Bardo a Szudéta-vidéken, egy völgyben fekszik, hiszen völgyekben különösen gazdag ez a táj – kis ráncocskák a föld arcán, alig tyúklábnyiak. Hosszú története van ennek a helynek – értékes ásványokat, ametisztet és nefritet tártak fel itt valamikor réges-régen. A szóbeszéd szerint arany is van. Állítólag a közönséges kőszikla a hegy gyomrában, ha nagy nyomás és valami titokzatos erő nehezedik rá, megtisztítja önmagát a közönséges anyagtól, desztillálódik, és a sötétben tiszta, folyékony arannyá alakul, aztán ott marad mindörökre.
Régebben erre vezetett a kereskedők útja Sziléziából Csehországba, ezért épült itt a városka. Megtelepedett a völgyben, meg sem próbál felkapaszkodni a meredek hegyhátra. A történelem során többször is előfordult, hogy esőzés vagy talán kisebb földmozgások miatt veszedelmesen megcsúszott a hegyoldal, összedőltek a házak, és odavesztek a lakók. Most kopáran magasodik a hegy a város fölé – mert még a fák sem merik kockáztatni az életüket –, a sziklákkal tarkított vörös föld már messziről látszik, mint az erdő zöldjén ejtett seb. Vagyis a völgy alján lapuló település olyan, mintha fűzőbe szorították volna, mert a várost kétoldalt megtámogató meredek hegyhátak nélkül azonnal szétesne és darabjaira hullana.
A völgy mélyén folyócska szalad, a házak a víz köré csoportosulva, egymás hegyén-hátán állnak. Kis hidak fogják át kapocsként a várost. Két templom, egy kolostor (a másikat évtizedekkel ezelőtt fogyatékos gyermekek intézetévé alakították át), egy étterem és néhány kisebb vendéglő van a városkában, ahol a helyi különlegességet, a mandulás pisztrángot ajánlják, van két általános iskola, egy szakiskola, és van kisipar. Van persze gyógyüdülő is – valaha rengeteg vendég járt ide a gyógyforrásokhoz, amelyekből mára nem maradt más, csak a sétány, néhány elaggott platán és a gazdagon díszített gyógyvizes kút, körülötte kis kőpadok. Megmaradt egy kis hangarózsás liget is a parkból. Na meg a betlehem.

Tudjátok, hogy Liberius pápa volt az első, aki megünnepelte a karácsonyt, mégpedig 354. december 25-én? Hát azt, hogy az első három és fél évszázadban észrevétlenül múlt el Isten születésnapja, és olyan csöndesen telt minden évben a Vízkereszt, mint amikor egy száraz falevél hullik alá?
Nem véletlenül választották ki a napot, biztos azt is figyelembe vették, hogy szomorúak lesznek az emberek, amikor egyre rövidülnek a napok, amikor hideg, északi szél fúj, amikor már úgy érezzük, hogy a nap soha nem áll bátran, magasan az égen. Ilyenkor azt gondoljuk, a zöld csak álomkép, valójában nem is létezik, és virágok is csak véletlenül nyíltak valamikor réges-régen.
Bárkinek jutott is eszébe, hogy felépítse az első betlehemet, az evangéliumok néhány mondatából indult ki, talált egy-két látomást a lelkesült, szent iratokban, felidézett néhány történetet az apokrifekből.
Úgy keletkezett a betlehem, mint a városok – lassan, türelmesen, egyetlen jelből, amely kijelöli a szent helyet: először jászlat állítottak a templomokba – ezt a furcsamód közönséges eszközt, ahol Isten megszületett, aztán egy kisded-figurát is bele mertek tenni. Még később került oda az anyja – ott feküdt az asszony, karján a gyermekkel, a gyermekből fény sugárzott, ami árnyékot vetett az asszony arcára. De már elindult a kiegészítések folyamata, és folytatódott a végtelenségig – kellett egy férfi is, ha már van kisded és asszony, tanúk is kellettek az eseményhez, emberek és állatok; kellett a születésnek örvendező természet – a barlang, az ég, a csillagok, az égbolt függönye mögül kíváncsian leselkedő angyalok.
Ettől kezdve a pucér kisdedet bámuló ökör és szamár szeme némán kérdezett: az Istenember az állatok kedvéért is született? Úgy bizony, felelte szelíden az asszony, és a bárányra mutatott. Ekkor kerültek a betlehembe a Napkeleti Bölcsek – fényes csillag jelölte nekik az utat. Az angyalok zokszó nélkül összebarátkoztak a kíváncsi pásztorokkal. Zsúfoltság lett és hangzavar, mint a nagyvásáron.
Szent Ferenc volt az első rendező – illatos szénára fektette a kis Jézust, és ezzel az apró gesztussal emberi érzést vitt a betlehembe. Ahol az emberi test sebezhetősége és a világméretű események ereje elegyedik, ott újjáéled az idő. És mert történet nélkül halott az idő, mintha nem is lenne, ezen a ponton felmerül az igény, hogy mindig ugyanazt játssza ismétlődő ritmusban – az angyal jövendölést hoz, a pár szamárháton menekül, hajlékot keres, talál egy barlangot, egy pillanatra sötét lesz, ekkor történik meg titokban a születés az asszony testéből, ezentúl még a világosság is többször, ismételve látható. Kell egy vezérlő csillag az égre, a Háromkirályok kísérete, szédületes mennyiségű apró részlet, térdhajtásuk mechanikussá válik, hogy újra meg újra ismételni lehessen, a végtelenségig – oly kedves a szemnek e jámbor aktus. Aztán a tér – az is hordozni akar valami mondanivalót –, Lisszabon, Saragossa, Prága, München, Bécs és Olmütz, Brünn és Krakkó, Lwów és a messzi Buenos Aires – a föld minden pontja tanúja kíván lenni az Úr születésének, és szeretné megajándékozni valami kézzelfoghatóval: ottani növényekkel, almával vagy gránátalmával, a krumpliföld vagy a narancsliget mértani alakzatával… És mint a tér, a matéria, az anyag is be akar kapcsolódni a születésbe – Jézus viaszból és üvegből fog megszületni, terrakottából és elefántcsontból, fából és kőből kel életre. Akkora lesz, mint egy fahasáb, mint egy embergyerek, vagy még nagyobb, elvégre Isten, őt nem köti az emberi lépték.

A bardói betlehemet 1591-ben említik először a jezsuiták az „Excursio Glacensis, avagy Térítés Kłodzkóban és környékén” című dokumentumban. Nem tudjuk, hogy festett akkor, és mikor készült. A jezsuita ellenreformáció képviselői bizonyára újjá akarták építeni és fel akarták díszíteni. Odavoltak a pompáért. Mozgatható, váltakozó jeleneteket képzeltek el – ahhoz, hogy az angyal meggyőzően jövendöljön, elő kell bújnia, majd eltűnnie, a Kisjézus gesztikulálva tanítson a szentélyben, a csillag is egy égi csiga lassúságával haladjon végig a deszkaégbolton. Tirolból hozattak egy embert, aki értett a mozgatható betlehemekhez – bizonyos Xaver Nist, aki jó néhány évet eltöltött a betlehem javításával és átalakításával, de sajnos nem sokkal ezután meg is halt. Szerencsére maradt utána egy tehetséges helybeli tanonc – Michał Klahr –, ő vállalta a munkálatok folytatását. De amilyen szokatlanul élethű és a legapróbb részletekig kidolgozott figurákat készített Nis, olyan stilizált és leegyszerűsített alakokat faragott Klahr a változó korszellemet követve. Egy idő után úgy látszott, mintha két embertípus és két állatfaj népesítené be a betlehem világát. Aztán amikor meghalt az idősebb Klahr, a fia, Michał Ignacy folytatta a művét, neki is más keze volt, és mert a régi megrendelők már nem voltak az élők sorában, nem nagyon tudta senki, milyen elgondolás vezérelte őket. Vagyis mintha magától fejlődött volna a betlehem, diszkréten napirendre térve afölött, hogy egymás után halnak meg az alkotók. Aztán egy bizonyos Jeschke nevű oltárépítő bukkant fel, aki nagyobb mélységet adott a betlehemnek, újabb színhelyeket és égboltot épített hozzá. Aztán hozzájárult még ehhez a munkájával egy cseh, aki Králiki környékéről érkezett, ami akkoriban a betlehemek medencéje volt Európában, és tiroli módra valami bábszínházféle alkalmatossággá változtatta az egészet. Most már mozgatható zsinórok, a néző előtt láthatatlan, rejtett gyűrűk tartották, és egy közönséges karral mozgatták a régi figurákat. Ez a cseh vagy tán az utódja kiegészítette még néhány jelenettel, úgyhogy maga a barlang a Kisdeddel és a Szent Családdal szinte háttérbe szorult, úgy kellett kihámozni őket az emberek, állatok, házak, fák, tárgyak színpompás forgatagából. Az egész kavalkád gomolygott, körben forgott, kiemelkedett, majd visszatért a helyére. Vagyis amikor megjelent a betlehemek híres, tizenkilencedik századi specialistája, Helbig remete, neki nem maradt más dolga, mint térben továbbépíteni a bardói betlehemet. Nagyon eredeti módon csinálta – nagy üvegkockába zárta, megforgatta a tengelye körül, az elejét összekötötte a végével, vagyis olyasmit csinált, amivel mindörökre érvénytelenítette a lineáris időt.

Ezeket a részletes információkat egy bardói lakos gyűjtötte össze dolgozatában, nevezzük őt egyszerűen Maria Kowalskának, ezzel leplezzük el valódi nevét, ami az elkövetkező események szempontjából valószínűleg helyesnek bizonyul. Azt mondják, grodnói tanárnő és festő volt, ő is a háború után, 46 telén került ide, mint más lakosok. Állítólag elveszítette kicsi gyerekét, amikor átköltözött ide keletről, s a hírek szerint ez pont a fagyos szentestén történt. A férje már évekkel azelőtt meghalt, elvitték és keletre hurcolták az oroszok. Erről sajnos semmit sem tudok. Minthogy magasabb művészeti képesítése volt, természetesen rá hárult a műemlék védelmének kötelezettsége. Ezért még lakást is kapott ugyanabban az épületben, ahol a betlehem állt – a töltés falához simuló, sötét, kétszintes házban.
Nehéz ma már megállapítani, hogy nézett ki rögtön a háború után a betlehem. Főleg az említett Kowalska munkájára lehet támaszkodni, aki nagy alapossággal kutatott fel minden lehetséges, főként német nyelvű forrást. Részletes leírását fényképekkel támasztotta alá, amelyek minősége viszont sok kívánnivalót hagy maga után – a legtöbb apró részlet kivehetetlen.
Biztos, hogy majdnem az egész helyiséget elfoglalta a betlehem. Olyan volt az üvegkocka, mint egy hatalmas jégtömb. Középen, egy faburkolatú, festett oszlopban bújt meg a gépezet. Mind a négy színhely majdnem két méter széles volt, de a betlehemvilág sokkal nagyobbnak tetszett, mert a korábbi művészek szintekre osztották, megsokszorozták a teret, és színpadi perspektívával szabdalták szét, amit ugyanazzal a trükkel értek el, mint amikor emelvényre állítják a kórust, ezért a „messze” egyszerűen annyit jelent, hogy „közelebb az éghez”. A mélységhatást erősítette még a figurákat mozgató szerkezetet rejtő belső falakon látható szokatlan kép – a festett légben minden elképzelhető lény félig átlátszó alakja lebegett: állatok, emberek, ördögök, démonok, angyalok, rovarok, hibridek, lidércek – minden kombináció, ami csak eszébe juthatott alkotójuknak. Egymást metszették a körvonalak, kavarogtak és megsokszorozódtak a színfoltok, mintha megállt volna az állandó átalakulás örökös mozgása. Az áttetsző festési technika miatt viszont mindenhol kivehetőek voltak, és bátran előbújtak a többi mögül, ezért úgy látszott, mélysége van a sík felületnek, és a sok-sok lény tovaterjedt egy további, ezúttal már végtelen dimenzióba. Tele volt az ég ezekkel az illékony alakokkal. A tér legparányibb zugaiból kukucskáltak ki, ezernyi szappanbuborékkal borítva a tájat. Szembogaruk újfajta, élő galaktikaként pöttyözte az eget. Egymást figyelte minden szem, egyetlen mozdulat sem maradt észrevétlen. Ez a megsokszorozott pillantás ezerszeresen, tudatosan, éberen figyelte a nézőt.
Ez volt a háttér az éghez, a tájhoz, a jelenetekhez és az alakokhoz, és talán az időhöz is, ami itt valahogy tünékeny lett, mert elvesztette linearitását és rendjét, összevissza kavargott az üvegdoboz belsejében, mint valami légörvény.
Ebben a vidám összevisszaságban éldegélt tehát Ádám és Éva az almafa alatt, mindketten pucéran, kecsesen, egyelőre szerelmesen nézték egymást, a bűnbeesés előtt. A szomszédos színen viszont már jelen volt egy szamócaméretű alma, és arany pallos villant a felhők mögül. De a bukás történetének fonala itt szemérmesen megszakadt, előállt helyette a két civakodó fivér, majd minden előzmény nélkül, mindjárt az öregember következett, aki különös, egzotikus állatokat terelt a bárkájára. Mellette Mózes sújtott botjával a sziklára, majd a próféták következtek, néhány homályos, felismerhetetlen alak, akik tizenkettes, tízes és hetes sorokba rendeződtek. A magasabb szinteken álló figurák kisebbek voltak – akik egész fönt, az ég közelében, vagyis messze álltak, épp hogy gyufaszálnyi méretűek, alig hasonlítottak emberekre, de ha le akartuk volna leplezni ezt a megoldást, ezt a kis csalást, le kellett volna venni az üvegfalat és bedugni a fejünket, sőt a legjobb lett volna nagyítón keresztül nézni.
A turisták, akiket untattak már a kirándulások, és azért jöttek ide, hogy megnézzék a betlehemet, beérték a csodálkozó bámészkodással, de Maria Kowalska, az egyetlen helyi idegenvezető egyre csak hajtotta őket előre, vagyis körbe-körbe, úgyhogy ugyanott fejezték be a látogatást, ahonnan elindultak – a gyerekek szája tátva maradt, a felnőttek álmélkodva sugdolóztak.
A féktelen égbolt adta háttér előtt, a távolabbi színtereken, amelyeket látható megkönnyebbüléssel szabadítottak meg a vallási összefüggésektől, dombok, falvak és városkák, bányák és gyárak háromdimenziós makettjét építették fel fából és papírmaséból. Ezen a szinten a kis figurák váratlanul konkrét, bár még mindig mozdulatlan életet kaptak. Állig begombolt bányászegyenruhát, női ruhát viselő alakok (karácsonyi süteményre emlékeztető kalapkával), férfiöltönybe, közelebbről meg nem határozott népviseletbe öltöztetett, gondosan megformált emberkék népesítették be a tájat. Itt, ebben a kozmikus mozdulatlanságban több tucat esemény történt egyszerre – lejjebb a Bölcsek követték a csillagot, amely a kocka belsejében vezette őket körbe, míg a bölcsőben fekvő Kisdedhez nem értek. Kicsit arrébb ugyanakkor a már felnőtt Jézus nyújtotta csókra az arcát Júdásnak, Poncius Pilátus pedig a kezét mosta egy viktoriánus bútordarabra emlékeztető mosdótálban. Mögötte egy mulatságos, egérpofácskájú csacsin menekült a Szent Család Heródes elől, most ért a papírhegy oldalában dolgozó bányászokhoz. A bánya úgy tárta fel a hegy belsejét, mint valami kincseskamrát, mert odabent ragyogott a szén, amelyet ki tudja, miért, vörösben játszó csillámból készítettek. Talán nem is szénnek szánták, hanem vörös vasércnek. A falusi házacskák körül tehenek legeltek, de közvetlenül mögöttük emelkedett a téglavörös gyár, és ott vezetett az út, tele kicsi, ódivatú kocsikkal, amelyek vészesen közel jártak a Kisdedet imádó szerzetesek csoportjához.
Nem volt vége ennek a képregénynek, és nem volt kezdete sem, a jelenetek egymásba úsztak, egyszer csak összeolvadtak valamiféle egyesítő elem hatására. Kétfelől egymásra felelgettek a történetek, mint egy dalban a két szólam.
Takarékosan üzemeltették a gépezetet, kétszer-háromszor kapcsolták be naponta, attól függően, hogy milyen volt a szezon. Olyankor feléledt a betlehem – és ezt már nehéz volna leírni, mert mindennek újabb dimenziót adott a körben forgó időt kis adagokban mérő mozgás, például amikor az egyik oldalon fölrepült a tóról egy hattyú, a túlsó oldalon odújába bújt egy nyúl. A kovácsműhely kalapácsai egy ütemre mozdultak a Kisjézus bölcsőjének ringásával, ha járművek haladtak az úton, valahogy a bányászok is előjöttek a bányából, a népviseletbe öltözött parasztok tánca pedig útnak indította a tizenkét apostolt. A tehenek fölemelték a fejüket, legördült a kő az Úr Sírjáról, a kaszások meglendítették kaszájukat, a nap folytatta útját az égbolton, a dombon forogni kezdtek a szélmalom lapátjai. Ha bekapcsolták a gépezetet, az mozgásba hozta a figurákat, és megállította a nézőket – álmélkodva torpantak meg, és egyszerre próbálták átlátni a mozgás egész rendszerét, meg akarták érteni, hogyan működik a szerkezet. Amikor lassacskán derengeni kezdett előttük, hogy túl sok a szereplő és a jelenet ahhoz, hogy átlássák, újra körbementek, hogy legalább külön-külön felismerjék az összefüggéseket. De a betlehem titkát sosem fejtették meg teljesen.
Állítólag egy régi sziléziai újságban talált először említést a betlehemről Maria Kowalska, mégpedig egy kis, háború előtti lapban megjelent cikket. Persze német nyelvű volt, mint minden „azelőtti”, és a városka idegenforgalmi nevezetességeiről szólt. Ezt írták benne: „A betlehem olyan erős hatást gyakorol a hívőkre, hogy nem tudják visszafojtani könnyeiket”. Feltehetőleg úgy érezte, feloldozást kapott ettől a mondattól. Állítólag – így mesélte M. úr, a gondnok és kisegítő – sírva fakadt, amikor először látta, hogyan működik a betlehem.
Ez nyáron történt, egy évvel a háború után, amikor M. úr megjavította a burkolatot, amelyet megrongáltak a katonák, és speciális kulcsot készített a szerkezet beindításához.
Mi történt, amikor ők ketten először látták a szerkezetet – erről M. úrtól hallottam, aki sajnos már nincs az élők sorában. Felnyitották a fémdobozt, és belenéztek, mint egy kútba, lámpással világítottak a rugók, fogaskerekek és áttételek összevisszaságába. Poros óraszerkezet. Elképzelhető, hogy emlékezetünkbe vésődik egy ilyen látvány. Az is lehet, hogy ettől kezdve gyakran álmodott róla Maria Kowalska, és minden alkalommal másképp jelent meg álmában – a város óriási méretére nagyítva, vagy ellenkezőleg – egy női karóra miniatűr, csillogó belsejeként.
Legközelebb akkor látták a betlehem belsejét, amikor megállt a szerkezet, és Kowalska a hóban gázolva szaladt el M. úrért, az egyetlen emberért, aki tehetett valamit, ő pedig pizsamájára húzott bundában, a hóesésben hozta szerszámtáskáját. Nem tudni pontosan, hogyan sikerült megjavítania. Azt mondta, először óvatosan kiszivattyúzták a port egy gumipumpával (amely valószínűleg egy elhalálozott csecsemő után maradt), és alkoholos vattával megtisztogatták a szerkezetet. M. úr csavarhúzóval megemelt egy kis fémlemezkét, és minden a helyére ugrott. Kowalska viszont tudta, hogy egy napon újra meghibásodik, és akkor talán mindörökre megáll a híres bardói betlehem. M. úr azt javasolta, hogy villamosítsák, így megszabadulhatnának a primitív kurblitól, de ez a változtatás komoly felújítást kívánt volna. Elég lenne megnyomni egy gombot. De ezen a ponton beavatkoztak a wrocławi szakértők, és megtiltottak minden önálló kezdeményezést.
A Kowalskának nevezett asszony mindent megtett, ami tőle telt – például egyenletes hőmérsékletet tartott a helyiségben, pedig ez igencsak nehéz volt – nem volt elég a szénfejadag, ha zord volt a tél; nyáron viszont a rosszul szigetelt tető miatt elviselhetetlen forróság uralkodott a teremben.
A második békeévben megérkeztek az első kiránduló osztályok, eleinte csak a környékről, később egész Lengyelországból – egyre nőtt a sokaság minden délután, türelmetlenül várták, hogy elérjék a bűvös harmincas létszámot. Kowalska ügyelt arra, nehogy kevesebb látogató előtt kapcsolják be a szerkezetet – néha fegyelmeznie kellett magát, nehogy rájuk szóljon, hogy ne leheljék be a termet, ne bocsássanak ki párát, széndioxidot, ne növeljék a levegő páratartalmát. Kis idő elteltével ajándékboltot nyitott a bejáratnál – a betlehemet ábrázoló képeslapokat és leporellókat rendelt. A Szudétákat bemutató útikönyvet is akart árulni, de lengyelül még nem volt ilyen kiadvány, most kezdték csak fordítani, és – mint tudjuk – nem csak a fordítást kellett elvégezni. A szlávok, a Piastok tulajdonává kellett tenni a betlehemet. Mindössze ennyit tudott kínálni a kiránduló osztályoknak a bardói betlehem boltja. Aztán amikor esténként bezárta a nagy, szinte ódon kulccsal a betlehem épületének ajtaját, csak úgy reszketett félelmében, hátha tolvajok jönnek, vagy tűzvész, földrengés, árvíz pusztít, lecsap egy eltévedt villám, elmossa a zivatar, vagy beszakítja a tetőt a hóvihar.
M. úr elmondta, hogy Kowalska egész napokat töltött a betlehem mellett. Többször látta, hogy az egyik falnál guggol, és fejét forgatva váltogatja a nézőpontokat. Kitalálta, mi lehet a szándéka – ennyi sík mellett elég egy kicsit változtatni a perspektíván, már az is annyit módosít a látómezőn, hogy új értelmet nyer a megfigyelt jelenet. Vegyük például a Háromkirályokat. Ha megnézte az ember, ahogy hódolnak a Kisded előtt a betlehemben, ahogy bókolnak még a lovaik és a tevéik is, nyilvánvaló volt, hogy a jelenet a Születést ábrázolja. De megnézhettük őket a sziklás, kietlen és vigasztalanul puszta táj háttere előtt is – akkor olyan kép tárult elénk, mintha egy vándorcirkusz táborozott volna le etetésre, és most mindannyian a víz fölé hajolnának, hogy szomjukat oltsák. Máshonnan is nézhettük, egy szinttel följebb mennyei karokat, égi seregekben vonuló angyalok százait, aranyló arkangyalokat és trónusokat láthattunk, melyeknek az égbolt adott keretet, és itt olyan volt a három pazar öltözetű férfi a kíséretével, mintha a szent kép megrendelői lennének, akik a szokásoknak megfelelően a szentek lábánál helyezkednek el. És ezzel naphosszat el lehetett játszadozni. Ezt tette Kowalska is.
M. úr együttérzéssel beszélt róla. A férfiakban valószínűleg semmi sem ébreszt olyan együttérzést, mint egy magányos nő. Makacsul, újra meg újra visszatért az elvesztett gyermekhez, és ahhoz, hogy ezt egyetlen anya sem tudja feldolgozni. Talán ezért őrizte vele szemben a tisztes távolságot, az éjszakai riasztások ellenére is, pedig sokszor előfordult, hogy az asszony berendelte munkaidő után, gyakran éjszaka is, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e, nem tűnt-e el, vagy nem került-e rossz helyre valami. M. úr egyszerű ember volt, aki szerette az élet örömeit, a betlehemet pedig szép, bonyolult tárgynak tekintette, amely ráadásul állandó munkát biztosít neki. Ő végezte a terem takarítását, felügyelt az egész épületre, elvégezte a kisebb javításokat, gondozta a bejárat előtti kiskertet. Elég jól ismerte a betlehemet, emlékezetből is, bár az egészet sosem tartotta fejben. Emlékezett az egyes figurákra, például a batyuját vivő emberre és a kutyájára, vagy a dámázó bányászok kis csapatára. De nem tudta volna elmesélni az egészet. Ezért bizonytalanodott el, amikor meghallotta Kowalska ideges panaszkodását, hogy hiányzik valami a betlehemből, aminek ott kéne lennie. Senki sem juthatott be az épületbe, nem nyithatta ki a zárt üvegdobozt, nem vehetett ki figurákat. Ezért egy beteg lélek hisztériájának tekintette ezeket a történeteket, melyekben ártalmatlan bolondéria nyilvánul meg. „Nem voltak kacsák a tavon?” – kérdezte Kowalska izgatottan. „Nem úszkáltak a vízben kis tarka kacsák?” M. úr nem emlékezett kacsákra. De az asszony addig erősködött, míg rémleni nem kezdett neki, hogy talán tényleg voltak ott kacsák, csak azelőtt nem vette észre őket, hiszen a tó nem volt nagyobb az egyzłotys érménél. Lehet, hogy amikor legutóbb tisztogatta a szerkezetet, ruhája ujjával lesöpörte a tavacska környékét, a búzaszem nagyságú kiskacsák beleakadhattak a durva gyapjúpulóver anyagába – gondolta –, és elveszhettek.
Kacsák. Vékonyka ecsettel festett, parányi famorzsák. Zöldes nyak és piros csőr – ilyen alakban jelentek meg a betlehemben. Megörült a kacsáknak. Inkább kerüljön oda valami, mint hogy elvesszen.
Ez a Kowalskának nevezett asszony akkoriban többször járt Wrocławban, beiratkozott egy tanfolyamra, németül tanult. M. úr fűtötte a lakását, hogy meg ne fagyjanak a virágai, amíg távol van. Azt mesélte, hogy az asszony egész kis műhelyt rendezett be magának – festékeket, vásznat tartott ott, mindenfélét, ami a művészeknek is van. A bardói iskolában rajzszakkört vezetett. M. úr időnként hozott neki valamit, ami nála termett: egy zsák diót a kertből, egy kosárka szamócát, amikor valamelyik évben bőven termett a telkén, egy üveg birsalmalekvárt, amelyet a felesége készített. De igazából nem barátkoztak össze. Igazából – vagyis annyira, hogy egy este asztalhoz üljenek, megbontsanak egy palack vodkát, és elbeszélgessenek. Ha férfi lett volna, az más, de Kowalska mindenki szemében magányos nő maradt, aki valaha elveszítette a gyermekét és a férjét. Egy ilyen szerencsétlenség mindörökre idegenné teszi az embert. Isten keze – mondta M. úr – a boldogtalanságra ítélt emberek után nyúl, és valamivel a többiek fölé, vagy kicsit távolabb helyezi el őket, hogy legszívesebben tölcsért csinálnánk a kezünkből, és odakiáltanánk nekik, visszahívnánk őket.
Csak valamivel később, a kisebb javításokat végezve vette észre M. úr, hogy mindig megjelenik, mindig változik valami a betlehemben. Például a vonat: magasan futott, közvetlenül a mennyei karok alatt, a sietősen odafestett téli tájon. Gondosan kifaragták fából, majd lefestették – kis mozdony volt és néhány vagon, csakhogy nem személy-, hanem tehervagon. Ebben biztos volt – azelőtt nem volt ott vonat, és már indult volna Kowalskához, hogy első felindulásában elmondja neki, de egy csapásra megértette a nyilvánvaló tényt –maga az asszony csinálta a vonatot, azelőtt meg a kacsákat. Akkor abba is hagyta a munkát, rágyújtott, majd lassan visszatért a saját dolgához, felerősítette a leszakadt ereszcsatornát, felsöpörte az udvart vagy elégette a leveleket. Később sem árulta el, hogy tudja. Tudomásul vette a vonatot, mintha mindig ott lett volna. Néha attól tartott, hogy az asszony hülyének nézi, de végül belátta, hogy már túl öreg ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Mit érdekli őt, hogy mit gondol róla? Elvégre ez az asszony elveszítette a gyermekét, az ilyenekhez különös türelem kell. Ezért a rákövetkező évben, amikor Kowalska figyelmes tekintete előtt tisztogatta a dobozt, ugyanúgy leporolta a vonatot, mint a Kisjézust, Szűz Máriát és a Háromkirályokat, mint a bányászok piros tolldíszét, mint a kis kertes házat, melynek teraszán kis család ült az asztalnál, mint a katonai osztagot és a mögöttük haladó tankot, mint a gyermek Jézust, aki a templomban tanít, mint a szélmalmot, mint a menyegzőn táncoló párt, mint a romok körül magasodó állványzatot és a munkálkodó kőműveseket. Azon sem gondolkodott, mi volt ott, és mi került oda később. Úgy érezte, akármit tesznek hozzá a betlehemhez, úgyis a helyén lesz, beleolvad az angyalokkal teli tájba. Igen, odaillettek a parányi emberkék vérfoltos fehér ingükben, a kicsiny akasztófák apró élei, a szürke alakok a szögesdróttal körülkerített téren, az őrtornyokból meredező kis puskacsövek. Legyen, gondolta. Kerüljenek a helyükre a felégetett falvak, a városok romjai, sőt a miniatűr temetők is, a gyufaszálnál vékonyabb sírkeresztekkel. Csak tegye, gondolta, hiszen jó, amit csinál, nem pusztít, hanem hozzáad, vagyis többet tesz, mint ha csak javítgatná. Többet, mint ha csak gondozná.
Évek teltek el így, mialatt a gépezet többször is megállt, egyszer pedig úgy elromlott, hogy szakembert kellett hívni Lengyelország középső részéből, de az sem boldogult vele. Bezáratta a betlehemet, és utasításba adta, hogy nem szabad kurblival beindítani. M. úr persze Kowalska felelősségére megjavította a kicsorbult csapágyat, egyúttal kicserélt két fogaskereket és egy kis emelőt is. Írtak a betlehemről az újságok a messzi Varsóban, és ettől kezdve a hegyvidékre látogató turisták kötelességtudóan elmentek Bardóba, hogy megnézzék a betlehemet. Még az átutazók is, akik Csehországba tartottak, vagy onnan jöttek vissza, akik kirándultak vagy a rokonokhoz utaztak, a hivatalos úton lévő tisztviselők, de még a teherautósofőrök is, akik rakományuktól megszabadulva mindannyian útba ejtették Bardót, megnézték a betlehemet. Kowalska előrelátóan eléjük rakta a vendégkönyvet, hogy írhassanak bele a megrendülés hatása alatt; biztosnak kellett lennie abban, hogy megrendülnek, hogy belső szükségletből írják oda a nevüket a betlehem mellé, mert még ez a furcsa forma, a szokványos vendégkönyv is az asztalkához vonzza őket, hogy a zsinórra erősített ceruza után nyúljanak, és beírják: „Krakkói vagyok, sok betlehemet láttam már, de ez túlszárnyalta minden várakozásomat”, vagy „Marysia Gdańskból: nyolcéves vagyok. Legjobban tetszik a menyasszony és a táncoló menyegző”, vagy „Ich heisse Thomas Schultz, das ist schön”.
Ez a vendégkönyv az egyetlen emlék, amely fennmaradt a bardói betlehemből. 1957-ben, a tavaszi záporok után újból megcsúszott a rézsű, ez megtörtént már néhányszor a múltban is. Súlyos károkat szenvedett az épület, amelyben felépítették a betlehemet – egyik fala kidőlt, tökrement az egész szerkezet. Nem sok mindent tudtak megmenteni a wrocławi egyetem szakemberei. A tudósok szétszedték, ami épségben maradt, kiszedegették a sárból a maradványokat, elvitték a múzeumba, és kis dobozokba zárták őket. A betlehem részekre bontva került a raktárakba, és ott várja a jobb időket. Az már biztos, hogy teljes egészében nem lehet helyreállítani, már csak azért sem, mert Kowalska halála óta senki sem tudja, hogy nézett ki. Mert csak ez a kis dolgozat maradt utána egy-két elmosódott fotóval, újságkivágásokkal, néhány háború előtti cikkecskével, és M. úr gyarló emlékezőtehetségével, aztán ő is meghalt.
Lehetne azért találni valamilyen mintát vagy gondolatot, ha a jövőben újjá akarná építeni valaki. Mindennek benne kellene lennie. Mert bár Isten születése mindig és mindenhol történik, és a legkisebb dologra, minden eseményre egyformán vonatkozik – egyszer csak nyilvánvalóvá válik, hogy nem Isten megszületésének pillanatát kell bemutatni a világnak, hanem ellenkezőleg – az egész világot kell bemutatni a születésnek, oda kell vinni a világot a betlehem ajtajához, és sorban mindent beköltöztetni – minden tárgyat, minden apró dolgot, minden embert a Kisded színe elé vinni, és azt mondani: itt van Jan vagy Marysia, Paweł vagy Thomas, ismerkedjetek meg. És ugyanígy minden állatot, a rovartól az elefántig és a zsiráfig; úgy kell bevezetni őket a betlehembe, mint a bárkába. És végül minden mást is ide kell hordani, ami csak létezik a világon, nem számít, jó vagy rossz – indoknak elég az, hogy létezik –, vagyis a háborúkat és a szénkitermelést, a futballmeccseket és az árvizeket, a bankokat és a pályaudvarokat, a demokratikus választásokat, az inflációt, a családon belüli erőszakot, a május elsejei felvonulásokat, az haute couture-t, a lovastúrát, a régi autók gyűjtését, a pszichoanalízist és az atomfizikát, az irodalmat és a modern művészeteket – mindent meg kell mutatni a betlehemnek, s közben hinni, hogy lélegzetelállító rendje mindezt egyetlen képpé egyesíti, egyetlen szerkezetté szervezi, ismétlődő mozgássá ringatja, amely mindörökre összeköt mindent mindennel.
Végül csak annyit teszek még hozzá, hogy Kowalska két évvel a katasztrófa után meghalt. M. úr szerint rákban. Ő elveszítette jó állását a betlehem mellett, ettől kezdve nyugdíj mellett dolgozott, sajátos munkát végzett: az úgynevezett „elvarázsolt kastélyban” ijesztgette a gyerekeket, egy vidámparkban, amely valami okból Bardóban tartotta téli állomáshelyét. Fekete köpenyben, fehérre meszelt ábrázattal, láncát csörgetve lépett ki a függöny mögül. De mivel a nehézkesen és lassan változó útikönyvek továbbra is a turisták figyelmébe ajánlották a bardói betlehemet, a kissé csalódott látogatók, akik hittek a könyveknek, végül ebben a vidámparkban kötöttek ki. Nehéz lenne megállapítani, mennyire volt valódi a félelem, amit a piros villanykörtével megvilágított rémpofák vagy a függöny mögül előugró szörnyek keltettek bennük. Az a lényeg, hogy utána, amikor kiléptek a fényre, rögtön el is felejtettek mindent, az egész mély völgyet, az egész furcsa városkát az útikönyvek teljesítetlen ígéreteivel együtt, és mentek tovább az úton, kifürkészhetetlen céljuk felé.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu