A Földközi-tenger déli partja mentén öt országban Afrika lakosságának mintegy egyötöde él, és az országok területe a kontinens földterületének majdnem egyötödét teszi ki. De vajon ha az Afrika szót használjuk, gondolunk-e a marokkóiakra, tunéziaiakra, egyiptomiakra is? Vajon ugyanazon a földrészen élnek-e, mint a tanzániaiak, kongóiak, nigériaiak, a dél felé nyúló kontinensen? Vajon ott, a Szaharától délre, ahol bizonyos értelemben minden európaiul, főként angolul, franciául és portugálul folyik, hallottak-e már egyáltalán ezekről a - ha szabad így mondani - észak-afrikaiakról?  Ők pedig a maguk részéről hallottak-e a Szaharától délre élő fekete kortársaikról?
 „Arabok! Ugyan ki szereti az arabokat?” Addisz Abebában ez nem kérdés. De eközben elsősorban senki nem azokra az algériai, tunéziai és líbiai diplomatákra gondol, akiket az etióp fővárosban, az AOU (az afrikai egységszervezet) székhelyén akkreditáltak. És nem is az Egypt Airre, Afrika legrégebbi légitársaságára, amellyel valamikor első ízben értem itt földet, hogy aztán örömmel adjam hírül: én is Afrikában élek, nevezetesen Kairóban. Az arabok a szaúdiak a Sheratonban, azelőtt a Hiltonban, a szomszédok Jemenből, akiket nemcsak az eritreai (vörös) tengerpartról és a Dzsibuti-beli hétköznapokból ismernek, hanem a keresztény felföldön egyénként is láthattak, és talán a rendkívül sötétbőrű szudániakban, akikből itt egy időben nagyon sok volt, szintén van valami arabos, legalábbis az arab nyelv, amely az etiópiai hivatalos nyelvvel, az amharival és az Eritreában meg az északi Tigray nevű tartományban beszélt tigrinia nyelvvel közelebbi rokonságban áll, mint Etiópia többi 80-90 nyelvének többsége.
 Nairobiban, a déli szomszéd országban többnyire hiába érdeklődik az ember a - legalábbis hivatalos nyelve alapján - arab ország iránt, amelynek van egy (bár rövid) közös határa Kenyával, noha szinte mindenki tudja, hogy a luóknak és más, az ország nyugati felében élő népcsoportoknak nemcsak Ugandában vannak közeli rokonaik, hanem éppenséggel Szudánban is, amely Kenya távoli északnyugati részével határos jó 1500 km hosszúságban északon és északnyugaton. A maszájok és más kenyai népcsoportok a tőlük 3500 km-re lévő csád-líbiai határvidéken élő tubu-nomádoknak közelebbi rokonai, mint a saját országukban élő bantu többségnek, közelebbi rokonaik, mint a tubuk a tuaregeknek, berber szomszédaiknak az algériai Szaharában, Malitól és Nigertől északra. De ezzel Kenyában nem sokat törődnek, és arabokra meg végképp nem gondolna senki. Az arabok, azok Jasszer Arafat és Szaddam Husszein, meg a libanoniak a kaszinóban, akiket Nyugat-Afrikában sem tartanak túl sokra, de akiket mindenütt ismernek. Mombasában a tengerparton  található még néhány dúsgazdag jemeni hátterű család. Zanzibárban, Tanzániában sok minden emlékeztet az 1698-tól 1964-ig itt uralkodó ománi szultánokra.
 Kelet-Afrikában az iszlám sem tekinthető olyan hívószónak, amely azonnal az észak-afrikai tengerparti országokat idézi, legfeljebb Idi Amin Kaddhafival való kapcsolata esetében. Muszlimok itt is akadnak, még őshonosok is, és nemcsak a szuahéli tengerparton. Kenyában jó 5%, Tanzániában 35%, Malawiban még az elnök is muszlim. Minden bizonnyal arab örökségről van itt szó, de ázsiai közvetítéssel, s az iszlám idegen eredetére vonatkozó elképzelésekben ez inkább az indiai szubkontinensről bevándoroltak alakjában ölt testet, a brit gyarmatosítók egykori kíséretében, mint a pakisztáni muszlimok, köztük Agha Khan, akiről számtalan kórházat és általa alapított iskolát neveztek el.
 De hol marad Afrikából nézve az arab Észak-Afrika? Nyugat-Afrikában a Szaharától délre fekvő 12-16 országban a lakosság legnagyobb része az iszlám követője, ami nemcsak egészen Kamerun északi részéig majdnem az egész arida földterületen van túlsúlyban, hanem a tengerparton is, le egészen a Mann-folyó torkolatáig Libériában. A négy keresztény többségű ország Ghana, Togo, Benin és a Zöld-foki-szigetek. Úgy tűnhet, mintha Afrikában az arab-iszlám Észak messzebbre hatolt volna nyugaton a sivatagon és a Száhel-övezeten át dél felé. Ez a benyomás abból adódik, hogy a kontinens nyugaton a súlyát északra helyezi át, ahogy Afrika északi partja is a szélességi fokokon túl nyugat felé terjed, egészen Európáig, anélkül Andalúzia jobban délre nyúlna, mint a Peloponnészosz és Ródosz.
 Ez a benyomás bizonyos tekintetben csalóka: Aki Kenyából jövet érkezik Mogadisuba (vagy Addisz Abebából jövet Hararéba), a Közel-Keleten találja magát. Amíg Mogadisu Szomália fővárosa volt, a szomáli mellett az arab volt a másik hivatalos nyelv, az eritreai fővárosban, Aszmarában ugyanígy. Mogadisu évszázadok óta legalább olyan közel állt kulturálisan Kairóhoz, mint a szenegáli főváros, Dakar Casablancához. Aki Yaoundéból, Kamerunból vagy éppen Abidjanból, Elefántcsontpartról jövet érkezik Dakarba vagy Bamakóba/Maliba, és onnan a Niger mentén halad valamelyest észak felé, a Maghreb-országokban érezheti magát. Nigériában már egy napi autóút Lagoszból  Kaduna felé hasonló élményt nyújt, a minaretek és mór hatású uralkodói paloták között. Aki megfordítva, Kairóban kezdi meg repülőútját Maliba vagy Szenegálba, Nigéria muszlim északi részéről nem is beszélve, már mélyen Afrikában érezheti magát. Afrikából, ebből a kontinensből, amelyre a piramisok lábánál aligha gondol, már Marokkóban is szembetalálkozik valamivel. Mogadisuban ezzel szemben megint csak - majdnem a szomszédos Líbiához vagy esetleg a tőle messze nyugatra fekvő Mauritániához hasonló módon - az Arab Liga egyik tagállamában érezheti magát, és csak másodsorban az Afrikai Egységszervezet egyik tagországában.

Egy csoda és egyéb folyamok
Miután Timbuktu és Gao között Maliban végighajózta a Nigert, Ibn Battuta még a 14. században úgy jellemezte ugyanannak a folyamnak a felső szakaszát, amelyet még Kairóból ismert - mint az arab világ központjából afrikai földön:  Egy egyiptomi mindenesetre soha nem tekinti magát afrikainak, semmiképpen sem inkább, mint egy görög, egy török, egy albán vagy egy izraeli, még akkor se, ha az apja a szudáni Dongoléból való núbiai. Az egyiptominak a fáraók az ősei, minden ismert súlyos terhükkel, és a Földközi-tenger mellett él. Tarthatja magát arabnak, de a honfitársai sorában a fellahokkal, a Nílus völgyének letelepült földművelőivel való együttérzése semmivel sem viszi közelebb az arab félsziget beduinjaihoz. Még azt a megtiszteltetést, hogy az arab világ fővárosa lehet afrikai földön is csak olyan áron hajlandó Kairó elfogadni, hogy következésképpen Damaszkusz és Bagdad egyiptomi provinciának tekintendő. Bizonyos értelemben ezek szerint Afrika Kuvaittal határos, de amikor egy alkalommal eljutottam egy riportkörútra a Szueztől keletre, Gazába, és csak „afrikai tudósító” feliratú névjegy volt nálam, ezt egyáltalán nem tudták méltányolni. Éppen ellenkezőleg, majdnem rosszabb volt még annál is, mint amikor egy lengyelt együttérzően arról biztosítunk, hogy hát igen, egy állami gazdaság privatizálásának ezek a kellemetlen velejárói már a Nasszer utáni Egyiptomban is jól megfigyelhetők voltak Szadat idején.
 Egyiptomban, ami valamennyiünk számára „a világ szülőanyja”, csak egyvalami afrikai, a víz, amely táplálja: a Nílus szerény, de mégis egy csoda, s ezt egész Egyiptom tudta évezredeken át. A Nílus krokodilokat vitt a Földközi-tengerhez, mielőtt felduzzasztották. A Nílus tökéletesen afrikai, és csoda maradt annak ellenére is, hogy a 19. század első felében európai kutatók hajóztak el a forrásvidékéig. A mára már 65 milliónyi és 25 éven belül 90-100 milliónyi egyiptomi számára ezen kívül a fennmaradást is jelenti, és ezért - mint Szudánban idestova 20 éve - háborús ok, amit Egyiptom ismételten ki is nyilvánított arra az esetre, ha Etiópia valamikor komolyan találná venni azt az ötletet, hogy a Kék Nílust tápláló források jó részét saját céljaikra eltérítsék. A „Nílus-medence kezdeményezésben” a Nílus-medence 10 országa: Egyiptom, Szudán, Eritrea, Etiópia, Kenya, Tanzánia, Uganda, Ruanda, Burundi és a Kongói Demokratikus Köztársaság egyezett meg egy stratégiai akcióprogramban, amely a Nílus vizének békés hasznosítását hivatott biztosítani. Mióta a Nílus már nem az Atlasz-hegység déli lejtőjénél, és nem az Atlanti-óceánból ered - amit Déltengerként tartottak számon a bevett elméletek - és már nem az elágazást délkeleti irányban átszelve éri el Szudánt, Észak-Afrikát elválaszthatatlanul összekapcsolja a fekete Déllel, és Entebbében, Afrika szívében, ahol a Nílus-medence kezdeményezés állandó titkársága található, Egyiptom ma hivatalosan is benne van a köztudatban.
 Nyugat-Afrikában néhány évszázadon át más folyamok kapcsolták össze a Délt az arab Északkal, beláthatatlan tevekaravánok, Ibn Battuta korában évente mintegy 12.ezer állat vonulása. Sót vittek a sivatagon át a régi Száhel-birodalmakba, Ghanába, Maliba, Songhay-ba és Airba, és néha-néha spanyol márvány sírköveket is szállítottak több mint 2000 km távolságra a Földközi-tenger partjától a Nigerhez. Ezzel ellentétes irányba áramlott az arany a legendás Bambukból, a Szenegál és a Niger forrásvidékéről, a mai Mali délnyugati részéről illetve Északnyugat-Guineából. Miután Mause Kankan Muse, a mali Mande-birodalom szultánja 1324-ben a háddzs során - rövid kairói tartózkodás után -  már Mekkában elosztogatott 20 ezer aranyat, az arany ára ott is csak 12 év alatt állt helyre. A virágzó kereskedelem közepette Timbuktu, a karavánútvonalak legfontosabb közlekedési csomópontja a bölcsesség központjává nőtte ki magát. Már Kankan is nagyon érdeklődött a jogi értekezések iránt. Leo Africanus, aki a 16. század elején ellátogatott Timbuktuba, mielőtt megírta volna Rómában X. Leó pápa pártfogoltjaként „Afrika leírását”, beszámolt a könyvekről, „amelyekből több hasznot lehet húzni, mint bármely más eladható áruból”, és a már több mint 1000 évvel korábban, a 4. században alapított ghanai birodalom is kiállta volna az összehasonlítást kulturális színvonal terén a Karolingokkal.
 Nem az arabok voltak azok, akik a középkorban és az újkor kezdetén elvitték az iszlámot a Szaharán át Nyugat-Afrikába. Inkább a Száhel-népek kereskedői, diplomatái és tudósai mentek el érte, hogy elhozzák maguknak. „A Könyvet követem, nem az arabokat”, mondta még a művelt muszlim Conakryban, Guineában, bár a medreszében, a Korán-iskolában arabul kellett tanulnia. A Mekkába való zarándoklás Nyugat-Afrikában is arra emlékeztet, hogy a szubszaharai afrikaiaknak az arabokhoz fűződő viszonyai mindig túlmutattak a kontinensen, s ez mindmáig így van, Nyugat-Ázsia felé, ahonnan az afrikai arabok valamikor bevándoroltak. Kanóból, Észak-Nigériából közvetlen repülőjáratok vannak az arab világba, de csak Dzseddába, a Mekka melletti kikötővárosba. Általában feltűnő, hogy a nyugat-afrikai iszlám nagyobb érdeklődésre talál Szaúd-Arábia és Irán részéről (utóbbi nem arab ország), mint a kontinens északi része. Az afrikai arabok részéről hosszú ideje megvan a hagyománya annak, hogy eszükben sincs a Szaharától délre a kultúrát támogatni. Mindmáig rabszolgakereskedőként vannak úton Dél-Szudánban, és már a 16. század végén betörtek Dzsudar pasa marokkói hadseregének keretében Songhay-ba, valahogy úgy, mint a normannok valamikor Európába, hogy szétverjék a déli birodalmat, és elrabolják Timbuktu kincseit.
 A Szaharán át vezető kereskedelmi utak elágazásai máig sem száradtak ki teljesen. A Niger északkeleti részein, Bilmában mindmáig lehet sókaravánokra bukkanni, és az ezeket bonyolító, részben Algériából, részben Líbiából való tuareg kereskedőket minden nagyobb városban megtalálni Dakartól Bamakán, Ouagadougoun és Abidjanon át egészen Kamerun északi részéig. Banjulban, Gambiában, Bissaóban vagy Conakryban éppúgy találkozni lehet a kikerülhetetlen mauritániaikkal, a haussa kereskedők pedig Kanóból és Katsinából Nigéria északi részén árujukat az Egyenlítőn át leviszik egészen Port Gentilba, Gabonba és Pointe-Noire-ig Brazzaville-ba. A műveltséget továbbra is Északon keresik. A fezi kávéházakban ott ülnek a szingaléz diákok, és a nílusi gőzösön a duzzasztott Nasszer-tavon az egyiptomi  Russmától a szudáni Viadi Halfáig lehet a csádi Ndjamenából való diákokkal beszélgetni. Kairóban tanulnak, a világ legrégebbi egyetemén, indonéz és maláj diákokkal együtt, és a vakáció elején 3-4 hétig tartó hazaútjukon vannak éppen.
 Afrikának sok a fővárosa, jóval több az 53 hivatalos fővárosnál. Az egyik egészen különleges N’Djamena. Addisz Abeba diplomatáit leszámítva sehol nincs annyira képviselve az afrikai sokféleség, mint a valódi kozmopoliták eme extrovertált központjában. A legdélibb arab nyelvű fővárosokban (beleértve Adent, amikor még megvolt a Dél-jemeni Népköztársaság) az adminisztráció mintegy magától értetődően használja a franciát, a diplomáciának ezt a mintegy ősi nyelvét, s a külföldi beutazásakor egy gyönyörű pecsétet kap az útlevelébe azzal a felirattal, hogy Service d’exploitation des étrangeres (külföldieket kizsákmányoló szolgálat), ami sokatmondó régies stílusával csak kiegészíti a tranzitvízumát.
 A Csádi-tó beltengerénél fekvő egyik ilyen városban beszélik a 110-120 csádi nyelv többségét, amelyek Afrika mindhárom nagy nyelvcsaládját képviselik: először is az afroázsiai nyelvek családját, amilyen az arab és a legkülönbözőbb arab kreolformák, ezenkívül van még a buduma, lagwa, malgbe, masana, mpade, mser és az afroázsiai család csádi alcsoportjának más nyelvei; másodszor a nilo-szaharai nyelvek nyelvcsaládját, amilyen az északi sivatagi népek nyelve, a tede, a daza, a bideyat, a kanembu, a bagormi, és ne feledkezzünk meg az ehhez a nyelvcsaládhoz tartozó olyan közép-szudáni nyelvekről, mint például a barma és a kenga; és harmadszor a niger-kongó-nyelvek legnagyobb nyelvcsaládjához tartozó számtalan sok nyelv majd minden alfaját: adamawa, benue-kongo, kwa (például Igbo), gur (Niger-Volta), manda és a nyugat-atlantiak talán a bantu nyelvek kivételével, amelyeket csak néhány idegen beszél, akikből itt sok van, nemcsak a már említett tuareg és haussa kereskedők a maguk megint csak afroázsiai nyelveivel, a csádi alcsalád a haussák esetében, a berber nyelvek a tuaregek tamasek nyelve esetében. Ennek a centrumnak a centruma a Marché central, amit arab elnevezéssel röviden Szuknak hívnak, N’Djamena hagyományos piaca, és itt találkozik Szenegál a szudáni Kordofannal, itt kerül a kameruni gyufa és a gaboni szappan líbiai kezekbe. Legalább 3000 km-t tesz ki ennek a piacnak az átmérője.
 Csád az egyetlen közép-afrikai ország, amelyben egy hajszállal több a muszlim, mint a többi népesség, és N’Djamenában formálódik az a határvonal is, amely keletre Csádon át, és azon túl Szudánon keresztül egészen Eritreáig húzódik: az iszlamizálódott Észak az arabbal mint az érintkezés nyelvével és a szubtrópusi és trópusi „Fekete-Afrika” között, amely keresztény vagy animista vagy mindkettő; a szikkadt Száhel, a nomádok messzire nyúló világa és a növénytermesztők Tchad utile-je között a Charin-medencében; Szudán Darfur és Bahr al Ghazal, valamint még keletebbre Kordofan és a Felső-Nílus között Dél-Szudán marhatartó nilotáiig. Ez a határ tehet a több évtizedes háborúskodásokról: Szudánban néhány éves megszakítással 1956-tól mindmáig, a 70-es években Csádban, ahol az etnikai erőszak szintén ragályos maradt. Nyugaton is, ahol ez a határ Air és a Niger kanyarulatának messzeségében elmosódik, mielőtt a Szenegál-folyó északi partja mentén ismét világosabbá válna, a 80-as évek pusztító szárazsága óta egyre-másra véres konfliktusok forrása volt - Nigerben, Maliban és Mauritániában.
 Ezekben a tragédiákban sajnos szinte mindent megtalálunk, ami Észak-Afrika és a Szaharától délre lévő terület közti kapcsolatként az elmúlt évtizedekben formát öltött, és a külvilágban időnként némi figyelmet keltett. A sivatag lakóiból sokszor lettek harcosok, és miután a szárazságok elpusztították a marhaállomány jó háromnegyedét, a Száhelban zsoldos csapatok verbuválódtak, nemcsak a nyugat-szaharai Polisario-front és Kadhafi iszlám légiója számára, nemcsak a zűrzavaros Csádba és Dél-Szudánba való bevetésre, hanem a közel-keleti frontokra is, Libanonba, egészen a Shatt al’Arabig az iráni-iraki háborúban. A visszatérők nem tudtak minden további nélkül visszailleszkedni a szülői hagyományba. A mérhetetlen száraz messzeségek ezenkívül közel tíz éve a távoli Délről jövő menekültek vonulását keresztezik, akik az ígért szerencsét keresik a Földközi-tengertől északra, hacsak meg nem rekednek az észak-marokkói spanyol várost, Ceutát övező fal tövében, vagy már Mauritánia északi részén, vagy Algéria déli felén a homokban. Azok közül, akik kibírták a leghosszabb utat, sokan megfulladtak a Gibraltári-szorosban.

Potenciál és a menekülés erői
Van még tehát valamennyi érintkezés a Szahara alatti Afrika és az arab világ között. Egyes területeken még növekvőben is van, például a használtautó-kereskedelem Dubai és Mumbasa között, vagy a szomáliai kikötők és az Arab-félsziget között, ahol szeretik a szomáliai birkákat és tevéket. A földgolyónak egy a Világbanknál kedvelt felosztásában a Földközi-tenger déli partvidékének öt országa a Közel-Kelettel közös régiót képez. Ebben az öt országban afrikai területen élnek kereken 140 millióan a 750 millió afrikaiból, és legalább húszat beszélnek a több mint kétezer afrikai nyelvből. Ezen öt ország egyikében sem egyöntetűen arab a népesség, és ha a tuareg és egyéb berber etnikumok az Atlasz-hegységtől az északnyugat-egyiptomi Siwa-oázisig közelebbi rokonságban vannak is az arabokkal, mint a bantukkal, ugyanez vonatkozik még számos más népcsoportra is, akik a Száhelben élnek, egészen Nigériáig és a Közép-afrikai Köztársaságig. De az a kevés érintkezés a Szaharán keresztül a nyugat-szaharai Layonne-tól Szudán északnyugati határáig, ami a gyarmati rendszer megszűnése, a 60-as évek eleje óta egyre-másra torkollott erőszakba, több hidat robbantott fel, mint amennyi újat épített. A sivatag terjed. Felmérhetetlenek az arab Észak-Afrika és a Szahara alatti „Fekete-Afrika” közti kapcsolatok, amelyek mégiscsak léteztek, és úgyszólván csak ezért léteznek valamelyest még mindig, de már csak a költői képzelet segítségével lehet őket valamelyest felidézni mint mesés emléket, ábrándot, délibábot a Grand  Erg Oriental dűnéi között, Algéria legdélibb részén.
 Vagy az Afrikai Fejlesztési Bank statisztikai táblázataiban. Az ún. globalizáció korszakában mindazonáltal Afrika is elengedhetetlen lépéseket tesz az integráció felé. Ennyi állam esetében a kombinatorika lehetőségei a gazdasági közösségek még nagyobb számát teszik lehetővé Pretoria és Algéria között. Névleg már sok megvan ezek közül, van egy pár Dél- és Kelet-Afrikában, Közép-Afrikában és Nyugat-Afrikában, például a Mano-River Unió, amelyben Guinea, Sierra Leone és Libéria állt össze. Északnyugaton ott van az  Union du Maghreb Arabe, amelynek kartájában le van fektetve, hogy az öt tagállam: Líbia, Tanzánia, Algéria, Marokkó és Mauritánia hozzájárulásával bármely további belépni kívánó ország csatlakozhat hozzá. Tripoliban, az 1998 júniusi afro-arab csúcson, amilyet korábban is tartottak már Johannesburgban és az öbölbeli emirátusok közül Sharijahban is, megalakították az afrikai tengerparti államok és a szaharai államok koalícióját. A Földközi-tengerrel szomszédos Egyiptom, Líbia, Tunézia, valamint a szaharai (száheli) államok: Szudán, Csád, Niger, Burkina Faso és Mali közös központi bankot alapítanak. A következő afro-arab csúcson, 1999-ben Dakarban ismertettek egy jelentést, amely szerint az arab országok és a Szaharától délre fekvő országok között a javak cseréje 1997-ben elérte a 4,2 milliárd dollárt. Ez mindkét országcsoport Európával folytatott 125 milliárdos volumenű forgalmának 3,4%-át teszi ki, amiből 92 milliárd esik az arab országokra, és 33 milliárd a Szaharától délre fekvő afrikai államokra. Az arab-afrikai országok kereskedelmi szakértők 63 milliárd dollárra teszik, de ennek a potenciálnak eddig csak egy tizenötöde realizálódott.
 Ugyanezen az afro-arab találkozón a Kultúra Napján „kulcsfontosságú témaként” a „jövőbeli együttműködést” is tárgyalták. Az Arab Liga nevében Khalil Nahwi, a szervezet oktatási, tudományos és kulturális ügyekért felelős szóvivője felpanaszolta, hogy az afrikaiak éppúgy nem vesznek tudomást az arab szerzőkről, mint megfordítva, az arabok az afrikaiakról. Az Afrikai Egységszervezet nevében Marcel Diouf, az oktatási, tudományos és kulturális ügyekért felelős részleg igazgatója arra szólított fel, hogy élesszék fel az Afrikát az arab világgal valamikor összekötő só- és arany-utakat. Diouf arra hívta fel a kormányokat, hogy hárítsák el ez elől az olyan nem formális korlátokat is, amilyenek „a tabuk és az előítéletek”.
 Nem arról van szó, hogy az arab Észak-Afrika és a Szaharától délre eső Afrika kölcsönösen hátat fordítana egymásnak. Mindkettő ugyanabba az irányba tekint, az északon lévő „nyugati világra” szegezi a tekintetét. Csak a valamikori spanyol Nyugat-Szahara tekint az afrikai partvidékén a Kanári-szigetek felé, noha a nyugati világból Diouf szerint olyan „kulturális javak és szolgáltatások” áramlanak, amelyeket végre helyi értékekkel kellene viszonozni. De ettől se szabad sokat várni, legfeljebb egy olyan tendencia megerősödését, hogy arabok és afrikaiak, ahol nem háborúznak, menekülnek egymástól, ahogy lehetőség szerint kerülik a magukfajtát is, mert a nyomor, amennyire teheti, menekül saját maga elől. A túlságosan hosszú, túlságosan fárasztó és sokszor nagyon veszélyes utak megőrzik kétes vonzerejüket a menekülés útjaiként, ha nincs semmi más út - kifelé a kontinensről, miért is ne, mint minden út, amely Rómába vagy manapság inkább Berlinbe vezet? Bár már a 90-es években menekültek algériaiak a Szaharába is - éppenséggel Afrika irányába -, belátható ideig ez még marginális jelenség marad.

                KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu