Eszembe jutott az utolsó találkozásom az egyesült Németország fővárosából,
Berlinből jött lelkésznővel. A Gim tavon csónakáztunk. Előző nap enyhült
a hőség, föltámadt a szél, nyugtalanul mozdultak a tiszta vizek. Nem voltunk
fölkészülve a csónakázgatásra, de azért kihajóztunk, bár nem pont úgy néztünk
ki, mint a nekivetkőzött nyaralók. Évek óta ismertem a lelkésznőt, igaz,
nagyon ritkán láttuk egymást. Mindegyik találkozásunk fontos volt mindkettőnknek,
alaposan átgondoltuk a történeteinket, és azt is, miért rajongunk, miközben
állandóan cserélgettük a szerepeket, a beteg és az orvos (az áldozat és
a hóhér) szerepét. Ezúttal én lehettem az orvos, és ez nem volt gyerekjáték.
A lelkésznő kiránduláson vett részt, a Hitler elleni merénylet évfordulóján
fölkereste a Farkassáncot. Azon döbbent meg, hogy nem tudja már úgy beleélni
magát az erkölcsi problémákba, mint régebben, elege van már a német bűn
vizsgálatából, pedig a németek ebben a században kétszer is elkövették
azt a bűnt, hogy totalitárius politikai rendszert teremtettek: náci és
kommunista változatban. A lelkésznő az NDK-ban élt, ellenzéki volt, majdnem
lecsukták (nem sokkal az egyesülés előtt), sokszor vett részt vezeklési
és megbékélési akciókban, de most már úgy érzi, nem bírja tovább, nem tud
egyfolytában vezekelni, szeretne már véget vetni valahogy ennek a privát-nemzeti
történetnek – egyébként az lenne a legjobb, ha írni kezdene erről a problémáról
–, hogy végre átadhassa magát a mindennapi életnek, és örömét lelje önmagában
is mint normális és nemes lelkű emberben. De képtelen váltani, mindent
banálisnak és jelentéktelennek tart e kivételes tapasztalathoz képest...
Milyen furcsa az élet, mondtam könnyeitől meghatódva. Kezdve ezzel
a nyári nappal, ezzel a lengyellel folytatott beszélgetéssel, aki nem akart
áldozat lenni, föllázadt – hiába – a nemzeti történelem mártíromsága ellen,
és most itt van veled a csónakban. Hosszú órákat töltöttünk már beszélgetéssel,
sétával, közös olvasmányokkal, rajongó lelkesedéssel. Vajon a mi kapcsolatunk
kizárólag az erőszak világára korlátozódna, csak a bűntudattal és a szenvedéssel
magyarázható? Talán jogunkban áll elhagyni a bűn és a büntetés, a sérelmek
és a tragédiák zárt világát, hogy mint szabad emberek, mint egyének átadhassuk
magunkat a hétköznapi életnek. Lehetséges ez? Igen, bár neked nehezebb,
mert te nyakig benne vagy ebben a kollektív bűnben, a bűnhöz való viszonyra
és a lelkiismeret-furdalásra épül az identitásod. Az oroszok soha nem ismerték
el azt, hogy bűnt követtek el az emberiség ellen, ezt nem is teszik meg
soha. A németek megtették, de hát mi az a kollektív bűn? Mindenki egyénileg
felel a tetteiért. Ne kívánj tőlem megbocsátást, rossz a címzés, nekem
az a kötelességem, hogy egy más, talán jobb jövő nevében emlékezzem arra,
milyen rettenetes az emberi természet. A magad erejéből kell új életre
kelned, mert ha állandóan szemrehányásokkal gyötröd magad, ennyi fájdalmat
okozol magadnak, ebből valami nehezen meghatározható, újfajta gyűlölet,
önpusztítás születhet. Hagyd abba a vezeklést – ez másoknál kényszerű,
a te esetedben viszont már betöltötte a szerepét –, és tedd a dolgod abban
a világban, ami körülvesz téged, aminek szüksége van rád, meghatároz téged
mint az erkölcseiben biztos emberi lényt. Ez minden. Bármi megtörténhet
még ezen az embertelen földön, de azt nem fogadom el, hogy a múltnak abszolút
hatalma legyen, előírja nekünk, mit tegyünk, milyen, életünket meghatározó
döntéseket hozzunk. Nem a gondtalan hedonizmusra vagy a történelmen kívüli
lét könnyelműségére akarlak rábeszélni, az nem való se neked, se nekem,
csak arra, hogy szabadulj már meg ettől a tehertől, fordulj a világ felé,
jogod van szabadon élni. Meg hát én sem akarok állandóan szembesülni a
„kedvenc hóhérommal”, próbáljuk meg még egyszer: barátkozunk, mert egyszerűen
kedveljük egymást, és ezen a júliusi napon...
*
Beszélgetés a konyhában, vacsora után egy történésszel, aki a 19. századra
szakosodott.
Én: Mint lengyelnek, nincs semmiféle rendkívüli történelmi okom arra,
hogy különös szimpátiával tekintsek a Habsburgok Ausztriájára. S mi több,
fogalmam sincs, miért arattak akkora sikert azok, akik kitalálták (az eszményi)
Közép-Európát. Azt persze értem, hogy a hetvenes-nyolcvanas években történt,
amikor el kellett határolódni valahogy a kommunista Kelet-Európától és
különösen a Szovjetuniótól. Cseh és magyar értelmiségiektől származik az
ötlet, ők pedig egész másképp kötődtek az Osztrák–Magyar Monarchiához,
mint a lengyelek. Azt hiszem, ma már, a volt Jugoszláviában elkövetett
vérengzések és az után, hogy megrendült a haladó, nyugatbarát csehek és
magyarok mítosza, nem is beszélve az egész térségben végbement radikális
politikai átalakulásról, ez a mítosz minden aktualitását elvesztette.
Természetesen tudom, hogy a századfordulón az osztrákoknak jutott országrészben
képezték ki a leendő II. Köztársaság hadseregét és közigazgatását, helyhatóságait
és oktatási rendszerét működtető szakembereket, de az országrablás akkor
is országrablás volt, a demokratizálás pedig nem a Trón ötlete és adománya,
hanem a társadalmi és nemzetiségi megmozdulások, a birodalom elmaradottságát
felszámoló, egyre nagyobb méreteket öltő iparosítás következménye volt.
Utálattal gondolok a kései Habsburgok kispolgári-császári udvarára, mint
valami Hollywoodra, ahol mindenki azért küzd, hogy megőrizze valahogy a
helyét a Trón közelében, és nem tudja – vagy csak úgy tesz, mintha nem
tudná –, hogy nem lesz happy end. Bécs – az európai Hollywood fővárosa,
a hatalmi és vallási giccs szimbóluma. Valami hasonló történhetett Szentpéterváron
is: horrorfilm, amelyben elpusztítja a szörny az udvari groteszket és szentimentalizmust.
A Wawelben kaszárnya volt, Galíciában soha véget nem érő kegyetlen nyomor,
s a lengyeleket és ukránokat egymás ellen uszító bécsi hivatalnokok ügyesen
használták ki a gyűlölködést. A hanyatló dunai birodalomra találta ki Hermann
Broch a „vidám apokalipszis” kifejezést. Talán valóban ez is történt nem
sokkal 1914 előtt, aztán meg beteljesedett az apokalipszis, eljött a vérbeli
nácik ideje, akiket egy echte osztrák, az első világháborúban tizedesi
rangot szerzett Adolf Hitler vezetett a totális háborúba. A sors iróniája,
hogy e vidám bécsi apokalipszis legnagyobb felfedezői, gondolkodói, publicistái,
írói zsidók voltak. Amikor deportálták, kiirtották őket vagy előrelátóan
önként menekültek el, még időben, örökre vége szakadt a főváros és az állam
magával ragadó, pezsgő, felfedezésekre ösztönző szellemi életének. Bécs
a századfordulón nem volt egészséges hely, a legmodernebb és a legelmaradottabb
nézetek, csoportok, karakterek ütköztek ebben a városban. Ez a groteszk
kontraszt valószínűleg fokozott aktivitásra ösztönözte a kreatív embereket,
de biztos kétségbe is ejtette, arra késztette őket, hogy az érzéki pillanat
giccses szépségébe meneküljenek.
Van itt még valami, amit nem értek. Frantiąek Palacký mondása: Ha Ausztria
nem lenne, létre kellene hozni Európa és az emberiség üdvére. Rögtön érthető
lesz ez a nevezetes dictum, ha figyelembe vesszük a szerző nemzetiségét
és azt a szükségletünket, hogy szeretnénk mitologizálni Europa Minor történetét.
Sajnos az Elbától keletre elterülő országok megsemmisítő vereségre vannak
ítélve, mihelyt szembesülnek bármelyik nyugati mitológiával vagy a nagy
orosz lélek mítoszával. Ausztria nem töltött be különleges szerepet Európa
történetében, ugyanezt már nem mondhatjuk el uralkodóiról, a német Habsburgokról,
akik bekapcsolódtak az évszázados dinasztikus és területi vitákba. Végül
aztán megtalálták a helyüket a császári trónon és Spanyolországban. Az
egyetlen állam, amely a régi időkben, a 15-16. és a 17. században döntő
hatással volt Közép-Európa történetére, a Nemes Köztársaság, és bizonyos
értelemben az Oszmán Birodalom, melynek örökségével máig küszködnek a balkáni
országok, hiszen egy egész más térséget hozott létre Európában: a Balkánt.
A Két Nemzet Köztársaságának előre látható és teljesen megérdemelt bukása
sokkal komolyabb következményekkel járt a térség népeire nézve, mint az
Osztrák–Magyar Monarchia pusztulása 1918-ban. De ki emlékszik már erre?
Ki írt erről hitelesen és eredetien, történetfilozófiai igénnyel, nem pusztán
szíverősítő szándékkal? Henryk Sienkiewicz? Andrzej Ku¶niewicz? A lengyel
romantikus irodalom csak Lengyelországban arathatott sikert, mert hazafias-messianisztikus-forradalmi
szellemben fogalmazták az üzenetét (bár egyetemes volt). Az osztrák hatalom
összeomlása viszont az egyetemes kultúrát gazdagította. Talán azért, mert
ez már a modern időkben történt, s e kultúra birtokosai már inkább kozmopolita
beállítottságú, elidegenedett emberek voltak, akik a legkülönbözőbb, nagyon
is életképes kultúrákból és nemzetekből származtak (az egyetemes érdeklődésű
zsidók töltötték be a szellemi vezető szerepét), a német civilizáció mintegy
automatikusan juttatta be őket az európai kultúrába... A régi Lengyelország
története a 17. századtól kezdve az egyre nagyobb elszigeteltség, a szellemi
és gazdasági elmaradottság története, amelyet rövid időre megszakított
a felvilágosodás, végül következett a száz évnél is tovább tartó pusztulás,
melynek következményeit – megtetézve a 20. század gyötrelmeivel – mindmáig
érezzük. Az eltűnt Osztrák–Magyar Monarchia nagyon izgatja a világot, az
eltűnt Nemes Köztársaság meg csak a mi saját, periférikus halottunk. Ez
régebben eléggé aggasztott, de ma már úgy gondolom, talán most nagyobb
esélyt kaptunk arra, hogy kitörjünk az elszigeteltségből és a történelmi
sérelmet szenvedett nemzet provinciális mitológiájából (Ha nincs bennem
semmi rendkívüli, akkor legalább a szenvedésem különbbé tesz…).
A történész: Látom, maga szerint jobb lett volna, ha királyunk, Sobieski
János nem siet az ostromlott Bécs segítségére. Egy megszállóval kevesebb
– persze az is lehet, hogy egy még erősebb országrabló jelenik meg az osztozkodáson.
De ami történt, megtörtént. A Nemes Köztársaság csapatai a lengyel király
vezetése alatt megmentették Bécset, bár a német nyelvű hivatalos történetírás
szerint Lotaringiai Károly herceg lett a győztes és a nemzeti hős (a lengyel
trónra is igényt tartott). A Habsburg Császárság nem volt földi paradicsom,
de ha viszonylag objektíven tekintünk a három elrabolt országrészre, rögtön
szembetűnik a különbség az oroszok tekintélyelvű, lengyelellenes uralma,
a sajátos porosz jogrend és az osztrák–magyar kormányok fokozatos demokratizálása
között. A múlt század második felében ezzel már együtt járt Galícia egyre
nagyobb autonómiája, ami a nemzeti kisebbségek számára is előnyös volt.
Működő parlament, felsőoktatás, virágzó lengyel irodalmi-kulturális élet.
Nem Krakkó, hanem kétségkívül Lwów volt e provincia és a lengyel politikai-kulturális
újjászületés központja. Megkockáztathatom azt a kijelentést, hogy a viszonylag
liberális Ausztriának köszönhetjük a függetlenséget, legalábbis az osztrák
fennhatóság alá került országrészben alakították ki a lengyelség új formáját,
ott teremtették meg a hadsereg és a közigazgatás személyi hátterét. Ahogy
az már lenni szokott, a valóság mindig bonyolultabb, mint vélnénk; nekünk
is megvoltak a magunk problémái, akárcsak az ukránoknak, a cseheknek, a
zsidóknak. Galíciában elviselhetetlen volt a parasztok nyomora, leverték
a felkelő nemességet (lásd Szela lázadását), a függetlenségre semmi remény,
és valahogy élni is kellett...
*
Késő éjszaka a kalinyingrádi szállodában elbeszélgettem az emeleten
lakó „vendégek nyugalmát őrző” gyezsurnajával, és kiderült, hogy ugyanabban
az évben született, mint én, és ugyanabban a fehérorosz faluban látta meg
a napvilágot, ahol édesanyám 1925-ben (TałudĽ, Tałuć?). Az orosz-fehérorosz
Toszja nem is hallott a letűnt „lengyel pánokról”; végre sikerült kitörnie
a kolhozosított faluból, teljesült a vágya, beköltözhetett Kalinyingrádba.
Ennyi.
*
Lengyelországnak nagyon fontosak az ukrán kapcsolatok. A baráti, nyugati
orientációjú Ukrajna esélyt ad a régiónak a békére, enyhíti az orosz fenyegetést.
Olyan szerepet kell betöltenünk Ukrajnában, amilyet Németország tölt be
Lengyelországban. Ez persze józan számításon alapuló játék, a szomszéd
ország békés meghódítása gazdasági eszközökkel. Ilyenek a játékszabályok
a politikában, mert itt nincsenek barátok, csak érdekek és kapcsolatok.
Ezért kell közös érdekeket találni, ugyanakkor meg kell őrizni a mandzsetta
alatt rejtegetett adukat. Ez nem könnyű, mert nincsenek hozzá elég bölcs,
hosszú távon és racionálisan gondolkodó politikusaink, rosszak a történelmi
tapasztalataink, és nem szoktuk kihasználni a kedvező politikai helyzeteket.
Menjünk tovább: ott van a lengyel nemzeti kisebbség Litvániában, Fehéroroszországban
és Ukrajnában. Ez esély vagy fenyegetés a lengyel államérdekre nézve? A
kiinduló pozíció nem lehet más: országunk keleti politikáját kötelezően
alá kell rendelni a nyugatbarát politikának. Valamit föl kell áldoznunk
valamiért, választanunk kell. Én amellett vagyok, hogy sokkal inkább ki
kellene játszanunk a kisebbségi kártyát, természetesen a józan politika
határain belül, mert nekünk a keleti demokráciák fejlődése adhat geopolitikai
esélyt. Végül is mi, lengyelek, mindennek ellenére jobban szót értünk a
keleti emberekkel, mint a nyugatiakkal, mert az utóbbiak sokkal ügyesebben
rejtegetik valódi érzelmeiket és nézeteiket. Végtére is miért ne telepíthetnénk
haza honfitársainkat, erkölcsi elégtételt adva nekik a hontalanság és a
depolonizáció évei után.
Én: Amikor fiatalkoromban a megálmodott Lengyelország határait rajzolgattam,
átjavítva a történelmi atlaszokat, és egész más sorsot találtam ki neki,
mint ami a felosztások után várt rá, történelmi fantáziám minden energiáit
az elveszett keleti végekre összpontosítottam, ugyanakkor mindvégig megtartottam
nyugaton a Piast-kori határokat. Aztán ez egyszer s mindenkorra elmúlt.
Nálunk a végekről került ki a legtöbb pártütő, áruló, országdúló (a 17-18.
században), az ország felosztása után pedig innen jöttek a kultúrát és
civilizációt teremtő legnagyobb egyéniségek. Bobrzyńskivel, Szajnochával
vagy Jasienicával együtt én is úgy gondolom, hogy a lengyel politika legnagyobb
bűnei a következők: ostoba módon elvesztettük Sziléziát, Pomerániát, Poroszországot,
és megkötöttük azt a szerencsétlen uniót Litvániával (ennek köszönhetjük
Ukrajnát és az anarchiát), ez ítélt minket az amúgy sikertelen birodalmi
politikára, teljes gazdasági csődre és az államépítő gondolkodás elsorvadására,
ezért tehette tönkre a nemesség a városokat és a polgárságot.
Sose tudtam beletörődni abba, hogy egy olyan kiemelkedő uralkodó, mint
Nagy Kázmér király, eladta a cseheknek Sziléziát azért, hogy keleten hadakozhasson,
Jagelló Kázmér pedig nem hódította meg teljes egészében a Porosz Hercegséget
(pedig a porosz városok a beleegyezésüket adták ehhez). Még most is sajnálom,
hogy nem lett lengyel király Hohenzollern Albrecht porosz nagyherceg, mert
ő legalább tudta volna, mihez kezdjen ezzel a jó kis országgal, hogyan
tartsa fenn, erősítse és gazdagítsa. A mohácsi csata után egész Szilézia
a Habsburgoké lett, de a 16. század elején még volt esély arra, hogy birtokba
vegyük ezt az országrészt, amelyet évszázadok múltán, 1945-ben, Sztálin
internacionalista kezéből kaptunk meg. Sztálin össze akart ugrasztani minket
a szomszéd országokkal, ehelyett segített nekünk megértéssel elfogadni
az új-régi helyet. A történelem iróniája...
Én már csak egyféleképpen vehetem hasznát a történelemnek: tanulmányozhatom
rajta a változatlan emberi természetet, a rendszerint a királyok, uralkodók,
hódítók, politikusok nézőpontjából írásba foglalt számtalan esemény halmazából
kibányászhatom a jót és a rosszat. Utálom már a hatalom és a háború politikatörténetét,
elvetem a történelmi fejlődés eszméjét, bizalmatlanul tekintek a hamis
nagyságokra, eszmékre, fantazmákra, és már csak azt tudom, hogy nem veszíthetjük
el az örökségünket, mert az tragikus következményekkel járna, megszakadna
a kapcsolatunk a történelemmel, a nyelvvel, a kultúrával. Igaz, a nemzeti,
partikuláris történelmet az emberiség egyetemes története, az erkölcsi,
humanista értékek szüntelen keresése, a fellendülések és hanyatlások kontextusában
kell tanítani. Ajánlatos összekötni a szabadságot a hagyománnyal, az újító
kritikai szellemet a kulturális örökség megbecsülésével, ha azt akarjuk,
hogy az ifjú nemzedékek is tiszteljék a demokratikus és egyetemes emberi
értékeket. Mivel költő vagyok, gyakran gondolok az egyének, közösségek,
tájegységek sorsára; szeretem úgy elképzelni az ember életének egységét,
mint az emberi sorsot elbeszélő történet egységét, amelyet az élet értelmének
keresése, a metafizikai tapasztalat teljesít be, feltéve hogy nem becsüljük
le a valódi nagyságot teremtő mindennapi élet értékeit. Ezt a fajta egzisztenciális,
narratív vándorlást nevezem metafizikai tapasztalatnak; segítenek ebben
a világ átélésének teljes tapasztalatanyagát alkotó életrajzok, egzisztenciális
biográfiák. Ezt az egészet nevezem világtannak.
Olsztyn nem Allenstein, Gdańsk nem Danzig, Lviv nem Lwów, Wilno nem Vilnius, Wrocław nem Breslau, Kalinyingrad nem Königsberg. Világos. Ezek tények. Mi, lengyelek tudjuk jól, hogy ezek csak történelmi vágyálmok. Biztos vagyok abban, hogy – eltekintve az őrültek kicsiny (és teljesen jelentéktelen) csoportjától – a lengyel nemzet teljes mértékben, fenntartás nélkül elfogadta a háború utáni (mint kiderült, feltétlenül szükséges) határmódosításokat. Ha nem így lenne, ma megint a lengyel Lwówért harcolnánk az ukránokkal. Nekünk is lenne Szarajevónk. Ezt a rémisztő évszázadot Lengyelország nem áldozatként, hanem győztesként zárja, emellett megőrizte erkölcsi tisztességét, joggal ünnepelheti a rég várt sikert. A legnehezebb munka maradt ránk – a demokrácia, az ember és az állam mindennapi (kreatív és kritikus) szolgálata a változó világban, amely egyáltalán nem ájuldozik (átmeneti?) sikerünktől...
PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu