Ez nem igazság. Akkora rossz történt, és csak azért, mert anyu leszedette velem a karácsonyfát. Megkérdeztem, miért ne csinálhatná most az egyszer Julia. - A húgodnak van művészi érzéke, ezért ő díszíti a fát. Te meg leszeded. Nekem a bútorokat kell fényeznem, apád meg Oxfordban van, így aztán csak te maradsz. Miért nem vagy képes egyszer nyafogás nélkül azt csinálni, amit mondok neked?
Ha a felnőttek kérdeznek, akkor azt kell válaszolnod, hogy ’Igen, asszonyom’ vagy ’Nem, uram’, de, ha te kérdezel valamit, akkor ők parancsolgathatnak és visszakérdezhetnek.
Mindegy, fogtam a lingólangókat, és egyesével becsomagoltam őket selyempapírba, és már a karácsonyfaégőt tekertem le, amikor három dolog történt ugyanabban a pillanatban. Egy: az Angyalka lepattant a fa csúcsáról. Kettő: leesett a földre. Három: tényleg fogalmam sincs, hogyan, de valahogy elbotlottam a papucsomban, és rátapostam. Olyan hangot adott, mint amikor valaki elharap egy chipset. Megbillent velem a nagyszoba, mintha földrengés lett volna, és szúrni kezdett a fülem, a szemem és a szám is. - A büdös fenébe! - ismételgettem halkan. Az Angyalka, amit háromszáz évvel ezelőtt készítettek Velencében, most már csak - a büdös fenébe! - egy halom csillogó tojáshéj. Istenhez imádkoztam erősen, hogy tegyen csodát, de kinyitottam a szemem, az Angyalka még mindig szilánkokban volt. Azt mondtam az Ördögnek, hogy megkaphatja a lelkem, ha összeragasztja, de csak kétszer mondtam, úgyhogy nem számít. Anya és apa megölnek. Január tizenkettedikei születésnapom elmarad, az már biztos. Az összes hátralevő születésnapom elmarad.
Az Angyalka törött arca álarcként illett az ujjam hegyére. Messze a távolba tekintett, mint anyám, amikor kiakasztja a ruhát. Vajon megtalálom-e pont ugyanezt az Angyalkát egy régiségboltban vagy az Arany Oldalakban? Hetente 50 penny zsebpénzt kapok, és már huszonnyolc fontom van a bankban. A szüleim talán nem vennék észre, ha egy picikét másmilyen az Angyalka. De Julia biztos, hogy beköpne. Most a szobájában van azzal a hülye Kate barátnőjével. Tanulniuk kellene a buta kamu-vizsgáikra, és ehelyett a Dare!-t hallgatják a Human League-től. Julia az összes szám szövegét megtanulta fejből, Kate-nek viszont az ágya fölé, a plafonra van ragasztva Simon Le Bon, és onnan tekint le rá, mint egy rózsaszín, szőrös pók. Az uptoni punkok lerúgják a fejedet, ha azt mondod, hogy a New Romantics-et, vagy Gary Numant szereted. Pedig nem is gázos, mert halál futurisztikus, és van egy barátja, akit úgy hívnak, hogy „Five”. A slágerlista után az apukám mindig megjegyzi, hogy „Nem bánná, ha az egész társaságot úgy, ahogy van, letelepítenék egy bánya fenekére”. Az Abbát szereti, de mindig azt mondja, hogy „az Abba együttes”, amitől Juliában felmegy a pumpa.
Mindegy, összekapartam az Angyalka maradékait a zsebkendőmbe, és elrámoltam a karácsonyfa alatt sorjázó díszeket a régi komódba. Aztán anya rávett, hogy írjam meg a köszönőleveleket. Köszönőlevelet írni rosszabb, mint duplamatekra menni. Legszívesebben visszaküldeném az összes ajándékot.
Láttam a hirdetésekben, hogy a Superglue mindent megragaszt. Vajon összeforrasztja-e az Angyalkát? Micsoda nyomorúságos, szörnyű titok! Nem is titok, inkább odvas fog, olyan, hogy soha nem esik ki.

Leültem, és elkezdtem olvasni azt, hogy A Rozsdamentes Acélpatkány megmenti a világot, hogy ne gondoljak arra, ami történt, de apám dolgozószobájában megcsörrent a telefon. Van üzenetrögzítője, de mindig elfelejti bekapcsolni. Sokáig csörgött, egy, kettő, három percig, és Julia nem hallotta, mert olyan hangosan hallgatta a Don’t you want me-t. Anya azért nem hallotta, mert a mosókonyhában volt, ahol a mosógép épp a kergebirka-szakaszba lépett. Átvágtam az előszobán. Apa dolgozószobájában mindig hűvösebb van, cigaretta és dossziék szaga. Ezüst Lambert & Butlers-et szív, nagyon szeretem a cigis doboz illatát. A komputerén nincsenek játékok, de meg is ölne, ha hozzányúlnék, mert a gépek nagyon drágák. Amúgy ő is egy fehér táblára szokott írogatni kódnyelven, olyasmiket, hogy: JAN2D*RM L.THOMAS/RE:ORDER Q/44 *B’HAM/MART (!) SW/CORN&PS/’ SW/CORN&PS/’, ami édeskukoricáról és babról szól. Apám az Iceland helyi képviselője, mármint nem az országé, hanem az áruházé. A cégtől jár neki a kakaspiros Rover 3200-as, amit kétévente lecserélnek.
Mindegy, felvettem a telefont, és bemondtam a számunkat. A vonal másik végén egy női hang a kagylóba fújtatott, mintha épp megvágta volna magát. - Nem hallom - mondtam, - és az apukám nincs itt. Aztán elkeseredetten bömbölni kezdett egy csecsemő, a nő meg gyorsan letette a telefont. Biztosan téves volt. Az apukám nem ismer csecsemőket. Az acél asztallapra ceruzahegyező van erősítve. Csak bele kell helyezni a ceruza végét a lyukba, és meg kell tekerni a kart. Szeretem a szagát. Apukámnak csak H-s ceruzái vannak. Én a 2B-set szeretem a legjobban. Forgószéke van, és az állítókarja olyan, mint a Millennium Falcon lézerágyúja. A csövet a kukoricamezőn át a facsemete irányába fordítottam, és miszlikre lőttem az egész tájat a házunk és Malvern Hills közt. Senkinek nem hiányozna az Angyalka, ha valami sokkal rosszabb történne, vulkán törne ki vagy háború, és mindenki éhezne.
Valaki áll a kapu előtt. Lerohantam, kettesével vettem a lépcsőfokokat, és az utolsó nyolc lépcsőt teljes egészében átugrottam.

Morgó azt mondta, hogy az erdei tó jege már olyan vastag, hogy járni lehet rajta. Anyának nem mondtam el, mert megígértette volna velem, hogy nem megyek rá, aztán pedig leellenőrzött volna: „Nézz a szemembe, és mondd, hogy megtartottad az ígéretedet, Jason”. Azt is szokta mondani, hogy a kisfiúk mindig hazudoznak, de a tekintet soha. Ez hülyeség. Simán csak nézel a szemébe, és hazudsz.
Mindegy, azt mondtam, kell egy kis friss levegő, a felnőttek ezt szeretik hallani. Anya megkérdezte, miért haragszom az új fekete anorákomra. Az igazság az, hogy ha felvenném, azt hinnék, hogy valamiféle motoros keménycsávónak képzelem magam, vagy nem is tudom, minek. Azt mondtam anyának, hogy a télikabátom melegebb, és elindultunk. Morgónak sülthús-szaga van, túl rövid nadrágot hord, és a Gilbert’s End végén lakik egy sülthús-szagú házban. A mi házunknak alpesi illatú légfrissítő szaga van. Morgó valódi neve Stuart Moran, és amikor kettesben vagyunk, Stuartnak szólítom, de a nevek kérdése bonyolult dolog. A kemény gyerekeket a keresztnevükön szólítják, Tom Branch például Tom. Az egy fokkal lejjebb állóknak általában valami barátságos beceneve van, Jack Biggs például Bigsy becenéven fut. Ezután jönnek az olyanok, mint amilyen én is vagyok, akiket családnevükön szólítanak. Julia „izé”-nek hív, de az ember saját nővére nem számít, mert minden nővér gonosz, erről nem tehetnek. Alattunk vannak azok a kölykök, akik valami szemétkedő becenevet kaptak, ilyen Morgó. Nicholas Briar-t például „Térdkalácsnak” hívják. Fiúnak lenni olyan, mint a hadseregben lenni. Ha valaki nem képes helyesen használni a neveket és a rangokat, hamar meggyűlik a baja. A lányok gyakrabban használják egymás keresztneveit, és nem verekednek annyit, kivéve Dawn Madden-t, aki eredetileg biztosan fiú, csak valami félresikerült kísérlet során változott lánnyá. Néha én is szeretnék lánnyá változni. Ha ezt elmondanám, az uptoni punkok kinyírnának, és piros spray-vel felírnák a síromra, hogy BUZI. Ez annál is rosszabb lenne, mint ha valaki megtudná, hogy a kerületi lap Eliot Bolivar nevű költője valójában én vagyok. Amíg el nem törtem az Angyalkát, ez volt a legnagyobb titkom. Ha lenne egy kívánságom, azt kívánnám, hogy holnap reggel nagyon öregen ébredjek - mondjuk húszévesen -, és minden gondom legyen a hátam mögött. Még Juliának lenni is jobb, mint tizenegy évesnek lenni. Tavaly nyáron, a tizennyolcadik születésnapján elengedték Tánya night-clubjába Worcesterbe. Egész Európában egyedül Tányának van kripton-lézere. A felnőttek bármit megvehetnek, akkor mennek Alton Towers-be, amikor akarnak, nincs gondjuk rangokra meg szívatásra, mégis mindig panaszkodnak.
Mindegy, a tó felé menet Morgó a karácsonyra kapott versenyautó-modellről mesélt. Délelőtt felrobbant a transzformátora, és majdnem megölte az egész családot. Azt mondtam, írnia kéne Esther Rantzennek az Ilyen az életbe, majd ő ráveszi a boltost, hogy adjon helyette egy nagyobbat. Morgó erre azt felelte, hogy a Tewkesbury piacon vették egy seftestől. Nem vallottam be, hogy nem tudom, mit jelent ez a szó. Morgó is megkérdezte, mit kaptam karácsonyra. Tizenkét és fél fontot kaptam könyvutalványban, de a könyveket szeretni, az is kicsit homokos dolog, ezért inkább azt mondtam, hogy megkaptam az Életjátékot. Az életet jelképező táblán kell végigmenni egy apró Ford Escorttal, és az győz, aki a leggyorsabb, és a legtöbb pénzt gyűjti.
A fákon túlról visongó gyerekzajt hallottunk, akkora ricsajt csaptak, mintha egy egész állatkert elszabadult volna. Az út maradékát lefutottuk. Én nyertem, mert Morgó rálépett egy befagyott traktorkerékre, és elsüllyedt a sárban.

A tó fantasztikus volt, mint egy óriás gleccserforrás, de iszonyúan csúszós, és vagy egy tucatszor eltaknyoltam, mire sikerült egyszer körbekorcsolyáznom. Azt mondom, korcsolyázni, valójában legtöbbünkön csak tornacipő vagy csizma volt. Ryan Badgernek volt egyedül igazi, Olympic márkájú korcsolyája, de ő csak öt pennyért adta kölcsön, bár az igaz, hogy Tom Branch és Keith Saunston ingyért is megkapták. Szlörty azt kiabálta, hogy „Lenn a cici, fenn a segg!” bárkire, aki elesett, de Szlörtynek hiányzik egy kereke, ezért senki nem húz be neki. Mrs. Dendy azt mondta anyámnak, hogy Szlörty túl korán született. Keith Saunston biciklivel is ráment a jégre, és pár pillanatig meg is tartotta az egyensúlyát. Ha felnő, kaszkadőr lesz. Egykerekezni akart, de a canga felröppent a feje fölé, és amikor földet ért, olyan csúnyán elgörbült a kormánya, mintha Uri Geller vette volna kezelésbe. Aztán Nigel Baldwin felvetette, hogy játsszunk Brit Bulldogost a tavon. Amikor Tom Branch azt mondta, „Én benne vagyok”, a dolog eldöntetett. Én utálom a Brit Bulldogost, és az iskolában Mrs. Jekyll be is tiltotta a játékot, miután Sam Lloyd kiverte Oswald Little fél fogsorát és nem is szándékosan. Úgy kellett tennem, mintha én is akarnék játszani, különben nyuszinak vagy stricinek neveztek volna. A mi házunk az új negyedben áll, a gyerekek nagy része viszont a Winnington Gardens-en lakik. A Winnington Gardens-en tanácsi házak állnak egy kis park körül, ami még nyáron is latyakos. A kertek nyamvadtak, nem úgy, mint a mi környékünkön, és a legtöbb kocsi mozgó vesztőhely. A kutyák és a házak nem szeretnek engem. A Winnington Gardens-i fiúk, mint például Ross Wilcox, alig várják, hogy felvágjak valamivel, és belém rúghassanak.
Mindegy, körülbelül húsz fiú, köztük Dawn Madden, állt egy csoportban a tó közepén. Tom Branch és Saunston lettek a csapatkapitányok, Baldwin és Bigsy a másodkapitányok. Aztán válogattak közülünk egyesével, akár a rabszolgapiacon. Én tizenharmadiknak keltem el, kettővel Ros Wilcox után, az utolsó kettő Morgó és Szlörty volt. Tom Branch és Saunston azzal viccelődtek, hogy egymásnak kínálgatták őket: „Nem, legyen a tied mind a kettő, mi szeretnénk nyerni!” Morgó és Szlörty vigyorogtak, de hát mi mást tehettek volna? Baldwin nyerte a fej vagy írást, eszerint mi leszünk elsőnek Bulldogok, és Tom Branch csapata lesz a fogó. A tó két végébe kabáthalmokat raktunk kapufának. A Bulldogok és a fogók szétváltak, egyik csapat a tó egyik végébe, a másik a másikba. Mindjárt kezdődik. Hangosan vert a szívem. Leguggolunk, és azt kiáltjuk: Brit Bulldogok, Egy! Kettő! Három!, és rohanunk üvöltve, mint a kamikázék.
Én azonnal elcsúsztam, és hagytam, hogy a Bulldogok beleszáguldjanak a fogókba. A csapat fele azonnal a jégre került, és ott tekergőzőtt, hogy kicsússzon a fogók markából, mielőtt azok két vállra fektetik, és lent tartják annyi időre, hogy azt mondhassák „Brit Bulldogok, Egy! Kettő! Három!” Peter Schooling és Sam Lloyd összeakaszkodtak és feldöntöttek, de felálltam. Ross Wilcox bemért, és felém tartott, követve a mozdulataimat. Ő a legjobb futó az egész évfolyamban, de nagy, melák srác. Amikor megragadta a kabátom ujját, megfogtam a karját, és akkorát lendítettem rajta, hogy kiszállt a mélyűrbe. Oswald Little egy vacak rugbycsellel rontott nekem - gondolom, igyekszik megtartani maradék fogait. Baldwin bekiabált: - Igeeen, Jacey, ez az! - amikor épp beértem a kapuba. Fantasztikus érzés volt. Figyeltük az összegabalyodott párokat a jégen. A csapatunk harmada foglyul esett. Ezért utálom a Brit Bulldogost: ellenséggé teszi a csapattársakat. Mint a „Testrablók inváziójá”-ban. Mindegy, mi, a túlélők újra rohamoztunk. A második menet természetesen sokkal nehezebb, mint az első, mert sokkal több fogó jut egy Bulldogra, és mindig először a gyengébbekre utaznak. Már bebizonyítottam, hogy nem vagyok nyuszi, azzal, hogy bejutottam a második körbe, ezért, amikor Wilcox, Baz McKay és Dawn Madden rámugrottak, készségesen lefeküdtem nekik. Minél kevesebbet erőlködsz, annál kevesebb bajod esik. Egészen vörös és gyűrött volt a fejük, azon se csodálkoztam volna, ha vérebbé változnak, és elharapják a torkomat. Főképp Dawn Madden. Kegyetlen szeme van, mintha kínai volna, néha eszembe jut, és nem tudom kiverni a fejemből. A zsebemben valami összeroppant McKay térde alatt. Az Angyalka darabkái zúzódtak porrá. Most már a Superglue sem ragasztja össze. Wilcox a levegőbe bokszolt, mintha összejött volna neki a mesterhármas. - Igen, igen, hárman egy ellen, szép munka! - mondtam, mivel a szívem mélyén még Bulldog voltam. Baldwin és Darren Drinkwater szélmalomként hadonászva siklott a fogók tömegébe, de Tom Branch és Bigsy útjukat állták, és Keith Saunston elkiáltotta magát, hogy „egy kupacba!”. A srácokból álló izgő-mozgó piramis egyre magasabb lett, amikor hirtelen láncfűrész hangját hallottuk az erdőből.
Nem láncfűrész volt, hanem Tom Branch bátyja, Stephen, 450 köbcentis Suzuki cross-motorján. A Brit Bulldogost félbehagytuk, mert Stephen a Királyi Flottánál szolgál egy HMS Sheffield nevű fregatton, és megvan neki az összes valaha készült Led Zeppelin lemez, és még kezet is fogott Peter Shiltonnal. Az idősebb srácok a Suzuki köré gyűltek és dohányoztak, meg ilyesmi. Ross Wilcox a karácsonyi szünetben kezdett dohányozni. Az idősebb srácok a Másnapról beszélgettek, az egy atomháborús film. Téli éjszaka lesz, ami ötven évig fog tartani. Amikor elfogy az utolsó babkonzerv, a túlélők egymást fogják megenni, amíg már csak a legnagyobb kannibál marad életben.
- Ha atomháború lesz - mondta Nigel Baldwin, - elkötök egy Pontiac Firebird-öt, felmegyek Birminghambe, és egy toronyház tetejéről fogom nézni.
Ross Wilcox kifújta a cigarettafüstöt, és hozzánk, középrangú gyerekekhez fordult: - Ha nem lett volna Winston Churchill, ti most mind németül beszélnétek. Wilcox csupa baromságot mond, de nem szóltam, mert féltem, hogy a dohányzók az ő oldalára állnának.
Nagyon kellett pisilnem, ezért a fák közé mentem, az elhagyott háznál. Nem mondhatod, hogy „pisilni kell”, mert az gázos, de ha azt mondod, „dobok egy hugyát”, és aztán csulázol is, akkor király vagy. Én nem vagyok túl jó csulázó még, ezért a nyál végiglógott az ajkamon, és összekente a kabátom ujját. A bozóton át beléptem a fagyott erdőbe. Száraz levél reccsent a talpam alatt, a sár kopogósra fagyott. Szeretek ott lenni, ahol nincs más fiú. Földes hó bújt a kis gödrökben, ahová nem ért el a nap sugara. Hógolyózásra nem alkalmas. Ha megenném, szétvágná a számat. Néró üvegszőlőt etetett a vendégeivel, úgy ölte meg őket, pusztán szórakozásból.
Mindegy, egészen az elhagyott ház körüli sövényig mentem, és arra pisiltem, kéz nélkül. A magyalban nem bízhatsz, ahogy a fűzben és a galagonyában sem. Egy zöld harkály ült az egyik kerítéstüskére. Az elhagyott ház vörös téglából épült, és négy ablaka van, mintha egy alsós rajzolta volna. Kéménye is van, de füstöt sosem látni felette. Minden ház fej, és általában az ablakok a szemek, de az elhagyott háznak nem lehet a szemébe nézni. Szarkák ülnek az ereszén. Épp azzal foglalkoztam, hogy a pisivel felrajzoljam az aláírásomat a fagyott földre, amikor meghallottam, hogy kinyílik a kertkapu. Egy öregasszony állt ott és engem bámult.
- Bocsánat - szabadkoztam, és gyorsan felhúztam a sliccem, pedig még nem is végeztem. - Nem tudtam, hogy itt laknak - mondtam, és felkészültem a legrosszabbra. Az anyám lemészárolna bárkit, aki a kertjébe pisil.
De az öregasszony csak bámult, rosszindulatú, savanyú néni a fekete-fehér időkből. - Mit tudsz te? - Az arca ráncos volt, mint a túlsavanyított uborka, a hangja ecetes. - Mi, a testvéremmel ebben a házban születtünk. És sose mentünk sehová. - A torka ugrált, mint a pulyka nyaka. - A tavi fiúk egyike vagy, igaz? Felébresztettétek a testvéremet. Nehéz természete van, egyik nap él-hal a gyerekekért, máskor üvöltve dühöng.
- Ӆ sajnálom.
- Azt fogod csak sajnálni, amikor beszakad a jég. Tudod, hány gyerek van odalent most? Tizenegy. És mind nagyon sajnálja, hogy odakerült. Matthew Phipps, a hentes fia, ő volt az utolsó. Még egy, és kivan a tucat.

Ebédre halrudacskákat, krumplit és kelbimbót ettünk kecsöppel. A kelbimbótól púznom kell, és bebüdösítem a házat, de anya ragaszkodik hozzá, hogy megegyek ötöt. Addig verem a kecsöpös flakon fenekét, amíg egy nagy pacni a bimbóra nem pottyan, az elveszi az ízét. - Apa? - szólítottam meg.
- Igen? - kérdezte, az én hanglejtésemet utánozva.
- Ha az ember beesik a jég alá és megfullad, mi lesz a testével?
Apa sokatmondóan tekintett anyámra. - Miért kérdezed?
Ha elég részletet zsúfolsz a kamuzásba, történetté válik. - Az Északi-sark kalandoraiban valaki belezuhan a jégbe, mert Hal Hunt legyőzi, és teljesen belefagy. Aztán 2727-ben egy idegen faj találja meg, és kiolvasztják…
Apám felemelte a kezét, hogy álljak le. - A teste oszlásnak indulna, és a halak felfalnák.
- Clive - szólt rá anyám rosszallóan. - Jason kérdezett valamit.
- Izé gusztustalankodik - nyafogott Julia. - Csak a gusztustalankodás kedvéért.
Nem törődtem vele. - És a pisztráng meg a tőkehal is megesz, nem csak a piranha meg a cápa?
- Ühüm - mondta apám, és pontosan öt felé vágta a halrudacskáját. - Az összes kis hal odaúszna, és sivalkodnának, hogy „Én is kérek! Én is kérek! - és addig lakmároznának szegény kis testedből, amíg nem maradna belőle semmi.
- Arra gondoltam - váltott témát anyám - hogy mégis inkább a „Zen” árnyalatot választanám a vendégszobához. A „Snowdonia” picikét túl világos egy déli fekvésű szobához.
Apám rápillantott, olyan csúnyán, ahogy mostanában szokott. - Nem várhatnánk még egy picit a festéssel, addig, amíg kicsit melegebb lesz, és legalább ki lehet nyitni az ablakot?
- Lemehetek? - kérdezte Julia.
Anya a homlokát ráncolta. - De hát karamellpuding van utána.
- Eszem egy almát. Be kell fejeznem a polgárháborús részt.
- Akkor már inkább azt mondd, hogy nem vagy éhes.
Apámnak eszébe jutott valami. - Nem mentél be a dolgozószobámba ma reggel, Jason?
A nővérem megállt az ajtóban, és figyelt. A felnőttek nem szoktak a gyerekekkel blöffölni, kivéve Mr. Prossert, az igazgatónkat, aki az egész világot gyűlöli. Julia szerint otthon vicsorogva sértegeti a fürdőszoba-tükröt.
- Az igazat, Jason - figyelmeztetett anyám.
Biztosan benne hagytam a ceruzát a ceruzahegyezőben, amikor Morgó megjelent. - De, bementem - válaszoltam, - mert sokáig csörgött a telefon.
- Mi a szabály azzal kapcsolatban, hogy nem szabad bemenni a dolgozószobámba? - az apám néha acélollóként csattog.
- Érdekes - mondta Julia váratlanul.
Apám rámeredt. - Mi érdekes?
- Amikor a múlt héten Izét elvitted Worchesterbe, akkor is nagyon hosszan csörgött a szobádban a telefon. Vagy tizenöt percig. Szó szerint. A végén már muszáj volt bemennem - megőrjített a csörgés, és kezdtem azt hinni, hogy valami baj történt veletek. Felvettem a kagylót, beleszóltam, de a másik fél lerakta.
- Pont ilyen volt az enyém is! - kaptam a nem várt segítségen. - És nem hallottál gyermeksírást a háttérből?
- Hátrább az agarakkal, hohó, ti ketten! - csattant fel apa hangja. - Ha valami majom telefonbetyárkodik, ne vegyétek fel a dolgozószobai telefont. Ha megint lesz ilyen, vegyétek fel, szakítsátok meg a vonalat, és rakjátok mellé. Világos?
Bólintottunk.
- Kérdeztem valamit!
- Igen - mondtuk mind a ketten.
Julia elment, én is szerettem volna lemenni, de nem mertem engedélyt kérni. Anya azt mondta, van egy különleges fütyülés, ami megrepeszti a telefonos zaklatók dobhártyáját, mire apa azt mondta, igen, ennek érdemes lenne utánanézni, de amikor azt mondja: „meglátjuk”, „kiderül”, valójában úgy érti: „felejtsük el”. Szótlanul kanalaztuk a karamellpudingot. Nem is olyan finom, mint ahogy emlékeztem. Azután törölgetnem kellett, amíg apa mosogatott. Bekapcsolta a rádiót, és meghallgattuk az időjárás-jelentést. Éjjel mínusz tizenhat fok lesz Glasgow-ban, a közlekedést nehezíti a fagyott köd, és a hőmérséklet az ország egész területén jóval nulla fok alatt marad, kivéve a nyugati végeket. Apa leszidott, mert a teáskanalakat a desszertes kanalakhoz raktam. Kinézett az üvegesre fagyott gyepre, és akkorát sóhajtott, mintha ő lenne a világ legboldogtalanabb férfija. A sufni ereszéről jégcsapok lógtak. Fogadjunk, hogy Morgóéknál összevissza pakolják el az evőeszközöket.

Senki nem volt a befagyott tavon. Azért nem, mert a tévében most adták a Superman 2-t, de én azt láttam a moziban Robin Dukes születésnapján, réges-régen. Superman feladja különleges képességeit, csak hogy ráülhessen Lois Lane ezüstös ágyára. Ki egyezne bele ilyen rossz üzletbe a valóságban, de komolyan? Az időt is vissza tudta fordítani.
Mindegy, ott csúszkáltam nyolcasokban, és fénykardommal kaszaboltam a nukleáris tél settenkedő árnyait. A januári erdő zajosabb, mint az ember gondolná. Varjak kárognak kelletlenül, mint a szórakozott emberek, akiknek nem jut eszükbe, miért mentek fel az emeletre. Törékeny ágak nyikorognak, mintha műanyagból volnának, gallyak roppannak, a farmerek puskái ropognak, és visszhangzanak mérföldekre, mint a becsapott ajtók. Vajon nem zavarja-e a tizenegy gyereket, hogy a sírjukon korcsolyázom? Szeretnék-e, ha még többen beesnének? Vajon hiányzanak-e nekik a szüleik? Gondolom, attól függ, milyen szüleik voltak. Körülnéztem, nem leselkedik-e valaki, lefeküdtem, és a jégre szorítottam a fülem. Nem hallottam semmit, de észrevettem, hogy a jégbe olyan buborékok vannak belefagyva, mint a puffasztott rizsszemek a csokiban. Lehet, hogy lélegzetbuborékok? Egy-egy szónyi levegő? Ha a jég felolvad, vajon előjönnek-e a fiúk szavai? Egy fogoly szelte át a tavat, a szárnyát csattogtatva. Az égbolt krémes félhomályban derengett.
Felálltam, de kicsúszott alólam a lábam, és a bokacsontom csattant a jégen. Egy repedés sziszegett végig a befagyott tavon, ahogy a meleg italba dobott jégkocka sziszeg, és a fájdalom szilánkjai felcsaptak a középső ujjamig és az államon át a fejem tetejéig. Az ember érzi, ha komoly sérülést szenved. Ez nem az a gyorsan elmúló fájdalom volt. A komoly fájdalom csak fáj és fáj. Félig kúszva, félig csúszva igyekeztem kijutni a partra. A bal lábam helyén csak fájdalom volt, és nem tehetek róla, de sírtam is egy kicsit. A nagyfiúk is sírtak volna. Fényszórók villantak be a fák közt a főútról, de az út fél mérföldre húzódott, a hold közelebb volt. Igyekeztem kiverni a fejemből a „gonosz” szót, de van annál egy ijesztőbb szó is: „örökkévalóság”. Ha az örökkévalóság elkap, akkor többet nem ereszt.

A nem-elhagyott ház ajtaján csüngő kopogtatóról jégcsákány jutott eszembe, ahogy beleszakít a jégbe, és szilánkokat spriccel szét. - Bocsánat - lihegtem. A fájdalom mindent valahogy víz alattivá tett. - Megsebesült a bokám.
- Látom.
- Telefonálhatnék az apukámnak, hogy jöjjön értem kocsival?
- A testvérem és én nem szívleljük a telefont. Autók ide nem tudnak bejönni az útról. De a bokádon segíthetek, ha akarod.
- Tessék segíteni.
Odabent hidegebb volt, mint kint, és borongós, mint valami óceánárokban. Az ajtó reteszei a helyükre csusszantak, miután beléptem. Az előszoba túlsó végében homályos téglalap derengett. - Menj csak arra - nyekeregte, - én is tüstént utánad megyek. A padlót simára járt kő borította. A falnak támaszkodva bicegtem, minden lépésnél a fogamat csikorgatva a fájdalomtól. Meredek falépcső kanyargott fel a sötétségbe. Látszott a leheletem. Az előszoba nem akart véget érni. Süllyedtem. A fájdalom kábító kése minden lépéssel beljebb siklott.
A szobában penész és dohos papír szaga terjengett. Réges-régi dolgokkal volt telezsúfolva. Üres papagájkalitka, mángorló és óriás ruhásszekrény. A villanykörte olyan gyengén világított, hogy a dolgoknak alig volt körvonala. Tévé nem volt, se magnó, se könyvek, se semmi új meg elektronikus dolog. A falat csokis-keksz színű tapéta borította, melyet vaníliaszín sávok csíkoztak, és nagy hólyagokban hámlott. Kis gázláng sziszegett kéken, de a szoba attól még párás volt és hideg. A kandallópárkányon üveghattyúk úsztak. Nagy növények imbolyogtak apró cserepekben, sápadt, vak gyökereik kibuggyantak az edény szélén. Mennyire hideg van! Megfeszítettem az izmaimat, és leereszkedtem a kanapéra, majd igyekeztem olyan testhelyzetet találni, amelyben kevésbé fáj a bokám. Aztán megjelent a néni egy gyöngyfüggönyös ajtónyílásban, egyik kezében egy porcelántállal, a másik kezében egy mosolygós bögrével. Leült mellém egy székre. - Vedd le a zoknidat. - A tálban valami trutyi volt, amit a lüktető bokámra kent. - Lenmagolajos borogatás, elmulasztja a fájást.
- Csikiz - mondtam, és a karomat dörzsöltem, hogy ne fázzak.
- Még el sem kezdődött, és már vége is - mondta, miközben a bokám lassan eltűnt a trutymó alatt. A borogatás megszáradt és olyan lett, mint a takony. - Minél kevesebbet ficánkolsz, annál kevésbé fáj - mondta, és a kezembe nyomta a mosolygós bögrét. - Idd meg ezt.
- Olyan szaga van, mint a pénznek.
- Inni kell, nem szagolgatni.
Egy hajtásra kiittam a bögrét, akár a bizmutkását, hogy ne érezzem az ízét.
- A testvére itthon van?
- Hol máshol lenne, Matthew? Csendesen, mert még meghallja.
- Nekem nem Matthew a nevem - mondtam. Képtelen voltam tovább ellenállni a vacogásnak és a keserűségnek. A fura az volt, hogy amint feladtam a küzdelmet, kicsit megmelegedtem. Megpróbáltam elképzelni a családomat, amint a nagyszobában ülnek, és a Paul Daniels Magic Show-t nézik, de az arcuk valahogy nem stimmelt, mintha egy kanálban tükröződnének. Süllyedni kezdtem, könnyű spirálban, mint a madártoll a levegőben.

Ott ébredtem a néni ráncos kanapéján. Az órám megállt hét óra öt percnél vagy tizenkettő harmincötnél, a szobában nem volt annyi fény, hogy megállapíthassam. Ha már másnap reggel van, akkor biztosan rendőrkutyákkal kerestetnek. Amikor pedig rájönnek, hogy nem is raboltak el, csak elszunyókáltam az elhagyott házban, Mr. Prosser az egész évfolyamnak elmeséli, és mindenki rajtam fog röhögni, és még Morgó és Szlörty is előttem fog elkelni a csapatválasztáskor. A fene egye meg, tudtam, hogy menni kellett volna. Csupasz talpam leért a kőpadlóra, és eszembe jutott a bokám. Közben meggyógyult. Először csak köröztem a lábammal, aztán ráhelyeztem a súlyomat - és épp csak egy kis nyilallást éreztem. Elővettem a zsebkendőmet, hogy letöröljem a borogatást. Az Angyalka pora hullott ki a zsebemből. A csillogó por úszkált a sűrű levegőben. Felvettem a zoknimat és a cipőmet. De hová lett a néni?
- Hahó!
A gyöngyfüggönyön át bekukkantottam a csupasz konyhába. - Hahó - próbálkoztam. - Van itt valaki? - Tettem egy próbát a hátsó ajtóval. Be volt zárva, és még lábtörlő sem volt, ami alatt kulcs lehetett volna. Visszamentem a szobába, és észrevettem, hogy a papagájkalitka le van takarva valami bársonyruhával. Végigmentem az előszobán a bejárati ajtóig. Az is be volt zárva, a felső reteszt ráadásul fel sem értem. - Hahó - kiáltottam fel a lépcsőn. - Most már haza kell mennem! - Tengernyi csend. Felvonszoltam magam a nyikorgó lépcsőn. Ujjheggyel megsimogattam a kilincsgombot. Kopogtam és vártam. Semmi. A kilincsgomb hidegen simult a tenyerembe, mint egy hógolyó.

A deres üvegen át a hold foszlányai derengtek, a tizenegy fiú is így láthatja. Ott volt a néni egy kockás takaró alatt. A fogsora ott volt mellette az éjjeliszekrényen egy pohárban. - Hahó - remegett a hangom, - most már haza kell mennem. - Semmi válasz. Átvágtam a szoba girbegurba padlóján. A szoba mintha összement volna, amióta beléptem. A néni olyan csendes volt, mint a nénik a sírban. Lehet, hogy halott. A szája helyén sötét gödör, és aszott luk a szeme. Ha meghalt, hívnom kell a mentőket. Talán kifeszíthetnék egy ablakot. Elmegyek egy telefonfülkéig, a templomhoz vagy a kocsmához. De mi van, ha azt mondják, hogy én tehetek róla? Az idő múlik. A légcsöve megduzzad, ahogy a lélek kimászik belőle. Figyelem. Hófúvás zihál a szájüregében, néma üvöltés. Megáll a levegőben, nem mozdul.

BART DÁNIEL FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu