Atyám, Ön a férjemről faggat engem, s kemény, voltaképpen parancsként is felfogható szavait, miszerint ő nem tudhat e néhány sorról, betartom. Tudomásul veszem, hogy Ön, mint olyan hatalom birtokosa, aki felette áll kardok vagy pénzes zacskók akaratának, olyasmit is kérhet tőlem, amely kérés elválaszt uramtól és parancsolómtól. Azonban ne higgye, hogy nő létemre rémület tölt el az Ön neve hallatán, vagy tartok bármelyik emberétől is, láttam őket az udvarház körül eleget, tudom, hogy gonoszok és minden aljasságra képesek, csak mert a cél szentesíti az eszközt. Mire számít, atyám? Mivel nyújt többet az én levelem annál, amiről már egyébként is sejtése, netán biztos tudása van? Vagy még mindig kérdések gyötrik? Nem döntött volna? Bizonytalan, atyám? Spionjai restek voltak? Ha arra számít, hogy ez a tanulatlan, bár írni kétségkívül tudó lény, aki én lennék, naiv módon elszólja magát, s önkéntelenül is továbbad olyasmi adalékot, ami Sebastian de Cruz ellen szolgálhat... Nem, atyám, a férjem nem eretnek. Akkor inkább az a féltestvére, Ricardo de Cruz, csakhogy az ő rendszabályozására, félek, még a maga hatalma sem terjed ki. Olyan egyszerű történet ez, hogy nem is értem, miért fecsérli rá az idejét. Sebastian tízéves korában szólalt meg először, Vízkereszt napja volt, olyan hideg, hogy az udvaron karvastagságú jégcsapokkal játszottak a szolgák. Sebastian tízéves koráig úgy hallgatott, mint aki néma, azóta pedig folyamatosan beszél. Nevethet, atyám, a férjem alvás közben is motyog, többnyire értem is, hogy mit. Néhány napja például imádkozott, csak hogy megnyugtassam. Amikor megismertem, én is azt hittem, hogy beteg. Nem, atyám, Sebastian nem beteg. Meglepő hasonlatainak, vadul burjánzó képeinek ugyanis mindig van logikai rendszere, nem öncélú beszéd az övé, ahogy a folyó folyása, vagy a tenger hullámzása sem a természet öncélúsága. Sebastian és Ricardo csecsszopó koruk óta éltek együtt, s ha a Cruz család vér szerinti leszármazottját a szószátyárság, akkor a fattyú Ricardót inkább egyfajta melankolikus lemondás jellemezte. Sebastian arca hosszúkás volt, a bőre betegesen fehér, s a tekintete mint az álmodozóké. Gyakran odahajolt rovott életű féltestvére, Ricardo vállához, s beszélni kezdett neki egy közeli fazekasműhelyről, melyet aznap látott, máskor meg arról számolt be, hogy a Toledó környékén hullámzó dobokon olyanok a birkanyájak, mintha felhők ereszkedtek volna a lankákra. Reggelizés közben vakító fogaihoz ütve repesztette meg a tojás héját, aztán a közeli kovácsműhelyekről kezdett beszámolóba, mint időzött a minap egy ilyen műhelynél, mint figyelte ki egy hajlékony penge elkészítését, észlelve mindeközben azt is, hogy a közeli sáfrányültetvényben anya és lánya hajladozott bámulatosan egyforma mozdulatokkal. Ricardo pontosan az ellentéte volt féltestvére elragadtatottságának és féktelen idealizmusának. Ricardo arca kerek volt, a tekintete rejtőzködő, inkább gunyoros, mintsem érdeklődő. Az udvarház kapujában leltek az őt rejtő rongycsomóra, néhány nappal az után, hogy Sebastian világra jött. Ricardo soha nem beszélt hosszan. Életében talán soha nem ejtett ki három mondatot egymás után. Ricardo mégis szívesen elhallgatta a féltestvérét, nem vitázott vele, nem akasztotta félbe még akkor sem, ha Sebastian szó szerint ismételgette a percekkel azelőtt elhangzottakat. Igen, atyám, a szószátyár Sebastian kegyes ember, a hallgatag Ricardo viszont gazember volt. Sebastiant megszülték, Ricardót találták. Ricardo később megtanult úgy lopni, hogy az áldozatok megkönnyebbülést érezzenek a tolvajlás után. Sebastian tisztában volt, mondjuk így, a kifejezésbéli furcsaságaival, vagyis hogy, a megfelelő szavakat nem mindig találván, rendre körülményes beszámolókba és szövevényes leírásokba bonyolódik, s ezzel komoly próbatételnek veti alá ismerősei türelmét. Ricardo persze Sebastiant is meglopta, mert ő mindenkit meglopott. Nem tehetett róla, a lopás nála nem bűn volt, mint inkább kísérlet ama lelki egyensúly helyreállítására, amely a származását övező homályból fakadt. Ricardótól ellopták a múltját, ő a jelent fosztogatta. Atyám, ön szerint úgy beszélünk, ahogyan akarunk? Soha nem gondolt arra, hogy amit mondunk, talán nem más, mint egy álom földje, vize, lélegzése? Minden szó és mondat, még egy apró hangocska is az álmaink birodalmát építi? Amikor Sebastian elhallgatott, tulajdonképpen ocsúdott. Felébredt, mint akit saját szótlansága riaszt. Ilyenkor Ricardo ráemelte a tekintetét, könnyedén elmosolyodott, s mintha maghéjat pökött volna ki a húsos ajkai közül, megjegyzett valami apróságot. Olykor csupán egy odavetett szóra méltatta a féltestvére elragadtatott szóözönét, melynek tárgya éppúgy lehetett a mezőgazdasági munka tavaszi aktualitása, mint a toledói katedrális építésének szövevényes története. Ricardo tehát bólintott, és annyit mondott, talán. Esetleg. Vagy csak ennyit: meglehet. Aztán máskor egy egész mondatot pazarolt el szűkszavúsága sivatagából. „Gondold meg, Sebastian”, szólt halkan, „a bűnnek mennyiféle árnyalata ragyog a lelkünk felett, míg a büntetéseket éppen a közhelyszerűségük teszi elviselhetetlenné.” Atyám, azt hiszem, én se gondolom ezt másként. Mert bár a büntetés kétségtelenül lealacsonyít bennünket, addig a bűn, úgy látom, a különbözőségünket hangsúlyozza. Sebastian soha nem kérte számon féltestvérén a távol töltött órákat, ha Ricardo ragacsos érmékkel vagy kétes eredetű nyakbavalókkal tért meg sötét útjairól. Ricardo üzelmeiről nem sokat tudtak az udvarházban, ám néhány esetet felkapott a szóbeszéd. Egyszer egy nélkülöző földműves két gyermekétől vette el a piaci bevételt. Ricardo néhány nap múlva felkereste a kölykök apját, és a következőt mondta neki. „Nem, Gomez, téged nem illet, amit a kölykeidtől vesznek el.” Amikor egy környékbeli hidalgó özvegye ágyába fogadta, majd a szerelemtől mámorosan kevéske aranyát szórta a lábai elé, Ricardo gondosan felszedegette a tallérokat, aztán elmosolyogott az asszony feldúlt arca mellett: „Azok az emberek, akiktől annyit kapunk, amennyit másoktól is megkaptunk volna, méltók a megvetésre. De még ez is több, mint amire számítottam.” Együtt nevelték őket, ezt a két különböző embert.
Tizenhat évesek voltak, és a bajvívást gyakorolták, amikor lepkehálóval csapkodó kislány szaladt be az udvarházba. Ez vagyok én, atyám. Mint egy selymes lúdtoll, olyan könnyű. Egy kislány teli álmokkal, és születése baljós eseményeinek súlyával. Egy lepke szárnyalását követtem, a rovar Sebastian fedetlen mellére, pontosan a szíve fölé szállt. Billegő szárnyai ezüstösen fénylettek a napsütésben, jól látszott a szárnyra festett komor pápaszem. Megtorpantam, s a lepkefogót elejtve a szájam elé kaptam a kezemet. Ricardo hirtelen felnevetett. Majd villámgyorsan mozdult előre, s a damaszkuszi pengével úgy szúrta át a testvére mellén pihenő lepkét, hogy a tőr hegye áthatolt a lágy potrohon, s bár érintette Sebastian bőrét, kárt nem tett benne, csupán égető pont maradt a nyomában. Amint jól tudja, atyám, én a szomszédos földbirtokos egyetlen gyermeke vagyok, akinek a születésébe belehalt az anyja. Gyermekként gyakran habot köpve rángatózom, később kinövöm ezt a betegségemet. A lepkés história után Sebastian biztosra vette, hogy a felesége leszek, ekképpen egyesítve majd a határos uradalmak gazdagságát, dús legelőket és szőlőföldeket, sáfrányültetvényeket, nem kevésbé pedig ama kovácsműhelyek évi nyereségét, amelyek a híres damaszkuszi acélpengéket állították elő arany és ezüst ötvözéséből. Hogy Ricardo miként vélekedett, senki sem tudja pontosan, mert ő nemigen beszélt az érzelmeiről már ekkor sem. Gyakran találkoztam eztán Sebastiannal. Ilyenkor órákon át beszélt nekem az uradalom körüli földek történetéről, a Tajóról, az északi vízesésekről, az arabokról, az elűzött zsidókról, egyetlen falevélkéről, erezetéről, színéről és fonákjáról, vagy a kézfejem fehérsége alatt duzzogó lila fényű vérerekről. Sebastianban megbíztam, talán egy kicsit untam, de soha nem annyira, hogy félbeszakítsam. Honnan tudott ennyi mindent, hol szedte fel ismereteinek e lenyűgöző gazdagságát, fel nem foghatom. Igaz, sokat olvasott, s persze hangosan olvasott. Ricardóval ritkán váltottam szót. Ő csak követett, néha egészen közel merészkedett hozzám, s mielőtt elfutott volna, az arcomba nevetett. Amikor Sebastian a közeli citromligetben ránk talált, Ricardo éppen a kinyújtott nyelvére állítva egyensúlyozta a kardját. Gyerekes játék volt, mégis szívesen elnevetgéltem rajta. Csak amikor kezet csókolva távozott, vettem észre a szoknyámra csöppenő vérét. Nem, azt hiszem, nem gyűlölték meg egymást. Csak tudták, hogy az egyiküknek meg kell halnia. Nem ismerem a részleteket, atyám. Nem tudom, hogyan határozták el a párbajt, milyen körülmények között készültek rá. Vajon bűn az, amit Isten helyett teszünk? Nem tudom, majd maga megadja a választ, atyám. Némely pillanatokban az ember joggal érezheti úgy, hogy mindent elvettek tőle, önbecsülésétől és méltóságától is megfosztották. Sebastian néhány év múlva, immár a velem kötött házassága után érez hasonlót, de addig reménykedik. Ricardo sírját tehát a tisztáson ásatja meg, hol a halál megtörtént. Életében először képtelen hódolni a pazarlás bódító érzésének. A kicsiny sírkeresztre csak a nevet, s az évszámot véseti.
„Ricardo de Cruz 1470-1492”
A Krisztus Urunk születése utáni 1492. évben három világraszóló esemény történetét fényesítik a krónikások. Az esztendő első heteiben Granada bevételével beteljesedik a reconquista. Ugyancsak ebben az esztendőben a saltesi homokpadokról három hajó indul India felé. Elöl a büszke Santa Maria halad, erős szél korbácsolja a tengert, s a szikrázó napsütésben egy genovai áll a taton. Ugyanezen esztendőben beteljesedik a zsidók kiűzetése is. A negyedik eseményről nem születtek részletes beszámolók, atyám. Jóllehet valóban nem vetekszik a többi jelentőségével, maga mégis roppant érdeklődést mutat iránta, talán a szóbeszéd készteti erre, talán a személyes kíváncsisága. Ricardo de Cruz sírhantja 1492 augusztusában indult útnak, hogy kövesse testvérét, Sebastian de Cruzt, kövesse, akár egy árnyék, akár a bosszú. Nem tudom, atyám. Én soha nem kerestem ennek a dolognak az értelmét. Egyszerűen nem kereshettem. Ricardo ugyanis nem engem szeretett. Ez majd kiderül később. A párbajt Jakab apostol ünnepén, július utolsó napjainak egyikén tartották a fivérek. Alighogy megvillantak a pengék, néhány perc alatt három szabályos támadásból három mértanian pontos szúrás éri Ricardót, s amint a Szent Bernát Hospital orvosa csodálkozva megállapítja, mind a három döfés egyenként is halálos volt. Ám nem Sebastian akart biztosra menni, hanem Ricardo nem adta föl a küzdelmet, sem akkor, amikor a lépét sértette az első döfés, sem amikor a mellkasába szaladt a penge, sem pedig amikor a köldökétől a heréjéig szakította fel a húsát. Ricardo akkor állt meg karját tétován leengedve, amikor Sebastian mögé pillantva meglátta az én lobogó szoknyámat, amely úgy repült lefelé a dombról, mesélte később Sebastian, mint egy hatalmas, elvesztett kendő. Valamit talán kiáltottam. Ricardo hang nélkül csuklott össze. A halál pillanata nem az, atyám, amikor elcsuklik a fej, és a kéz tétován elernyed. Ricardo váratlanul kinyitotta a szemét. „Miért hagynánk el azt, aki éppúgy szeret bennünket, ahogyan retteg tőlünk.” Így, atyám, így. Lett néhány ősz hajszálam, és az ajkaim tövébe kunkori ráncot rajzolt a megrendülés. Sebastian megnyugodott. És persze beszélt. Reggel volt, vagy este, mindegy volt. Mintha a szél, mint pergő föld, beszélt Sebastian, az én fehér bőrű jegyesem, az én fiatal férjem, beszélt, csak beszélt.
Ősz volt, néhány hónap telt el a párbaj óta, és egy reggel arra ébredtünk, hogy Ricardo sírja a kertben domborodik. A fakereszt kétségtelenül ugyanaz volt, mint amelynek a párbaj helyén, a tölgy tövében kellett volna állnia. Sebastian azonnal kilovagolt, s balsejtelme beigazolódott. Ricardo sírja nem volt a helyén, a fa tövében érintetlenül zöldellt a fű, akárha sohasem bolygatták volna meg a földet. Sebastian elbeszélte, mit érzett. A közeli dombokon hajnali pára gomolygott, mintha Ricardo lelke lett volna. A szél csak a fák lombjai között zúgott, lent, a nyirkos, náthás föld felett nem moccant a levegő. Sebastian arca fázott, miközben beszélt, beszélt, egyre csak beszélt. A halál elhagyta őrhelyét, fejezte be, s én, atyám, hirtelen úgy éreztem, ezt már nem is ő, hanem Ricardo mondta. A férjem megtiltotta a szolgáknak, hogy háborgassák a sírt, majd bejelentette, hogy Toledóba utazik. A Santa Maria la Blanca templomhoz közel szállt meg egy Clara nevű, átlagos kényelmet kínáló fogadóban, melynek belső udvarán néhány csenevész narancsfa szomorkodott, s a kertet óvó kőfal tövéből apró kút köpte a vizet. Sokat esett. Sebastian a harmadik nap múltán fedezte fel a sírt, ott domborodott a kút kőpereme és egy narancsfa töve között. Sebastian nem utazott azonnal haza, atyám. Azt hiszem, élvezte és csodálta a helyzetet. A csodák illékony állagát nemde a hitünk abroncsa fogja össze, atyám. Ön talán arra kíváncsi, hogyan lehetséges mindez? Ön talán nem hisz Ricardo de Cruz vándorló sírhantjában, és elhiszem, hogy minden oka megvan a kételkedésre. De vajon beszélt-e a Valdez nevű spionjával? Valdez elmondta-e, hogy mit tett velem. Nem? Rátérek később, atyám. Sebastian még mindig Toledóban volt. A negyedik nap telt, azt hiszem. Reggel zuhogó esőre ébredt, majd dél körül váratlanul kitisztult az ég, s a tűző napsütés alig egy óra alatt fölszárította az utcaköveket, hogy aztán váratlanul újra alkonyati szürkeség boruljon a városra. Olyan alacsonyan szálltak a felhők, hogy Sebastian belemárthatta a kézfejét. Sebastian ekkor beszélt a sírral. Nem tudom, mit mondott neki, mit lehet egy halom vándorló földnek mondani. Talán Istenről beszélt neki, atyám. Talán a jóról, a szükségről, az irgalomról, talán a bánatról. Számba vette erényességünk kritériumait? Nem tudom. Nem mondta el, mert bár megpróbál, de mindenről ő sem képes beszélni. Sebastian eztán visszatért az udvarházba, tehát hozzám. Alig egy nap múltán a sír visszatért a kertünkbe. Azt hiszem, ezen a reggelen kissé tovább öleltem Sebastiant a szokásosnál, már ha érdeklik az ilyen apróságok, atyám. Hideg volt a szám, és hideg volt a homlokom. Nem akarom én az ilyen érzéki vallomásokkal megterhelni. Éjjel Sebastian kiállt az erkélyre, és órákon át bámulta a kert holdfényes ragyogását. Reggel aztán a szokásos beszámolóját azzal fejezte be, hogy sokszor az a félelmetesebb, ami már nem okoz meglepetést. Már idegenek járkáltak a környéken, tudakozódtak, szaglásztak. A maga emberei voltak, hiszen tudja jól, atyám. Köztük volt az a Valdez nevű is. Sebastiant néhány hét múlva egy távoli rokona beajánlotta Antonio de Nebrijához, akit Hispánia legműveltebb tudósaként tartottak számon, miután közzétette hatalmas munkáját, a Kasztíliai nyelvtankönyvet, melyben nem kevesebbet állított, mint hogy az uralkodás legfőbb eszköze a nyelv. A tudós a délutáni szieszta után fogadta a férjemet, és csakhamar ingerültség fogta el. Csalódottságát, hogy ilyesféle ostobaságokkal fecsérlik az idejét, cseppet sem titkolta. Kiabált Sebastiannal. Azt hiszem, összevesztek. „Nem, uram”, rázza a fejét az idős tudós. „Nem hinném, hogy a halál olvasna, hogy a halálnak lennének szavai, hogy a halál beszél, hogy a halál mozdul vagy közlekedik. Azt sem hiszem, hogy a halál válaszol.”
„Nézzen maga mögé, uram”, ajánlotta a férjem, s mert a tudós önkéntelenül megtette, meglepetésében nyomban fölvonta a szemöldökét. Ricardo sírja a házhoz vezető út mellett púposodott, mintha éppen az imént hantolták volna el a fattyú vérben ázó testét.
Sebastian dolgavégezetlenül tért meg, de úgy tett, mintha nem bántotta volna a hiábavaló utazás. A sír csakhamar visszatért hozzánk. Sebastian folyamatosan beszélt, s ha lett volna valaki, aki lejegyzi a szavait, nyilván egy hatalmas elbeszélés születik a szavai nyomán. Nem tudom, atyám, én ehhez nem értek. Néhány nap múlva Sebastian, mint aki menekül, újra elutazott. Azt hiszem, Orgazba utazott. Vagy talán Salamancába, nem tudom pontosan. A részletek nem különböznek, mert mind ugyanarról szólnak. Sebastian beszélt, a sír vándorolt. Sebastian elutazása után a sír mellé álltam, és sokáig bámultam. Tudni akartam, hogyan indul el. Azt kérdeztem tőle, mit akar.
Mit akarsz, Ricardo de Cruz, mit akarsz azoktól, akik élnek?
A Valdez nevű ember régóta figyelhetett. Kihasználva, hogy egyedül vagyok, rám vetette magát, és a sírhantra döntött. Talán védekeztem, talán nem. Arra gondoltam, atyám, hogy ez az egész történet nem is rólam szól. Akkor meg akarhatok-e bármit is. S talán igazam volt. Mert mire ez a Valdez befejezte, a sírhant is eltűnt, érintetlen gyepen hevertem, megszaggatva, összeverve, véresen. A gyalázat nem érintett, nem volt velem. Csak fájt valami bennem, atyám, fájt, de nem sebzett meg. Sebastian másnap visszatért, majd mielőtt újra elutazott volna, váratlan cselekedetre szánta el magát. Ügyködött egy kis ideig az udvarház műhelyében. Majd új fejfát állított a sírhalomba.
„Ricardo de Cruz. E sírban nyugszik számos csata hőse!”
Sebastian néhány napig újra velünk volt. Arról mesélt lelkesen, hogy egy mór varázslóról kapott hírt, aki évek óta raboskodott a Cárcel de Hernandal Testvériség Fogházban. Befalazták, mert eretnek volt, a lelkek mérgezője, veszélyes ember. Hiszen, atyám, ön ezt jobban tudja. Ez a mór varázsló azt tanácsolta a férjemnek, nyissák meg a földet. Mert minden, ami volt, van, és megmarad. Amit Sebastian keres, és ami elől menekül, megtalálja a rögök alatt. A férjem csontokat talált, atyám, világító, fehér csontokat, és egy szomorú koponyát. Nem sokáig tűnődött. Sebastian emeltetett a sír mellé egy másikat, s mindkét halom fejfájára ugyanazt vésette.
„Ricardo de Cruz. 1470-1492”
Akkor aztán hónapokig valóban nem mozdult ki az udvarházból, atyám. Nem utazott az én férjem. Nem menekült. Csak beszélt. Tudja, atyám, milyen a napfelkelte Barcelonában, hogyan illatoznak a magnóliabokrok a Tejo mentén, milyen a malmok kavarta szél zaja, hogyan hallatszik a domb tövében a surrogás, milyen a sáfrány őszi virágzása?! A sírokat nem érintettük, s ahogy Sebastian sejtette, egy reggel végre nem tudtunk különbséget tenni a két domb között, a borostyánnal befutott halmok egybenőttek, megroskadtak. Aztán olyan helyre is elvándorolt, ahol sok szomorú sír domborodik, a helybeliek úgy nevezték ezt a szívszorító helyet, hogy gyásztemető, nem messze van Tarancóntól, bizonyára hallott már róla. Egy temető, hová csak gonosztevőket kapartak, atyám. Méregkeverők, hitetlenek és gyerekek gyilkosai felett púposodott a rossz szagú, penészes föld. Sebastian egy viskóban húzta meg magát, mint valami nincstelen, egy arra járó őrjárat koldusnak, halottak fosztogatójának nézte, alaposan ellátták a baját. Ricardo, a fattyú ide is követte, atyám, helyet kért magának a gyásztemető közepén, egyik oldalán egy felségáruló, másikon egy anyagyilkos sírja púposodott. Sebastian beszélt, csak beszélt, de Ricardo nem hagyott neki nyugtot. Végül Sebastian megparancsolta a szolgáknak, ássák ki a porhüvelyt és a csontokat, gyűjtsenek össze mindent, amit a domborulat alatt találnak. És a szolgák megtették, atyám. Felforgatták a földet, a csontokat összegyűjtötték, és elhamvasztották. Tudja, milyen az égő koponya fénye, atyám? Én szembenéztem Ricardo de Cruz lángoló szemüregével. Ricardo de Cruz a felfűtött kemencéből nevetett rám, s mintha azt mondta volna, talán, meglehet. Ám tehetett bármit az én férjem, Ricardo nem hagyott neki nyugton. Követte a sír, bárhová utazott, ölthetett titkos gúnyát, utazhatott rejtve, hajnalban vagy az éjszaka leple alatt. Olykor arra gondoltam, atyám, ha Sebastian elhallgatna, ha nem ontaná folyamatosan a szavakat, talán abbamaradna ez a különös hajsza. De Sebastian nem hallgatott. Tudja, atyám, hogy a férfiak barátságában mindig van valami bensőségesen önhitt? Arra gondoltam, Sebastian nem másért beszél, mint hogy ne hallja az Istent. Pontosan emlékszem a dologra, mert dél volt, ebédidő. Bárányt ettük, ha ez számít valamit, atyám. Sebastiant nyugtalanná tettek az Indiáról szóló hírek. Arról beszélt, hogy a Föld gömbölyű, mint egy labda, amikor megmerevedett, s keskeny arca még inkább megnyúlt. De még így is mozgott az ajka, csak éppen nem lehetett hallani, mit mond. Ki kellett köpnie a húst, hogy felkiálthasson. Tudja, mi a legszebb az egészben, atyám? Hogy annyira egyszerű volt az egész. Székét maga mögé lökve a műhelybe rohant. Fertályóra múlva jött is. Kezében az új sírkereszt.
"Itt nyugszik Sebastian de Cruz, aki gyáván és boldogtalanul élt."
Másnap kora hajnalban elutazott, és én nem tudom, merre vitt az útja. Talán Toledóba, talán Madridba, vagy a tengerhez ment. Mindegy volt, hiszen visszajött. Sejti már, atyám? Ricardo sírja nem ment utána, nem követte, most már békésen nyugodott a kertünkben. A férjem hazatért. A tornácról bámulta szokatlan szótlansággal. Majd magához húzott, atyám. Érdekli, hogy földszaga volt a férjemnek? Rothadó avarszaga volt, vagy mintha sárba hempergőzött volna. És tudja, mit mondott, atyám? Nos hát erre kíváncsi? Ezért a tudásért zaklatott, űzött, háborgatott hónapokon át? Hát, tessék, atyám, most megtudhatja. Azt suttogta a fülembe Sebastian de Cruz, miközben szorosan ölelt, és a tulajdon sírját bámulta, hogy végre megtudta, mi a boldogság, csak éppen már beszélni nem akar róla.Én pedig arra gondoltam, atyám, hogy az ember, akit mindig is szerettem, feltámadt végül. Érti, atyám? Él!

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu