszféráját, olyan városi kultúrával, amely egyes-egyedül  a turizmust szolgálja. A golfpálya az a Nirvána, amely mindazoknak van ígérve, akik a kelet-ázsiai kapitalizmusban megállják a helyüket.
Míg a 20-as években Chicago és New York volt Sanghaj mintája, Kína és Japán háború utáni városai inkább Los Angeles legkirívóbb részeire emlékeztetnek. A legtöbb dolog kópia: szállodák a francia kastélyok stílusában, előkelő kínai teaházak betontornyok 15. emeletén, falatozók metróállomásokon német borozónak vagy a versailles-i palota egyik termének berendezve. Sok ázsiai város, különösen Tokió úgy fest, mint valami gigantikus díszlet, tele a történelemből vett képekkel és idegen helyek megidézésével vagy jövő-fantáziákkal. Minden nagyváros merít a fantáziából és az álmokból; de a virtuális valóság ritkán olyan mindent átható és rafinált, mint Kelet-Ázsiában.
A kínai városokban vannak még régi házak, de ezekből sokat már modern anyagok felhasználásával állítottak helyre. Mások azelőtt nem ott álltak, ahol most találhatók, mert más templomok utánzatai, vagy Kína különböző vidékeiről való templomok elemeiből rakták össze mint rafináltan helyreállított régiségeket. Tokió, mint ahogy voltaképpen majdnem minden nagyobb japán város, európai, japán, kínai és amerikai stílusirányzatok keveréke. Ahogy Donald Richie mint Japán ismerője és kritikusa megjegyzi, az emberben felmerül a kérdés, egyáltalán minek Tokiónak Disneyland, hiszen ez a város már eleve is úgy fest, mint egyetlen hatalmas Disneyland.
Még a modern épületek is, különösen Kínában, sokszor származnak a világ valamely más részéből. Kínában megszokott dolog, hogy az építészek először katalógust mutatnak ügyfeleiknek az Egyesült Államokban, Hongkongban, Japánban vagy Szingapúrban levő épületek képeivel, és a megrendelő ezekből választ. Rem Koolhaas holland építész azt írja: „Ázsia mint olyan eltűnőfélben van, egy óriási témaparkká alakult át. Az ázsiaiak turistákká váltak Ázsiában.”

Ennek egyik magyarázata a hagyományos kínai és japán esztétikában lelhető fel. A 18. században a kínai kertek rafinált, művészien kialakított miniatűr tájaikkal, amelyek sokszor híres - valódi vagy képzelt - helyekre utaltak, hasonlóképpen fantasztikus angol kertek mintájául szolgáltak, amelyeket pszeudo-gótikus és klasszikus romokkal, kínai ihletésű hidakkal és pagodákkal zsúfoltak tele. A Csin-császárok Peking mellett építettek egy témaparkot, a Jan Ming Jüant. Ez a kínai fantázia mellett európai kerteknek és házaknak is helyet adott, amelyekből némelyik az olasz jezsuita, Giuseppe Castiglione terveire vezethető vissza. A brit csapatok 1860-ban Lord Elgin vezetése alatt súlyos kárt tettek a kerteknek és palotáknak ebben a rendkívüli együttesében. Ami ezek után megmaradt, azt az évek során kínaiak és európaiak egyaránt fosztogatták és tovább rongálták. Mostanában szó van a helyreállításáról - hogy úgy mondjam, a témapark témaparkosításáról.
Mint említettem, Los Angeles volna a modellje e fejlődési tendenciák modern városi változatainak, ám van egy különbség Kína és az Egyesült Államok között: Amerikában azért hoznak létre virtuális történelemmel telített világokat, mert a városi kultúra története ott viszonylag új keletű. A régebbi, őshonos amerikai kultúrákat továbbra is messzemenően ignorálják vagy önálló turista-látványosságként mutatják be. Kínát és alapjában véve Ázsia többi részét is áthatja a történelem. Miért van hát az, hogy a kínai bürokrácia készségesen lebontja és másolatokkal helyettesíti a tényleges múlt kézzelfogható tanúságait? Miért boldogítja őket jobban a virtuális történelem? És mi rejlik a nyugati témaparkok iránti általános előszeretet mögött, miért hozzák létre a külföld pótlékait a saját országukban? Míg az amerikaiak azért alakítanak ki témaparkokat, hogy a történelem hiányát pótolják, a kínaiak azért építik ezeket, hogy kompenzálják a történelem szándékos lerombolását.
Részleges magyarázatként megint előhozakodhatnánk a tradícióval. A kínaiak mindig is át- és újraépítették a régi emlékműveket. „Réginek” nem annyira az épület számít, mint inkább maga a hely. Ezért fordulhat elő, hogy egy kínai idegenvezető egy alig egyéves kifestett betonpagodára mutatva ősi eredetével dicsekedjen. A témaparkok iránti rajongás mögött ennél többre: politikai összefüggésekre is utal.
Kelet-Ázsiában a modernizálás, ami a 19. század végén kezdődött, sokkal zavaróbban és rombolóbban hatott, mint Európában. Mivel a modernizálást a nyugatosítással azonosították, a modernizálási törekvések Kínában vagy Japánban gyakran jártak együtt a hazai kultúra és hagyomány mindenestül való elutasításával. Az első intézkedések egyike, amit a Japánok a Meiji-restauráció után a 19. század 60-as éveiben vittek végbe, középkori várak és buddhista templomok lerombolása volt. Ezt a folyamatot ugyan hamarosan leállították, de öltözködés, művészi kifejezés vagy hivatalos építési stílus terén a japán tradíciókat egyre könyörtelenebbül visszaszorították a nyugatiak javára.
Természetesen mindig voltak ellenerők, és a klasszikus japán kultúra túlnyomó része, még ha valamelyest megmerevedve is, de fennmaradt. Mégis egy mai japán ember, ha egy időgép visszavinné a száz évvel ezelőtti korba, szinte semmit nem ismerne fel a szülővárosából, és még az újságokat is nehezére esne elolvasni. Ugyanez áll a mai kínai városlakóra, talán még nagyobb mértékben. Minden háborús és természeti csapás ellenére mindkét nép maga okozta a történelmének látható megjelenését ért károkat.

A materiális élvezetek steril paradicsoma
Kínában és Japánban az írástudók sokszor ingadoztak a reakciós nativizmus és a teljes elnyugatosodás között. Az ún. „május 4-i mozgalomban” 1919-ben sok irányzat jelen volt: a forradalmi szocializmustól az amerikai pragmatizmusig; a közös nevező az értelmiségieknek az a szándéka volt, hogy Kínát megszabadítsák a múltjától. A kínai tradíciót, mindenekelőtt annak konfuciánus aspektusait, butító csökevénynek tekintették, ami a haladás útjában áll, és akadályozza a kínaiakat a gondolkodásban. Úgy gondolták, hogy az előrevivő útról el kell söpörni ezeket a csúf pókhálókat, és inkább egy John Dewey vagy Karl Marx eszméit kell a magukévá tenni. Ritkán volt hasonló példa arra, hogy művészek és értelmiségiek egész nemzedéke ilyen elszántan helyezte volna a fejszét a saját kultúrája gyökereire. Számos fontos dolgot temettek el a kínai tradíció romjai alá.
 Mao Ce-tung példátlan szélsőségekig vitte a kulturális képrombolást. Kampányokat indított mindannak lerombolására, ami régi: régi templomok, régi művészet, régi könyvek, régi nyelv, régi gondolkodás. A kulturális forradalom tetőpontján elég volt egy Ming-kori vázát birtokolni ahhoz, hogy valakit büdös ellenforradalmárnak bélyegezzenek és agyonverjenek. Bár Mao megszállottja volt a történelemnek, Kínából tabula rasát akart csinálni, hogy kedvére formálhassa saját, sokszor szovjet befolyásra alakuló elképzelései szerint. Példaképe Csin császár volt, egy Kr. e. 3. századi zsarnok, aki mindenekelőtt azzal vált emlékezetessé, hogy ő kezdte meg a Nagy Fal építését, és semmisítette meg a konfuciánus klasszikusokat. Ő volt az első nagy könyvégető a történelemben.
 Mao totális kontrollt akart a népe fölött. Uralma alá akarta hajtani a környezetet - a vidéket és a várost - és a fejeket egyaránt. Minden kínait arra kényszerítettek, hogy osztozzon Mao utópiájában és a kínai történelemről kialakított képében. Bizonyos értelemben Mao egész Kínát egy groteszk témaparkká alakította, ahol mindannak, amit, látni, mondani, hallani lehetett, az ő fantasztikus diktátumaival kellett összhangban állnia. Ez hajánál fogva előrángatott, őrült hasonlatnak tűnhet, hiszen végül is a témapark ártatlan szórakozás, és általában nem a népirtás jut róla az ember eszébe. Mégis úgy gondolom, hogy a témaparkokban, vagy legalábbis az emberekben, akik kialakítják őket, van valami erősen autoriter jelleg. Minden témapark egy kontrollált utópia, egy miniatűr világ, ahol mindent úgy lehet alakítani, hogy tökéletesnek látszódjék. Nem véletlenül épített egy japán üzletember Nagaszaki közelében egy kristálytiszta holland várost; mert a rendetlenség, a piszok, a káosz és egyáltalán a japán városi élet puszta emberi kiszámíthatatlansága állandóan szúrta a szemét. Legnagyobb büszkesége saját látszatvárosában egy olyan gép megkonstruálása, amely a szennyvizet ivóvízzé alakítja. A témaparkok legfőbb jellemzője az a tény, hogy nincs bennük semmi esetleges.
 Az előző kínai vezető, Teng Hsziao-ping, aki a kínai kommunizmusnak egy erős adag kapitalizmust adott be, Mao extrém vízióit a sajátjaira cserélte le. Az ő jelszava így hangzott: „Meggazdagodni jó”. Ő is egy kínai kommunista volt, és bizonyára egyáltalán nem volt barátja a hagyományos kultúrának, a gondolatszabadságnak vagy a kapitalizmusnak. De belátta, hogy szüksége van a magánvállalkozásokra, a kommunista párt szigorú ellenőrzése mellett Kína modernizálásához, és ahhoz, hogy az országnak visszaadja egykori gazdagságát és nagyságát. Az ő uralma idején a 80-as években reklámtáblák nőttek ki a földből egy másik utópikus vízió képeivel - a gigantikus városok Kínájáról, tele toronyházakkal, amelyet széles sugárutak szelnek át, és ahol hatalmas terek és szigorúan tervezett parkok vannak. Ezt a víziót még messzemenően szovjet álmok befolyásolták, de több Ázsiában honos minta is, mint Hongkong vagy mindenekelőtt Szingapúr. Teng azt határozta el, hogy a tengerparti övezetben állami irányítással kapitalista mintavárosokat hoznak létre, amelyeket, amennyire csak lehet, távol kell tartani Kína többi részétől, mert az emberek itt a nyugati gondolkodás- és életmóddal való korlátozott, de mégiscsak elkerülhetetlen érintkezéstől túl könnyen megfertőződhettek volna. Sencsan és más speciális gazdasági övezetek szigorúan körülhatárolt enklávéit kapitalista támaszpontokként találták ki, amelyeknek az architektúráját és tájképét csak egy bizonyos fokig igazították a gazdasági és társadalmi igényekhez. De ezeket az enklávékat először is úgy kellett elkészíteni, hogy nagy, gazdag és buzgón tevékenykedő városoknak látszódjanak, még ha aztán a felhőkarcolók fele üresen áll, és a hipermodern autópályákon gyér is a forgalom.
 
A nagyvárosok, különösen a kikötővárosok ablakok a külvilágra. Itt találkoznak a helybeliek és az idegenek, itt cserélnek árukat és információkat a különféle felekezethez és fajhoz tartozó emberek. Valaki egyszer azt mondta, hogy a kínai negyed léte a nagy, kozmopolita város jellemzője, a kulturális sokféleség és a bevándorlás jele. Hongkong valójában maga is egy hatalmas Chinatown, a kínai bevándorlók városa.
 A legtöbb jelentős 20. századi kínai város a déli tengerparton fekszik - Kanton, Hongkong, és valamivel északabbra Sanghaj. Ez volt az a vidék, amelyen át idegen tudás került be az országba, odasereglettek a kínai gondolkodók és művészek is, hogy nevet szerezzenek maguknak, és oda áramlottak a külföldiek is kereskedni. A déli városokból terjedt el a kínai diaszpóra is. Délkelet-Ázsiában, Európában és az Egyesült Államokban az idegen országokkal való érintkezés politikai és filozófiai alternatívákat nyújtott a kínai tradíciókkal szemben. A forradalmi politikai gondolatok Kanton és Sanghaj utcáin kedvező klímára találtak. Szun Jat-szen, Kína republikánus forradalmának vezére is Kanton környékéről származott. A Csing-udvar mandarinjai egyebek között azért szegültek szembe a brit ópiumkereskedőkkel, mert befolyásra törekedtek a kínai kereskedők és közvetítők fölött, akik túl sok hatalomhoz jutottak és fellázadtak volna.
 A vereségek az ópiumháborúkban nagy megaláztatást jelentettek a Mennyei Birodalomnak, de a következményei nem voltak egészen a kínai kormány érdekei ellen valók. Ugyanis a szerződéses kikötők félgyarmati enklávék lettek, és ezekre lehetett korlátozni a kapcsolatokat a külvilággal. Különösen Sanghajból lett ablak Japán és a Nyugat felé. A város a modern élet színterévé, erős történelmi identitás nélküli hellyé fejlődött, szinte egyfajta tabula rasává, ahol egy idegen környezetben mindent ki lehetett próbálni, aztán megint eldobni. Sanghaj és a többi tengerparti város volt Kína modernizálásának színpada, ami egyet jelentett az elnyugatiasodással. Sanghaj régi felvonulási sugárútja, amit „Bund”-nak hívnak, csak ma fest úgy, mint a nyugati stílusirányzatok 20-as évekbeli témaparkja, tele neoklasszicizmussal, neo-rokokóval, neo-reneszánsszal, szóval mindennel, ami annak idején „neo-” volt.
  A nyugati birodalmi attitűdök ugyan elbizakodottak és kizsákmányoló jellegűek voltak, de mivel ezeknek a városi enklávéknak a lakosai Kínában külföldi törvények védelme alatt álltak, szabadabban lélegezhettek és gondolkodhattak, mint ahogy bárhol másutt Kínában. Éppen ez a friss szellemi és intellektuális légkör és a vadkapitalizmus olyan tipikus jelenségei, mint a prostitúció volt az, ami Mao forradalmárai között a puritánokat annyira felvértezte.  Marx és Engels tanai alapján igyekeztek eltüntetni a város és a falu közti különbségeket. És ezért kellett a forradalom utáni Sanghajtól elzárni a levegőt. A forrásokat megint a vidékies hátországba csoportosították át; a város nem kapott új infrastruktúrát, és szándékosan elvágták a nagyvilágtól, ami pedig kezdettől fogva a létalapja volt. Ennek következtében Sanghaj kezdett egyre inkább omladozó múzeumvárosként festeni, amely megkövült az időben, külsőleg metropolis, de nagyvárosi élet nélkül.
 Teng államilag kontrollált kapitalizmusra vonatkozó elképzeléseinek lényeges részét a 80-as években nemcsak Sanghaj újraélesztésével valósították meg, hanem a városi enklávék felállításával is Kína déli részén abból a célból, hogy regenerálják a gazdaságot és modernizálják az országot. Sencsen ma azt a szerepet játssza, ami Sanghaj 20-as évekbeli szerepére emlékeztet, csakhogy ezúttal a kínaiak ülnek a kapcsolókarnál, nem pedig a külföldi imperialisták. De a háború előtti Sanghajhoz viszonyítva, ahol a piac szállított mindent, az eszméket is beleértve, a mai városi enklávékban korlátozottabb a szabadság. A régi Hongkong és Sanghaj  messze volt attól, hogy demokrácia legyen, de képesek voltak a gondolkodás és vélemény-nyilvánítás szabadságát nyújtani, amelyet John Stuart Mill a polgári szabadságok alapjának tartott.
 Ám ez nem tartozott bele Teng Hsziao-pingnek a modern társadalomról kialakított víziójába. Az ő új déli városaiban, amelyek még mindig évről évre 20 négyzetkilométerrel nőnek, megvalósul ugyan a kereskedelem szabadsága, amelyet nem annyira a törvény szabályoz, mint inkább a pártfőnökök és barátaik korrupt kapcsolatrendszerei, de a szellemi és művészi szabadság egyáltalán nem. Az „ablak a világra” nem a külföldiek vagy valamiféle igazán kozmopolita kultúra erős jelenlétében áll, hanem a témaparkokban, ahol a világ híres helyeit szigorúan ellenőrzött feltételek között meg lehet tekinteni. Sencsen, de még Sanghaj és Kanton is olyan város, ahol az édes élet minden materiális termékét kínálják - a legújabb divatot Tokióból, New Yorkot, éttermeket a világ minden ételével, luxuslakásokat, szép szállodákat és zajos diszkókat -, de semmi olyat, ami megfelelne annak, amit Mills az eszmék piacaként képzelt el.

Szingapúr - Disneyland+halálbüntetés
Az autoriter modernitás mintapéldája: Szingapúr. Egy kevésbé ismert modellként Mandzsuko is szolgálhatna, az az ultramodern marionett-állam, amelyet a 30-as években és a 40-es évek elején a japánok tartottak fenn Mandzsúriában. Ebben a kísérletben semmi nem volt az, aminek látszott: volt egy császár, a szerencsétlen Henry Puyi, aki nem uralkodott igazán; és egy kormány, amely nem rendelkezett szuverén jogokkal. Mandzsuko a multikulturális tolerancia és a faji egyenlőség mintapéldája volt, amely nem volt toleráns, és nem ismerte az egyenlőséget; egy új ázsiai identitás modellje, amely csak a japán idealisták képzeletében létezett. Mandzsuko egy autoriter utópia volt, amolyan témapark-kolónia, amely materiális értelemben kétségtelenül modern volt: a vonatok áramvonalasabbak voltak és gyorsabban száguldottak, mint Japánban; az épületek magasabbak voltak, a parkok ügyesebben voltak elhelyezve; a modern szállodák mutatósabbak voltak, a film- és rádióstúdiók jobban felszereltek, a közigazgatás hatékonyabban működött, mint bárhol másutt Ázsiában. Mégis hiányzott belőle valami, amit nem lehet csak úgy imitálni: az emberi szellem szabadsága.
 Materiális értelemben Szingapúr szintén modern, és a legultraracionálisabb elvek szerint kormányozzák, amelyeket az előző miniszterelnök, Li Kuan-jü fektetett le, aki Szingapúr polgárait valamikor „számoknak” nevezte, mintha a politika matematikai feladvány volna. A „számok” tökéletes ellenőrzése, gazdasági tevékenységük és politikai szimpátiáik, sőt a magánéletük kontrollálása, ez volt Li célja. Szingapúr, amelyet valamikor úgy hívtak: „Disneyland+halálbüntetés”, valóban olyan hely, ahol semmit se bíznak a véletlenre. Az otthon beszélt nyelvek, az ideális házastárs művelt kínai nők számára, a nyilvános helyen való étkezés szabályai - minden gondosan kikalkulált elveknek van alávetve, amelyeket több-kevesebb súllyal érvényre is juttatnak.  Szingapúr bizonyos fokig a kínai politika karikatúrája, miniatürizált kiadása: Li mandarinjai gondoskodnak arról, hogy minden szingapúri alkalmazkodjon a konfuciánus etika autoriter változatához, amelyet azelőtt széltében-hosszában az „ázsiai értékek” címszó alatt propagáltak: takarékosság, kemény munka, a felsőbbségnek való engedelmesség, az egyéni érdekek feláldozása a közösség javára, a kormánypolitika minden bírálatától való tartózkodás, kivéve a „konstruktív” javaslatokat ezek hatékonyabb kivitelezésére. „Ázsiai értékeknek” kellett nevezni ezeket, mert Li hivatalosan elutasította a kínai sovinizmust. Gyarmati angol nevelést kapott, ki kellett találnia egy a politikai elképzeléseinek megfelelő ázsiai tradíciót, hogy Szingapúr számára közös „identitást” teremtsen. Mint Mao elnök, Li is megpróbálta - bár kevésbé gyilkos módszerekkel - ellenőrzés alatt tartani a külföldi befolyást és a múlt eszméit. Ahogy Kínában, úgy Szingapúrban is megsemmisítették annak a kevésnek a nagy részét, ami a szingapúri történelem kézzelfogható tanújeleként megmaradt, kivéve egy-két, a szabályostól eltérő utcát, amit kimondottan a turisták kedvéért cicomáztak fel. Így például egy helyet, amelyik valamikor transzvesztitákkal teli kalandos utca volt, először lebontottak, aztán korábbi önmaga sterilizált változataként újra felépítették - tényleg pontosan úgy, mint egy témaparkot, amelyet most a turistáknak mutogatnak mint a távol-keleti éjszakai élet egy kis szeletét.
 Szingapúr a modern racionalizmus modellje, egy gazdag városi enklávé Délkelet-Ázsiában, ahol a bevásárlóközpontok és áruházak kínálatában szerepel minden keleti és nyugati márka, egy város elegáns golfpályákkal, kényelmes autóutakkal, kitűnő éttermekkel és tökéletesen működő üdülőközpontokkal, ahol a malájok, kínaiak és indiaiak régi egzotikus életmódjának szokásait egy klinikai tisztaságú környezet biztonságában és komfortosságában lehet élvezni. Itt, ebben a jól kontrollált, materialista paradicsomban tehát létrejött a kapitalista vállalkozás és az autoriter politika tökéletes szimbiózisa. Ha minden fizikai szükségletet ki lehet elégíteni - és Szingapúrban ehhez a boldog állapothoz közelebb lehet kerülni, mint a világon bárhol -, mire jó akkor az ellenzékieskedés vagy az egyéni különcködés? Őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki fellázadjon. És így is kezelik azt a kevés bátor vagy vakmerő férfit és nőt, aki továbbra is ragaszkodik az ellenzékiséghez, azaz mint közveszélyes őrültet, akiket a többi „szám” nyugalma és biztonsága érdekében el kell zárni.
 
Nagyjából ez lebeghetett Teng Hsziao-ping szeme előtt, amikor belefogott, hogy eltakarítsa a maoizmus romjait. Ha volt mintaképe a posztmaoista Kínának, az csak olyan lehetett, mint Szingapúr. Ez az új ázsiai modell, amely a katonai rezsimek Dél-Koreájából és Pinochet Chiléjéből is meríthetett némi inspirációt, kihívást jelent mindazok számára, akik még mindig evidenciaként indulnak ki abból, hogy a kapitalizmus szükségképpen vezet liberális demokráciához, vagy más szóval, hogy az áruk szabad kereskedelme automatikusan vonja maga után az eszmék szabad piacát is. Chile, Dél-Korea és Tajvan esetében ez a feltételezés találónak bizonyult, de az ottani fejleményekben nem volt semmi szükségszerű vagy automatikus. A katonai rendszerek inkább akkor omlottak össze, amikor a középrétegek fellázadtak ellenük, vagy legalábbis megvonták tőlük a támogatásukat. Eddig kevés jel mutat arra, hogy Kínában vagy Szingapúrban hamarosan hasonló demokratikus fordulat lenne várható.
 Valójában a posztmaoista autoriter kapitalista rezsimnek meglepően jól sikerült, hogy a középrétegeket megnyerje politikai érdekeinek. Persze ebben sincs semmi szükségszerű. A kínaiak Tajvanon és Hongkongban bebizonyították, hogy a kínaiak számára nincs semmi, a kultúrájukban gyökerező ok arra, hogy inkább válasszák az autoriter, mint a demokratikus rendszert. A koreaiak is ugyanebből a konfuciánus tradícióból jönnek, méghozzá annak egy különösen autoriter változatából, mégis sikerrel kiküzdötték maguknak a liberális politikai rendszert.
Tajvan egyébként annyiban érdekes eset, hogy vitathatatlanul kínai, és a politikája valamikor szintén sok témapark-elemet tartalmazott. Amikor a Kuomintang Csang Kaj-sek, majd fia, Csang Csing-kuo vezetésével úgy kormányozta Tajvant, mint a kommunizmus feltartóztatásának utolsó bástyáját, mindvégig úgy tett, mintha egész Kínát kormányozná: még a 80-as években is vittek oda agg képviselőket a szárazföldi Kína vidékeiről a nemzetgyűlésbe, ahol aztán a tolókocsijukban ülve bóbiskoltak. Az afféle intézmények, mint a Palotamúzeum Tajpejben, amely a Csing-császárok gyűjteményét őrzi, szintén azt voltak hivatva bizonyítani, hogy a Kuomintang a kínai civilizáció letéteményese. A tajvani demokratikus mozgalomnak ezzel szemben, amelyet született tajvaniak vezettek, nem fűződött érdeke ahhoz, hogy Kínát kormányozza, vagy akárcsak egy mini-Kínát. A tajvani ellenzékiek és aktivisták egyszerűen csak demokratikus berendezkedést akartak Tajvanon. Amint ez sikerült nekik, hamar semmivé váltak a szárazföldre irányuló igények és hamis szimbólumok - hál’Istennek a Palotamúzeum azért megmaradt.

Kína autoriter kapitalizmusa
A japán politika talán nem mintaszerűen demokratikus, de Japánban hosszabb ideig tartotta magát egy viszonylag liberális rendszer, mint az összes többi kelet-ázsiai országban. Mégis, még a háború utáni demokratikus Japán is egy de facto egypártrendszert alakított ki, amely ugyan nem annyira elnyomó, mint a szingapúri, de hasonló alkut kötött a középosztállyal. A 60-as évek elejétől a japánoknak egész életre szóló biztos állásokat ígértek, és jövedelmük évenkénti megduplázását. Ellenszolgáltatásként a politikai status quo elfogadását várták el tőlük. Nem profitált mindenki egyformán a rendszerből, de ez elég volt ahhoz, hogy működtetni lehessen. Japán, amelyet bürokrata mandarinok, a Liberális Demokrata Párt többé-kevésbé korrupt politikusai és a Big Business képviselői irányítanak, paternalista állam, amely sok tekintetben megfelel a konfuciánus tradíciónak, azaz: engedelmesség - rend, biztonság és egy tál rizs fejében.
 Az értelmiségiek, akik többnyire a politikai ellenállás elindítói, a konfuciánus jellegű társadalmakban hagyományosan az uralkodó lojális tanácsadóiként működtek. Elméletileg az írástudók feladata volt, hogy a helyes útról letévedő uralkodókat figyelmeztessék viselkedésük helytelenségére. A gyakorlatban azonban ehhez bátorság kellett. Mindig akadtak, akik vették ehhez a bátorságot, de sokszor magas árat kellett érte fizetniük. Az értelmiségi mint az államtól független szabadgondolkodó hagyománya Kelet-Ázsiában viszonylag új, és Kínában még mindig alig fejlődött ki. Ez a körülmény tette viszonylag könnyűvé Teng Hsziao-ping és követői számára, hogy a legtöbb értelmiségit megnyerje a gazdasági reformnak. Hasonlóan könnyű volt a japán kormánynak a 30-as években japán értelmiségieket küldeni Mondzsukóba, ahol a társadalmi-gazdasági problémák megoldására kellett áldozniuk magukat - állítólag azért, hogy az ázsiaiakat megmentsék a nyugati imperializmus és a kapitalista kizsákmányolás ártalmaitól. Hasonlóképpen sikeres volt a kínai kormány annak a gondolatnak az elterjesztésében, hogy a rendszer bírálata hazafiatlan cselekedet, különösen ha ez a rendszer annyi szociális és anyagi juttatást nyújt a művelt városi elitnek.
 Sok fiatal, vállalkozásra orientált kínai beszélte be magának jobb híján, hogy a kapitalizmus pótolhatja a kulturális és szellemi szabadságot. Egy ingatlanügynöknő például azt magyarázta nekem Pekingben, hogy a „kommerszializálódás” a legjobb mód egy szabad, modern társadalom kiépítésére. A posztmaoista yuppie tökéletes megtestesülése volt; részben Angliában tanult, dolgozott a Wall Streeten, a legújabb európai divat szerint öltözött, becsvágy és nemzeti büszkeség fűtötte. Előszeretettel idézte Andy Warhol véleményét a kommersz és a művészi közötti határok eltűnéséről. Legújabb projektje egy építészeti témapark a Nagy Fal mentén, ahol tizenegy sikeres ázsiai építész kapna megbízást modern villák építésére: ezeket aztán óriási pénzekért adnák ki gazdag magánszemélyeknek vagy olyan cégeknek, mint a Prada vagy Louis Vuitton, amelyek termékbemutató „eseményeket” tarthatnának ott.
 Bebizonyosodott tehát, hogy a státusz, a stabilitás, a patriotizmus és a gazdagság elegendő a gyarapodó középosztály számára, hogy különösebb tiltakozás nélkül elfogadja a kapitalizmusnak egy paternalista, tekintélyelvű változatát. Az a körülmény, hogy Kínában a szervezett tiltakozás bármely formája azonnal súlyos szankciókat vonna maga után, természetesen további ok a politikai engedelmességre. Kína nagyvárosai teljesen az ilyesfajta modern társadalom megtestesülései - technokrata, jómódú, de politikailag és szellemileg steril. Szinte felesleges is megjegyezni, hogy a külföldi üzletemberek nagyon meg vannak elégedve ezzel a helyzettel. A korrupt hivatalnokokkal való érintkezés kissé talán megterhelő, de ezt végső soron rá lehet bízni közvetítőkre is. Kimondottan jó néven veszik a demokratikusabb társadalmakban ismert és csak problémákat okozó szakszervezetek, ellenzéki pártok, politikai ellenállás és más kellemetlen jelenségek hiányát.

Vajon fennmarad-e Kínában a szingapúri szisztéma? Vagy tönkremegy azon, amit a marxisták „belső ellentmondásoknak” neveznek? Az 1989-es év széleskörű tüntetései az apparátusok korruptsága ellen és több polgári szabadságért figyelmeztetések voltak, hogy a stabilitást sosem szabad magától értetődőnek tekinteni. De a kapitalista autoritarizmus máris tovább tartja magát Kínában, mint gondoltam volna, és egyáltalán nem látni a végét. Ám bizonyos okokból ez a rendszer azért törékenyebb, mint amilyennek látszik. Szingapúr elég kicsi ahhoz, hogy fenn tudjon tartani egy jómódú középosztállyal rendelkező városállamot. Kínában a városi elit még mindig kisebbséget alkot, hiszen a legtöbb kínai a hátország sokkal kevésbé jómódú vidékein él. A tönkrement állami vállalatoktól nagy számban elbocsátott munkások és a parasztok nem haszonélvezői a kelet-ázsiai technokráciának. Lányaik a déli városokba özönlenek, hogy kínai vagy külföldi kézben lévő gyárakban kvázi-rabszolgaként vagy a virágzó szexiparban prostituáltként dolgozzanak. Fiaik jogfosztott és védtelen vándor építőmunkásként járják az országot. Mivel nincsenek abban a helyzetben, hogy szerveződjenek, a hangjukat nem hallani, alkalmi megmozdulásaikat helyi zavargásokként kezelik, és megfékezik.
 Ám a technokrácia mindig a gazdasági fejlődés túsza. Egy komolyabb gazdasági válság esetén különböző dolgok történhetnek. A szórványos felkelések az egész országot magukkal ragadó lázadássá szélesedhetnek. Csatlakozhat ehhez az elégedetlen középosztály is, bár ez a csőcselék uralmától való félelme miatt elég valószínűtlen. A városi elit azonban élére állhatna egy szervezett felkelésnek a korrupt egypártrendszer ellen. Vagy történhetne valami olyasmi is, ami inkább a 30-as évek Japánjának eseményeire hasonlítana - különösen akkor, ha a megrémült hatalom megpróbálná az országon belüli nyugtalanságot agresszív, Tajvan- vagy Nyugat-ellenes sovinizmusban levezetni. A fasizmus különböző változatai ugyanis szintén a lehetőségek körén belül vannak.
 Ha a kommunista párt végül elveszíti a hatalmát, nem zárható ki a liberális demokratikus berendezkedés sem. Ám az erőszakosabb, kevésbé liberális megoldásoknak továbbra is nagyobb a valószínűsége. Egyik sem lesz kellemes, és mindegyik veszélyes. Akkor már egyszerűen maradhat minden a régiben, és Kína kontinentális méretű Szingapúrként egy olyan autoriter kapitalizmus kiváló példájául szolgálhat, amelynek csodájára járna az összes intoleráns rezsim, a cégmenedzserek és a kényeztető, gyámkodó édes élet egyéb propagandistái, akik azt szeretnék, ha az egész világ egyetlen hatalmas témapark lenne, ahol a futószalagon áradó szórakozás és játék felesleges hívsággá teszi a szabad gondolkodást.

            KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 
 

Bibliográfia

BURUMA, Ian
„Az európai identitásról”
Magyar Lettre Internationale, 52


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/