Manu maga a megtestesült gyengédség és kedvesség: egyszerűen ilyen volt a természete. Milyen puha a hangja, a mozdulatai! Elhalmozott érzékeny figyelmessége jeleivel, bőségesen kárpótolva így múltbeli szenvedéseimért (és az eljövendőkért is). Szívesen elolvastam a napilapokat, de későn keltünk, és csak délután mentünk le beszerezni őket: véletlenül derült ki, hogy félretetette nekem. Megajándékozott a vízisport-centrum húsz órára szóló szörfbérletével. Ő kelt fel elsőnek, reggelit készített, megvajazta nekem a kenyeret. Hogy is kételkedhettem volna szerelmében! Már az első napon rám bízott egy bankjegyekkel tömött kis tasakot. Soha életemben nem láttam még annyi készpénzt: én oszthattam be mindaddig, míg a készlet tartott.
Többféle boldogság létezik. Mikor először szöktem meg Manuval, boldogságom valósággal időn és téren kívülre vetett. A tökéletes, hatalmas és örök szerelem bolygójára kerültem. Most viszont már két lábbal jártam a földön, és jól tudtam, hogy boldogságom a körülmények függvénye. Ez a boldogság tulajdonképpen jóval mélyebb volt, mint mielőtt erőszakkal szétválasztottak minket. Manu jobban, hevesebben szeretett, és én is nagyobb becsben tartottam őt, hiszen egyszer már elvesztettem. Most már értettük a módját, hogyan szerezzünk örömöt magunknak és egymásnak. Nem féltem, hogy újra elveszíthetem, de megértettem, hogy nem a szerelem az egyetlen szenvedély, mely az emberekben munkál. Egy szép napon, még ha a szerelem nem hal is el, új vágyak, új szükségletek állhatnak elő, melyekkel éppúgy számolni kell. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy szerelmünk mindezeket túléli majd: bizakodva néztem e kikerülhetetlen küzdelmek elébe, amelyek egy napon úgyis eljönnek, és amelyeknek köszönhetően sikerülhet elkerülnünk az unalmat, belőlük szőve meg szerelmi történetünket. Ám egyelőre még élveztük nyarunkat, jócskán tartalékolva belőle sanyarúbb időkre. A gyümölcs az eltelt év alatt még jobban beérett: milyen édes is volt Manu!
Augusztus 15-e után egy este, a kávéház teraszán részt vettünk a nap temetésén. A gigászi aranypénz lassan tűnt el a tenger perselyében. Ám a láthatáron koporsószín, komor fellegek jöttek, és elnyelték az alkony végső sugarait. Sötétség borult az égboltra, fogságából még a hold sem menekült. Huszonkét száraz nap után aznap éjjel esett. Másnap visszatértünk Párizsba.
Ahogy megérkeztünk, a korábbi tapasztalatból okulva komolyan számot vetettünk anyagi helyzetünkkel. Manu megtakarított pénze mostanra elolvadt, a maradék húszezer frank nem tart sokáig. Pedig sem én, sem Manu nem kívántunk különösebben nagy lábon élni. A boldogsághoz nekünk mindössze a következők kellettek: egy tágas, csendes hotelszoba fürdőszobával, angolos reggeli, napi két egyszerű étkezés - Manu amúgy is keveset evett, húst meg soha. Plusz némi zsebpénz újságra, mozira, teniszezésre, arra, amit a kávéházakban fogyasztottunk, esetleg időnként némi extra. De a társadalom úgy van kitalálva, hogy ez az egyszerű és rendszeres életmód elérhetetlen luxusnak tűnik. Kiszámoltuk, hogy ha csínján bánunk a kiadásokkal, naponta körülbelül ezerkétszáz frankra van szükségünk, ami havi harmincötezer frankot jelent. Vagyis becsületes, nyugodt életünk fenntartásához majdnem egy hónapra elegendő pénzünk maradt. Természetesen elhatároztuk, hogy munka után nézünk. Szívesen dolgoztam volna esténként valami mulatóban, mint pincér. Addig Manu gyerekekre vigyázhatna. Elkezdtünk az apróhirdetések közt bogarászni. És komolyan elhatároztuk, visszafogjuk a költekezést. Például csak délutánonként járunk moziba, kedvezményes jeggyel. Hetente csak egy-két CD-t veszünk. Nem használjuk a kocsit. De hiszen lehetetlennek tűnt, hogy egy hónapon belül ne találnánk kedvünkre való, jövedelmező munkát!
Nem voltak ezek ostoba elhatározások, csak tartottuk volna be őket kellő pontossággal. De takarékossági intézkedéseink nem húzták sokáig. Párizsban egyébként lehetetlenség lett volna eszerint élni: be kellett volna hunyni a szemünket, bedugaszolni a fülünket, és szépen otthon maradni a szobánkban. Vagy munkával tölteni a napunkat, ahogy a földi halandók döntő többsége teszi. Manu bolondult az apró szeszélyekért, én meg megőrültem érte. Minden pillanatban kínálkozott valami pompás alkalom a költekezésre, és ez nagy sebességgel sodort bennünket a bukás felé. Tudatában voltam a dolognak, mégis képtelen voltam sajnálni a gondolkodás nélkül elszórt pénzösszegeket.
Szeretett mindent, ami jó. Alkoholt szinte sosem ivott, de frissen facsart narancslevei egy vagyonba kerültek. Hat óra tájban teáztunk, és angol édesapja emlékezetére ő ebből kész kis szertartást varázsolt. Úgyhogy csupa roppant előkelő cukrászdába jártunk, vagy éppen egy luxushotelbe, ahol angol tósztkenyeret lehetett kapni. Délben beérte egyetlen szendviccsel, de azt vagy speciális sajtboltból vagy elegáns büféből kellett hozatni. Ősz volt, imádtuk a sült gesztenyét: a körutakon 15 frankba került egy adag, Manu pedig elnyammogott napi két-három zacskóval.
Szerette a szépet is. Bejártuk a butikokat, és órákat töltöttünk a Bon Marchéban: ez volt a kedvenc üzlete. Mindig beszerzett valamit: karperecet, arckrémet, tusfürdőt, zsebkendőt, luxus minőségű levélpapírt vagy legalább pár különleges képeslapot. Bretagne-ban is mindig gyűjtött ezt-azt sétáink alkalmával: kavicsot, fadarabot, kagylóhéjat, ágacskákat, és aztán sokáig fel tudta idézni, hol és mikor találta őket. Párizsban sem lehetett ez másként: minden napot meg kellett jelölni valami különös tárggyal. Itt azonban drágán fizet az ember azokért az apró emlékekért, amelyek a tengerparton ingyen felszedhetők. De ne feledkezzünk meg a virágokról sem, melyeket telefonon rendelt rendszeresen, csak hogy meglepetés legyen a csokor összetétele. A divat természetesen érdekelte, de nem vett semmit. Csak a legexkluzívabb kreációk érdekelték, azokat pedig nem tudtuk megfizetni. Egyszerűen öltözött tehát: három-négy nadrág, ugyanannyi blúz. Igaz, alsóneműje rengeteg volt.
Ugyan miért tettem volna neki szemrehányást? Mit ér az élet, ha már örömöt sem szerezhet magának az ember? Minek a nevében tiltottam volna be ezeket az édes apróságokat? Magam, jóllehet, keveset költöttem, nem tudtam volna megtagadni magamtól a magazinokat, melyeket épp csak átlapoztam, mégis óriási kiadást jelentettek hetente. Szétfolyt kezünk között a pénz. Nekem kellett volna mindent számon tartani, de nem számolgattam többé. Képtelenségnek látszott tervezni, költségvetést készíteni, egy-két apró örömöt feketelistára tenni.
A hotelban töltött tizedik napon elhatároztuk, hogy albérletbe költözünk, hiszen úgy sokkal jobban jövünk ki. Ez az elviekben ésszerűnek tűnő döntés nem sok jót hozott nekünk. Azonnal átköltöztünk egy nagyon kellemes panzióba, kis padlásszobában laktunk a Saint-Martin-csatorna mellett. Manu azt mondta, egy hirdetőújságban találta a címet, úgy tűnt, a véletlen műve az egész. Manunak volt azonban egy bátyja, aki szakács volt, de akiről sosem beszélt nekem. Ez a bátyus merő véletlenségből ugyanabban az utcában lakott, mint mi, és még csak nem is tudtunk róla.
Egy szép napon éppen kocogni voltam, és visszatérve Manut szokatlanul izgatott állapotban találtam: rögtön tudtam, hogy történt valami. Manu elbeszélése alapján a bátyja, akit már hónapok óta nem látott, pontosan akkor ment oda hozzá a kávéházban, ahová újságot olvasni jártunk, amikor én futni indultam. Az idősebb testvér jogán jelenetet rendezett, megfenyegette, hogy értesíti anyjukat, és követelte, hogy a lány azonnal költözzék hozzá. Nagyon feldúlt ez a találkozás, amely hirtelen alapjaiban rendítette meg nyugalmas életünket. Éppen a hihetetlen egybeesésről beszélgettünk, mikor kopogtak az ajtón, és belépett Manu bátyja. Iskaré körülbelül tíz évvel volt idősebb nálunk, Manu rettegett tőle. Én sem fogadtam volna olyan szívélyesen, ha sejtettem volna, miféle bonyodalmakba keveredünk miatta.
Közölte Manuval, hogy szeretne bocsánatot kérni délutáni viselkedése miatt. Afféle testvéri féltékenység hatása alatt mondta, amit mondott, egyszerűen, mert szereti Manut és a javát akarja. Most már azonban látja, hogy tisztességes ember vagyok, és megnyugtatja a tudat, hogy a húga egy ilyen pasassal él együtt. Minden vágya, hogy ezentúl barátok legyünk. Hízelgett nekem, hogy úgy beszél velem, mint férfi a férfival, ráadásul olyan férfival, aki végérvényesen Manuhoz tartozik. Úgy éreztem, a lány is örülni fog, ha jó képet vágok bátyuskája megjelenéséhez. És tényleg felvidult, amikor látta, hogy Iskaré megbékült, és mi ketten szót értünk egymással. Hármasban vacsoráztunk, és pár óra elteltével a fickó már mindent tudott.
Sőt, valószínűleg már azelőtt tudott mindent, hogy elmeséltem volna neki történetünket. Manu nyilván felhívta, mire ő megadta neki az utcájában lévő hotel címét, ahová aztán be is költöztünk. Vagyis a lány hazudott nekem, és előre kitervelték a nagy találkozást. Tudta, hogy bátyja más társadalmi réteghez tartozik, és nem merte volna szóba hozni létezését. Mindennek ma már semmi jelentősége, ráadásul Manu titkolózása akkor is teljesen felesleges volt. Nyugodtan beszélhetett volna a bátyjáról, világosan elmondva, mivel is foglalkozik valójában, minden pontosan ugyanígy zajlott volna le. Könnyedén beleegyeztem mindenbe, ami nem gördített akadályt kapcsolatunk elé.
Manu bátyja ránk tette a kezét, nincs erre jobb szó. Gyengébben teniszezett nálam, de vereségét soha nem ismerte be, és vadul küzdött minden egyes labdáért. Remek meccseket játszottunk, általában győztem vagy szoros eredménnyel kaptam ki. Iskaré sokat járt szórakozni, ilyenkor vele tartottunk, és ez újabb kiadásokkal járt, meghiúsítva szép elképzeléseinket. Amilyen büszke voltam, nem engedtem, hogy közös kiruccanásaink során ő fizessen: boldog együttlétünk legalább egynapi költségét habzsoltuk be tehát fejenként. Ő meg nyilván azt hitte, annyit költünk, amennyit csak akarunk. Már éppen elhatároztam, hogy kissé távolságtartóbban kellene viselkednünk vele, mikor egy gyászos esemény következtében épp ellenkezőleg: még szorosabbra kellett fonnunk a szálakat.

LACKFI JÁNOS fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu