SEAN MATTHEWS: Változott-e Önök szerint a brit írók szerepe szeptember 11. után?
A.L. KENNEDY: Jézusom, mi történt szeptember 11-én, nem is emlékszem.
Nem - persze, változott, de nincs „brit szerep”. A média a politikusokat
nem szereti, mert felkészületlenek, mert hiteltelenek, mert nem képesek
a nyílt kérdésre nyíltan felelni, magukat ismétlik, és ezerféle módon nem
mondanak semmit, úgyhogy valaki mást kell keresni. A szakértők általában
nagyon bennfentesek - maradnak az írók, mi nem vagyunk bennfentesek. Nem
húzzuk az időt (csak ha gépelünk), és nincsenek hátsó szándékaink… Persze
az ember szeretne szebb indokot, szeretne értelmes politikai érveket megfogalmazni,
valamiféle integritást képviselni - de nem ezért kérik fel a televízióban.
Másrészt persze a prózaíráshoz szervesen hozzátartozik, hogy az író megteremti
a hősét, aki nem azonos vele, nem azonos az olvasóval, de mégis ugyanolyan
összetett és érdekes, mint az olvasó - márpedig ez a szocio-patologikus,
pszichopata agyberendezésnek épp az ellentéte. Kicsit nehezebb embereket
ölni, ha úgy gondoljuk, hogy éppolyan valóságosak, mint mi magunk. Vagy
szeptember 11-éhez visszatérve: az ikertornyok áldozatainak hozzátartozói
- noha nagyjából mindenki tudta, hogy halottakról van szó - személyleírásokat
függesztettek ki: ez volt ő, ezt szerette, ide járt - az illető életét
mesélték el, mondván, hogy ez az ember is olyan összetett, pótolhatatlan
és valódi volt, mint bárki más, de eltűnt és ez nincs rendben. A próza
is ezen a területen mozog. Az írók erkölcse persze más kérdés, az rájuk
tartozik. De a brit médiában legalábbis igen nehéz szuverén módon viselkedni,
erkölcsi kérdésekben állást foglalni, és ha észreveszik, hogy az ember
ilyesmire készül, biztos nem kérik fel. Közben meg nagyon sok a rossz írás,
támogatják a butítást. A szappanoperát. Holott az emberek nem olyanok,
mint ezekben a sorozatokban, legfeljebb, ha nem ismerjük vagy nagyon távolról
nézzük őket. Akiket szeretünk, akik nekünk fontosak - akikre nem dobunk
bombát -, azok háromdimenziósak, és értelme van az életüknek akkor is,
ha nem szeretjük őket, illetve az megint más kérdés.
SM: Jim?
JIM CRACE: Szerintem szeptember 11. az égvilágon semmit nem változtatott
az irodalomban. Nem ez az első szörnyűség a világon. Csak épp a mi kulturális
égtájunkon történt. Elég arra gondolni, hogy többen haltak meg a Satila
táborban, mint aznap New Yorkban. Többen haltak meg Kelet-Timorban - a
lista hatalmas. És jövőre is tömegek halnak meg, és tavaly is tömegek haltak
meg. Ez nem részvétlenség az USA-ban történtek iránt. De mindig úgy érezzük,
hogy ami Amerikában történik, arra a kultúrának is felelnie kell. Holott
az irodalom szeptember 11. előtt is odafigyelt a komoly kérdésekre, és
ez azóta sem változott. Érdekes viszont, hogyan reagáltak a nagy brit regényírók,
akik mind úgy gondolják, hogy az irodalom magasabb formája az önkifejezésnek,
mint az újságírás. Amikor a világ végveszélyben volt, a regényírók, Ian
McEwan, Jeanette Winterson, Barnes, Amis, „a szokásos gyanúsítottak” mind
az újságíráshoz fordultak. Azt hiszem, ez nagyon-nagyon fontos.
ALK: Persze a lapokban elég nehéz szépirodalmat közölni. Nincs rá platform.
Az újságírás művészibb lett, mindenesetre kevésbé mély, az irodalom kiszorul,
a tényirodalom viszont a személyiségről szól és nem ügyekről, úgyhogy itt
vagyunk a műfajok problematikájában nyakig. A kritikából az derül ki, mintha
az irodalom voltaképp újraemésztett életrajz vagyis tény volna, a tények
viszont képlékenyek és vitathatóak - a holocaust-tagadókat meghívják a
televízióba az áldozatokkal és a túlélőkkel vitatkozni. Nem, ez nem különösebben
egészséges szellemi közeg, ami a tényeket illeti… Ha minden műfajt a legjavával
mérünk, akkor az újságírásnak hallatlan fontos szerepe van, amivel manapság
nem élnek elég jól.
SM: Visszatérve a brit regényírókra… hogyan kapcsolódik Ön Amis, Barnes
és a többiek írásaihoz, politikai véleményéhez, írói szerepvállalásához?
JC: Én nem tekintem magam semmilyen írói közösség tagjának. Mi értelme
volna. Csak az bosszant, amikor újra és újra látom, mennyire vonakodnak
a brit írók állást foglalni. Általában azzal érvelnek, hogy a politikai
nézeteiket beleírták a könyveikbe. Ismerek olyan írót, aki szavazni se
megy. Itt ez a nehezen kiharcolt, évszázados fegyvertény, hogy választójoggal
rendelkezünk, és akkor ez az író azt mondja: „Nem szavazok.” Mert beleírta
a politikai nézeteit a könyvébe. Emögött, azt hiszem, egy téveszme húzódik:
az a 19. századi elmélet, Shelley nyomán, hogy a könyveknek van olyan súlyuk,
hogy megváltoztassák az emberek szívét és gondolkozását. Érti: a szépirodalomnak.
Hogy ügyeket képviselhetnek. - Bizonyos írók esetén még igaz is lehet,
hogy nemcsak olvasóik vannak, hanem szavazótáboruk is. A Fal ledöntése
előtti időkben Oroszországban az íróknak nemcsak olvasóik voltak, hanem
szavazótáboruk is. Ki kereste volna az igazságot a Pravdában, ami mellesleg
igazságot jelent? A 60-70-es években Amerikában ugyanígy voltak a fekete
írók. Vagy a feministák. A melegek. De az előbb felsorolt írók, McEwan,
Amis, Barnes és én is: kik vagyunk mi? Fehér, középkorú, középosztálybeli
heteroszexuális férfiak. Talán van jó néhány olvasónk, de nincs szavazótáborunk.
A hozzánk hasonló írók jobban tennék, ha nem áltatnák magukat azzal, hogy
ha a politikai véleményüket a regényeikbe írják bele, akkor bármi megváltozik.
Ideje lenne, hogy az írók a politikába írják bele a politikai állásfoglalásukat,
és akkor talán felnőne az irodalom ebben az országban.
SM: Mi a helyzet a skót írókkal?
ALK: A skót hagyomány sok szempontból más. Persze az angol regény sem
azonos a londoni regénnyel, ami a regény Barnes- és Amis-féle, politikamentes,
és szerintem eléggé kihalófélben levő meghatározása... Azt hiszem, az angol
nyelvű irodalomra most is és a jövőben is az lesz jellemző, hogy Anglián
kívülről importálják majd Angliába. A skót irodalom viszont, ha van olyan,
nagyon sokféle, nagyon politikus, szinte teljesen baloldali, nagyon aktív
és erőteljesen szóbeli. Sok a fellépés, aminek persze vannak hátrányai
is, halálosan eleged lehet, hogy beleszólnak, halálosan unhatod, hogy felolvasnak,
de mindenesetre másik hagyomány. Nem jobb, nem rosszabb. Talán jobban kötődik
az európai hagyományhoz, talán nem - az biztos, hogy a skót írók több európai
és amerikai szerzőt olvasnak, mint angolt.
SM: Az Ön válogatásában jelent meg nemrég a New Writing 9 c.
kortárs brit antológia,. Volt ekkor alkalma a kortárs irodalom fogalmát
tágítani?
ALK: Nem, ebben Jimhez hasonlítok. Egyszerűen jó könyvet akartam csinálni,
amit az embernek kedve van olvasni. A szerzők jó részét nem is ismertem,
legfeljebb névről. Izgalmas szövegeket kerestem, nem hiszem, hogy a saját
szekeremet toltam. Került bele londoni írás is, de új, nem az a fajta,
mikor valakik házasságot törnek Hampsteadben, aztán elmennek vidékre, ott
még egy kis házasságot törnek, keseregnek, aztán minden remek. Ez megvolt,
nem kérjük újra. De van a kötetben skót írás is, itt szintén el akartam
kerülni a klisét. Sok érdekes nyelvhasználat került be, arab, indiai, ausztráliai,
új-zélandi angol, tájnyelv, például a skóciai dór dialektus. Jól fogadták
a kötetet, mert nem a hivatalos irodalom van benne, hanem megáll a maga
lábán.
JC: Nem Londonnal van a baj - én is londoni vagyok -, nem vagyunk London-ellenesek.
De figyelje meg, milyen volt 20 éve a könyvkiadás, és hogyan fejlődött
azóta. Akkor egy bizonyos Oxfordi-Cambridge-i végzettségű patrióta férfitípus
döntötte el, mit adnak ki a londoni könyvkiadók. Persze remek dolgok is
voltak közte. De például ahol születtem, Birminghamben, a második legnagyobb
brit városban könyvkiadás híján a londoni metropolisz véleményét kellett
kikérnünk. Ma az egész piac szabadabb, nők is vezetnek kiadót, nagyobb
a változatosság. Nem egészséges dolog kizárólag egyfajta könyvet kiadni.
SM: Hogy állnak az olvasással? Mit ajánlanának a közönségnek?
JC: Így is bőven elég olvasnivalójuk van. Én határozott nyűgnek érzem,
ha bárki bármit el akar velem olvastatni mostanában, úgyhogy nem ajánlok
semmit. Van néhány zenész barátom, aki sohasem jár koncertre. Mert nem
hallaná a zenét. Csak a technikára tud figyelni, a vonókezelésre, akármi
légyen is az, és nem a zenére. Máshol keresi a transzcendenciát, nem a
választott mesterségében. Én is így vagyok. 17-18 évesen hihetetlen felfedezéseim
voltak, sosem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat. De elmúltak. Ha
mások írását olvasom, arra figyelek, mi történt írás közben. Az igazi transzcendenciát
a zenében találom meg. Ha könyvet veszek a kezembe, sose regényt olvasok,
inkább a természettudományos, ismeretterjesztő művekben lelem az örömem.
ALK: Önök mindannyian többet olvasnak, mint én. Én iskolás korom óta
próbálom utolérni magam… Mikor végre elolvastam Boccaccio Dekameronját,
gondoltam, remek, ez is megvan, hiszen rajta volt a kötelező olvasmányok
listáján - de hát nem volt valami érdekes 14 évesen, azóta meg nem olvastam
újra, és nem is vágytam rá. De olvastam számos halott fehér pasast, semmi
kifogásom a halott fehér pasasok ellen, némelyikük kifejezetten jól ír,
attól, hogy halott fehér pasasok, nem feltétlenül rosszak.
JC: Nem akarok ünneprontó lenni, de nem a könyv az egyetlen dolog a
világon. Tudjuk jól, hogy akiket szeretünk, azok közül egy csomó mindenki
nem olvas, és nem is fog olvasni soha. Nem az a fontos, hogy olvassanak,
az olvasás nagyszerű módszer a transzcendencia megtalálására, de van más
is, a séta, a tenisz, a főzés, vagy egyszerűen a beszélgetés, az agyagozás,
a zenélés. Az a lényeg, hogy legyen az emberek életében valami, ami fontos
nekik, ami az életük. Roppant kártékony az irodalom szempontjából, ha az
írók elhiszik, hogy a regény az egyetlen előrevezető út. Panaszkodnak,
hogy a regény afféle Hamupipőke-tevékenység, mert a tévé és a mozi legyőzte.
Nem baj, az a lényeg, hogy a próza egészséges. A prózaírás formája úgyis
megváltozik. De nem hiszem, hogy az írott regény valaha eltűnne, hiszen
azt a magányos pillanatot, amelyet magunk alakítunk, mikor a saját tempónkban
olvasunk, a saját képzelőerőnkkel töltjük ki a sok bizonytalanságot a magunk
számára, azt nem pótolja más. De nem érdekes, ha a történet máshonnan jön.
Nem a regény az egyetlen dolog a világon.
SM: Alisonnak van egy weboldala, ahol többek közt válaszol a kritikai
véleményekre. Beszélhetnénk a kritikáról?
ALK: Úgy a második könyvem után lemondtam a kritika követéséről. Nem
találtam tartalmasnak, többnyire untam is. Amúgy is furcsa dolog írónak
lenni, de mikor ezeket a szövegeket olvasod, úgy érzed, áll mögötted valaki,
mindenfélét feltételez rólad, ami nem igaz, nem úgy vagy író, ahogy kellene
stb. Úgyhogy nem olvasom el. Mikor a weboldalt csináltuk, a két utolsó
könyvem kritikáit néztem át, és azt válogattam ki, aminek semmi értelme
sem volt, aki írta, nem olvasta a regényt (ez ma már bevett dolog). Én
nem bánom a rossz kritikát, csak épüljön a regényre. Különben nyegleség,
rossz zsurnalisztika. Sajnos a lapokban sem találok tartalmas szemléket.
Tudományos elemzést egyáltalán nem olvasok. Miért olvasna árverési jegyzéket
egy asztalos? Nem azt mondják el, amire nekem van szükségem.
SM: Jim?
JC: Én elolvasom a kritikát. Számos okot tudnék mondani, miért nem
szeretheti valaki a könyveimet. Komoly okai lehetnek rá. Fel tudom sorolni.
Pontosan tudom, mi a baj a könyveimmel, és hogy egy adott kisebbségnek
miért nem tetszhet soha. Emlékszem viszont a legelső kritikámra, sőt szóról
szóra idézni tudom. Mikor Continent című regényem megjelent, épp valahova
repültem, úgyhogy a reptérről hívtam fel az ügynökömet, aki közölte, hogy
a Sunday Telegraph-ban most látott róla valamit. És csakugyan ott is volt
egy híres irodalmi guru kritikája. Három mondatban. Azt mondja: „A Continent
határozottan szokatlan regény.” Kezdtem dagadni a büszkeségtől. Aztán:„Nem
fog mindenkinek tetszeni.” Kicsit kevésbé dagadtam. Aztán a harmadik sorban
befejezi:„Például nekem sem.” Hát jó, ez volt az első kritikám - és még
tetszik is voltaképp, mert tisztességes, egyenes és nem kártékony. De hát
a kritika olyan, mintha moziba mennél a feleségeddel, a barátoddal, a bátyáddal
meg a szomszéddal. Mindannyian szeretitek egymást, a végén mégis kiderül,
hogy a feleségednek tetszett a film, te ki nem állhattad, a szomszéd szerint
közepes, a bátyádat meg hidegen hagyta. Vagyis nem személyes ügy: nem gyűlölöd
a rendezőt - és erre kell emlékezni akkor is, ha a saját bőrödről van szó.
Úgyhogy elolvasom a kritikát, aztán ha jó, akkor egy hétig emlékszem rá,
ha meg nem, akkor ebédre elfelejtem.
ALK: Az első kritikámra speciel én is emlékszem, mert az állt benne:„A.
L. Kennedy: a kínlódásról - hosszadalmasan” - ami egyszerűen tökéletes.
Készült erről egy felvétel: a kiadóm ragaszkodott hozzá, hogy küldjek fényképet
a borítóhoz, anélkül nem lesz könyv, úgyhogy hívtam egy amatőr fotóst,
aki lefényképezett skót szoknyában egy halom kockás zoknin hátradőlve,
alattam meg a felirat: „A.L. Kennedy: a kínlódásról - hosszadalmasan”.
JC: Az a helyzet, hogy az ember nem engedheti meg, hogy kiboruljon
a kritikán. Mert akkor mi történik? Elkezd igyekezni. És akkor elveszti
a hangját. Ez történik. Nem éri meg a fáradságot.
ALK: Azért az jó volna, bár lehet, hogy ez csak egyetlen ember kívánsága,
ha a kritikák nívósabbak lennének, magáról a könyvről szólnának, úgy általában.
Mert nem hiszem, hogy az olvasó érdekeit szolgálják.
JC: Te elég kemény kritikus vagy magad is!
ALK: Már nem írok kritikát. Abbahagytam, mert kénytelen voltam olyan
könyvekről írni, amelyek nem tetszettek. És nem szeretek lesújtó kritikát
írni. Ha van idő, inkább visszaadom, írjon róla más. De elvárják az embertől,
hogy vitriolos legyen, én meg százszor inkább írok jó könyvről jót, és
szánok rá ugyanannyi időt és szót, ha elmondhatom, ez igen, ez igazán tetszett.
SM: Milyen olvasót képzelnek maguk elé? Ki az ideális olvasó?
JC: Én egyáltalán nem érzékelem az olvasót. Nem az olvasóknak írok.
Ez történt Rushdie-val is, mikor a Sátáni verseket írta. Kérdezték is tőle,
hogy felejthette el, milyen viharokat kavar, ha a Koránból bármit megkérdőjelez.
Jogos is volt, utólag. Csak épp amikor az ember ír, úgy elmerül benne,
hogy el sem hiszi, hogy egyszer befejezi, hát még hogy megjelenik, hogy
kritikát írnak róla, hogy elolvassák, hogy komolyan veszik. Ott van a próza,
ott tekereg, és eszében sincs azt csinálni, amit az ember akar. Úgyhogy
nem gondolkodom olvasóban. Ha találkozom vele, úgyis csalódást okoz. Egyszer
a feleségem vonaton utazott, egy londoni kiállításról jött haza, és vele
szemben egy srác a könyvemet olvasta. Nem volt jól öltözött, elég idegbajos
volt, kihajtotta a könyv gerincét meg minden, de a feleségem erre nem figyelt.
„Hajrá - gondolta -, olvasd csak, ez az én férjem könyve” - aztán mikor
a srác leszállt Rugbynél, úgy érezte, meg kell szólítania: „Tetszik magának?”
Mire a srác:„Hát nem nagyon.” A feleségem okos asszony, nem hagyta annyiban.
„Pedig én úgy hallottam, jó könyv.” „Rosszul hallotta.” Ezek után két kérdés
marad. A kisebbik rejtély az, hogy ez a felföldi gyerek, aki tőlem egy
városra lakik, hogyhogy nem rajongott a könyvemért. A nagyobbik rejtély
az, hogy miért mesélte el ezt a feleségem.
ALK: A barátok sosem számolnak be róla, ha kedvező kritikát láttak
az emberről. De ha valami kellemetlent írtak a könyvről, az biztos kiderül.
„Mi is az a vastag könyv, amit írtál?” Megmondod a címet. „Nem sikerült
valami jól, ugye?” Tudja? Vagy azt mondta a múltkor valaki:„Nem tudlak
éjszaka olvasni, mert akkor hallom a hangod a fejemben, ahogy az ágyban
fekszem.” Szörnyű, nem? De hát ezek mind nehéz kérdések. „Milyen olvasót
képzel el? Hogyan ír egy nő? Hogyan ír egy skót? Hogyan ír egy kékszemű?
Hogyan ír egy jobbkezes?” De hát dolgod van! Írnod kell! Ez a nagy dolog,
és nem tudod kézben tartani. És hiába akarod azt írni, hogy bla-bla-bla...
Nem én akartam írni, hogy bla-bla-bla, hanem a könyv mondta, hogy bla-bla-bla,
én meg csak rohantam utána, hogy „Jól van, jól van, na”, és máshogy kellett
befejeznem. Amikor az ember átírja a könyvet, nyilván azért csinálja, hogy
valahogy megközelíthetővé tegye egy rajta kívül álló személy számára. De
ezt körülbelül ennyire lehet meghatározni.
SM: „Miért ír ön?”
ALK: Ezt én végiggondoltam, mert volt az életemnek egy szakasza, amikor
nem akartam írni, beteg voltam, és ez nagyon magányos elfoglaltság, nem
vezet túl sokféle boldogsághoz. Elkezdtem telefonálni mindenkinek, akiről
tudtam, hogy régóta ír, és még mindig ír, mondván, hogy nem akarom tovább
csinálni, fárasztó, elveszi minden időmet, fáj tőle a hátam - porckorongsérvem
volt akkoriban a kulcscsontomnál, gépelni se tudtam -, mondtam, hogy elég.
És függetlenül a hátterüktől, a stílusuktól, hogy szeretem-e őket, szeretem-e
az írásaikat, egytől egyig azt felelték, hogy úgyse tudok mást csinálni.
Ha ilyen rég csinálod, nem bírod abbahagyni, egy Booker-díjas vagy folytatja,
vagy tönkremegy, nem tudsz mást csinálni. Úgyhogy folytattam. Ezért olyan
butaság ez az intellektuális kényszer, hogy egyetemre kell járni, mert
úgyis csinálod, mert egyik ember fütyül, a másik rajzol, van, aki buborékot
fúj, vannak kiugrott gyilkosok, és van, aki történetet mesél. És hacsak
nem vagy hülye vagy mázlista, és nem kapsz valami jó ajánlatot, akkor ráadásul
ez lesz a megélhetésed is. És ebben sok sikerélmény is van, nagyon jó érzés,
ha kész a könyv. De írni is jó, mert ébren álmodozol - én éjszaka írok,
mert ilyenkor találok ki mindenfélét. És ez a legszebb dolog. Azért fizetnek,
amit már négyévesen is legjobban szerettem. Nem is tudnék ellene tenni.
Ezzel nem azt mondom, hogy írónak születtem, hogy zseni vagyok, hogy mindig
tudtam, hogyan kell írni, hogy nem kellett gyakorolnom, hogy nem lehetek
jobb. Tudja, ez badarság. Csak épp hajlamom van a hazudozásra. Erről beszélek.
Fantáziálok, hazudozom, de szerencsém van: nem vagyok börtönben, van munkám,
és ez csodás. Lehetnék konferencia-szélhámos. Vagy akár politikus. Árulhatnék
autót. Lenne más lehetőségem is ezzel az adottsággal, de én a regényíró-csalást
választottam.
SM: Jim?
JC: Én az íróval kapcsolatos romantikus elképzelésekbe szerettem bele
úgy tizenhét éves koromban. El is múlt volna ez, ha nem győz meg két élményem
is, hogy írónak lenni nagyon-nagyon egyszerű és egyáltalán nem fáradságos.
Egy amerikai lapban megtaláltam Jack Kerouac képét, ott állt kockás ingben,
nagyon jóképű volt. Gondoltam, én is szeretnék jóképű lenni kockás ingben.
Szóval ott állt a kockás ingében (nekem az Úton óta már amúgy is afféle
dolmen volt), a kezében meg az Úton kéziratát tartotta, azt a 35 méter
hosszú tekercset - amit mellesleg nemrég adott el egymillió dollárért -,
amit a felirat szerint egy lendületből írt meg 21 nap alatt. Gondoltam,
ennyit én is áldozhatok a dologra, akkor is megmarad a nyári szünidő fele.
A másik élmény film volt egy íróról, a Doktor Zsivágó, Borisz Paszternákról.
Volt abban egy jelenet, amikor Borisz Paszternák és Julie Christie egy
hatalmas kastélyban száll meg valahol Szibériában. És az éjszaka Borisz
szerepében Omar Sharif nem tud aludni, és lemegy a bajusza után a nappaliba,
leül egy XIV. Lajos korabeli íróasztalhoz, és kinéz az éjszakába, a szarvasokra,
a hóra, a csillagokra és a nárciszokra. Aztán a pennáját bemártja az antik
tintatartóba, az értékes pergamen fölé hajol, és egy paca vagy egyetlen
áthúzás nélkül négy és fél másodperc filmidő alatt megírja élete legszebb
versét „Laurához”. Aztán fölmegy és szeretkezik Julie Christie-vel. Arra
gondoltam, ezt én is meg tudnám csinálni. Úgyhogy el is szántam magam,
csak még az a gondom volt, hogy a magam hátterével énnekem politikus írónak
kellett lennem. Észak-Londonban, ahol felnőttem, az irodalomnak nem volt
nagy rangja, de a politikának igen. Olyasmi akartam lenni, mint Steinbeck
vagy Orwell. A tragédiám csak az, hogy ahogy írtam ezeket a politikus könyveket,
nem tudtam, mi lesz a mondat vége. Azt meg még kevésbé, hogy mi lesz a
következő bekezdésben, vagy mi lesz a könyv vége. Görgettem fölfelé a követ,
de nem ez volt a természetes hangom. Már a negyvenes éveimben jártam, amikor
kiderült, hogy az én hangom a mágikus realizmus, a fabulizmus. Akkor aztán
elkezdtek folyni a könyvek. De azért ott áll a tizenhét éves kori énem,
ott áll a szoba sarkában, és fintorog az én burzsoá, átpoetizált, metaforákkal
megvert könyveimen. Csak az a baj, hogy az embernek azokkal a lapokkal
kell játszania, amiket osztottak neki. És nekem nem olyan lapokat osztottak,
mint amilyeneket tizenhét évesen elképzeltem.
(2002 június)
MESTERHÁZI MÓNIKA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu