Bár már egy tucatszor jártam Angliában, sosem töltöttem ott egy-két hétnél többet egyhuzamban. Idén először majdnem két hónapig leszek a Cambridge egyetemen egy kolléga vendégeként, és tartok egy előadássorozatot a humanizmusról.
 Az első dolog, amit meg kell mondanom, hogy az élet itt sokkal kevésbé stresszes és hektikus, mint New Yorkban, ahol én tanítok, a Columbia egyetemen. Ez a kissé ráérős tempó részben annak a ténynek tudható be, hogy Nagy-Britannia már nem világhatalom, de annak az üdvös elképzelésnek is, hogy a régi egyetemek itt inkább az elmélkedés és tanulás helyei, nem pedig a korporációk és az állam szolgálatára kiképzett szakértők és technokraták előállításának gazdasági központjai.  Így aztán ez a birodalom utáni helyzet nagyon kellemes környezet a számomra, különösen, hogy az Egyesült Államok most háborús lázban ég, ami abszolút visszataszító és mindent áthat. Aki Washingtonban székel, és van valami köze az ország uralkodó elitjéhez, az előtt úgy terül el a világ többi része, mint valami térkép, amely beavatkozásra hív bárhol és bármikor.
 A hangnem Európában nemcsak sokkal mérsékeltebb és megfontoltabb: nem is olyan elvont, emberibb, összetettebb és kifinomultabb. Igaz, hogy Európának általában és Nagy-Britanniának különösen van egy jóval nagyobb és demográfiailag jelentősebb muszlim lakossága, akiknek a nézetei részét képezik a közel-keleti és a terrorizmus elleni háború körüli vitának. Úgyhogy az Irak ellen készülő háborúról folyó vita az ő véleményüket és fenntartásaikat sokkal inkább figyelembe veszi, mint Amerikában, ahol a muszlimokat és az arabokat eleve a "másik oldalon" állónak tartják, bármit jelentsen is ez. A másik oldalon lenni pedig nem kevesebbet jelent, mint Szaddam Husszeint támogatni és "amerikaiatlannak" lenni. Mindkét gondolat elborzasztó az arab és muszlim amerikaiak számára, az az elgondolás, hogy arabnak vagy muszlimnak lenni egyet jelent Szaddam és az al-Kaida feltétlen támogatásával, mégis tovább tartja magát. Véletlenül sem ismerek még egy országot, ahol a nemzetiséghez kapcsolt fosztóképző szolgálna a közös ellenség megjelölésére. Senki sem mondja, hogy spanyoltalan, vagy kínaiatlan: ez kizárólagos amerikai készítmény, ami állítólag azt bizonyítja, hogy mi mind "szeretjük" a hazánkat. (Egyébként hogyan "szerethet" az ember valami olyan elvont és mérhetetlen dolgot, mint egy ország?)
 A másik nagyobb eltérés, amit megfigyeltem Amerika és Európa között, hogy a vallás és az ideológia sokkal nagyobb szerepet játszik az előbbiben, mint az utóbbiban. Az Egyesült Államokban készült egyik legújabb felmérésből az derül ki, hogy az amerikai lakosság 86 százaléka hiszi azt, hogy Isten szereti őt. Rengeteg bombasztikus vádaskodást hallani a fanatikus iszlám és az erőszakos dzsihádisták ellen, akiket egyetemes csapásnak tekintenek. Persze, hogy azok, mint minden más fanatikus, aki azt állítja magáról, hogy Isten akaratát teljesíti, és Isten nevében vívja a csatáit. De az a legkülönösebb, hogy milyen nagy az Egyesült Államokban a keresztény fanatikusok száma, akik George Bush támogatóinak magvát teszik ki, és a maguk 60 milliójával nagy erővel képviselik a legerősebb szavazóbázist, amihez fogható még nem volt az amerikai történelemben. Miközben a templomba járás döntően visszaesett Angliában, sosem volt a mostaninál magasabb az Egyesült Államokban, amelynek legerősebb fundamentalista szektái szerintem fenyegetést jelentenek a világra, és indokokat szolgáltatnak a  Bush-kormánynak arra, hogy valóban a gonoszt bünteti meg, és jogosan ítél egész népeket elnyomásra és nyomorúságra.
 Amerikában a keresztény jobboldalnak az ún. neokonzervatívokkal való összetalálkozása táplálja az egyoldalúságra, az unilateralizmusra való törekvést, a fennhéjázást és az isteni küldetés érzését. A neokonzervatív mozgalom a 70-es években antikommunista képződményként indult, amelynek ideológiája a kommunizmussal szembeni nem szűnő ellenségesség és az amerikai felsőbbrendűség. Az "amerikai értékeket", amelyekkel ma úton-útfélen előhozakodnak, mint olyan fordulattal, ami a világ megfélemlítésére való, akkoriban olyan emberek találták ki, mint Irving Kristoll, Norman Podhoretz, Midge Decter és mások, akik valamikor marxisták voltak, aztán teljesen (vallásilag is) áttértek a másik oldalra. Izrael mint a nyugati demokrácia és a civilizáció védőbástyájának feltétlen védelme az iszlámmal és a kommunizmussal szemben központi hittétel volt valamennyiüknél. A "neo-kon"-ok (ahogy nevezik őket) között sok a zsidó, ha nem is mindenki az, de Bush elnöksége alatt örömmel fogadták a keresztény jobboldal extra támogatását, amely miközben vadul Izrael-párti, ugyanakkor mélyen antiszemita is (azaz ezek a keresztények - akik között sok a déli baptista - úgy gondolják, hogy a világ minden zsidójának Izraelben kell összegyűlnie, hogy megint eljöhessen a Messiás; azok a zsidók, akik áttérnek a keresztény hitre, megmenekülnek, a többi örök kárhozatra van ítélve). A neokonzervatívok következő nemzedéke, olyanok, mint Richard Perle, Dick Cheney, Paul Wolfowitz, Condoleeza Rice és Donald Rumsfield áll az Irak elleni háború erőltetése mögött, és ez olyan ügy, amelytől kétlem, hogy Busht el lehetne téríteni. Colin Powell túl óvatos figura, túlságosan félti a karrierjét, túl kevéssé az elvek embere ahhoz, hogy veszélyt jelentsen erre a csoportra nézve, amelyet támogatnak a Washington Post vezércikkei, tucatnyi kolumnista, médiaszakértő a CNN, CBS és NBC csatornáin, a nemzeti hetilapok, amelyek ugyanazokat a kliséket ismételgetik az amerikai demokrácia terjesztésének szükségességéről, a jó ügyért való harcról, bármennyi háborút kell is megvívni szerte a világon.
 Az ilyesminek Európában nyomát se látni. Itt nincs meg a pénz és a hatalom olyan széles körű, végzetes összefonódása sem, amely tetszés szerint tudja kontrollálni a választások kimenetelét és az országos politikát. Emlékezzünk csak vissza, hogy George Bush több mint 200 millió dollárt költött arra, hogy megválasztassa magát két évvel ezelőtt, sőt még Michael Bloomberg New York-i polgármester is 60 millió dollárt költött a saját megválasztatására: ez aligha az az irigylésre méltó demokrácia, amire más népek vágyakozhatnak. De ezt kritikátlanul elfogadja, úgy tűnik, az amerikaiak döntő többsége, akik mindezt a szabadsággal és a demokráciával azonosítják, nyilvánvaló hátulütői ellenére. Az Egyesült Államokat minden más országnál inkább a lakosság nagy részétől eltávolodva irányítják; a nagyvállalatok és lobbi-csoportok azt csinálnak, amit akarnak a "nép" szuverenitásával, nem sok teret hagyva a valódi másként gondolkodásnak vagy a politikai változásnak. Például demokraták és republikánusok egyöntetűen úgy szavaztak, hogy biankó csekket adnak Bushnak a háborúra, olyan lelkesedéssel és feltétlen lojalitással, hogy az ember kétli, egyáltalán gondolkodtak-e a döntés előtt. A rendszeren belül majdnem mindenki számára közös ideológiai álláspont az, hogy Amerika a legjobb, az ideáljai tökéletesek, a történelme makulátlan, tettei és társadalma az emberi teljesítmény és nagyság csúcsán van. Aki ezt vitatja - ha egyáltalán lehetséges ezt vitatni -, az amerikaiatlan, az Amerika-ellenesség legfőbb bűnébe esik, ami nem fakadhat becsületes kritikából, csak a jóság és a tisztaság iránti gyűlöletből.
 Nem csoda, hogy Amerikában sosem volt szervezett baloldal vagy valódi ellenzéki párt, mint minden európai országban. Az amerikai diskurzus lényege, hogy minden fekete vagy fehér, jó vagy rossz, mi vagy ők. Egy életre szóló feladat változtatni ezen a manicheus dualizmuson, amely úgy látszik, egyszer s mindenkorra bevette magát a változatlan ideológiai dimenzióba. És ez így van a legtöbb európai számára, akik egykori felszabadítóikat, mai védelmezőiket látják Amerikában, amelynek ölelése terhes és kellemetlen. Tony Blair teljes szívvel Amerika-barát pozíciója ennélfogva még rejtélyesebb a magamfajta kívülálló számára. Az vigasztal, hogy ez még saját honfitársai szemében is lehangoló eltévelyedésnek tűnik - egy európai, aki elhatározta, hogy effektíve feladja identitását a szánalmas Mr. Bush által képviselt másik javára. Nem leszek rest kivárni, hogy Európa észre térjen, és elfoglalja azt az ellensúlyozó szerepet Amerikával szemben, amire mérete és történelme feljogosítja. Addig a háború feltartóztathatatlanul közeledik.

Bibliográfia

SAID, Edward
Orientalizmus
Európa, 2000

"A szöveg, a világ, a kritikus"
in: Testes könyv I-II.
Ictus-JATE, Szeged, 1996

"Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba"
Magyar Lettre Internationale, 28

"Világok között"
Magyar Lettre Internationale, 31

"Orientalizmus"
Magyar Lettre Internationale, 37

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu