IAN BURUMA: Be kell vallanom, hogy amikor megláttam az identitás szót
ennek a konferenciapanelnek a címében, úgy éreztem, mint a náci vezér,
aki azt mondta, ha a kultúra szót hallom, rögtön a fegyveremhez kapok.
Mert olyan nehéz úgy beszélni az identitásról, hogy az ne legyen üres,
semmitmondó. Tudjuk, hogy mit ért a pápa európai identitáson, és talán
sokan mások is az ő szülőhazájában, akik a kereszténységben látják az európai
identitás lényegét, szerintem helytelenül. Egy másik, ezzel talán ellentétes
felfogás az európai identitásról a felvilágosodás eszméire megy vissza,
az észhez való sajátos európai viszonyulást emelve ki, szemben a világ
más, nem európai régióival. Ezek látszólag egymásnak ellentmondó identitások.
Van itt egy probléma. Európát lehet a kereszténységre vagy a felvilágosodásra
hivatkozva definiálni, de bizonyos értelemben ezek ma inkább definiálják
az amerikai, mint az európai identitást. A mai Bush-adminisztráció furcsa
fúziót hozott létre a felvilágosodás és a kereszténység ideológiája között
abban az értelemben, hogy amit az amerikaiak ma Irakkal csinálnak, az egy
sajátos szemszögből a felvilágosodásra jellemző vállalkozás, amennyiben
univerzalista megoldásokat próbál ráerőltetni a lokális viszonyokra, méghozzá
mindezt Isten nevében. Ha tehát a kereszténységgel és a felvilágosodással
akarnánk meghatározni az európai identitást, az inkább jellemző ma az amerikaiakra,
mint Európára.
Az európai identitás, vagy inkább identitások esetében könnyebb
Európára jellemző törésvonalakat találni, semmint olyasvalamit, ami harmonikus,
átfogó egész.
Szeretnék idézni egy szerintem nagyon fontos műből, amelynek az a címe,
hogy Das Gesicht der Niederlaende (Hollandia arca), azt hiszem, 1943-ban
jelent meg, méghozzá a birodalmi komisszár megbízásából. Egy SS-katona
állította össze, Ernst Laufshaeuser, nem valami nagyon ismert intellektuel,
ezt hozzá kell tennem. De nagyon érdekes dokumentum, mert SS-tisztek készítették,
akik Hollandiában állomásoztak a megszállás idején. Fekete-fehér fotók
vannak benne, holland nők népviseletben, csatornaparti házak Amszterdamban,
parasztok Kelet-Hollandiában, ilyesmi. Azt csinálja, nem kimondottan propagandisztikus
módon, hogy megmutatja a Hollandiában állomásozó német katonáknak, milyen
is Hollandia. Azért érdekes dokumentum ez, mert feltár bizonyos törésvonalakat,
amelyek mindmáig megfigyelhetők. Ez nem a Szentlélek felőli magyarázat
persze, ez náci magyarázat. Azt mondja, Hollandia megosztott ország: ott
vannak a keleti területek, amelyek kulturáltak, európaiak (használja ezt
a kifejezést), Keletre néznek, szorosan kötődnek a földhöz (abban gyökereznek),
ilyesmi, és szászok. És ott van a nyugati tengerpartja Hollandiának, a
városok, Amszterdam, Rotterdam stb., amelyek kereskedővárosok, amelyek
a tengeren túlra tekintenek, Nyugatra, Nagy-Britannia és az USA felé, amelyek
(a korabeli dokumentumokra jellemző szóhasználattal) el vannak zsidósodva.
Hollandia „elzsidósodott területe” nyugati volt, kereskedő, a tengeren
túlra tekintő, az "európai" része a földben gyökerezett és Keletre figyelt.
És bár ez rendkívül durva és propagandisztikus szemlélete volt egy
európai országnak, mégis meghatározott bizonyos törésvonalakat az európai
identitásokon belül, amelyek ma sem tűntek el még teljesen.
Elég, ha Európa olyan részeire gondolunk, amelyek hagyományosan a kereskedelemre,
a tengeri hajózásra voltak beállítva, bizonyos tekintetben a liberalizmusra,
a kereskedői értékekre, illetve Európa olyan részeire, amelyek inkább a
mezőgazdaságra vannak alapozva, talán a feudalizmusra is, és gyakran jellemző
rájuk az erős államhatalom igénye. Ezt persze lehet a felvilágosodással
és a felvilágosodás-ellenességgel is jellemezni. És a felvilágosodás-ellenességgel
jellemezhető területek - általában Európának azok a területei, amelyek
birodalmi keretekben éltek -, ezt az utat járták végig.
Azt hiszem, hogy ezek elég kétes értékű megkülönböztetések, de talán
mégis jelzik azokat a megosztottságokat, amelyek még mindig megvannak,
és amelyekkel foglalkozni kell minden olyan vitában, amely az európai identitásra
kérdez rá, hogy mi volna az, vagy milyennek kéne lennie, vagy milyen volt.
Van egy másik törésvonal, amely analóg azzal, amelyet most említettem,
és talán a francia forradalom kitörése után alakult ki, bár a francia forradalom
maga is egy aufklérista vállalkozás volt. Ám az is megosztotta Európát,
és elválasztotta Európát az Egyesült Államoktól is. Ha összehasonlítjuk
a francia forradalmat az amerikai forradalommal, észrevehetjük a különbséget
az amerikai és a kontinentális európai politikai hagyományok között. Azt
hiszem, hogy a francia forradalom, amelyet nagyon befolyásolt az amerikai
forradalom, mégis sajátos módon eltért tőle. Mégpedig abban, hogy az amerikai
forradalom ugyan éppúgy a felvilágosodás produktuma volt, mint a francia,
Jefferson, Hamilton, Washington és a többiek a felvilágosodás tipikus alakjai
voltak, de míg az amerikai forradalom gyengíteni akarta az állam hatalmát,
a francia forradalom erősíteni próbálta az állam hatalmát a nép nevében.
És ez nem csak az USA és Európa közti különbség, hanem azt hiszem, hogy
ez még mindig olyan különbséget jelent magán Európán belül is, amire eddig
nem fordítottak elég figyelmet. Különösen Európának azokban a régióiban,
amelyekről időnként nosztalgikus romanticizmusomban azt remélem, hogy újraélednek,
a Hanza-városok szövetségének jegyében. Európának azok a részei, amelyek
nagyjából a balti államoktól a nyugati tengerpartok mentén lefelé talán
Portugáliáig húzódnak, kevésbé voltak érdekeltek abban, hogy növeljék,
inkább csökkenteni kívánták az állami hatalmat, az individuális jogokat
pedig erősíteni. Franciaország, azt hiszem, ambivalens pozíciót foglal
el ebben. Mert egyfelől van egy etatista republikánus hagyománya, másfelől
ha Leuhauser SS-tisztet kérdeznénk, Franciaország nagy részét azok közé
a nemzetek közé sorolná, amelyeket elzsidósodottnak, plutokratának, liberálisnak
és hasonlónak nevezett.
Tehát azt gondolom, hogy az eltérő viszonyulás az államhoz, az
államhatalomhoz, ahhoz, hogy mire használja az állam a hatalmát, talán
az egyik legalapvetőbb téma, amivel szembe kell néznünk Európában. Az egyik
olyan probléma, amely megoldásra vár. Sokkal alapvetőbb, sokkal fontosabb,
mint vallási, kulturális vagy történelmi kötelékeket találni, amelyek azt
az illúziót tudnák kelteni, hogy mi mind együvé tartozunk.
Nos, hogyan tükröződik ez az Európai Unióban? Szerintem maga az EU
is nagyon erősen megosztott ezeknek a törésvonalaknak a mentén. Azt hiszem,
a legutóbbi időkig erősen rányomta bélyegét a francia elképzelés arra vonatkozóan,
hogyan épüljön fel az állam. De ezt mára kikezdték a kisebb államok az
ellenkező irányból, amelyek szerint az állam hatalmát korlátozni kell.
Nagyon érdekes, ami történik. Ha a populizmus történetét vizsgáljuk Európában
és az Egyesült Államokban, kimondottan eltérő tendenciákat mutat, de bizonyos
értelemben kezd közelebb kerülni egymáshoz. Az Egyesült Államokban a populizmus
egészen Arnold Schwarzeneggerig arra törekszik, hogy korlátozza az állam
hatalmát, hogy az állam ne álljon ott a fegyverviselő állampolgárok háta
mögött. Míg a populizmus Európában sokkal inkább arra irányul, hogy erősítsék
az állam hatalmát, hogy kirekeszthessék a kisebbségeket, etnikai csoportokat
stb.
Most, hogy az EU-val nekünk is megvan a magunk kialakulóban lévő szövetségi
állama, az olyan populisták, mint Jörg Haider és mások kezdenek sokkal
inkább úgy viselkedni, mint amerikai megfelelőik, kezdenek Brüsszel hatalmával
szembeszállni. A populizmus túlnyomó része ma Európában sokkal inkább szemben
áll Brüsszellel, mint bármi mással.
Végül, azt hiszem, az a mód, ahogy a politikát irányítják az EU-ban,
kiváltja ezt a
megosztottságot etatisták és antietatisták között. De talán azt mondhatjuk,
hogy mindaddig optimisták lehetünk ezzel kapcsolatban, amíg az egyik oldalon
a liberálisok szembeszállnak Brüsszel túlzott hatalmával, mert a feudális,
arisztokratikus, nem demokratikus, nem képviseleti államhatalom feléledését
látják benne, a másik oldalról pedig a jobboldaliak bírálják ezt mint az
angolszász stílusú világkapitalizmus, a globalizáció bástyáját. Mindaddig,
amíg mindkét felől támadják, az EU talán többé-kevésbé jó úton jár, de
amint a kettő közül valamelyik a magáénak kezdi tekinteni az EU-t, akkor
bajban leszünk.
KIS JÁNOS: Ian Buruma előadásához szeretnék kapcsolódni. Ha jól
értettem, két állítást tett: az egyik, hogy amit európai identitásnak lehetne
nevezni, végzetesen üres, a másik, hogy talán inkább törések sokasága jellemzi
Európát, semmint egyetlen mindent átfogó identitás.
Hozzászólásomban három dolgot szeretnék mondani, amelyek az unió-alkotás
és a nemzetalkotás összehasonlításán alapulnak. Önmagában az az állítás,
hogy túl sok a törés Európán belül, még nem szól különösebben az ellen,
hogy egy európai identitás megalkotható lenne. Rengeteg törés volt minden
kialakulófélben lévő nemzetállamon belül is. A különböző nemzetállamok
ma mégis hajlandók feladni az identitásukat a bővülő Európa kedvéért. A
másik dolog, amit mondani akarok, az európai identitás ürességének problémájával
függ össze, mert azt hiszem, hogy itt egy sajátos problémáról van szó,
amely eltér a nemzetalakítástól. A harmadik ennek a konzekvenciáira vonatkozik.
Azzal a kérdéssel szeretném kezdeni, hogy az identitásteremtés
miért fontos. Az európai alkotmányról folyó vita mögött az a probléma húzódik
meg, hogy vajon ez egy ténylegesen kialakuló állam tényleges alkotmánya
volna-e, vagy csak egy újabb nemzetközi egyezmény, amely iránymutatásul
szolgál az alkotmány formájában. Itt most ennek nem a jogi vonatkozásait
szeretném vizsgálni, inkább valami másra rámutatni. Milyen egyezmények
lehetségesek? Kétfajta egyezmény létezik nemzetközi és nem nemzetközi egyezmények
esetében, amelyeknek a tárgya sokféle lehet. Vannak olyan egyezmények,
amelyek kölcsönös előnyökön alapulnak az egyezményben részt vevő felek
számára, az ő céljaikat és érdekeiket szolgálják, és nem hoznak létre egy
új entitást, amelynek önálló érdekei vannak. Ha bemegyünk egy üzletbe,
és veszünk valamit, pénzt adunk érte, és ennyi. Sok nemzetközi egyezmény
ilyen. De van néhány olyan egyezmény, ami ettől különbözik. Olyan szerződés,
amely új szervezetet hoz létre új érdekekkel. Például megállapodunk, hogy
létrehozunk egy részvénytársaságot. Nos, az Európai Unió, akár egy kialakulófélben
lévő államról van szó, akár nem, közelebb áll egy részvénytársaság alapítására
vonatkozó megállapodáshoz, mint két fél egyszerű megállapodásához.
Az egyezményeknek ezzel a második fajtájával valami nehézséget
hívunk életre. Ez a nehézség abban áll, hogy ki fogja úgy megvalósítani
a megállapodást, hogy a kialakulófélben lévő unió érdekét tiszteletben
tartsák. Nem rólam, nem rólad van szó, hanem rólunk valamilyen módon, általában.
Ezért fennáll a veszélye annak, ha egyesítik az érdekeket, hogy a külön
érdekeinket valósítjuk meg, anélkül hogy azt csinálnánk, amire az egyesülés
sikeréhez volna szükség.
Különböző módok vannak ennek a problémának a kezelésére, gazdasági,
politikai stb. eljárások. De az egyik mód erre egy sajátos jellegű szervezet
esetében: közös identitást teremteni. Így például, hogy visszatérjünk az
Unióra, én a magam részéről nem csak a magyarok egyikének tekintem magam,
hanem az európai emberek egyikének is. Ezért aztán úgy is fogom fel magamat,
mint akinek feladata nemcsak a saját országának a felvirágoztatása, hanem
Európa felvirágoztatása is. Sőt, ezen túlmenően a prioritásaimat is úgy
rendezem, hogy legalább időnként előnyben részesítem az európai alapú érdekeimet
magyar alapú érdekeimmel szemben. Ez az identitásteremtés. Ez történt meg
a nemzetállamok kialakításával. A partikuláris (helyi, réteg-, vallási,
származás szerinti stb. stb.) érdekeket számos alkalommal valahogyan alárendelték
egy kialakulóban lévő magasabb szintű közös érdeknek, a nemzet érdekének.
Ezzel rátérek a második pontra. Ha megnézzük a nemzetalkotás jellemzőit,
találunk bizonyos eltéréseket attól, amit ma az európai identitás kialakításában
látunk.
Az egyik különbség az, hogy a nemzetalkotáshoz rendelkezésre állt az
identitásoknak, azonosulásoknak egy politika előtti szubsztrátuma, amelyet
mozgósítani lehetett a nemzet kialakításához. Ez a szubsztrátum az etnikai
csoport. Nem állítom, hogy egy kialakulófélben lévő nemzetállam minden
alattvalója osztozik egy sajátos lojalitásban, mert ez nem így volt. Azt
sem állítom, hogy akik osztoztak ebben, előnyben részesítették ezt a lojalitást
az adott nemzetet állítólag megtestesítő állam iránt más lojalitásokkal
szemben. Ez sem így volt. De legalábbis volt egy jelentős csoport a kialakulóban
lévő nemzetállamon belül, amely ezt el akarta fogadni, és amely körül megindulhatott
az identitásteremtés.
Második állításom az, hogy ez a nemzetállam államhatalommal rendelkezett,
kényszerítő erővel, amely támaszul szolgált az eredendő nemzeti identitás
kialakításában, amely a primér, politika előtti etnikai identitásból táplálkozott,
és ezt rákényszerítette azokra, akik nem tartoztak az adott nemzeti, etnikai-nemzeti
csoporthoz. Ilyen volt a kötelező oktatás például, az iskoláztatásban való
kötelező részvétel, a nemzeti nyelv megtanulása stb.
A harmadik szempont, hogy a nemzetalkotás támaszkodhatott arra az erőre
is, amely a helyi hatalmak fölötti központi hatalom kiépítésében vett részt,
akár olyan központosított volt ez a hatalom, mint Franciaországban, akár
kevésbé centralizált.
Ez az a három nyilvánvaló előny, amellyel az európai nemzetalkotás
rendelkezett az európai identitásteremtéshez képest.
Van egy negyedik állítás is, amely legalábbis első pillantásra hátránynak
látszik. Egy nemzetállam expanziójának világos határai vannak. Kezdetben,
amikor egy etnikai csoport elkezdi politikailag meghatározni magát, azt
a kérdést megválaszolandó, hogy kié az állam, ki az állam legitim közös
tulajdonosa, adottnak vesz egy meglevő politikai keretet. Amint azt mondják,
hogy ez mondjuk a német nép, azonnal felmerül a kérdés, hogy mi legyen
azokkal a németekkel, akik Németország jelenlegi területen kívül élnek.
Vagy mi legyen azokkal a területekkel, amelyekben történelmileg túlnyomórészt
németek laktak, de most már nem. Ebben benne van a terjeszkedés, az expanzionizmus
lehetősége, de ennek az expanzionizmusnak, a nacionalista expanzionizmusnak
megvannak a határai. Ezek a határok adottak az etnikai kisebbségek centrális
etnikai csoporthoz való tartozásának történelmi és aktuális meglétében.
Létezik persze kolonializmus is, és létezett a náci expanzionizmus, de
ezek nem nacionalista vállalkozások. Itt már másról van szó. Föl sem merül
a közös identitás igénye India lakóival, vagy a zsidókkal a náci Németországban.
A náci vállalkozás arra irányult, hogy jogfosztottá és a németek rabszolgáivá
tegyék a zsidókat.
Próbálkozzunk meg ezekkel az elemi fogalmi eszközökkel az Európai Unió
esetében. Próbáljuk összekapcsolni ezt Ian Buruma azon állításával, hogy
az európai identitás fogalma üres. Én inkább úgy mondanám, hogy politika
előtti, rendkívül vékony, és nem úgy néz ki, mintha képes volna hajtóerőként
működni számunkra egy politikai keret megalkotásához, amire a nemzeti mozgalmak
centrális csoportjai jellemző módon képesek voltak. Az európai identitásnak
ezekhez a jegyeihez járul, hogy a kényszerítő erő teljességgel hiányzik.
Nem könnyű azt feltételezni, hogy államfők, európai értelmiségiek vagy
bárki egy feszült kommunikáció során képes volna meghatározni az európai
identitás néhány kulcsvonását, és beletenni az alkotmányba. Nem rendelkeznek
olyan
hatalommal, mint egy államhatalom, hogy átalakítsák az alattvalókat magyarokból
európaiakká ugyanúgy, ahogy a francia állam át tudott alakítani egy provence-it
franciává. A harmadik dolog persze az, hogy az Európai Unió mint egység
nem támaszkodhat kényszerítő erőre struktúrái kiépítésében, csak jogi eszközökre,
nem kényszeríthet, legalábbis nem erőszakkal. Ilyen-olyan nyomást persze
tud gyakorolni.
Így áll a dolog az identitásteremtés terén fennálló három különbséggel
a nemzetalkotáshoz képest. Mi a helyzet a negyedik szemponttal? A negyedik
szempont komoly erőnek látszik, erősségnek Európa számára. A csatlakozásnak
nincsenek határai. Elvileg bármely ország, amely belátja az Unióhoz való
csatlakozás előnyeit, csatlakozhat, nincs szükség egy fix szubsztrátummal
való azonosulásra. És most, mint tudjuk, Törökország ügye napirenden van,
és bárhogy definiáljuk is az európai identitást, ez problematikus. Ha úgy
definiáljuk az európai identitást, hogy a kereszténységre hivatkozunk,
akkor persze világos a válasz arra a kérdésre, hogy vajon Törökország csatlakozhat-e
az Európai Unióhoz. Ha a vallási hagyományokra való homályos utalás marad
csak a kritériumok között, ahogy most alakult az alkotmányról folytatott
vitában, akkor Törökországnak persze szintén vannak vallási hagyományai,
és sokkal toleránsabban viszonyultak a többi valláshoz, mint a keresztények.
Ez azonban probléma. Mert ebből az következik, hogy az európai struktúrák
kiépítése nagyon hosszú ideig nem hivatkozhat egy erős európai identitásra.
Ami segítene kijelölni a határokat, ami segíthetne az EU magvát képező
államoknak elhárítani más országok csatlakozási kérelmét, akik szintén
szeretnének bekerülni az EU-ba, és érvényesíteni a kialakuló központi struktúrákat
a nemzetállamok fölött.
Befejezésül azt szeretném mondani, hogy ennek a problémának a megoldására
nem az a mód, hogy az európai identitást még vékonyabbá tesszük. Nem mintha
nem találhatnánk közös vonásokat, amelyek bizonyos erővel át tudnák hidalni
a megosztottságot. De itt érintünk egy másik különbséget a nemzetalkotás
és az unió-alkotás között. Egyszerűen nem lehet ráerőltetni a kereszténységet
az európai identitásra, mert ez nagyon sokak számára nem volna elfogadható.
A felvilágosodás nem része ennek az alkotmánynak, a humanista kulturális,
vallási hagyományok igen. Sem a felvilágosodást, sem a felvilágosodás ellenzését
nem tekinthetjük az európai identitás részének. Tudomásul kell vennünk
azt a tényt, hogy az európai identitás a nemzeti identitásokhoz viszonyítva
üres.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu