Valamelyik képregény-átírás festményén (a képregény az egyik legszövegszerűbb
képi válfaj) két figurát festett meg Hegyi Csaba. A kép átlátszó hullámpala-lemezre
készült, mégpedig kettőre. Az egyiken az a figura, amelyik épp ütésre lendíti
kezét, a másikon, aki üttetik. A pala hullámai egymásba fekszenek. Ami
látható: az ütés előtti „termékeny” pillanat. De ha elhaladva meglököm
véletlenül a konstrukciót, jártomban beviszem az ütést, mentemben meg mentesítem
az elszenvedőt az öklözéstől. Finom elmozdulás.
Mint Hegyi Csaba minden munkájában. Ezek az elmozdulások csinálnak
képet a szövegből. Elmondom, hogyan. Nemrég installáltam szokásos szövegszerkesztőm
új verzióját. Nem tudom miért. Nem volt rá szükség. A régi is jól működött.
Az új változat gyakorta meglep. Betöltök egy dokumentumot, tegnap dolgoztam
rajta (vele), megjelenik a szöveg a képernyőn … és a program aprót igazít
rajta. Alig követhető az a kis elmozdulás, annyit érzékelek csak a szemem
sarkából, hogy valami változott. Odébb csúszott vagy máshová került vagy
másmilyen alakú lett, nem tudom. Nekikezdek a gépelésnek, de nem a szövegre
figyelek mint linearitásra, mint előregördülésre, mint történésre, hanem
a szövegegyüttesre, mint képre, a szövegegész-képre: elmozdul-e valami?
A hasonlat nem egészen jó, mert Hegyi Csaba nagyon tudatosan csinál
képeket, nem a szeme sarkából. És mégis jó, mert az ő munkái esetében a
kép mindig megmerítkezik a szövegben. Nem irodalmiasak a művei, nem verbálisak,
még ha kedveli is a szóvicceket (mint a földön fekvő hulla-ház, avagy a
wc pucolás [azaz spurizás] közben), túl fanyarak, direktek, túlságosan
rémisztőek ahhoz.
Essünk túl a bemutatáson. Hegyi Csaba (33) a pécsi egyetem Művészeti
Karán végzett és tanít festészetet, DLA-ját végzi természet utáni festésből(ről).
Kisebb egyéni kiállításokat rendezett Pécsett, kapott Derkovits-ösztöndíjat,
alkalmanként ír a művészetről. Fest, fotós és installációs munkákat készít,
nem mediális típusúakat, inkább a szellemi köztes pozíciók foglalkoztatják.
Korszakokat nem különböztet meg pályáján, folyamatnak tekinti mindazt,
ami eddig történt. A világot még nem járta be. Hamarosan talán lesz műterme.
Tehát az elmozdulás, itt tartottunk. A textuális és vizuális különbözőségei
soroltattak már számtalan szövegben (mert épp az elemzés szövegoldali),
e sorolás tételeinek egyike, hogy a szöveg, legyen az inkább költői vagy
inkább kommunikatív, végpont felé tart. Hegyi munkáiban az elmozdulás nem
a végponthoz kötődik, az elgondolás-kimondás pillanatában történik, a fogalomból
szó lesz, a szó maga látszik képnek, vagy nem oda illő képeket hív elő
illetlenül, mindenesetre egyensúlyozni kezd a két agyfélteke elválasztóvonalán,
és… lebillen, szétlapul.
Aki közelit, innen: néző. A szétlapultat szemléljük, a vásznon vagy
táblán szétkent festéket, a fotópapíron szétkent leképzést. S épp belemerülnénk
a képi tennivalóinkba, amikor a képész meglöki a látványt. Nincs mód elmerülni
a kép áradásában. Újra s újra nézőpontot váltunk, a szemünk szegletéből
figyelünk – figyeljük a szemünk sarkát.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu