HALÁL AZ ELLENSÉGRE!

…
Valahonnan előkerült egy ócska tűzoltószivattyú, egy kerekeken guruló hatalmas monstrum, rajta egy irdatlan hosszú gumicsővel. Vörös Johs és Povl ? senki sem tudja, hogy pontosan melyikük találta ki, nyilván úgy volt, hogy ösztönző hatással voltak egymásra: az egyik letett az asztalra egy vad ötletet, a másik felvette, továbbfejlesztette, míg használhatóvá nem vált, egy kicsit talán olyasféleképpen, ahogy Lennont és McCartneyt képzeli az ember munka közben ? egyszóval a következőt találták ki: ahelyett, hogy vízzel töltenék fel a szivattyút, ahogy azt általában a tűzoltó készülékekkel tenni szokás, ők majd benzinnel töltik fel, elrejtik  valahová, aztán odacsalogatják a lyssieket, és amikor azok mit sem sejtve megjelennek, valaki odatart egy gyufát… és BUMM!
 Addig általában inkább csak szokásos fegyvereket használtunk, íjat és nyilat természetesen; odalent a gátnál volt egy fűzfasövény, ami tökéletesen megfelelt mindkettő számára. A mai gyerekeknek nem szabad ilyesmivel játszaniuk, pedig nagyon jó mulatság volt, habár az tényleg csoda, hogy nem lőttük ki egymás szemét, de végül is nem lőttük ki; talán a Jóisten vigyázott a gyerekekre, mielőtt feltalálták a járási szabadidő-rendeletet. Hógolyózás közben ? akkoriban még havazott telenként ? egyáltalán nem számított gyávaságnak, ha valaki kavicsot tett a hógolyóba, egyszerűen hozzátartozott a dologhoz, amennyiben az volt a cél, hogy a hógolyó egy ellenséges  lyssi nyakban kössön ki.
 Hiszen nem játék volt ez.
 Botokkal és kerítéslécekkel is püföltük egymást; mindent lehetett használni, ami a kezünk ügyébe akadt.
 De egy benzinnel töltött tűzoltószivattyú olyan új találmány volt, ami messze meghaladta az addigi szokásokat. Mindenki óriási reményeket fűzött hozzá, az ellenséggel folytatott küzdelemben; a nagy napon Ungersbjerge csapata száz százalékig teljes létszámban jelent meg a színen, mindenki ott volt, még olyanok is, mint a polgármester gyerekei, Kocsi Laus és a kishúga, Anne, akit mindenki csak Pótkocsinak hívott, tőlük szoktunk egyébként szőlőt lopni, pedig piszok savanyú szőlőjük volt, Ole B?k is ott ácsorgott valahol hátul, szájában egy szalmaszállal, zsebre dugott kézzel, és  játszotta az eszét. Egyébként ő már kinőtt a háborúzásból; többnyire mini csavarhúzókkal hajolt egy-egy Tandberg magnó fölé, és kismillió darabra szedte szét.
 Mindenki várakozásteljesen, izgatottan remegve járkált fel s alá. Kétségtelen, hogy Harcos Povl feladata volt, hogy a nagyszünetben odamenjen Leif Lyseruphoz és megsértse, de olyan alaposan, hogy az azonnal össze akarja hívni a csapatát, mindenkit, aki él és mozog,  és megjelenjenek azon a helyen, amiről Harcos Povl azt állította, hogy ott nem mernek mutatkozni.
 Várakozáson felül jól sikerült az egész.
 A tűzoltószivattyút abból a tartályból töltötték fel benzinnel, amelyet máskor a traktorok számára tartottak fönn, majd ezután nagy üggyel-bajjal eltaszigálták az erdő egy kiválasztott zugába. Harcos Povlnak nyilvánvalóan sikerült olyan mélyen megsértenie Leif Lyserupot, hogy az nemcsak hogy összehívta a csapatát, de heves vérmérsékletéhez illő, izzón lángoló bosszúvágytól hajtva tűnt fel élükön, amikor három óra múlva kiáltozva, kurjongatva a szokásos gyerekes fegyverekkel, házilag készített nyilakkal és ilyesmikkel felfegyverkezve, teljes számban megjelentek.
 Micsoda látvány!
 Milyen iszonyatos festmény. Olyan rettenetes volt, hogy mi magunk is megijedtünk, a tűztől, az ellenség nyilvánvaló félelmétől és a lármától. De micsoda győzelem!
 A másodperc tört része alatt mindenki teljesen megbénult a lyssiek csapatában. A nyolc méter magas tűzoszlop látványa, melyből üvöltő lángnyelvek csaptak feléjük, dermedt sóbálvánnyá változtata őket, diadalittas üvöltözésük abban a pillanatban elnémult, amikor a benzin körülnyalta az égő gyufát Harcos kezében, de a vad csatakiáltásokat egyhamar felváltó csöndet elnyelték és azonmód el is emésztették az őrjöngő, mindent elpusztító lángok, melyek a tűzoltócső nyílásából csaptak ki.  Az ember azt hiszi, hogy a tűz forróság, veszélyes lángolás. Az is, de még annál is nagyobb hang! Valóságos tajtékzó, őrjöngő hangzavar!
 Aztán mi is rákezdtük, egyre hangosabban, egyre vadabb diadalmámorban üvöltöttünk, megrészegülve a győzelemtől az ellenség totális veresége, vad és esztelen rettegése láttán.
 A sok kővé dermedt arc. A tágra nyílt szemek, tátva maradt szájak, ernyedten lelógó karok. Csak a húgyszag utolsó maradványainak segítségével értették meg igazán, hogy vereségük visszavonhatatlan, és hogy az őket ért szégyen olyan iga, melyet életük végéig kénytelenek lesznek magukon hurcolni. A lobogó tűz fényében még a legkisebbekből álló utóvédcsapatok is megértették mindkét seregben, hogy történelmi pillanatot élnek át, mely pillanat hangulata ? annak függvényében, hogy hol helyezkedtek el a tűzoltócsőhöz képest ? keserű vagy örömteli, de alapjában véve mindkét esetben irtóztatóan rémületes, még a távoli jövőben is mindig újra felmerül majd emlékezetük különböző szintjein, mindahányszor eszükbe jut életük keserves veresége, vagy épp ellenkezőleg oly édes diadala.
 Az ungersbjergei sereg minden résztvevője pumpált, azon a napon minden egyes kisöcs és húg is számított. Az érdemi munkát, a cső és a tűzoszlop irányítását Johs és Harcos Povl végezte közösen. Mi tagadás, tiszteletet parancsoló látvány volt.
 Eltartott néhány másodpercig, amíg a lysemosei sereg felocsúdott bénultságából, és fejvesztve menekülni kezdett; néhányan elkeseredetten bömböltek, akár a kisbabák, a visszavonulást vezérük, Leif Lyserup vezette, hátrahagyva a kisöcsök  hátvédcsapatát,
amivel végképp kifejezte nyomorúságos állapotát. Ez ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy Harcos Povl foglyul ejtsen két apróságot; ez volt az a pont, ahol nagy jelentőségre tett szert a seregnek az a része, amelyik addig nem igazán számított: hadifogolyként ki-, jobban mondva elcserélhették őket, s ezáltal potenciális hasznot hajthattak. Pikáns Bocit például egyszer elcserélték egy dán dolgozatra.
        A hadifoglyokat bezárták a csirkeólba; erre a gondolatra Harcos Povl akkor jutott, amikor a húga épp a csirkéket készült bezárni éjszakára. Így aztán még egy külön verés is kijutott nekik, amikor a lefekvési időt jócskán túlhaladva hazaértek Lysemose-be, ahonnan jöttek. Ezt az erre felhatalmazott atyai kezek konfirmálták, a két gyerekfejet tiszta erőből egymáshoz verdesve,  úgy, hogy a csillagok táncra perdültek, és a két kis koponya énekelt.
    Ez se lehetett valami jó mulatság.
 A két ellenséges sereg sok csatát megvívott, de a tűzoltószivattyúval végrehajtott manőver egyedülállóan nagy tett volt. Ennek ellenére soha többet nem ismételték meg, noha a fegyver gyakorlatilag legyőzhetetlenné tette Ungersbjerge csapatát. Talán magukra az ungersbjergeiekre is túl erős hatást gyakorolt; aligha csak azért remegett a térde legtöbbjüknek még hosszú órákkal utána is, mert  a szivattyúzás annyira nehéz munka volt.
 Ezután a szokásosnál nyugodtabb periódus következett.
 Gondolhatnánk, hogy a tűzoltószivattyú a spirális fegyverkezési verseny kezdete volt, de amennyire vissza tudok emlékezni, nem így történt; határozottan tudom, hogy a tűzoltószivattyút visszavitték oda, ahol eredetileg állt, és az egy idő eltelte után bekövetkezett újabb ütközetet a hagyományos, régi, jól ismert eszközökkel folytatták le.
  Hiszen csöppet sem volt mulatságos, ha tudtuk, ki nyer.
 Úgyhogy talán mégiscsak volt benne valami játék.

         Kertész Judit fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu