Miközben a kocsi kiért a hegyek közül a síkságra, eszembe jutott Bancsilla
Ancsurka. Már nem emlékszem pontosan, miről is jutott eszembe. Talán arról,
hogy Tommy, aki vezetett, és aki azért vitt magával bennünket, hogy ne
unatkozzék útközben, egy bizonyos Krisztináról kijelentette, hogy valóban
tetszik neki, ám ettől teljesen függetlenül tehetségesnek is tartja. Engem
egy kissé meglepett ez a kijelentés, én a két dolgot nem tudom egymástól
függetlenül szemlélni. Pontosabban: egy nő, csak ezért, mert nyilvánvalóan
tehetséges, nem biztos, hogy tetszik is nekem, de fordítva sajnos igaz.
Egy nő, aki nyilvánvalóan tehetségtelen, mint nő sem tudja érdeklődésemet
felkelteni.
Ezt nem én mondom, ezt Balavári mondta mögöttünk, a hátsó ülésen.
Bár, ha jobban belegondolok, nem is Balavári utazott velünk, hanem Hadrévi.
Még a feleségét is magával hozta. Igen, úgy van, ott ültek egymás mellett
a hátsó ülésen, Hadrévi és Hadréviné. Azért vagyok egy kissé bizonytalan
ebben az ügyben, mivel Hadréviné, akit jellemezhetnék akár csinos fiatalasszonyként
is, annyira jelentéktelen, hogy az ember jóformán észre sem veszi. Táblát
kellene kiakasztani rá, ezzel a felirattal: „Én is itt vagyok!”, hogy az
ember ne nézze őt száz százalékig levegőnek. Egyszóval, szinte biztosra
vehető, hogy nem Balavári utazott velünk, hanem Hadrévi, méghozzá feleségével,
Hadrévinével együtt, csak éppen Hadrévinére nem terjedt ki a figyelmem.
Igaz ugyan, hogy Hadrévi sem figyelhetett valami túlzott mértékben
a feleségére, elvégre a feleség jelenlétében arról beszélni, hogy az embernek
mikor és milyen feltételekkel tetszenek a nők, legalábbis tapintatlanság;
mondhatni, megalázó még a kívülállóra nézve is, aki odafigyel. Ezt persze
csak utólag gondolom így, akkor nemigen figyeltem Hadrévire, mivel Tommyra
kellett összpontosítanom.
Azért ültem elöl, Tommy mellett, az úgynevezett „anyósülésen”,
mivel Tommy akkor már legalább tizenkét órája vezetett, és szóval kellett
tartanom, nehogy elaludjék. Vezetni nem tudok, mert ha tudnék, felváltottam
volna Tommyt, viszont mindannyiunk közül én tudok a legtöbbet és a legfolyamatosabban
beszélni. Például Balavári kifejezetten hallgatag természetű, ráadásul
akkor nem is utazott velünk, mint azt az előbb már tisztáztuk. Tommy azért
utazott abba a városba, ahová magával vitt bennünket is, mert itt jóval
előnyösebben adhatta el a kocsit, mint nálunk otthon. Mondta is: kivinni
kivisz, ha ebben és ebben a városban van dolgunk az intézetben, de vissza
már nem hoz, mert visszafelé már nem lesz meg a kocsi. Kivéve azt a nem
remélt esetet, ha nem találna vevőt a kocsira, de ebben ne nagyon bízzunk,
mert eddig még minden kocsira talált vevőt. Bár az is igaz, hogy ebben
a városban eddig még nem próbált kocsit eladni. Sok mindent megpróbált
már ebben a városban, de kocsit eladni, azt még nem.
Így hát érthető, hogy nem figyeltem senkire, tulajdonképpen még
Tommyra sem, kizárólag arra, hogy folyamatosan haladjon a beszélgetés,
mivel az út ezen a szakaszon eléggé rossz volt, döccenőkkel és gödrökkel
tele, miközben a szembejövő forgalom aggasztóan besűrűsödött. Szerencsére
Hadrévi előrehajolt, és azt mondta, hogy minden ember, köztük az imént
említett Krisztina is, pontosan olyan, mint egy törülköző. Törülköző vagy
rongyszőnyeg, már nem emlékszem pontosan. Annyi biztos, hogy Balavári jóval
közelebbről ismerte Krisztinát, mint Hadrévi, de ettől még Hadrévinek sem
tilthatja meg senki, hogy beszéljen róla, hacsak nem az a tapintat, amely
alapvetően hiányzik belőle.
Krisztina is, mint minden ember, szembeötlően hasonlít egy törülközőhöz.
Valamit mindig magába vesz azokból a testekből, amelyekkel érintkezik,
de csak felületesen érintkezik, és csak mocskot vesz magába. Így gondolkodik
Hadrévi, noha Balavári sem gondolkodik másképp, nekem viszont valamiről,
valószínűleg a törülközőről, eszembe jutott Bancsilla Ancsurka. Neki volt
egy törülközője, mindig ugyanaz a törülköző, egy – ha szabad így mondanom
– „fázós törülköző”. Egy fecske volt rajta, ha jól emlékszem, de az is
lehet, hogy labdázó kismackó, még valószínűbb azonban, hogy valamiféle
vallási motívum lehetett, amelynek, minthogy négy-ötéves voltam akkor,
nem fogtam fel az értelmét.
Ez a törülköző két okból is fázós törülköző volt. Egyrészt azért,
mert nem a fürdőszobában volt kiterítve, ahol a többi törülköző, hanem
kint az erkélyen lógott egy madzagon, és nyilván fázott, mert amikor Bancsilla
Ancsurka beköltözött hozzánk, olyankor mindig tél volt, vagy legalábbis
késő ősz. Másrészt azért, mert úgy képzeltem, hogy végigfutna a hátamon
a hideg, ha kimennék az erkélyre, és beletörülném a kezemet a labdázó kismackóba,
amely tulajdonképpen sírboltjából kiemelkedő, vérző Krisztus volt. Mindez
csak feltételezés, mert nem volt szabad az erkélyre kimennem. Vannak helyek,
ahol minden meg van engedve, ami nem tilos, máshol minden tilos, ami nincs
megengedve, nálunk azonban az is tilos volt, ami nem volt megengedve, meg
az is, ami meg volt.
Neve alapján Bancsilla Ancsurkát tizenhat éves, pirospozsgás
falusi lánynak képzelné az ember, ám ez téves elképzelés. Nem volt pirospozsgás,
mivel sem az arcbőrének, sem a hajának, sem a szemének nem volt semmiféle
meghatározott színe. Mai szemmel azt mondanám rá, hogy öregasszony, ám
ez is félrevezető, mivel nem volt asszony, és nem volt öreg sem, legfeljebb
régi volt, mint egy elnyűtt ruha. Nem volt meghatározott életkora, és nem
voltak meghatározott jellemvonásai sem. Összesen két jellegzetességet mondhatott
a magáénak, ezek is inkább fogyatékosságok voltak.
Az egyik az volt, hogy nagyothallott, illetve ne szépítgessük,
nem hallott az égvilágon semmit. A másikról mindjárt bővebben is beszélek,
mert ez volt az a jellegzetesség, amely megkeserítette gyermekkorom elalvás
előtti perceit, azokat a máskülönben legédesebb negyedórákat, amikor kialszik
a villany, és a szemhéjakra észrevétlenül ránehezedik az álom. Más gyermekek
félnek a sötéttől, én undorodtam tőle.
Bancsilla Ancsurkának az volt a dolga, hogy vigyázzon rám. A
vigyázás legjobb módjának azt találta, ha mindent megtilt, azt is, amit
nem szabad, meg azt is, amit egyébként szabad lett volna tenni. Kérdéseket,
ellenvetéseket, kívánságokat nem hallott meg, ahogy a játék zörejét sem,
azért egész nap a közvetlen közelében kellett maradnom, hogy folyamatosan
szemmel tarthasson.
Így aztán unalmasan és kellemetlenül teltek a nappalok, de a
sivár nappali órák még mindig sokkal elviselhetőbbek voltak a lefekvés
utáni perceknél.
Nehezen tudom szavakba foglalni azt az iszonyt, amelyet akkoriban
éreztem, és amelyet sokkal pontosabban fel tudok idézni, mint felnőtt életem
friss benyomásait, vagy mint a fázós törülközőn látható Krisztus-alak soha
be nem gyógyuló, vérző sebét. Essünk túl rajta: elmondom: esténként, miután
ágyba bújtam, Bancsilla Ancsurka bejött, leoltotta a villanyt, és a sötétben
furcsa neszezések, suhogások közepette vetkőzni kezdett. Arról ugyanis
elfelejtettem szót ejteni, hogy volt a szobámban egy másik ágy is az enyémen
kívül, és Bancsilla Ancsurka, hogy ezáltal is vigyázzon rám, ebben az ágyban
töltötte az éjszakákat, noha elvileg a cselédszobában kellett volna aludnia.
Esténként rendszeresen ismétlődött ez a sötétben zajló színjáték, tőlem
jóformán karnyújtásnyira. Hozzáteszem, hogy a villanyoltás utáni sötétség
nem volt egyértelműen teljes, mivel a roló, amelyet előzőleg leeresztettem,
valamivel keskenyebb volt az ablaknál, tehát oldalt az utcáról beszűrődött
némi fény, éppen elegendő ahhoz, hogy estéről estére látnom kelljen Bancsilla
Ancsurka rémületes körvonalait.
Akkoriban még nem olvastam Cooper regényeit, így nem tudhattam, hogy
a kínzócölöphöz kötözött fogolynak nemcsak a kivégzés előkészületeit kell
végignéznie, hanem az öregasszonyok obszcén tréfáit is, de azt már négyéves
koromban tapasztaltam, hogy a ruházatból kibontakozó női test, ha csábításra
nem alkalmas, akkor tréfásnak mutatkozik, de megközelítőleg sem annyira
tréfás, mint amennyire fenyegető. Bancsilla Ancsurka esténkénti mutatványa
olyannak rémlett előttem, mintha egy szörnyűséges mese folytatódna szavak
nélkül. Mintha a vigyázó személy, akire rá voltam bízva, villanyoltás után
állattá változott volna. Mintha egy buta és közömbös, gyűrött víziállat,
egy krokodil vagy egy nőstény fóka vedlette volna bőrét a sötétben.
Engem azonban nem a rémületes látvány riasztott, nem az önmagából kivetkőző
óriásvarangytól rettegtem, hiszen tudtam, hogy – noha kiszürcsölhetné a
szemeimet is – nem fog semmi egyebet művelni, csupán végigfekszik az ágyon,
betakarózik, és néhány perc múlva horkolni kezd.
Nem ez volt a baj. Más baj volt. A szag. A bűz, amelyre ha visszagondolok,
ma is elönt az undor, kifut az arcomból a vér, és minden ízemben reszketni
kezdek. Bancsilla Ancsurkának napközben semmi különösebb szaga nem volt,
legfeljebb némi konyhaszag és pállott verejtékszag lebegett a nyomában.
Ám esténként, villanyoltás után, amikor vetkőzni kezdett, mindig eljött
a pillanat, amikor megcsapta az orromat az a förtelem, amelynek érzékeltetéséhez
nem találok megfelelő szavakat.
Mintha a szoba hirtelen átváltozott volna egy odvas fog belsejévé.
Mintha észrevétlenül lesüllyedtünk volna a város legöblösebb szennycsatornájába.
Mint amikor egy óriási húsdarabról észrevesszük, hogy nem önmagától mozog,
hanem a nyüvek hullámzanak rajta. Mint amikor egy kéthetes hullára rátörik
az ajtót. Fejemre húztam a paplant, orromra szorítottam a párnát, ám a
Bancsilla Ancsurkából eredő szaghullámok így is utolértek újra meg újra,
és miközben fokozatosan kihunyt bennem az eszmélet, még arra gondoltam,
hogy nem álom közelít felém, hanem fulladás.
Reggelente, amikor felébredtem, tiszta volt a levegő. Bancsilla Ancsurka
bizonyára kiszellőztetett, amíg aludtam; bár az is lehet, hogy a bűz, amely
áradt belőle, csak a sötétben volt érzékelhető. Vagy csak én éreztem, rajtam
kívül senki.
Eleinte azt hittem, nem mosakszik, attól van ilyen szaga. Kihasználva
azt a néhány pillanatot, amikor magára csukta a vécé ajtaját, becsempésztem
a szatyrába egy szappant. Egy „kék-vörös” szappant, amit a mosdókagyló
szélén találtam. Bancsilla Ancsurka nem szólt semmit, este ott volt a szappan
a helyén, a fürdőszobában. Másnap újra beraktam a szappant a szatyrába,
harmadnap rajtakapott. Odaszorította a kezemet az asztalhoz, és a szappannal
rávert az ujjaimra: Nem túl erősen, de azért fájt.
Addigra magamtól is rájöttem, hogy nem a mosdással van a hiba. Valószínűleg
mosakszik. Ha törülközője van neki, akkor mosakszik is.
Aztán egyik este, amikor megakadt a roló, és egy teherautó lámpája
bevilágított a szobába, megpillantottam a sebet. Nem biztos, hogy ez a
megfelelő kifejezés, lehetséges, hogy fekély volt vagy tályog vagy sipoly.
Mintha egy patkány belerágta volna magát Bancsilla Ancsurkába, és odanőtt
vagy ottfelejtkezett volna. Mintha a szagával üzent volna, hogy ő még mindig
él. Emlékszem, képtelen voltam elaludni az iszonytól és a rémülettől. Az
is világossá vált előttem, hogy bizony nem Krisztus vérét látom az odakint
száradó törülközőn, hanem Bancsilla Ancsurkáét.
És ezzel nagyjából minden fontosat el is mondtam róla. Még sokáig vigyázott
rám Bancsilla Ancsurka féltenyérnyi, rothadó sebe, sok éjszakát töltöttünk
egy fedél alatt, közös légtérben. Aztán egyszerre csak észrevettem, hogy
már hetek óta nem vigyáz rám, hogy már egy ideje nem jön. Fogalmam sincs,
mi lett vele, soha nem kérdeztem meg.
Legfőbb ideje azonban elárulnom, hogy azt a bizonyos Krisztinát, akiről
idős barátom azt mondta, hogy valóban tetszik neki, ám ettől függetlenül
tehetségesnek tartja, egy darabig magam is jól ismertem, sőt egyszer a
Jóisten ahhoz is hozzásegített, hogy a karjaim közé szoríthassam, ha szabad
ezzel a kissé elavult fordulattal kifejezni magamat. Tehát, amikor karjaim
közé szorítottam Krisztinát, ő lehunyt szemmel, fülembe súgva megkérdezte:
„Szeretsz?” Én pedig sem azt nem mondtam, hogy igen, sem azt, hogy nem,
hanem szó nélkül behatoltam a testébe.
Csakhogy akkor valami történt, méghozzá olyan gyorsan történt, hogy
mire néhány mondatban elmesélem, addigra négyszer, ötször is megtörténhetett
volna. Az történt, hogy elkezdtem gondolkodni. Illetve nem jól mondom,
nem gondolkodik az ember ilyenkor, hanem csak belém villant valami. Hogy
tudniillik: miért szeretünk egy másik embert? Mit szeretünk benne? Őt magát?
No de mi az, hogy ő? Mi köze van a szerelemnek az ismeretség véletlenszerű
alkalmaihoz, amelyek nélkül pedig nem jöhet létre? Mi köze van a szerelemnek
a másik ember tulajdonságaihoz, amelyek szintén véletlenszerűek, és a személyhez
mint teljességhez nem visznek közelebb? És persze azzal is tisztában voltam,
hogy efféle kérdéseken száz meg száz éve millió meg millió szerelmes töpreng,
többnyire hiába. Vagy talán úgy igaz, hogy aki ilyesmin töpreng, az nem
is igazán szerelmes.
Mert például itt van ez a szép fiatal lány a karjaim között: vajon
akkor is szeretném-e, ha nem volna sem fiatal, sem szép, hanem csak ő maga?
Ha például pontosan olyan lenne, mint amilyennek gyermekkoromban láttam
Bancsilla Ancsurkát, csak épp mégis ő lenne Krisztina? Ekkor pedig szörnyű
dolog történt, nem is tudom, hogyan foglaljam szavakba. Ha azt állítom,
hogy Krisztina a karjaim között átváltozott Bancsilla Ancsurkává, az nyilván
túlzás, de ha csupán annyit mondok, hogy Bancsilla Ancsurkára emlékeztetett,
hogy őt juttatta eszembe, az szánalmasan kevés. Egyébként is aljasságnak
érezném, ha részletekbe menően számolnék be az esetről, és hát – végül
is – ki a megmondhatója, miért mennek tönkre mégoly tartalmasnak ígérkező
emberi kapcsolatok is egy-két pillanat leforgása alatt?
***
Miközben végiggondoltam magamban a fent leírtakat, bealkonyodott, és
már közel jártunk az úticélhoz.
Balavári előreszólt, hogy álljunk meg egy pillanatra, mert húgyoznia
kell, de a kocsi egy hosszan elnyúló betonépítmény mellett száguldott el,
amelynek teteje alatt, egészen fönt, kitört ablakok tátongtak, ezért hátraszóltunk,
hogy egy vagy két pillanatig, ami persze csak objektív mércével mérve csekély
idő, még legyen türelemmel. Szívesen elmondanék egyet-mást Balavári türelméről
is, tudok néhány idevágó történetet, ám egy vagy két pillanat múlva már
bent jártunk a városban, illetve rákanyarodtunk a belső részek felé vezető
gyorsforgalmi útra.
Az intézet, amelynek vendégei lettünk volna, be volt zárva, percekig
tartó csengetésünkre nem jött elő senki, azon a telefonszámon pedig, amelyet
az oldalsó bejáraton találtunk, üzenetrögzítő jelentkezett. Hosszú volna
elbeszélni, milyen sokáig tartott, amíg sikerült rábukkannunk egy működő
telefonfülkére. Akkoriban, amikor ez a történet játszódik, még nem voltak
mobiltelefonok, viszont a fülkék többségét leszerelték, nehogy befészkeljék
magukat a hajléktalanok.
Ott álltunk tehát a telefonfülkénél, egy kissé tanácstalanul.
Balavárinak megvolt az igazgatónő otthoni telefonszáma, de még elindulásunk
előtt azt a hírt kaptuk, hogy az igazgatónőt hamarosan le fogják váltani,
vagy talán már le is váltották, egyébként pedig úgysem volt otthon, vagy
legalábbis nem vette fel a telefont. Mondta Balavári, hogy akkor keresünk
egy szállodát. Mire Tommy azt mondta, hogy ebben a városban a szállodák
mindig tele vannak, előjegyzéssel kell szobát foglalni, de az sem könnyű.
Viszont őneki eszébe jutott egy jó megoldás, majd mindjárt meglátjuk, mi
lesz az. Belépett a fülkébe, tárcsázott, eléggé hosszasan beszélt, végül
kijött, és így szólt:
– Beszéltem a feleségemmel. Mondtam neki, hogy nála fogunk aludni.
Arra is megkértem, készítsen vacsorát. Gyorsan tud vacsorát készíteni,
és úgy emlékszem, jól főz.
Az igazat megvallva, kissé meglepődtünk. Nem tudtuk, hogy Tommynak
ebben a városban felesége is van. Tommy azonban elmagyarázta, hogy a felesége
eléggé messze lakik innét, éppen a város túlsó végén. Ez egy érdekes város,
tette hozzá, miközben visszaültünk a kocsiba, hiszen a városok is olyanok,
mint az emberek: nem az adottságok számítanak, hanem az, hogy mi mennyire
érvényesül belőlük. Bizonyára jobban járnánk, ha a városokat Isten teremtette
volna, nem pedig emberkezek építik és rontják.
Megjegyzem, Tommy nem hitt Istenben; viszont a vacsorát illetően
igaza lett neki. A lakás összes ajtaja nyitva volt, így már az előszoba
küszöbéről is látszott a nappali közepén álló terített asztal, két szál
gyertyával az edények fölött. Az asszonynak, aki ajtót nyitott, valami
furcsa, nehezen leírható kifejezést láttam az arcán, ám ezt nem volt időm
szemügyre venni, mert amikor bekísért minket a nappaliba, azt mondta, mindjárt
jön, és nem jött. Tommy cseppet sem zavartatta magát: jókedvűen helyet
foglalt az asztalfőnél, és bennünket is biztatott, lássunk neki.
Magát a vacsorát valóban csak dicsérni tudom. Nem is tudom, hogyan
tudott az a nő – a nevét nem értettem pontosan – alig húsz perc alatt annyi
mindent elővarázsolni. A hangulat ennek ellenére kissé feszélyezett volt,
és ezen Tommy azzal sem tudott segíteni, hogy egyfolytában a városról beszélt:
a háború viszonylag megkímélte, de aztán mennyi minden tönkrement az elmúlt
negyven év során, főleg a hatvanas évek első felében. Üres fecsegés volt
ez, amelybe a sokórás vezetésből adódó kimerültség csapott át.
Mondhatom, szinte megörültem, amikor végre figyelmes lettem egy apró
hiányosságra. Nem láttam az asztalon dugóhúzót. Nőkkel gyakran előfordul,
hogy megfeledkeznek a dugóhúzóról. Nem akartam Tommyt félbeszakítani, ezért
szó nélkül felálltam, és hangtalanul kilopódzkodtam a konyhába dugóhúzóért.
Az asszony ott állt a konyhában a nyitott ajtó mögött. Elkapta és megszorította
a kezemet.
– Édes Istenem! – mondta. – Mennyire megőszült! Mennyire összezsugorodott
az arca! Nem is tudtam, hogy ilyen kicsi feje van!
Sírva fakadt. Elengedte a kezemet.
– Idetelefonál harminc év után, hogy jön a barátaival, és hogy húsz
percen belül készítsek vacsorát!
Olyasmit dadogtam, hogy nem akarunk a terhére lenni, és hogy máris
elmegyünk.
– Nehogy elmenjenek! – kiáltotta. – Nehogy itthagyjanak kettesben vele!
Már nem sírt, már szikrázott a szeme. Aztán kialudtak a szikrák, és
feltűnt az a keserű arckifejezés, amelyet az előszobában láttam rajta.
– Maguk a barátai? – kérdezte. – Közelről ismerik? Igaz, hogy újranősült?
Hogy feleségül vett egy sokkal fiatalabb nőt? Hány éves a felesége?
Mondtam, hogy nem tudom.
– De én tudom! – suttogta. – Pontosan annyi, amennyi Erika lenne most.
Ebben a szempillantásban, sajnos a lehető legrosszabbkor, észrevettem
egy hat év körüli kislány bekeretezett fényképét, és azt is észrevettem,
hogy az asszony követi a pillantásomat. Kérdeztem tőle, tulajdonképp mi
történt Erikával.
– Az most már teljesen mindegy – felelte. – Menjen csak vissza, vacsorázzék
nyugodtan. Itt a dugóhúzó!
Reggel csecsemősírásra ébredtünk. Tommy hagyott egy cédulát, miszerint
sajnos el kellett mennie, de remélhetőleg jól aludtunk. A nappaliban valaki
rendet rakott, semmi nyoma nem látszott a vacsorának, viszont a konyha
és a fürdőszoba között belebotlottunk egy hiányos öltözetű fiatal nőbe,
aki sértett és ingerült – hogy azt ne mondjam, gyűlölködő – pillantásokat
vetett ránk. Mintha mi hagytuk volna el néhány héttel ezelőtt – hiszen
ez látszott az arcán, a szemén – vagy mi tehetnénk róla, hogy elhagyták.
Mint aki bennünket hibáztat azért a nehéz helyzetért, amely a kisgyermekét
férfi nélkül nevelő anyának osztályrésze. Mondtuk neki, mennyire sajnáljuk,
hogy édesanyjának tegnap este kényelmetlenséget okoztunk. Megvetően végigmért
bennünket, aztán csak ennyit válaszolt:
– Édesanyám hat évvel ezelőtt meghalt.
Azzal sarkon fordult, bement a szobájába, és becsukta maga mögött az
ajtót.
***
Napközben találkoztunk az igazgatónővel, aki már nem volt igazgatónő,
mert a kormány, illetve az új miniszter, aki nem abból a pártból jött,
amelyikből az elődje, azonnali hatállyal megszüntette az intézetet, egyszersmind
a zárakat is kicseréltette az összes ajtón, úgyhogy a tegnapi nap, amikor
a két héttel korábbra datált értesítést is kézhez kapta, az igazgatónő
számára bővelkedett meglepetésekben.
Ezek után elhatároztuk, hogy megebédelünk, megnézzük a város
nevezetességeit, aztán buszra ülünk, és két-három átszállással hazavergődünk
valahogy. Ekkor egy kocsi fékezett mellettünk. Tommy ült benne, áthajolt
az anyósülésre, letekerte az ablakot. Mondta, hogy képtelenség eladni a
kocsit, ahogy ebben a városban úgyis minden csupa képtelenség. Ő még elintéz
valamit, aztán indul is vissza. Ha nincs más dolgunk, üljünk be, magával
visz minket. Legalább nem fog unatkozni útközben.
Bibliográfia
MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992
A nagyratörő
Jelenkor, 1994
A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995
Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997
Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999
Árnyas főutca
Jelenkor, 1999
Kényszerű szabadulás
(Testvériség I.)
Jelenkor, 2001
A mennyország három csepp vére
(Testvériség II.)
Jelenkor, 2002
A követjárás nehézségei
(Testvériség III.)
Jelenkor, 2003
„Faust, a műfordító”
Magyar Lettre Internationale, 19
„Az elbeszélő hova menekül?”
Magyar Lettre Internationale, 29
„Találkozás a Bolondok Tornyában”
Magyar Lettre Internationale, 34
„Zoli és az emberi nagyság”
Magyar Lettre Internationale, 35
„Az emlékezet fogsága”
Magyar Lettre Internationale, 38
„Egy meg nem írt fejezet romjai”
Magyar Lettre Internationale, 39
„Az író többnyire nem ír”
„Regényes mindenféleség”
Magyar Lettre Internationale, 41
„Az írás technikája”
„A test szavakká válik.
Egy regényfejezet romjai”
Magyar Lettre Internationale, 46
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu