JÁSZ ATTILA: Az Elnézhető látkép gyűjteményes kötet, legalábbis így fogalmaztam meg a magam számára, Németh Gábor első három könyvét tartalmazza. Ennek szükségessége talán azzal indokolható, hogy az első kötet szinte alternatívvá, hozzáférhetetlenné vált (Angyal és bábu), a második alig fellelhető (A Semmi könyvéből), a harmadik, a JAK-füzetek sorozatban megjelent könyv az egyetlen, ami még nagyjából elérhető, vagy elérhető volt (eleven hal). A három könyvön kívül Németh Gábornak másfél könyve jelent még meg: a Kész regény nevezetű detektívregény-paródia a félkönyv, amit Szilasi Lászlóval együtt írtak álnéven. Annak idején a Magyar Naplónál jelent meg folytatásokban, ami azért is fontos, mert sokunk számára Németh Gábor neve és személye a Dérczy Péter vezette Magyar Naplóhoz kötődik. És megjelent egy leginkább publicisztika-gyűjteménynek nevezhető könyve, A huron tó.
Az Elnézhető látkép első része tehát az egykori első kötet, egy filozófiai töredék körülírásának kísérlete, a második, A Semmi könyvéből, ahogy Gábor mondja egy interjúban: megíratlan regények egymással motivikus kapcsolatban álló első bekezdéseit tartalmazza, a harmadik pedig, az eleven hal, nem hagyományos értelemben vett novellákat közöl.
Ezekkel az eléggé nehezen értelmezhető könyvekkel a kritika annak idején nem nagyon tudott mit kezdeni, noha sok próbálkozás született, de majdnem mind párhuzamos, kísérleti jellegű értelmezés maradt. A Csipesszel a lángot tanulmánykötetben legalább három komoly írás foglalkozik Németh Gábor könyveivel. Az első kérdésem, hogy ez a 90-es éveket meghatározó három könyv, így egyben, hogyan volt olvasható a számotokra. Nyilván újraolvasás volt ez mindannyiunk számára, hogyan viszonyultatok a feladathoz?

MOLNÁR GÁBOR TAMÁS: Szerintem kellemes feladat volt. Lehet, hogy triviális megállapítás, de furcsa módon - és ez talán a kritikák újraolvasását is minősíti, mert nem derült ki az írásokból - a maguk módján olvasmányos szövegek. Azt lényegében mindenki megállapítja, hogy kevéssé narratívak a szövegek, a történetszerűségük csekély, ennek ellenére kifejezetten jól olvastatják magukat. A három kötet egybefűzését másrészről talán az is indokolja, hogy egyik szöveg sem mutatja magát kifejezetten lezárt egésznek. Nem éreztem óriási törést az egyes kötetek között, egy bizonyos mértékig stilárisan is egységesek a szövegek. Vagyis lehet akár egy könyvnek is tekinteni.

ABODY RITA: Annyit tennék hozzá, ha elindulunk azon a nyomvonalon, hogy az írásoknak használ-e vagy árt az idő, és tíz, tizenöt, húsz év távolából már lehet erre valamiféle utalásokat találni, úgy gondolom, Gábor írásai abba a kategóriába tartoznak, amelyeknek használ az idő. A pályakezdés idején, abban az időben, amikor ez a generáció - Garacziék generációja - indult, a közvetlenül előttünk járó fiatal írók stílusa, Esterházyék prózája nagy kísértést jelentett a kezdő prózaírók számára. Olyan hihetetlenül szuggesztív, nyelvében erős prózai sugallatot hordozott, aminek nehéz volt ellenállni. Volt, aki egyáltalán nem tudta használni, volt, aki nagyon jól, és inspiráló forrásnak tekintette a saját prózájára nézve. Ilyen volt Garaczi, aki azután egészen egyedi, másfajta stílust alakított ki magának. Németh Gábor viszont azok közé a szerzők közé tartozik, akik kikerülték ezt a kísértést csaknem teljesen (nem teljesen, mert tudatos játék formájában lehet találni erre a stilizáló prózára mintákat a műveiben). Az a prózai út, amit választott, egy, a közvetlenül előttünk járó nemzedék sugallatától független prózai tendencia volt. Ha úgy tetszik, konzervatívabb. Az irónia ugyan megvan benne, de sokkal komolyabb tragikus elemekkel ötvözve, mint a korszak más prózai törekvéseiben. Komolyabb stílusú írásmódot választott. Úgy veszem észre, hogy némi idő távolából ez a tendencia kifejezetten sikeresnek bizonyul. Visszaolvasva az írásokat, kevésbé érzem rajtuk az eltelt, visszafelé alakító időt, azt az időt, amit például Garaczi korai írásain nagyon is érezhet az olvasó. Véleményem szerint ez abból fakad, hogy Németh Gábor írásai alapvetően meditatív írások, még akkor is, amikor leginkább hasonlítanak a klasszikus novellához. Egy szigorú belső gondolkodás nyomvonalát követik akkor is, amikor éppen csak tárgyszerűen leírnak valamit.

ÁGOSTON ZOLTÁN: Az biztos, hogy a Rita által említett meditatív jelleg egyértelműen, erősen érezhető. Azt merném mondani, hogy erős filozófiai beállítottság jelenik meg itt, amelyből több dolog következik. Az egyik, hogy a nyelvi univerzum végtelenségének egy olyan rémisztő tapasztalatával szembesül, és gondolja komolyan végig annak következményeit, amely ilyen formában nem jelent meg a magyar irodalomban. Ebből szükségképpen következő mozzanatként ez az irodalom nem mindig találkozik és van köszönő viszonyban azzal, amit irodalomnak, irodalmi konvenciónak nevezhetünk. Merthogy a nyelvi univerzum sokkal tágasabb és végtelenebb annál, mint amit az irodalmi konvenció amúgy szintén tágas világa jelent. Rengeteg fogalom és szó fölvetődhet e pillanatban a határsértéstől kezdve az ismeretelméleti radikalizmusig. A kérdés azonban az, hogy könyvként mit ad az olvasónak. A széles olvasóközönség számára kevéssé megragadható objektumok ezek a könyvek, ez tapasztalatilag is bizonyítható, de feltétlenül fontos megjegyezni a vállalkozás prózapoétikai jelentőségét. Az irodalom történetében sem feltétlenül esik egybe egy mű jelentősége, és az, hogy mekkora tömegek olvassák a saját korában.

TÓTH KRISZTINA: Egyetértek Ritával abban, hogy erőteljesen meditatív írások. Mindegyik minthogyha egy központi problémát látszana körbejárni, ugyanazt a kérdést veti fel: vannak lehetséges történetek, és birtokában vagyunk az összes lehetőségnek, minden történetet meg lehet írni, de vajon az írás által eljuthatunk-e valahova, és megtörténik-e bármi, ha a történetek megíródnak. A kérdésfelvetése, hogy a történetek összessége kiadhat-e és mit nekünk.
Sokat gondolkodtam, hogy miképp lehetne ezt a problémafölvetést, ami végül is mind a három könyvben megjelenik, pontosan leírni. Kínálkozott, hogy egy képzőművészeti párhuzamot hozzak. Azt gondolom, sok szempontból összevethető mindaz, ami a képzőművészetben történt ebben az időszakban, azzal, ami a prózában. Örülnék neki, ha ezt egyszer valaki leírná, áttekintené. Földényi F. László például. Végiggondoltam, hogy végül is sok hasonló dolog történt a két művészeti területen. A nyolcvanas években főleg a költészetben, talán a prózában is elharapódzó hermetizmus egy időben létezett a concept uralmával, aztán egyszer csak azt vettük észre, mindenki örül, mert elkezd visszajönni a prózába a történet, ahogy mondjuk - durva párhuzam -, a képzőművészetben is visszatért a táblakép, csak persze másképp.
Németh Gábornál is csak lehetséges történettöredékek vannak, ugyanúgy, mint a kortárs képzőművészek esetében, akik elmentek a concept és a gesztus felé, amikor elkezdtek újra táblaképeket festeni, azt vettük észre, ezek csak nyomaikban hasonlítanak az általunk ismert hagyományos táblaképekre. Mintha egy hagyománytöredék nyomait látnánk folyamatosan felvillanni, és a körül a kérdés körül toporognának, hogy meg tudjuk csinálni, de minek. A másik, ami eszembe jutott, szintén képzőművészeti párhuzam: az inventárium mintha műfajilag rímeltethető lenne az ilyenfajta kisprózasorozatra, amelynek tétje, hogy a hely-idő-személyesség valamilyen módon korrelációba tud-e kerülni. Minthogyha ez is a lehetséges valóságok leltára lenne, ami megidézi a lehetőségeket, aztán egyedül hagy vele engem mint olvasót. Ha végignézem Boltanski vagy Sophie Calle inventáriumait, számomra ezek is lehetséges valóságtöredékek vagy azok helyenként dokumentarista pontossággal megalkotott együttesei. Rám van bízva, hogy tudok-e velük valamit kezdeni. Gondolkodásra szólít, az írás mikéntjét és miértjét feszegeti folyamatosan.

MARGÓCSY ISTVÁN: Attila első kérdésére válaszolván úgy olvastam a könyvet mint egy könyvet. Azt gondolom, szerencsés vállalkozás a három vékony füzetet egy közepes vastagságú könyvvé összefogni, mert a végeredmény rendkívül egységes. Majdhogynem egymásból következőek a szövegek. Bizonyos értelemben egybefogva erőteljesebb hatást keltenek, mint külön-külön. A másik, fogas kérdés, hogy az idő használ-e neki vagy sem. Mert a könyvet jelenleg történeti dokumentumként olvastam, pontosabban olvasatomnak az lett az eredménye, Németh Gábor könyve: történeti dokumentum.
Igazat adnék Krisztinának, aki a képzőművészeti paralleleket érintette. Ez a könyv valószínűleg az egyik legerőteljesebb dokumentuma a nyolcvanas évek neoavantgárd, transzavantgárd kezdeményezéseinek. Erősen kötött a jelzett időhöz. Nem látom jelenleg a könyvből a mai kibontakozás ígéretét vagy lehetőségét, a folytatását, noha rendkívül fontos és erős könyv. Ott van a nyolcvanas évek elején egy nagyon erős gesztusművészet egyik legerőteljesebb dokumentumaként. Olyan erős avantgárd indulat feszül benne, amely mindent vagy semmit akar. Kockára teszi vállalkozásának minden egyes elemét. Ez hihetetlen szerzői tisztességre és elszántságra vall. A kockázás, kockázat mozzanata épp ezért folyamatosan érződik nemcsak a szöveg elemeiben, hanem a történeti dokumentumként olvasott könyv egészében is.
Az a brutális mondat, amelyik elhangzik, hogy az irodalmat alul kell múlni, fantasztikus, elképesztő és rendkívül tiszteletre méltó kihívás. Természetesen tartalmazza azt az előfeltevést, hogy ismerek egy olyan irodalomfogalmat, amit generálisan meg akarok haladni, semmisnek tekintek, ugyanakkor a saját vállalkozásomat nem óhajtom semmiféle hősi, megváltó pózba fölstilizálni, ezért az egész kétségbe vonására fölhasználom az egészből még megmentett elemeket. Elképesztő vállalkozás, aminek az erkölcsi gesztusértékét hihetetlenül nagyra becsülöm.
Nagy kérdés számomra az, hogy ez a gesztus mennyiben múlja alul valójában az irodalmat, hiszen állandóan ugyanazt csinálja, amit kétségbe akar vonni, és ezenközben fordítja ki a megelőző irodalmiságot. Nem csak az előző generációt, hanem egy hosszú irodalmi hagyományt, ami a modernség irodalomfogalmát eredményezte Európában, kívánja mint megelőző irodalmiságot kétségbe vonni és alulmúlni. Az alulmúlásnak egy olyan heroizmust is kölcsönöz, ami rendkívül sok mindent még megtart belőle. Ha a második könyv szintén nagyon brutálisan provokatív címére gondolunk, A Semmi könyvéből kitételre, ami oly sok támadásra is alkalmat adott Némethet és társait illetően, megint azt kell látnunk, hogy egy hosszú európai hagyomány kétségbe vonása és folytatása zajlik. Hiszen a neoavantgárd gesztus azt mondja, hogy az irodalom referenciálisan ne szóljon semmiről, majdhogynem azt állítja, amit a német romantikusok, csak patetikusabban, hogy legyen olyan, mint a zene, amiről verbálisan nem tudunk mit mondani. A szavaknak természetesen van jelentésük, hiszen ezt nem lehet kiküszöbölni, de ne a jelentésekkel törődjünk, hanem a szavak egymásra vonatkoztatásával, a szavak és a motívumok harmóniájával és diszharmóniájával, és ezzel játsszunk el valami olyan generálisan felfogott esztétikum irányában, aminek már semmiféle nyelvi referencialitását, kitevőjét nem fogalmazhatjuk meg. Bravúros vállalkozás ismét. Másrészt ezeréves folyamat, hiszen amióta Aquitániai Vilmos a lova hátán a semmiről kezdett énekelni, azóta az a gesztus is benne van az európai irodalomban, hogy olyan igéket mondjunk - szóljunk teologikusan -, amelyek nem vonatkoztathatók vissza a világra, mégis valamilyen módon a világ teljességét érintik meg, vagy a teljesség megélésének érzését kölcsönözhetik nekünk.
Ezt a hatalmas küzdelmet érzem Németh írásaiban. Meg kell írni valamit mondatokban, ez a valami azonban nehogy véletlenül tárgyiasságokhoz, cselekményelemekhez vagy - ahogy az iskolában tanultuk - jellemek rendszeréhez, egyebekhez kötődjön, hanem csupán az egyes nyelvi elemek helyi értéke számítson, és ezeket aztán variábilisan tologassuk ide-oda-amoda, amíg létre nem jön valami. Mi jön létre? Borzasztó érdekes, hogy folyamatosan nyitottság jön létre. Az eleven hal a kötet egyik legjobb írása, nemcsak azért, mert a képünkbe mondja, időnként tételszerűen, Wittgenstein gonosz és kíméletlen kifordításával, hogy mivel óhajt eljátszani egész irodalmiságában, hanem azért, mert a formája révén képviseli ezt a nyitottságot. Ez teljesen paradox, mert logikai számozott tételek során állításokkal kimondani a semmit, illetve a semmin túlinak a lehetőségét érzékeltetni halált megvető bátorságra vall.
Ebből viszont az következik, hogy a művekben, kivált A Semmi könyvéből címűben az én ízlésemhez képest túl sokszor szerepel az írás aktusára való önreflexió. És néha nem ugyanazon a szinten, ahogy az egész koncepció ki van találva (nagyszerűen van kitalálva), és ahogy abból következne. Néha az volt az érzésem A Semmi könyvéből-t olvasván, hogy erős Robbe-Grillet-re emlékezés. Az irodalom gesztusrendszere Robbe-Grillet-nél mechanikus ismétlődésekkel fenntartott irodalmi öntükrözés gesztusába torkollik. Hol sikeresen, hol kevésbé. Viszont úgy gondolom, Németh Gábor legjobb novelláiban az irodalmi akció leleplezése, visszavonása, kétségbe vonása háttérbe szorul. Ahol erősen jelen van, ott számomra megmarad jelzésnek, hogy az író bizonyos ideologikus didaxissal int engem, hogy ne menjek bele az irodalmiság megszokott csapdájába. Ahol nincsenek ilyen intelmek, ott izgalmasan működhet ugyanez. Például szeretem a Boleró című novellát, de klasszikus novellisztikus értelmezését képtelen lennék megadni. Hála istennek semmi nem marad helyén a klasszikus novellából, de az írás reflexiójára való didaxis teljesen kimarad a motívumok szabad játékával, ami izgalmas nyelven túli harmóniát sugall. Ez olyan, mint az eleven hal írás - a műfaját nem lenne könnyű megadni - címe. A remek szemantikai sokértelműség, hogy benne vannak a halak, horgászok, de ott van közben az élet-halál szembeállítása, a hal szó idióta kétértelműsége a magyar nyelvben, mind nagyszerűen tartalmaznak bőséges járulékos információkat, mint az írói működés szánalmas és esendő voltának leleplezését.

JÁSZ ATTILA: István már a következő kérdésemre is válaszolt. Az egyik idézetem, hogy "Az irodalom valami, amit alul kell múlni. Ez többnyire sikerül." A másik pedig egy, a Katharmoiból kivett rész, ami ugyanerről a küzdelemről beszél, és ugyanezeket a problémahalmazokat tematizálja, amiket István vázolt. Vagyis, Németh Gábor irodalomhoz való viszonyára szerettem volna az idézetek által rákérdezni: hogy látjátok? És azt a kettősséget, ami számomra mindig ott van a szövegeiben, egyszerre az ellenkezést és a rátörő írásvágyat, ami talán hihetetlen racionalitásával, tudatosságával szemben némi ösztönös, feltartóztathatatlan késztetést is jelent?
"Nem bízom a történetben, és mégsem tudok lemondani róla. Nincs, nem létezik többé az események értékhierarchiája, bármi lehet lényegtelen, lényeges tetszés szerint. Elgondolható egy ezeroldalas regény, amelynek teljes idejét kitölti egy kézmozdulat, de olyan mondat is, amely, legalábbis metafizikai értelemben, bekebelezi a világtörténelmet. Azt írom, amit az írás pillanatában lehet és kell, mondatról mondatra araszolok tovább." Hogy értelmezitek ezt a szöveget?
A képzőművészeti párhuzamokat szerintem evidensen sokan észrevették, behozták például Duchamp-t. Sokan filmeket sorolnak, nem véletlen az sem, hogy Szilasi vagy Hárs Endre írásaiban hivatkozási alap Hegyi Lóránd Modernizmus, avantgárd és transzavantgárd című könyve, onnan veszik az értelmezést segítő példákat. Rácz Christine A Semmi könyvének elemzése kapcsán Erdély Miklósra hivatkozik. A Katharmoi-szöveg és az eleven hal kötet tézis- vagy naplószerű mondatai és azok formai megoldásai, számozott szövegrészek vagy szótár jellegű elhelyezések szintén Erdélyre hajaznak.

ÁGOSTON ZOLTÁN: Kétségtelen, hogy rendkívül okos, eszes íróról van szó, aki gyakran modellál nekünk bizonyos elméleti problémákat... Ahogy István említette, a Boleró című írásban ilyesfajta magyarázatok, önreflexiók nélkül mutatja fel azt, amiért küzd, máshol tételesen kimondja, hogy nem bízik a történetben, ám nem tud tőle szabadulni.
Vannak sejtéseink arról, hogy az ember a történetről miért nem tud lemondani. Ha messzebb keresgélünk, eszünkbe juthat, amit Propp állít a meseelemzéssel kapcsolatban: az emberek fejében van egyfajta struktúra, ami történetvázat vagy effélét sejtet, föltételez. Aztán az új történetírás a hetvenes évektől kezdve olyasmire hívja föl a figyelmet, hogy a történeti elbeszélésekből kiküszöbölhetetlen a retorika, azaz nem lehet önmagukban vett történeti tényeket elgondolni, hanem mindenben eleve megvan az elbeszélés, a megformálás gesztusa. Az ezt az inspirációt az irodalomra vonatkoztató narrációelméletben megjelenik, hogy a történetek, amelyeket a világról mondunk, alkotunk, az idő értelmező elsajátításának műveletei. A történet ily módon megkerülhetetlen struktúrája az emberi gondolkodásnak, létérzékelésnek. (Frivolan akár felülírhatnánk a kanti szemléleti formák körét, hiszen ha azok a világnak pusztán az emberre jellemző percepciós formáiként állapíttattak meg, akkor most helyet követel a történet mint az idő megértésének formája...) Tehát ahogy elbeszéljük a világot, mindig értelmezzük, nem csak megnevezésekkel élünk. A nyelvi jeleink nem pusztán diszkrét pontok halmaza. A történettől nem is lehet megszabadulni. Még akkor sem, ha az ember nem akar irodalmat művelni, még akkor sem, ha alul akarja múlni, az irodalmi konvenciót félre akarja tenni, mert nem lehetséges. (Ráadásul az irodalmi konvenció különböző elemei is állandóan visszaszivárognak, dekonstruált, destruált voltukban is benne vannak a szöveguniverzumunkban.)
Ez a kettősség, önellentmondás Németh Gábor írói-szerzői pozíciójának is talán legfőbb alapellentmondása, s mindennek termékeny végiggondolása, modellálása, végigvezetése jellemzi az erősen ismeret- és irodalomelméleti megfontolásoktól megalapozottan egységes - három könyvet felölelő - kötetet.

TÓTH KRISZTINA: Valóban, egyfelől ez a problémafelvetés, másfelől viszont tapasztalható egyfajta tolakodó ínyencség is a könyvben. Szereti és kísérti a történet, és olyan érzése van az embernek, mint amikor valaki elmegy egy étterem előtt, és megérinti egy szag. Ugyanígy megérinti egy történet, mintha mondatokon keresztül üzennének a lehetséges történetek, és ellen akarna állni minden alkalommal a kísértésnek, hogy felgombolyítsa a szálat. Ezért valaminek az ellenében tesz oda egy másik történetet. Folyamatosan látok egy efféle ellenállást benne, mintha ezt dokumentálná más fedőtörténetekkel. Nagyon szereti közben a felbukkanó történetmagvakat, a játékot, hogy tessék, így is lehetne.

ABODY RITA: Szerintem a jelenleg általunk használt történetfogalommal van a gond. Ha a történetet úgy képzeljük el, mint egy darab cselekményt adott számú szereplővel, akik valahonnan valahova tartanak, akkor ez a fajta történet nem szerepel a könyvekben, de nem is volt cél, hogy szerepeljen. Másfelől, igenis van történet Németh Gábor írásaiban, a leghatározottabban állítom, csak nem egy történet, hanem történetek bonyolult szövevénye, mondjuk olyan, mint a Monopoly. A történet mint olyan Németh Gábor írásaiban nem más, mint egy adott gondolatmenet története, az adott íráson belül. Az nem kell, hogy zavarba ejtsen bennünket, ha nem egy arccal rendelkező személy, akinek a történetéről szó van. Minden egyes írásnak van egy nagyon szigorúan elgondolt, valahonnan valahova vezető íve. Ahhoz, hogy az ember leképezze, kifejezetten sokat kell rajta gondolkozni, nem úgy, mint egy úgynevezett cselekményes novellánál, ahol a történet magától kibontakozik. Tehát a történet Gábor írásaiban egyrészről egy adott gondolatmenet története, másrészről minden pillanatban úgy áll össze ez a struktúra, ahogy az agyröntgennél az agy különböző szeleteinek a metszeteit csinálják, ami a végén térbeli egésszé áll össze. Van egy lineáris menet, ahogy folyamatosan halad a gép, amely centiméterenként vizuálisan szeleteli és fényképezi az agyat, és ennek a lineáris útnak egy horizontális vonal minden egyes pontján van egy vertikális ága. Úgy néz ki, mintha valaki mendegélne az utcán, és arról, amit az adott pillanatban lát, képet készítene. Az egyik saroktól a másik sarokig vezető út minden pontján készül egy fénykép arról, amit az adott pillanatban látunk. Lehet, hogy ez nem minden egyes írásra igaz, de az írások többségére igen. Utána lehet nézni, ezek a reflexiórétegek így követik egymást, és sokszor szerteágaznak. A lineáris vonal, hogy honnan hova tartunk, nem adja meg magát könnyen.
A három könyv egységességéről és a jövő esélyeiről személy szerint azt mondanám, hogy ez a nézőpont garancia a folytathatóságra. Egy hihetetlenül szilárdan gondolkodó valaki leképező-metódusa, ami ezekben az írásokban megnyilvánul, és bármikor érvényesíthető. A szerző maga ilyen. Nem az irodalmi korszak, amihez így vagy úgy lehet viszonyulni. Németh Gábor valahányszor leül írni, ezt a fajta metódust fogja alkalmazni. Jószerencse és kedv kérdése, hogy fogja-e csinálni, de amikor fogja, megbízhatóan fog működni.
Nagyon örültem, hogy felmerült a becsületesség kérdése, szívesen szoktam az írók mentalitásával mint esztétikai szemponttal előhozakodni, de le szoktak inteni, hogy nem idetartozó szempont, pedig idetartozó. Van egy olyanfajta klasszikus nézőpont, ami egy bizonyos írói attitűd alapeleme, nevezetesen az igazmondás és a pontosság igénye. Nagyon sok írói magatartásban nem ez áll az első helyen, hanem az olvasmányosság, a poén. Nem minden írónak az a legfontosabb, hogy minden pillanatban igazat mondjon, pontos legyen, amit megfogalmaz, hanem hogy szellemes legyen. Igen jó írók nagy százaléka az édesanyját is eladná egy jó poénért. Ez stilárisan is igaz. Semmi gond nincs ezzel, remek dolgok születnek ebből. De Németh Gábornál nem így van, nála az igazmondás már-már vérre menő igény, és mint attitűd külön értékként jelenik meg. Ugyanezt az igényt én garanciának tartom a jövőre nézve.
Az íróságról, az állandó írói reflektáltságról megjegyezném, hogy mint mondtuk, Németh Gábor erősen gondolkodó hajlamú író, de iszonyatosan fontos neki, hogy a mondatai jók, nyelvtanilag tökéletesek legyenek. Nagyon tud magyarul. Hajszálpontosan, tisztességesen megírt, magyar, jó mondatokat ír. Ritkán lehet észrevenni, ami egyébként minden alkotó embernél előfordul, hogy kibiccen a szöveg. Ő mintha minden egyes szót végiggondolna.

MOLNÁR GÁBOR TAMÁS: Szóba került egyrészt a történetek szétforgácsolása, másrészt viszont a képszerűség, ami szerintem jellemző erre a prózára. Nyilván nem minden darabban, de főleg a középsőben, A Semmi könyvéből címűben éreztem, mintha filmszerű kameramozgás lenne gyakorta benne leképezve, oly módon, hogy magának a mozgásnak az iránya nem tökéletesen végigkövethető. Rövid képsorozatok egymástól elválasztva, snittekkel szétvágva követik egymást. Ezek a kimerevített képek - nem valamiféle elbeszéltség vagy történetszerűség -, a képszerűség lenne az, amire a szöveg ráutal. Efelől tudnám értelmezni a kötet címét is, az Elnézhető látképet. Kézenfekvő, hogy magában a címben is van kétértelmű, egyrészt ezeket a képeket szeretjük elnézni, ugyanakkor, ha csak a képet nézzük, elnézzük a dolgot. Ha csak a képi oldalára összpontosítunk, valamit elvétünk a szövegekből. Másfelől viszont úgy követik egymást a képszerűségek, hogy nem oltják ki egymást, hanem átmegyünk egyikből a másikba.
Egyetértenék Margócsy tanár úrral abban, hogy azok a legsikeresebb darabok a kötetben, amelyek egyféle megoldással vagy egy szinten próbálják meg a jelentéskioldó műveleteket végrehajtani. Én sem mindig éreztem szerencsésnek a direkt kiszólásokat, sokkal inkább azt, amikor a történet a történetet vonja vissza, vagy a kép a képet viszonylagosítja, és így mutat rá az irodalmi jelentésképző módok viszonylagosságára.
A harmadik, ami ehhez kapcsolódik: szóba kerültek lehetséges művészet- vagy irodalomtörténeti viszonyítási pontok. Nem tudom, mennyire legitim, de az első két darab esetében Calvino utazóregénye jutott az eszembe. Egyrészt az olvasó megszólítása miatt, amelyben játékos irónia fedezhető fel. Az első kötetben végig önözi a nem konkrét, de valamiféle teremtett olvasót a szövegben. Aztán valahol jön egy tegező gesztus, bocsánatot kér amiatt, hogy hirtelen tegeződött. Ez a párhuzam fölerősíti az ellentmondást vagy ellentétet, hogy lehet-e eltekinteni az önreflexív kiszólásoktól, illetve alul- vagy fölülmúlható-e az irodalom.
Szó volt az írások filozofikus karakteréről is. Tudniillik fönnáll annak a veszélye, hogy ha nagyon komolyan vesszük ezeket a kiszólásokat, illetve konkrétan a szerzőnek tulajdonítjuk az összes önreflexiót, úgy múlja alul vagy fölül az irodalmi konvenciórendszert, hogy áthelyeződik egy másik, hasonlóan szilárd konvenciórendszerbe, tudniillik értekező próza lesz belőle. Tehát ha minden kiszólást szó szerint veszünk, lényegében ugyanolyan státusa lesz a szövegnek, mintha esszé lenne. Ezek a kiszólások egy az egyben értelmet adnak annak, ami történik a szövegben. És akkor visszajutunk az avantgárd paradoxonhoz, hogy jelentést ad annak, miért nem ad jelentést a saját szövegének.

MARGÓCSY ISTVÁN: Kapcsolódnék ahhoz, amit a címről mondtál, de hallok bele más értelmezést, az elnézés és megbocsátás jelentését. Megbocsátható látkép ez. Viszont ennek kapcsán megemlíteném, hogy ugyan szeretem Orosz István grafikáit, nem érzem Németh Gáborhoz illőnek a műveit. Éppen azért, mert Orosz egy barokkos relativizmusban játszik el csali képekkel: ha innen nézem, ilyen, ha onnan, olyan a kép. Míg Németh írásainak sokkal radikálisabb - Ritához kapcsolódom - egyenességét érzem, sokkal határozottabban valami lényegeset kimondó gesztust hallok ki a szövegekből. A képek a kimondásnak éppen a csalfaságát és relativizmusát mutatják be, hiszen lehet a lábam is, lehet egy szikla, végső soron a szikla olyan, mint a láb. Németh nem ezt mondja erős gesztusszövegeiben, hanem hogy valahol meg lehetne ragadni a világ lényegét, csak ennek a hagyományos módszerei már látványosan csődöt mondtak, ezért az összes eddigi gesztus felülbírálásával, elnézhető módon alulmúlásával kellene mégis megkísérelni ugyanazt. Ezért érzem nagyon avantgárdnak, neoavantgárdnak ezt a könyvet, mert utoljára még egyszer - jönnek még majd mások utolsónak - nekiveselkedik, kineveti önmagát is, de nem hagyja abba, és végigkísérletezi, hogy mit hogyan lehet megcsinálni.
Ugyanakkor vitatkoznék Ritával. Egyáltalán nem gondolom, hogy Németh a szó hagyományos, mindennapi értelmében igazmondó juhászlegény lenne, hiszen a mondatai önmagukban soha nem törődnek a referenciális igazságfaktorral. Hiszen éppen ettől ír le rendkívül szellemes, érdekes, paradox állításokat, amikor a második mondat megcáfolja az elsőt, kicsavarja, a harmadik pedig kijelenti, hogy az egész idézet volt. Időnként - nem vonva kétségbe, hogy kitűnően tud magyarul - ő is hülye szóvicceket gyárt, nagyon helyesen, sőt tiszteletre méltó módon, de a hülye szóvicc esetében az egyszerű igazmondás kérdése elesik. Mert pontosan arról van szó, hogy egy mondattal, gesztussal nem lehet igazat mondani. Mert csak az egész mű vonatkozhatik valami igazságegészre, amelynek tárgyi referencialitása megragadhatatlan. Nyelvileg is, hát ha van valami lelki konkordanciánk, esetleg valami stimmel, de csak az egész az egésszel hozható parallelbe. Éppen ettől van az a nagyon érdekes játék, amit az előbb az eleven hal kapcsán említettem, hogy a tézis és a tézis teljes kifordítása ugyanabban a gesztusban rejlik. Ezért van Németh szövegeinek erős száraz feszültsége. Időnként teljes mértékben fogalmiságot sejtet, máskor pedig a fogalmiságot ugyanolyan teljes mértékben kineveti, kifordítja, időnként a fogalmiságot képbe fordítja át, és a következő bekezdésben kétségbe vonja ennek a képnek az optikai, vizuális lehetőségét is. És ez a nagyfeszültség mozgatja az egészet, ez a szövegek legnagyobb értéke.

ABODY RITA: Sokszor említettük már Gábor mondatát, hogy az irodalom olyasvalami, amit "alul kell múlni". Szellemes mondat, de azért nem szeretném, ha túlzottan szó szerint vennénk. Mert vicc is Gábor részéről. Ő annak az írógenerációnak a tagja, amely az utolsó hívő írógeneráció, akik az irodalmat mint olyat halálosan komolyan veszik, és magának az irodalomnak érdekében írnak, semmi máséban. Ebben a generációban még voltak emberek, akiknek az írás nem az érvényesülés, a szocializáció eszköze volt, hanem egyszerűen minél jobb szövegeket akartak létrehozni. Ezeknek az írásoknak még van tétje. Van bennük egy olyanfajta felelősség, ami később kikopott a prózából. A fiatalabb generációknál ez a fajta felelősség ritkábban lelhető fel. Nem szeretném azt mondani, hogy ez az üdvösség egyetlen útja, mert sok útja van. De olyan valami, amihez mint attitűdhöz én személy szerint kifejezetten vonzódom.

ÁGOSTON ZOLTÁN: Egyetértünk abban, hogy ezeknek az írásoknak egzisztenciális tétje van, ezért is szeretnék visszakapcsolódni és illusztrációt hozni Rita mondatára, amely szerint legyintenek, amikor a moralitással foglalkozik az irodalomban. Egyrészről felidézném Bán Zoltán András kritikáját: Az Üresség könyveiből címmel közölte az akkor fiatal prózaírókról a Holmiban. Az egyikük Németh Gábor volt, és A Semmi könyvéből című kötete emelte be ebbe a körbe. Bán megállapítja róluk, hogy ez az irodalom semmiféle morális küldetést nem tulajdonít magának, azaz amorális. Emellett ugyanakkor megjegyzi Kunderából kiindulva - aki A regény művészetében írja ezt -, hogy  "az a regény, mely nem tárja föl a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés". Vele szemben azt állapítja meg, hogy Hazainál, Garaczinál, Németh Gábornál, Szijjnél és Csejdynél nincsenek műfajok, pusztán könyvek, szövegek. Mindent leírnak, de nem a megismerés, hanem a regisztrálás, a számbavétel jegyében. A lemásolt világ mint probléma meg sem jelenik e gondolkodás horizontján. Pedig éppen ellenkezőleg: ez az, ami nagyon erősen megjelenik Németh Gábor szövegei horizontján. Erről szólnak a könyvei.
Visszautalok az eleven hal konkrét Wittgenstein-idézetére: a világ nem dolgok, hanem tények összessége. A világ mint probléma abszolút módon jelenik meg, a kérdés, hogy milyen módon lehet bármiféle irodalmi (vagy egyéb) kijelentést tenni az irodalmi konvenció nyomán. Nem az a fontos, hogy a világot ábrázolja, megtartsa, hanem hogy a nyelvi vagy az elgondolható univerzum sokkal nagyobb, mint az irodalom. A lehetséges világok megőrzése áll Németh Gábor előtt, ha tetszik, célként. Az Angyal és bábuban írja, jó példa erre: "Elpusztítjuk a lehetetlent azzal, hogy nem gondolunk rá elégszer. Térdig járunk a valóságosban, cuppog és fogva tart, mint a nehéz sár."

TÓTH KRISZTINA: Erre vonatkozik szintén a 265. oldalon található mondat: "A hárfaművész a tévében, ott tartunk, hogy szinte bármilyen mondat létrejöhet, a világ mint generátor."

ÁGOSTON ZOLTÁN: Erősen érzem ennek a dekonstruktív vagy neoavantgárd elbeszélésmódnak a pátoszát, a prózaírói pátoszát, amelynek az egzisztenciális tétje nem más, mint hogy miként lehet beszélni a világról. (A regény egyébként Kunderánál is a lehetséges világok terepe, ahogy ugyancsak A regény művészetében írja, a létről szól, nem csak a fennálló emberi világról.)
De Rita moralitás-problémájához újból visszacsatolva fontos megjegyezni, hogy nem a civil becsületesség vagy őszinteségre törekvés a kérdés Németh Gábornál, hanem hogy megjelenik-e a művében, valamiképpen formává vagy a forma hiánya által jelzett valamivé tud-e válni a moralitás. A Németh-műveknek megvan az ethoszuk. Egyrészt a kunderai kijelentést Bán túl közvetlenül kötötte a regényhez, másrészt Németh ugyan nem ír regényeket, ám a prózájának az ismeretelméleti kétely, kétségbeesés a forrása. Az Időzített narancsból idézve, melyben a képzeletbeli olvasóhoz szól: "Hozzád beszélek, a végső elkeseredés cinikusnak álcázott hangján". Mindezek határozottan jelölik meg azt a moralitást vagy ethoszt, amit műveiben nagyon is elevennek érzékelek, amiből az egész oeuvre kinő.

A 2003. február 14-én, a Műcsarnokban, a Műcsarnok és a József Attila Kör közös sorozatában tartott beszélgetés szerkesztett változata.  Szerkesztette: Nagy Gabriella.

Bibliográfia

NÉMETH Gábor
Elnézhető látkép
Hanga, 2002

Farkas Zsolt, Kiss Noémi, Marno János, Németh Gábor,  Péterfy Gergely, Szilágyi Zsófia
"Szextett Závada Pál, Szijj Ferenc és Esterházy Péter könyvéről"
Magyar Lettre Internationale, 46, 47, 48

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu