KRZYSZTOF CZYŻEWSKI – KATARZYNA JANOWSKA
TOLERANCIA A HATÁRVIDÉKEN
(KRASNOGRUDA)

JANOWSKA: Toleránsnak tartja magát?
CZYŻEWSKI: A határvidéken megtanultam, hogy ez dinamikus fogalom, folyamatosan tágítja azokat a kereteket, amelyeket meghatároztunk számára. Jobb, ha nem ragaszkodunk mereven ehhez a címkéhez, az nagyon messzire vihet az élettől.
Érdekes. Pedig azt gondolná az ember, hogy itt, kultúrák, határok, nacionalizmusok metszéspontjában ennek a szónak különleges jelentősége van...
A kultúrák, határok, nacionalizmusok metszéspontjában jobb, ha tartózkodunk az ilyen „kényelmes” meghatározásoktól. Persze nincs szándékomban megkérdőjelezni a tolerancia jelentőségét, sőt, ellenkezőleg, mindig felháborodom, ha azt a már lassan kötelezővé váló frázist hallom, hogy hiányzik a tolerancia. Tévesen azonosítják a „tolerálni” igével, amely nemcsak túl keveset fejez ki a tolerancia lényegéből, egyenesen sértheti is azt az embert, akivel jó szomszédságban akarunk élni. Azt az embert nem tolerálni kell, hanem meg kell tudni ismerni, megérteni, és megosztani egymással a helyet a közös égbolt, állam vagy ház alatt, nem pedig küzdeni a különbözőséggel. Éppen ezt jelenti a tolerancia az európai hagyományban. Csakhogy mindig megmaradunk az ideák szférájában. Pedig spekulatív úton semmivel sem tudhatunk meg többet. A tolerancia hozzáállás, gyakorlás kérdése. A határvidéken, a másikkal való kapcsolatban jelenik meg. És a legelső, ami ilyenkor kiderül, hogy a mi toleranciánk nem igazán mutat jó képet rólunk, mivel éles helyzetben nem tudunk megfelelni neki, nem vagyunk toleránsak. De már ez a tudás is valami. A toleranciát tanulni kell, fáradságos munkával, megteremtve a hagyományt, amelynek folytonosságát mindig megszakítják a történelem soron következő viharai. De talán nem kellene megvárni, amíg a híd, amelyet a két part között emeltünk, romjaira hullik, talán küzdeni kellene, hiszen a tolerancia nem jelentheti mindennek az eltűrését.
Mivel szemben kell intoleránsnak lennünk?
Azt hiszem, mindenekelőtt a párbeszéd lealacsonyításának vagy beszüntetésének kísérleteivel szemben. A párbeszédet hazugsággal, agyonhallgatással, megvetéssel, rémülettel, az emlékezet manipulációjával, elfordulással, vállvonogatással, tabuállítással lehet lealacsonyítani – esetleg erőszakkal vagy a közbeszéd rosszindulatú sugalmazásával. Olyan dolgok ezek, amelyekkel szemben nem szabad toleranciát tanúsítanunk. Akár az ajtó becsapása, elvágják a párbeszédet. Talán nem tévedek, ha az a gondolom, nem lehet toleránsnak lenni, ha nem folytatunk a szó legmélyebb értelmében vett párbeszédet, azaz ha nem fordulunk oda senkihez. Persze, erre azt lehetne válaszolni, hogy vannak olyan emberek, körök, akikkel „lehetetlen a párbeszéd”. Itt vagyok például én, aki – saját meggyőződésének igazától vezérelve – néha nem kezdeményezi a párbeszédet, ezért az intolerancia kritikájának élét felém is lehet fordítani. Ha mindig csak más ellen fordítjuk, ami persze a legkönnyebb, soha sem tárjuk ki a bezárt autókat. Pedig a mi világunk, itt Közép-Európában – két világháború után, a föderatív államok helyére telepített nemzetállamok létesítése után, a kommunizmus után – tele van bezárt ajtóval.
Tizenegy évvel ezelőtt érkezett Sejnybe a barátaival. Színházat akartak csinálni. Hátizsákjuk tömve volt könyvekkel, a fejük tele ötletekkel. Hogyan ütközött össze a tolerancia idealisztikus elképzelése a valósággal, a lengyel-litván-zsidó történelemmel átitatott helyszínnel?
Szerencsére igyekeztem nem a toleranciához és a hátizsákomban hozott többi eszményhez fűződő viszonyuk alapján megítélni azokat az embereket, akikkel Sejnyben találkoztam. Ha makacsul ragaszkodtam volna ezekhez, valószínűleg nem jutottam volna sokra itt. Ha elmerülsz ebben a történelmi fordulatokkal, feszültséggel, megbicsaklott sorsokkal teli életben, rájössz, hogy a fény és a sötétség között léteznek árnyalatok is, és a fogalmak, amik olyan szépen csillognak a kávéházi beszélgetések során, a valóságban nem állják meg a helyüket. Ez volt annak az általunk bejárt út tanulsága, amit legtalálóbban Czeslaw Milosz fogalmazott meg, amikor az értelmiség útjáról írt az idee generale-tól a határvidék konkrétumáig, a távolitól a centrumig.
Meg kellett tagadnia a tolerancia eszményét, hogy a litván határvidék mellett fekvő Sejnyben megalakíthassák a Határvidék Központot?
Inkább amolyan desztillációs folyamatról van szó, ahol az eszményeknek az élet oldatában kellett lepárlódniuk. Nem tagadtuk meg őket, csak gyakorlati alkalmazói lettünk, ami megváltoztatott bennünket és az ideákat, amiket addig a könyvekből ismertünk. Új helyzetben találtuk magunkat, új dolgot építettünk fel elejétől fogva, s ez arra kényszerített, hogy új nyelvet alkossunk, amely kifejezheti tapasztalatainkat.
Tíz év után már megvan a mi kis „Határvidék-ábécénk”, amelyben megtalálhatók az olyan fogalmak mint a határvidék, a kis szülőhazák, az interkulturalitás, a szomszédság, az ideák a gyakorlatban, a cselekvő kultúra, a határterületek embere, Közép-Európa, a határvidéki identitás, a párbeszéd kultúrája és még sok minden más. Az összeset a hagyományból merítettük, mindegyiken számos, más környezetből származó emberrel együtt dolgoztunk, így mindegyikük magán viseli a transzformáció pecsétjét, hiszen alakításában mi is részt vettünk, ezért már mást is jelent, mint tizenöt, vagy még több évvel ezelőtt. A toleranciáról, és a fogalom gyakorlati alkalmazásban tapasztalható dinamikájáról beszélgettünk, amely éppen a meghatározásokba merevedett ideák folytonos megkérdőjelezésén alapul.
Hasonló dolog történt például a nacionalizmussal. Amikor Sejnybe érkeztem, a világot nacionalistákra és kozmopolitákra osztva láttam magam előtt. Itt azonban nem létezik ilyen felosztás. Olyan emberek élnek itt, akiket az emlékek, a saját gyökereik, néha pedig a súlyos sérelmek és előítéletek egyszerűen jobban érintettek, ráadásul az élet sem bánt velük kesztyűs kézzel.
Ez az érintettség szépen hangzik, de vajon visszaadja-e a dolgok lényegét? Hol húzódik a határ az emlékek ápolása és a nacionalizmus között?
A nacionalizmus, amely talajt ad a nemzeti eredetmítoszokról, a nemzeti felsőbbrendűségről és a nemzeti fenyegetettségről szóló elméleteknek, a szelektív emlékezést és az emlékek manipulációját használja. Ez azonban sokkal inkább az emlékezet eszközzé züllesztése, mint ápolása. Éppolyan veszélyes, mint a szavakkal való manipuláció vagy a látás perspektívájának torzítása. Az emlékezet, akárcsak a beszéd vagy a látás, elhelyez bennünket a világban, meghatározza helyünket a valóságban. Ezért az emlékezettel való törődés épp olyan, mint a nyelv hajlékonyságának vagy látásunk élességének védelme – minél áthatóbb, összetettebb és ellentétes tényezőket összekapcsoló, minél inkább képes az öniróniára és a távolságtartásra, annál nyitottabbá tesz minket és annál közelebb hoz a valósághoz.
Az első vállalkozásunk Sejnyben a „Régmúlt idők dalai” volt – különféle nemzetiségű és vallású embereket hoztunk össze a régiónkból származó emberekkel és szembesítettük őket egymással. Mindenki a saját dalát énekelte, az emlékezés azonban többszólamon szólt. Mivel mindez egy zsinagógában zajlott, zsidó dalokat is énekeltünk, felidézve azokat, akik nem lehettek közöttünk. Akkor este valóban emlékeket ápoltunk, szinte hallani lehetett, ahogy az évek óta bezárt ajtók nyikorogva feltárulnak.
Ma pedig már teljesen szokványos, hogy Punskban a litvánok látnak vendégül, olyan találkozókat szerveznek, amelyen beloruszok, óhitűek, ukránok és cigányok vesznek részt…
Imént említette, hogy a határvidéken az emberek nem nacionalistákra és kozmopolitákra oszlanak. Akkor hol húzódnak itt a felosztás határai?
A határvidék valóban feszültségek, konfliktusok, felosztások sebhelyeit viseli magán, de nem szabad elfelejteni, hogy az összes operációt ugyanazon a testen végezték. Külön nemzeti kisebbségek élnek itt, mindegyiknek megvannak a képviselői, iskolái, kultúrházai. Az egész különféle nemzeti hagyományok gyakorlásának ösvényeiből áll. Ez nagyon fontos, de csak egy a sok, itt egymásra rakódott réteg közül. A városka, a határvidék emlékezetének mélyrétegeiben él valamiféle közösség mítosza, amely az összes eddig említett felosztáson átnyúlik. Ha másképp lenne, ha nem volna ez a közös réteg az emlékezetben, akkor számunkra, a régi zsinagógába és a talmudiskolába betelepedett idegenek, ideutazók számára nem lenne itt hely.
Ha nem az eszmények, akkor mi született meg Sejnyben, ebben a kisvárosban, ahol annyi náció, vallás és szokásrend után alig pár építészeti emlék, meg a kölcsönös sérelmek be nem hegedt sebe maradt?
Kialakult például a meghallgatás képessége. Arra neveltek, hogy tisztelettel forduljak az öreg emberek és a tekintély felé. Tulajdonképpen egész életemben velük beszélgettem, őket hallgatva és néha kérdezgetve. Ebben részesültek a fiatalok is, akikkel dolgozunk. Számos ötletünk éppen innen indult, az öregekkel való beszélgetésből. Így lett a klezmer-együttes, így lett Wijuny-előadás és a „Sejny Krónikák” is…
Nagyszüleink és később szüleink nemzedékének fél évszázadon keresztül esélye sem volt arra, hogy saját sorsát alakítsa. A kommunizmus azt eredményezte, hogy az emberekben továbbra is dolgoznak a cenzúrázott történelem rétegei. Éveken keresztül nem juthattak a valósághoz. Vagy alternatív valóságot kellett gyártaniuk vagy oppozícióba vonulniuk, tehát ha menekülni akartak az általános hazugságtól és fikciótól, mindig a margóra kerültek. Hiányzott a történelmi, nemzedéki folytonosság.
1989-ben végre el lehetett merülni konkrétumokban. Gyakorolni az emlékezést. Bármihez nyúltunk, frissnek bizonyult, hiszen addig senki sem mondhatta ki. Az igazság az emlékezés. És a múltra kíváncsi fiatalok elkezdtek kopogtatni a rég zártnak látszó ajtókon. Elutazgattak velünk a Belorussziában található Lida környékén élő lengyelekhez, az ukránokhoz, akik átélték a Visztula-akciót, és ellátogattak a Sejny-beli szomszédaikhoz. És mintha várták volna őket az ajtó túloldalán. „Ja hatyelá bü vám rászkazaty’ szvaju zsizny” – leggyakrabban így kezdődött a beszélgetés, így ez lett a „Meghallgatott sorsok” című film és kiállítás vezérmotívuma is, amelyet a mi fiataljaink készítettek a Kulturális Örökség Osztályában.
Volt olyan tapasztalatuk, hogy az emberek manipulálják saját emlékeiket?
1919-20 táján véres harcok folytak Sejnyért a lengyelek és a litvánok közt. Ez a történet csak egy a sok közül a határvidéken. A második világháború ezekhez az eseményekhez képest a távoli múlt. Sosem beszéltek erről hangosan, nem vitatkoztak, mert ehhez az kell, hogy a két oldal találkozzon, viszont hol, ha mindenkinek külön kultúrháza, külön sajtója, külön rádió- vagy televízióadása van stb. Kerülték a témát, mégis úgy emlékeztek rá, mintha csak tegnap történt volna. Amikor a templomunk kapcsán az került szóba, hogy a litván nyelven celebrált szentmise időpontját át kéne tenni, hogy a környék kisebb helységeiből érkező litvánoknak könnyebb legyen ideérni, az egyházközségi tanácsban a következő hangokat lehetett hallani: Most mi játsszunk a litvánok kezére? Ők bezzeg mit csináltak velünk tizenkilencben? És természetesen nem tették át az időpontot. Aztán kis idő múlva mégis áttették. Hát ilyen a határvidék. Ahogy itt mondják – az igazság nem egy helyben áll. Ez vonatkozik az emlékezetre is.
Ezekről az eseményekről kezdetben különféle történeteket hallottunk, külön-külön, az évfordulón mindenki külön járt ki virágot helyezni az áldozatok sírjára, ahogy különféle történelemkönyvek voltak lengyelek és litvánok számára. Úgy tűnt, mindez immár tartós kánonná válik, amelynek értelmében mindkét oldal csak saját hősiességére és a másik oldaltól kapott sérelmeire emlékszik. De szerencsére nem csak egy pillanatra utaztunk Sejnybe. Kellett az a tíz év, hogy meggyőződjünk arról, hogy az emlékezetet nem lehet egyszer s mindenkorra semmisnek nyilvánítani. Itt van például a legutóbbi november, amikor a fiaink által készített „Sejny Krónikák” ösztönzésére Halottak Napján összegyűltünk a zsinagógában a nagy kerek asztal körül, hogy közösen emlékezzünk meg a régi Sejnyről. És a beszélgetés fonala elkerülhetetlenül ide vezetett, a lengyel-litván háborúig. Az akkori lengyel polgármester unokája mesélt egy történetet a nagyapjáról, aki annyira hozzászokott ahhoz, hogy Sejnyt kézről-kézre adják, hogy összepakolva tartotta az ágyneműt és a matracot, és amint a litván hadsereg újra elfoglalta a várost, bezárta magát a fogdába a csomagjával együtt. Erre a litvánok közül valaki visszavágott, hogy az ő családjában is ismernek egy történetet abból az időből, amelyben valamelyik ősük éppúgy összepakolt és a fogdában várta a lengyel haderőt. Csak jöttek tovább a fájdalmas történetek, amelyek olyan rokonokról szóltak, akik lengyel vagy litván golyóktól haltak meg, de a sorsközösség felemlegetése más emlékeket ébresztett. Az emlékezéstől előjöttek a történetek a közös kereskedésről, szerelmekről, házasságokról, mókázásról… olyan történetek, amelyek egyik nemzeti kánonban sem voltak benne. Aznap este ismét lehetett hallani a feltáruló ajtók csikorgását.
A jószomszédi emlékezetről mesél, pedig a „szomszédok” szó az utóbbi években Lengyelországban egészen egyedi jelentőséget kapott, amelyben a Határvidéknek is része van. Az Önök kiadója jelentette meg a Szomszédokat, Jan Tomasz Gross híres könyvét a Sejnytől száz kilométerre fekvő Jedwabnében történt eseményekről – a könyvet, amely után ez a szó már sosem lehet semleges többé. Nincs bűntudatuk, hogy ahelyett, hogy a jószomszédi emlékeket ásták volna elő, az emberekben és az Önök által sajátnak vallott régióban bujkáló démonokat idézték meg?
Annak ellenére, hogy a gyűlölet nemcsak Jan Tomasz Grossra, hanem bizonyos mértékben is ránk is visszacsapott, könnyebb volt kiadni a Szomszédokat, mint megtalálni a pozitív választ a könyvben foglalt állításra. Hiszen nem csak kiadó vagyunk. És ennek a kéziratot küldő szerző tudatában volt. A hidak építésén tevékenykedünk, a Köztársaság soknemzetiségű hagyományaira, a párizsi Kultura folyóirat szomszédainkat érintő termésére hivatkozunk. És eljött az ideje, hogy tanúbizonyságot is adjunk erről. És itt nemcsak arról van szó, amit a nyugati újságíróknak válaszoltam, akik azért telefonáltak, hogy hallhassák, milyen nagyon zaklatnak minket a könyv kiadása miatt, hogy ez nem igaz, mert Lengyelország ma már érett egy ilyen vitára. A Szomszédok kimondta azt a szót, amelyet csak lengyelek mondhattak ki, és nekik kellett kimondaniuk, hogy leszámoljanak a hazugsággal, és begyógyítsák a lengyel és zsidó közös emlékezet sebeit. Éppúgy, mint Szewach Weiss szavai, miszerint „léteztek még más pajták”, amiket csak a zsidók mondhattak ki ebben az ügyben. De e szavak után még újabbaknak kell jönniük. Ryszard Matuszewski a Sejny Krónikákat recenzálva azt írta a Rzeczpospolitában, hogy ez afféle anti-Jedwabne a részünkről. Tudom, hogy az ezután következő szavaink csendesek és aprók, mégis egyre több születik belőlük Lengyelország-szerte, és az, hogy ezeket a gyakorlatban, a társadalmi reáliák közt is megvalósítják a fiatal nemzedékkel, ebben áll az erejük – hiszen övék a jövő.
Új kiadói sorozatot is terveznek ezzel az alcímmel. Gross könyve után többek között Wojciech Tochman riportkötete jelenik meg Boszniáról – egy újabb drámai szomszédi viszonyról. Vajon az ilyen sorsokról fognak mesélni a Szomszédok logó alatt megjelenő könyvek?
Nagyon szeretném, ha ebben a sorozatban olyan könyvek lennének, amelyek a jó szomszédságról szólnak, de tudom, hogy ez nem lesz könnyű. Tervezzük Szymon Redlich könyvének kiadását, ami olyan egy Brzeżany nevű kisvárosról szól, amelyben lengyelek, zsidók, és ukránok éltek. A szerző, akit a holokauszt idején a szomszédai mentettek meg, és ma történészprofesszor Izraelben, évek múlva visszalátogat szülővárosába, és nemcsak a kirkutba megy el, hanem a lengyel és az ukrán temetőt is bejárja. Innen indul a könyv, amely olyan ember nézőpontjából íródott, aki keresi a legjobb perspektívát a közös múlt megfigyeléséhez. Valószínűleg az emlékek korábban említett ápolásához hasonló szellemben született a Föld és a felhők című könyv, Joanna Szwedowska Szewach Weissszel folytatott beszélgetéseinek szövege. Feltárul előttünk a lengyel-zsidó kapcsolatok képének összetett szerkezete, amelyben egyszerre oly közel és távol vagyunk egymástól.
Hisz abban, hogy létezik boldog szomszédi viszony?
Hiszek, épp úgy, mint ahogy hiszek a boldog házasságban, illetve a természet és az ember harmonikus együttélésében. Hiszen a hit csak akkor autentikus, ha igen törékeny dolgokon alapszik.
A Határvidék jubileumi programjában azt írja, szeptember 11. új kihívásokkal szembesít bennünket. Ez az esemény nem éppen a margóra szorítja az Önök ügyét azok mellett, amelyekkel a világ ma szembesül? Vajon a civilizációk harcának tükrében nem tűnnek-e jelentéktelennek ezek a szomszédi sérelmek?
Éppen ellenkezőleg. Szeptember tizenegyedike különleges jelentőséget adott a szomszédi viszony problematikájának. Lehet globalizálni a világot egy transzatlanti repüléssel, lehet összekötni egymástól több ezer kilométerre lévő dolgokat, de akkor is csak azzal kezdhetünk, ami a szemünk előtt van, a kerítés túloldalán, a szomszéd utcában. Semmi bajom a globalizációval, de azt hiszem, hidat csak egy konkrét part és egy konkrét túlpart között lehet építeni. Csak ekkor építhetünk tartós dolgokat.
Éppen most fejeztük be a Határvidék Háza építését, egy olyan helyét, amely különféle utak és határok metszéspontján mindig nyitva áll, készen az interkulturális tevékenység bemutatására. Valaha, háborúk által feldúlt kontinensünkön, különösen a francia-német határvidéken, úgynevezett Európai Házak építését kezdeményezték, amelyek tevékenysége nagy mértékben hozzájárult Európa egyesítésének művéhez. Meg vagyok győződve arról, hogy hasonló feladat előtt állunk mi, a berlini faltól keletre fekvő országok megnyomorított, konfliktusok által sújtott, elidegenedett lakosai is. És a különféle európai és világméretű struktúrák fejlődésétől függetlenül vár ránk a nagy munka, amit itt helyben, a legközelebbi szomszédságban, a különféle emlékek és kultúrák szövedékében kell elvégeznünk.
Vajon egy hely igazi története nincs sokszor olyan mélyen eltemetve, hogy még sejtésünk sem lehet a létezéséről? A háború előtt pezsgő multikulturális életet élő Czerniowicében ma már a régi nagyság építészeti nyomait is nehéz felfedezni. Honnan tudja az ember, merre érdemes fülelni?
Ezért kellenek a vezetők, a határvidék emberei, akik az emlékeket ápolják. Czerniowice ma szürke, provinciális, posztszovjet kisváros. Az első pillantás nem tesz jó benyomást az emberre. A vezető, akiről beszélünk, talán felfedheti előttünk a rejtett rétegeket, előtárhatja a multikulturális gazdagság nyomait, elvezethet azokhoz az emberekhez, akik emlékeikben még őrzik a régi civilizációt. Nem elég azonban életre kelteni a helyet, kiszakítani a letargiából, amelybe annyi más közép-európai társával együtt süllyedt. A meghallgatás és a fiatalabb nemzedékekkel való együttműködés segítségével új kulcsot kell találni ehhez a többrétegű építményhez, egy új mítoszt, amely serkentheti és megtermékenyítheti a távoli vidékekre vágyó ideutazók fantáziáját és alkotókedvét, hogy ambícióikat és romantikus eszményeiket a valóságba is átültethessék.
Tíz év munka áll Önök mögött. Sejny közepén ott áll a Határvidék Háza színpompás épülete – az új székhely, amely egyúttal könyvtár, archívum is és a jövőben filmstúdió, munka- és találkozóhely. Mi vár még Önökre?
Előttünk van Krasnogruda, egy udvarház, amely valaha Czesław Miłosz családjához tartozott, ez lesz a következő hely, amelyet megtisztítanánk a gazoktól, a lepusztulástól és a feledéstől. Ott kellene felállnia a Nemzetközi Párbeszéd Központnak, ami afféle college lehetne, egész éves programmal, szemináriumokkal, műhelyekkel, ösztöndíjakkal…
Habár valójában nem tudom, mi következik. A hátizsákom ismét tele van ötletekkel, amelyeket a határvidéki élet majd alávet a maga kemény próbáinak. Most úgy gondolok Krasnogrudára, mint olyan helyre, ahol letelepedhetek egy pillanatra, és hallgathatom az öreg fák suhogását, hogy többet ne mondjak.

Keresztes Gáspár fordítása


Bibliográfia

CZYŻEWSKI, Krzysztof
„A provincia kora”
Magyar Lettre Internationale, 47


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/