Jevgenyij Svarc / Parti Nagy Lajos
A  SÁRKÁNY

SZEMÉLYEK

DRAKON, a sárkány
LÁNCZ L. OTTÓ
SÁRMÁNY, levéltáros
ELZA, a lánya
POLGÁRMESTER
HENRIK, a fia
KANDÚR
KISFIÚ
FOGLÁR
1. polgár, Takács
2. polgár, Kovács
3. polgár, Kalapos
1. nő
2. nő
3. nő


ELSŐ FELVONÁS

Barátságos, szegényes konyha. A háttérben hatalmas tűzhely. A kőpadló ragyog. A tűzhely előtt egy koszlott fotelben szundikál a Kandúr. Halkan szól a rádió.

Lánc L. Ottó (belép, körülnéz) Hé, van itt valaki?  Sehol egy lélek. Ajtó-ablak tárva, aztán sírnak, ha kirabolják őket. (Észreveszi a Kandúrt) Hoppá! Mély tiszteletem őkandúrságának! Ha meg nem sértem, hol vannak a háziak? ... Hallgatsz, mi, te koromreszelő?
Kandúr: Miauzhogy! Mint a sír.
Lánc L. Ottó:  Nézzenek oda! Aztán mért hallgatsz?
Kandúr: Csak. Van vánkosom, van tejem, ne szólj szám, nem fáj fejem. Eszek,  iszok, melegszek, nem jobb, ha hallgatok?
Lánc L. Ottó: Hol vannak a gazdáid?
Kandúr: El vannak, hála istennek.
Lánc L. Ottó: Vernek, mi?
Kandúr:  Dehogyis, galambocskám, Csak kibírni nehéz őket. Rettentő bajban vannak, ezért aztán búslakodnak, eszik magukat éjjel-nappal. Rossz nézni. Akkor van egy perc nyugtom, ha elmennek hazulról.
Lánc L. Ottó:  És mi az a rettentő baj?
Kandúr: Miau?
Lánc L. Ottó Mi az, hogy miau? Há?  Mért hallgatsz?
Kandúr: Csakér’. Eszek, iszok, alszok. Miau fenének járjon a szám?
Lánc L. Ottó:                 El nem tudom képzelni, mi baj lehet egy ilyen barátságos, kedves házban.
Kandúr: Szűnjél meg, jó? Egyáltalán ki a fene vagy te? Tudhatom én, hogy honnan jössz, kinek dolgozol?
Lánc L. Ottó: Mondjuk, hogy messziről jövök. És pont az a foglalkozásom, hogy belekeveredek a mások dolgába. Érted? Emiatt tizenkilencszer sebesültem meg könnyebben, ötször súlyosan, háromszor halálosan. Mint látod, mégis élek. Mondjuk, hogy hivatásos segítő vagyok... Szabadságharcos...  Régen az ilyent  lovagnak hívták. A helyedben én nem hallgatnék. Hátha tudok a gazdáidon segíteni. Volt már ilyen. Mi a neved?
Kandúr:  Ludmilla.
Lánc L. Ottó: Kandúrnak néztelek.
Kandúr: Az is vagyok, de az emberek hülyék. Ludmilla, és kész, nem  lehet lebeszélni őket. És még sajnálkoznak is, szegény Ludmilla, hát te már sose hasasodsz meg? Csak nem beteg vagy, Ludmilla? Nem, nem beteg vagyok, hanem kandúr. Hülye emberiség, de tényleg jobb, ha befogom a szám.
Lánc L. Ottó: Legalább azt áruld el, ki a gazdád?
Kandúr:  Sármány. Levéltáros. Meg a lánya, az Elza kisasszony.
Lánc L. Ottó: Na hiszen, mi baja lehet egy jámbor levéltárosnak?
Kandúr: A kisasszony a baja.
Lánc L. Ottó: Értem, a kisasszony szerelmes lett...
Kandúr: Szerelmes? Nem éppen.
Lánc L. Ottó Világos. Érdekházasság. Hogy megmentse szegény apját...
Kandúr: Szegény városát. Mert ebben a városban lassan négyszáz éve él és uralkodik első és utolsó Drakon őfőförtelmessége.
Lánc L. Ottó: Na! Ez már valami! Egy valódi sárkány.
Kandúr: Valódibb nem is lehetne. És  a törvény szerint minden évben jár neki egy fehér ruhás szűz. De nincs ám apelláta, nincs ellen-miau! Kifürösztve, felcicomázva, orvosi papírral, két váltás fátyollal      odakísérik a palota elé. Nagy felhajtást csapnak, van ott nászinduló, fáklyásmenet, óvódások hálatánca. Maga a polgármester adja össze az ifjú párt. Aztán őfőméltósága felnyalábolja, s behurcolja a palotájába       a szerencsétlent. És onnan még egy szőrszál, egy bajuszkunkor vissza nem jött. Már a nászéjszakába belepusztulnak szegények.
Lánc L. Ottó: Aha, és a te Elzád lenne a következő.
Kandúr: Az, hogy rogyna rá az ég arra a bagzokratikus kanakarati pikkelyrázvány fejebűzére!
Lánc L. Ottó: Nocsak. Hány feje van?
Kandúr: Három.
Lánc L. Ottó:  Az semmi. Hát mancsa?
Kandúr: Négy.
Lánc L. Ottó: Nem veszélyes. Karmok száma?
Kandúr: Mancsonként öt. De akkora ám, még a kisujján is, mint a hóhér pallosa.
Lánc L. Ottó: Na ja. Éles mint a kés.
Kandúr: Borotva!
Lánc L. Ottó:  Tűzokádási együttható?
Kandúr: Hajaj! Egy nagyobb szusszal föléget egy erdőt.
Lánc L. Ottó: Aha. Pikkelyzet?
Kandúr: Páncél, galambocskám! A gyémánt lepattan róla.
Lánc L. Ottó: Termetre?
Kandúr: Egy... nem, másfél esőfelhő, plusz a szárnyak.
Lánc L. Ottó: Rendben, ismerem a típust.
Kandúr: Csak nem megvívna vele uraságod?
Lánc L. Ottó: Meglátjuk.
Kandúr:  Jó lenne, ha megvívna... mert ugyan megnyuvasztaná uraságodat, az nem vitás, de addig is, a miau Elzánk... szóval addig se kéne, hogy bevonuljon. Ha meg valamiau csoda folytán őlovagságod kerekedne felül, amit nem hiszek...
Lánc L. Ottó: Kedves vagy...
Kandúr: Jönnek!
Lánc L. Ottó: Mindig ugyanaz. Nagypofájú sárkányok, gyáva népek, zokogó királylányok, szomorú szüzek. Csak nehogy megint valami bányarém legyen! Lófogak, gumicsizma, s olyan pattanások, mint a hamubasült pogácsa... Elég régóta csinálom már, egyszer egy ilyen kisasszony... legalább egy kicsikét igazán  megtetszhetne. (kinéz az ablakon)  Hm. Tetszik. Nézzenek oda! Nem is rossz. Határozottan csinos. Te, Kandúr, de hiszen ezek mosolyognak. Te átvertél engem.
Kandúr: Dehogyis. Nézd meg jól azt a mosolyt. Ez a legszomorúbb, hogy mosolyognak.
                     (Belép Elza és Sármány)
Lánc L. Ottó: Szép jó estét kívánok, a derék uraságnak és a szépséges kisasszonynak.
Sármány:  Jó estét, fiatalember.
Lánc L. Ottó: Megbocsássanak, de nem tudtam ellenállni. A magamfajta vándor, ha nyitva az ajtó és pattog odabent... a családi tűzhely, nem tud ellenállni.
Sármány:  Ne szabadkozzék, a mi ajtónk mindenki előtt nyitva áll.
Elza:  Nyugodtan, vegye le a kabátját. Azonnal megterítek.
Sármány: Úgy bizony, vacsorázzék velünk. Én nagy respektussal viseltetem a vándorok iránt. Bizonyára azért, mert jómagam egész életemben a lábamat se tettem ki a városunkból. Honnan jött uraságod?
Lánc L. Ottó: Délről.
Sármány: Óh, a Dél! Kalandos utazás lehetett...
Lánc L. Ottó: Az nem kifejezés.
Elza: Üljön már le. Miért áll még mindig?
Lánc L. Ottó: Köszönöm.
Sármány:  Nálunk megpihenhet. Ez egy csendes, nyugodt hely. Valóságos azílum, kérem. Itt sohasem történik semmi.
Lánc L. Ottó: Soha?
Sármány:  Mondhatni soha. Illetve... illetve  múlt héten nagy szél kerekedett. Effektíve orkán. Az egyik háznak kis híján elvitte, kérem, az egész kontyozatát. Az efféle a mi városunkban eseményszámba megy. Horribile dictu: szenzáció.
Elza: Asztalon a vacsora. Lássanak hozzá.
Lánc L. Ottó: Szóval azt mondják, ez nagyon csendes város?
Elza: Mi az, hogy! Csendes és nyugodt.
Lánc L. Ottó: Leszámítva a sárkányt?
Sármány:  Bizonyára... Drakon őfőméltóságára méltóztatik célozni. Nem szereti, ha sárkánynak hívják. Őt, kérném tisztelettel, már megszoktuk. Négyszáz esztendeje él nálunk.
Lánc L. Ottó: De... én úgy hallottam, hogy a kegyelmed lánya...
Elza: Kedves jó vándor...
Lánc L. Ottó: Lánc. Lánc L. Ottó.
Elza:  Lánc úr, már megbocsásson, erről egy szót se.
Lánc L. Ottó: Mért ne?
Elza: Mert nincs mit tenni, azért.
Sármány:  Úgy van, itt nincs mit tenni. Ezerszer megrágtuk, kérem, a leányommal. Holnap, ha lezajlott a... ceremónia, én hazajövök, kérem tisztelettel, és az Örömapa-rend tisztiszalagjára felkötöm magamat.
Elza: Apuska...
Sármány:  Igazad van, nincs erről mit beszélni.
Lánc L. Ottó:  Már hogyne lenne! Nagyon is, hogy van. Az ember legszentebb jogai nevében nagyon is van! Hát micsoda város ez? Senki nem próbált megvívni a zsarnokkal?
Sármány:  Az utóbbi kétszáz évben senki. Azelőtt próbálkoztak volt, de a krónikák tanúsága szerint  minden ellenfelét lekaszabolta. A kardjukat nem volt idejük felemelni, fiatal barátom. Úgy zúdul alá az égből, mint a fergeteg, s már a páni félelem, már az megöli az ellenfeleit. Tüzet szinte csak megszokásból okád. Hogy ropogós legyen a szerencsétlenek húsa, ha szétmarcangolja őket. A lovagok kora lejárt, kérném tisztelettel.
Lánc L. Ottó: És összefogva?  A város, az egész... közösség erejével még sohasem próbálta?
Sármány:  De. Próbálta.
Lánc L. Ottó: No és?
Sármány:  Őfőméltósága a fél várost szabályosan felperzselte, sőt, a delejes füstjével effektíve megtébolyította a lakosságot. Úgy mondják, ott térdepeltek előtte, aztán az egyiknek barackot adott a fejére, a másikét meg letépte. Szeret, nem szeret... ezt sóhajtozta.
Elza: Csüdig vérben. Vegyen még céklalevest, ha szereti.
Lánc L. Ottó: És ezt csak így mondja? Felperzselte, megtébolyította és kész? És az igazság? Az egyetemes emberi igazság, tisztelt uram! Eltelt kétszáz év. Felfoghatatlan, hogy senki sem próbál ezzel a pöfeteg, vérnősző trottlival, ezzel a kövülettel megküzdeni. Az nem lehet, hogy szív, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt.
Sármány:  Ugyan, kérem, mire valók ezek az erős szavak?  Városunk jótevőjére...
Lánc L. Ottó: Jótevő?!
Sármány:  Igenis, hogy jótevő. A nagy kolerajárvány idején, példának okáért, a tisztiorvosunk kérésére egyetlen fuvintással fölforralta a víztárolónkat. Minek folyamányaképpen az egész város forralt vizet ihatott, és de facto megmenekedett a járványtól.
Lánc L. Ottó: Bravó. Nyilván ez is kétszáz éve volt...
Sármány:  Nem, kérem. Hanem nyolcvankét esztendeje. És mélyen háládatlan az a polgár, aki néki ezt elfelejti.
Lánc L. Ottó: Éljen. Aztán mi jót tett még?
Sármány:  Megszabadított minket a cigányoktól.
Lánc L. Ottó: De hát a cigányok remek emberek!
Sármány:  Hogy mondhat ilyet, fiatalember! Rettentő népség!
Lánc L. Ottó: Ugyan miért volna az?
Sármány:  Mert természetüknél fogva csavargók. Pro primo nem tűrik a cigányigazolványt. Hát csak nem a nemcigány fogja igazolni a tejboltban, meg a hatóság előtt, hogy ő nemcigány, kérném tisztelettel!?  Pro secundo gyerekrablók. Dögevők. Mindenféle államrend született ellenségei, különben már rég letelepedtek volna valahol. Nincs tőlük nyugta senkinek. Illetve nem volt, mert mára már, istennek hála, egy szál sincs belőlük.
Lánc L. Ottó:  Akkor honnan tudja, hogy milyenek?
Sármány:  Tudom, kérem.
Lánc L. Ottó: Ősárkányságától, ha nem tévedek.
Sármány: Na és ha tőle? Véle is pimaszul szembeszálltak hajdan...
Lánc L. Ottó: Nagyszerű, legalább valaki szembeszállt...
Sármány:  Ne beszéljen így! Mire való az efféle beszéd? Uraságod könnyen beszél. Uraságod holnap veszi a ballonkabátját, de mi itt maradunk...
Elza: Egyenek inkább az urak...
Lánc L. Ottó: És mit eszik ez a kegyelmedék... jótevője?
Sármány:  Városunk alkotmánya biztosít neki havonta ezer ökröt, kétezer bárányt, három mázsa kaviárt, öt zsák sót. Hatszáz üveg szódát. Száz akó bort, tíz hordó lávapálinkát. Két vagon mirelitzöldséget.
Lánc L. Ottó: Szörnyű. Kizabálja kegyelmedéket mindenükből.
Sármány:  Nem szép, hogy provokálja a vendéglátóit, fiatalember. Az étel, kérném tisztelettel, nem minden. Különben is, vannak magasabb szempontok. Példának okáért, amíg őfőméltósága itt van, a többi illető ide se meri dugni az orrát. Nekem elhiheti: egyetlen módja van, hogy megszabadulj a sárkányoktól – ha megvan a magadé....
Lánc L. Ottó: A többi sárkányt már rég megölték.
Sármány:  Ugyan már, ki ölte volna meg?
Lánc L. Ottó: Én...
Elza: Kegyelmed?
Lánc L. Ottó: És néhány hozzám hasonló. Mert a magamfajta nem nyugodhat, amíg zsarnokság van. Az a nyakába veszi a világot, és elpusztítja, aki rászolgált a pusztulásra. És felszabadítja azt, aki rabigában sínylődik. Kéretlenül is fel. Meg kell mondjam, engem háromszor sebesítettek meg halálosan, és mindháromszor éppen azok, levéltáros uram, akiket erőnek erejével fel akartam szabadítani.
Elza:  Ugyan mivel tudna minket felszabadítani?
Lánc L. Ottó: Azzal, Elza kisasszony, hogy elpusztítom a fenevadat. Annak rendje és módja szerint kihívom viadalra!
Elza: Maga megbolondult! Megöli kegyelmedet!
Kandúr: Miau!
Sármány:  Őrült beszéd. Ezt meg se hallottam, kérem. A végén még feldühíti Őfőméltóságát ez az emberi pimaszság  és háládatlanság. Úgy bizony! És mi, törvénytisztelő alattvalók isszuk meg a levét. ... Szűzmária anyácskám!
                     (Erősödő sistergés, üvöltés, lárma, ordítás. Az ablakok remegnek.
                      vörös fény villan odakint)
Kandúr:  Emlegetett sárkány mindig megjelenik!
                       (Az üvöltés és sistergés hirtelen abbamarad. Erős koppanás az ajtón)
Sármány:  Parancs... Parancsoljon...
                       (Henrik lép be)
Henrik:  Első és utolsó Drakon őfőméltósága... Csocsi, Elzike.
Sármány:  Igenis, kérem... (Meghajol, valójában összegörnyed)
                   (Henrik szélesre tárja az ajtót. Szünet. Majd sietség nélkül fiatalos megjelenésű  idős férfi lép be, a járása katonás. Haja kefefrizurára nyírva. Szélesen mosolyog. Nagyothall. Egész viselkedésében, minden darabossága mellett is van valami kellem.  A sárkány egyik arca)
Drakon: Erőt, egészséget! Elza! Hogy vagy, kiscsibém? Zavarok? Látom, vendégetek van? Ki ez?
Sármány:  Senki, legalázatosabb szolgálatára... csak egy vándor.
Drakon: Hogyan? Nem hallom. Jelentést kérek. Rövid! Hangos! Katonás!
Sármány: Vándor.
Drakon:  Nem cigány?
Sármány:  Nem kérem, sőt!
Drakon: Hö?!
Sármány:  Egy kedves vándor.
Drakon: Értem. Csavargó. Nézzél rám, te, ha hozzád beszélek? Mit bámulod az ajtót?
Lánc L. Ottó: Várom, mikor lép be a sárkány.
Drakon: Ha-ha! Jó duma, mondhatom. Én vagyok a sárkány.
Lánc L. Ottó: Uraságod?
Drakon: Én. Igenis én. Civilben.
Sármány: Drakon őfőgeneralisszimuszsága oly régen él már közöttünk, hogy néhanap megtisztel minket, és effektív emberformát ölt. És benéz hozzánk, mondhatni szabályosan bekukkant egy kis baráti vizitációra.
Drakon:  Úgy van, semmi formaság, merevség. Végtére is gyerekkori jó barátok vagyunk a kedves jövendő apósommal.  Sőt, már az apjának, az ükapjának is a pajtása voltam. A szépapádat a térdemen lovagoltattam, nem igaz, Sármány? De rég volt! Ifjúság, te sólyommadár, beh’ rég voltál, beh’ rég voltál! Hát igen, a könnyem kibuggyan! Óh, a múltnak kútja!... Mélységes mély. Ezer verszta. Százezer... Ne mondjuk inkább feneketlennek? Csodálkozol, mi, nyavalyás? Nem ezt vártad, ugye? Hahaha. Jól van, nem becsinál, na! Pihenj!
 Elza!
Elza: Igenis.
Drakon: Gyere ide szépen!
Elza: (odamegy a sárkányhoz) Igenis.
Drakon: Te kis bontatlan csibefalat, te! Hopp ölembe egy-kettő! Már csak egyet kell aludnod, aztán bekötöm a fejed. Izgulsz, mi? Na! Barátságos arcot kérek! Itt repül a kismadár. Így. Most meg mit tátod a bagólesődet, jövevény! Há?
Lánc L. Ottó: Ámulok.
Drakon: Helyes. Tömören, kurtán, katonásan. Ámulok! Úgy is van. Pihenj! Étkezést folytasd!
Lánc L. Ottó: Köszönöm, jóllaktam.
Drakon: Nem számít. Egyél. Mi dolgod van mifelénk?
Lánc L. Ottó: Fontos dolgom.
Drakon: Hö?!
Lánc L. Ottó: Fontos dolgom.
Drakon: Aztán mi volna az?
Lánc L. Ottó: Hogy megöljelek.
Drakon: Micsoda?
Elza: Ó, csak tréfált! Inkább engedje meg őgenerálisságod, hogy az ölébe üljek...
Drakon: Hess innét! Mit mondtál, te gyíkeledel?
Lánc L. Ottó: Kihívlak, te népnyúzó,  hallod?! Despota. Zsarnok. Diktátor. Tirannoszaurusz. Annak a rendje és módja szerint meg akarok veled verekedni.
                      (A sárkány hallgat, bíborvörös lesz)
  Viadalra hívlak, hallod?
 (A sárkány mozdulatlanul felüvölt, A falak is remegnek belé, de azért nincs híjával némi zeneiségnek. Nincs benne semmi emberi)
Drakon:  (hirtelen abbahagyja az üvöltést, nyugodtan) Becsináltál, mi?
Lánc L. Ottó: Nem.
Drakon: Dehogynem!
Lánc L. Ottó: Nem.
Drakon: Jól van, ha nem, nem. (Könnyedén megvonja a vállát, és hirtelen átváltozik.  Nyakán új fej jelenik meg, a régi eltűnik. Komoly, magas homlokú, keskeny arcú, szőke férfi lesz belőle)
Kandúr:  Ne csodálkozz, kedves lovag. Ez úgy cserélgeti a fejeit, ahogy éppen kedve tartja.
Drakon: (A hangja éppúgy megváltozott, mint az arca. Csendesen.
  Szárazon) Neve? Lánc L.?!
Lánc L. Ottó: Igen.
Drakon: A hírhedett kóbor lovag, Lancelot pereputtyából?
Lánc L. Ottó: Szegről-végről.
Drakon: Nos, elfogadom a kihívását. A kóbor lovagok akár a cigányok. Vagyok értve? Ki kell őket irtani.
Lánc L. Ottó: Azt majd meglátjuk.
Drakon:  Pontosan. Majd meglátjuk. Nézze, fiatal barátom, én eddig elpusztítottam öt hadsereget, hat hadosztályt, hét ezredet. Kiirtottam nyolcszázkilenc lovagot, kilencszáznyolc anarchistát, több kórháznyi részeget és elmeháborodottat. Cigányt nem is számoltam. Vagyok értve? Tessék, foglaljon helyet.
Lánc L. Ottó:  (leül) Köszönöm.
Drakon:  Rágyújt? Csak nyugodtan, ne zavartassa magát.
Lánc L. Ottó: Köszönöm. (Szivart vesz elő)
Drakon: Nyilván fogalma sincs, hogy milyen napon jöttem a világra?
Lánc L. Ottó: Elátkozott egy nap lehetett.
Drakon: Úgy van, egy elátkozott csata napján. Maga Attila szenvedett vereséget aznap. Tud követni? El tudja képzelni, hány harcos pusztult el ott? Térdig állt a vér a földön. Éjfélre megbarnult a lomb a fákon. Hajnalra halálos fekete gombák sarjadtak a tövükben. Temető-gombák, kisfiam. És a nyomukban kibújtam a föld alól én. Én a háború fia vagyok. Sőt, magam vagyok a háború. Lekaszabolt hunok vére folyik az ereimben. Halálos hideg vér. (Könnyed mozdulatot tesz a kezével. Száraz csattanás, mutatóujjából lángnyelv lövell magasra. Meggyújtja Lánc L. Ottó szivarját)
Lánc L. Ottó: Köszönöm. (Nagy gyönyörűséggel megszívja a szivart)
Drakon: Ezek után is ki akar hívni?
Lánc L. Ottó: Naná.
Drakon: Idehallgasson, dicstelen vég vár itt őlovagságodra. Maga idegen itt. Felforgató. Huligánelem. Egy izgága, anarchista cigány. Tud követni?  Mi, őslakók pedig évszázadok óta itt lakunk. Itt,  hol atyáink vére folyt. Nem igaz, Sármány? Itt ringott bölcsőnk. Itt nevelt anyánk. Tudja, mi az? Össze vagyunk csiszolódva. Megértjük egymást. Méltányoljuk. Szeretjük. ... Az egész város boldog lesz, ha kifilézlek, szarházi.
Lánc L. Ottó: Meglátjuk.
Drakon:  Nagyon elszánt.
Lánc L. Ottó: Még annál is jobban. Ez a kötelességem. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Drakon: Nézzenek oda, egy komoly ellenfél. Akinek küldetése van...
Lánc L. Ottó: Köszönöm.
Drakon: Következésképp komolyan veszem majd a harcot.
Lánc L. Ottó: Akartam kérni...
Drakon: Vagyis likvidállak haladéktalanul, te! Ebben a szemhunyásban.
Lánc L. Ottó:  És a lovagiasság? Én fegyvertelen vagyok.
Drakon: Majd bolond leszek megvárni, amíg felfegyverkezel, te hőscincér.
 Elza, seprűt, lapátot, felpörzsölöm ezt  a férget, te pedig összesöpröd a hamuját. Tudsz követni? Egy-kettő.
Lánc L. Ottó: Látom, fél tőlem.
Drakon: Én? Haha! Én félni!?  Nem ismerem ezt a szót.
Lánc L. Ottó: Akkor miért ez a nagy sietség? Adjon időt holnapig. Addigra szerzek fegyvert, és találkozunk a Hősök mezején, ősi szokás szerint.
Drakon: Hm. És mért jó ez nekem?
Lánc L. Ottó: Mert különben azt gondolná a nép, hogy inába szállt a bátorsága.
Drakon: A nép??? A nép az bábu. Az falfirka. Az úgysem tud meg semmit. Ezek ketten hallgatni fognak, mint a sír. Megannyi puszta sír. Maga pedig meghal. Elhamvad, mint egy szivar. Kiszáll a kéményen. Nincs szükségünk mártírokra. (Felemelkedik tűzokádáshoz)
Sármány:  Megálljon...!
Drakon:  Mi van?
Sármány:  Nem ölheti meg a lovagot főméltóságod!
Drakon: Na ne mondd!
Sármány: A legalázatosabb tisztelettel hadd emlékeztessem, hogy a törvénytárban effektíve őrzünk egy régi okiratot, amelyet őfőméltóságod írt volt alá. Világért sem akarnék alkalmatlankodni, de az azóta is érvényben van. Saját kezű aláírás, hét pecsét...
Drakon: Na és? Azt akarod, hogy téged is lelángszórózzalak?
Sármány:  Csak tessék, kérem. Állok elébe. Én levéltáros vagyok. A szakmai becsület az szakmai becsület...
Drakon: Kuss! Lényegre!
Sármány: Igenis. Nem ölheti meg. Úgy értem... ilyen hirtelen nem. Szóban forgó törvénycikk, melyet nagyméltóságod hozott, kimondja: „mindazon emberfia személy, ki a Sárkányt annak rendje-módja szerint kihívandja, élvezzen védettséget a viadalnak napjáig”, mely nap pediglen, kérem tisztelettel, a kihívó fél által tűzetik ki. Továbbá bárki városlakó a viadal kezdetéig segítséget nyújthat kihívónak, és ezért tömlöc avagy karó hatálya alá nem eshet.
Drakon: Hm. Még hogy karó hatálya! Mikor kelt az az irat?
Sármány:  Háromszáznyolcvankét esztendeje.
Drakon: Ugyan, mikor volt az? Együgyű, szentimentális tacskó voltam. Egy pubi.
Sármány:  Attól még érvényben van.
Drakon: Érvény?! Ne röhögtess, Sármány!
Sármány:  Őfőméltóságod írta alá.
Drakon: Nem érdekel. Felnőtt emberek vagyunk, magunk között vagyunk...
Sármány:  A törvény az törvény!
Drakon: Úgy? Úgy??????
Sármány:  Úgy, kérem alázattal. És szabadjon megjegyezni, engem sem érhet retorzió, hogy megpróbálkozok... hogy örülök, ha akad végre egy férfi, aki... lépéseket tesz. Ha az ember szereti a leányát, hát hogyne örülne! Akármilyen fenyegetően is tetszik rám nézni... (Eltakarja a kezével a szemét)
Elza:  Papuska! Apa!
Sármány:  Én protestálok. Tiltakozom, kérem tisztelettel!
Drakon: Igen? Én meg ezt az egész kuplerájt rögtön felperzselem.
Lánc L. Ottó: És az egész világ megtudja, hogy egy gyáva nyúl.
Drakon: Ugyan kitől?
 Kandúr: ( kiugrik az ablakon, kintről fúj vissza) Tőlem. Az egész világot telenyávogom a gyávaságoddal. Színre sárkány tettre nyúl, a zsarnoknak alkonyul...
                      (A sárkány ismét pokoli ordítást hallat, üvöltése ugyanolyan hatalmas,
                      mint az imént, de ezúttal világosan kihallatszik belőle a hörgés, nyögés,
                     köhögés. Most egy hatalmas, ádáz, vén szörnyeteg üvölt)
Drakon: (hirtelen abbahagyja az ordítást) Rendben, legyen, ahogy kívánta. Holnap megmérkőzünk. Erőt, egészséget, puszi, Elzike, viszontlátásra.
  (Gyorsan kimegy, odakint máris sistergés, robaj.  A falak remegnek,  hunyorog a lámpa, aztán a lárma távolodik, csendesül)
Sármány:  Elrepült! Jaj, mit csináltam, én vén hülye! De hát tehettem-e  másképp? Elza, haragszol?
Elza: Rosszul vagy, apuska?
Sármány:  Semmi, hirtelen elfogott a gyöngeség. Bocsánat, vissza kell vonulnom.  De te maradj csak. Szórakoztasd a vendégünket. Beszélgess vele, légy neki hálás. Illetve mittudomén. Én mindenesetre megyek és lefekszem. (Kimegy)
                  (Szünet)
Elza:  Mire volt jó ez az egész? Idejön és összezavarja az apámat... meg engem is. Minden olyan egyszerű volt. Méltóságteljes. Azt hiszi, olyan szörnyű dolog fiatalon meghalni? Ugyan! A többiek megöregszenek, te nem. Ennyi az egész.
Lánc L. Ottó: Hogy beszélhet így?! Gondolja csak meg! Még a nyírfa is feljajdul a fejsze alatt.
Elza: Én nem vagyok nyírfa.
Lánc L. Ottó: Az édesapját sem sajnálja?
Elza: Velem hal meg. Szabad akaratából. Végtére is nagy szerencse, hogy ő maga dönthet   a halála napjáról. Ez itt nem szokás...
Lánc L. Ottó: És a barátnői?
Elza: Megmentem őket. Ha nem én volnék a kiszemelt, a sárkány közülük választana.
Lánc L. Ottó: És a vőlegénye?
Elza:  Honnan tudja, hogy vőlegényem van?
Lánc L. Ottó: Megéreztem. Őt sem sajnálja itt hagyni?
Elza: Henrik, a drágalátos vőlegényem, ősárkánysága szóvivője és személyi titkára lett. Állítólag ezt kapta fájdalomdíjul az elvesztésemért.
Lánc L. Ottó: Ja úgy. De a szülővárosát csak sajnálja?
Elza: Éppen a szülővárosomért halok meg.
Lánc L. Ottó: Senkit nem érdekel a maga áldozata. Megvonják a vállukat.
Elza: Ebben téved. Ha én vasárnap meghalok, egészen keddig gyászba borul a város. Engedéllyel, ha tudni akarja. Hivatalosan. Három álló napig nem esznek húst, nem isznak vodkát. És a teához városszerte Hamupipőke-piskótát szolgálnak fel, kizárólag az én emlékezetemre.
Lánc L. Ottó: Gratulálok. Ez minden?
Elza: Mi telne még tőlük?
Lánc L. Ottó: Mi? Hogy föllázadjanak és megöljék ezt a fenevadat.
Elza: Az lehetetlen.
Lánc L. Ottó: Lehetetlen? Istenem, ti szegények, ez a szörnyeteg, ez a gaz bitang kiszívta a lelketeket, megmérgezte a véreteket, elhomályosította a szemetek látását. De ne féljetek, embertestvéreim, én arra rendeltettem, ööö... én azért jöttem, hogy...
Elza: Hogy összezavarjon engem. Az egész várost...
Kandúr:  (beugrik az ablakon) Miau! Nyolc kandúrbarátom és negyvennyolc cicabarátném jár házról házra, alomról alomra, és hirdeti, hogy emberére akadt őrusnyasága! A polgármester lélekszakadva ide tart.
Lánc L. Ottó: A polgármester? Nagyszerű!
Polgármester:  (beront be az ajtón) Szabadság, Elzike, éljen a haza. Hol a jövevény?
Lánc L. Ottó: Itt vagyok.
Polgármester:  Pszt! Nem üvölt! Ha lenne olyan kedves, beszéljen halkabban, szorítkozzon minimális gesztikulációra, és ne nézzen a szemembe.
Lánc L. Ottó: Miért, ha szabad kérdeznem?
Polgármester:  Mert borzalmas állapotban vannak az idegeim. Betépve. Megszaggattatva. Lerángattatva. Kivanva. Remélem, elég világos voltam. Nekem hetven-féle lelki defektusról van zárójelentésem, ebből negyven szomatizál, húsz paralizál, tíz kicsi indián. Kórok, melyekről még soha, senki sem hallott. Vagyok értve? Azt hiszi, könnyű polgármesternek lenni... ilyen nehéz időkben?
Lánc L. Ottó: Ne féljen, én  megölöm a sárkányt, és mindjárt könnyebb dolga lesz.
Polgármester:  Könnyebb? Ha-ha-ha! Most röhögtet, ugye?! Ha-ha-ha! Még hogy könnyebb.
   (Hisztérikus roham jön rá. Iszik egy kis vizet, megnyugszik) Rettentő malőr, kész katasztrófa, hogy őgenerálisságát így vérig merészelte sérteni. Megáll az ész. Idejön és kihívja. Még jó, hogy nem a kocsma elé! Világos vagyok? De rendben, hívja, ameddig hívhatja. Ha meg akar halni, tessék. Jogállamban élünk, aki akar, meghal. Csak mért most, jóember? Mért?  Megmondjam, mért? Mert fölbujtotta a helyettesem, az a patkányaktilókötő!? Nem bujtotta föl? De fölbujtotta. Jobb, ha bevallja. Megáll az eszem. Minden ment a legnagyobb rendben. Ődrakonsága épp belejött az államigazgatásba, épp rá lett vezetve, kérném tisztelettel, hogy az alpolgármester egy korrupt disznó, egy marha, egy fertő, egy párját rikító gazember, együtt az egész bandájával, inkluzíve kereskedők és lisztesmolnárok. És most tessék, minden a feje tetejére áll, ebek harmincadjára, negyvenedjére  ésatöbbi, szeretett urunk, őjótevősége a viadalra trenírozik, és elhanyagolja a város ügyeit.
Lánc L. Ottó:  Hát nem érti, hogy felszabadítom a várost az átok alól?
Polgármester:  A várost? Ha-ha! A várost! A várost!? He-he! (Iszik egy kis vizet, megnyugszik) A helyettesem, galambocskám, akkora gazember, hogy a világ minden városát  föláldoznám, csak hogy rács mögött lássam, karóba húzva, aszpikban. Inkább öt Drakon... őfőméltósága, mint ez a haramia. Ez a bérenc. Döhönc. Könyörgök, nem leszek hálátlan, utazzon el.
Lánc L. Ottó: Nem megyek sehová!
Polgármester:  Nem!? Nem. Na tessék, szomatizálok. Konvulzióm van. Rám jött a merevgörcs. (Arcán fanyar mosollyal megdermed)
Lánc L. Ottó: De hiszen én megmentem valamennyiüket. Értse meg végre!
                       (A polgármester hallgat)
  Nem érti?
                       (A polgármester hallgat. Sármány vízzel locsolja)
Polgármester:  Nem, nem értem. Ki a fene kérte rá, hogy megvívjon vele?
Lánc L. Ottó: Az egész város ezt kívánja.
Polgármester:  Igen? Akkor nézzen ki az ablakon! A város legderekabb polgárai, tízezrek sereglenek odalent, hogy kérve kérjék: takarodjon innen.
Lánc L. Ottó: Nem látom őket.
Polgármester:  Dehogynem. A mogyoróbokor alatt nézze! A fal tövében. Tud számolni? Egy, kettő, három, tízezer. Gyertek közelebb, barátaim.
Lánc L. Ottó: Miért lábujjhegyen lopakodnak?
Polgármester: Miért? Mert van bennük érzés. Azért, hogy kíméljék elöljárójuk húrját. Mely elszakad. Barátaim, felelősen gondolkodó polgárok, mondjátok meg a felforgató úrnak, mit kívántok tőle? Na! Egy! Kettő! Három!
1-3. polgár:  (kintről) Lánc L. takarodj! Lánc L. takarodj!
                        (Lánc L. Ottó ellép az ablaktól)
Polgármester:  Na, látja! A nép szava vagy mi, az isten szava. Ha őhőzőngőséged ekkora demokrata, szépen engedelmeskedik a nép akaratának.
Lánc L. Ottó: A nép akaratának igen.
Polgármester:  Hát akkor! Itt a nép. Megmondtam. Hol a nép? Itt a nép. Hát akkor? Megőrülök! Azt hiszi, viccelek? Nem viccelek. Roham. Rám jött a hoppáré. (Csípőre tett kézzel szökdécsel) A szamovárotok vagyok. Forraljatok fel! Fel-fel, ti rabjai a földnek! Fel akarok forrni! Fortissimo. Forr a világ bús tengere. Áldásom rátok, én vagyok a teátok.
Lánc L. Ottó: Most már értem, hogy mért lopakodtak lábujjhegyen ezek a szerencsétlenek...
Polgármester:  Teát akarnak...
Lánc L. Ottó: ...Hogy nehogy felébredjenek a normális emberek. De én majd beszélek velük. (Kirohan)
Polgármester:  Beszél! Hiába beszél. A Főnök majd parancsot ad, és mi szépen bedugjuk őhuligánságodat a dutyiba. Te pedig, Elzácska, te érett naspolya, készülődj, hogy méltó leendj Ővőlegénysége szálfa karjára, ahogy mondani szokás, melybe a mondott óra mondott percében ő téged zárni bekegyeskedik. Addig is alaposan mosakodsz, körmöt vágsz, tanulod a verset... „Hűség néki s hála, minden hajaszála...”
                        (Kopogás  az ajtón)
  Tessék.
                        (Henrik lép be)
  Szervusz, fiacskám.
Henrik: Szervusz, papácskám.
Polgármester: Tőle jössz? Nem lesz semmiféle viadal, mi? Parancsot hoztál, hogy dugjuk tömlöcbe ezt a deviánst. Mitugránst. Izgágánst.
Henrik: Drakon őfőméltósága kegyesen elrendeli: pro primo először, hogy a viadal napja holnap legyen. Pro primo másodszor, hogy Lánc L. Ottót a város a saját belátása szerint lássa el a szükséges fegyverzettel. Harmadszor: felkészülése során minden kívánságát teljesítsétek.
Polgármester: Ajajajaj! Megőrülök! Hát nem rám jött megint a hoppáré? Tűnj el! Mind tűnjetek el, amíg szépen mondom!
Henrik: Az a parancsom, hogy négyszemközt beszéljek Elzával.
Polgármester: Úgy is jó. Akkor én tűnök el. Amíg szépen mondom. (Sietősen elkotródik.)
Henrik: Szervusz, Elza.
Elza: Szervusz, Henrik.
Henrik: Beszélni akarok veled.
Elza:  Gratulálok a remek állásodhoz. Nincs mit beszélnünk.
Henrik: A vőlegényed vagyok.
Elza: Voltál. A sárkány a vőlegényem.
Henrik: Őfőméltósága célzott rá ööö... irányomban, hogy az áldozatot, mellyel személyes boldogságomról s menyasszonyomról, úgy a jövő, mint a közösség érdekében lemondottam, a továbbiakban sem fogja ööö... kompenzálatlanul hagyni.
Elza: Brávó.
Henrik: Ööö... te abban reménykedsz, hogy megment a lovagod, ugye?
Elza: Nem reménykedek.
Henrik: Helyes.
Elza: Azért jöttél, hogy ezt elmondd?
Henrik: Üzenetet hoztam. Őfőméltósága arra kér, egészen privátim és magatok között, hogy... ööö... öld meg Lánc L. Ottót.
Elza: (elszörnyedve) Hogyan????!
Henrik: Tőrrel. Itt van ez a kis tőr. Mérgezett a hegye.
Elza: Azt már nem.
Henrik: Őfőméltósága felhatalmazott, hogy adjam tudtodra, ha vonakodol, felkoncolja valamennyi barátnődet. Kifilézi, hogy pontos legyek. Vagyok értve?
Elza:  Gyűlöllek! Lánc L. Ottó megöli a gazdádat.
Henrik: Őfőméltósága e tárgyban a következőképpen fogalmazott, idézem: „majd meglátjuk”.

                      Függöny

 


MÁSODIK  FELVONÁS

A város főtere. Jobboldalt tornyos városháza. Szemközt ablaktalan, komor épület nyitott vaskapuval. Baloldalt széles, ódon várfal. A falakon itt-ott hangszórók. Henrik zöld kötényben a kapubolt alatt álló régi autó, Csajka vagy Chevrolet krómalkatrészeit fényesíti.

Henrik:  (dudorász, ad notam: Ó te drága Klementína) Majd meglátjuk, majd meglátjuk – mondta Őfőméltohóóóó. Majd meglátjuk, majd meglátjuk – ordítoooott a vén bohó. Majd meglálá, majd meglálá, szólt s szeméééét lecsuktata, s úgy üvöltött, mint a fába szorult féééreg úmtata...
(A városházáról kényszerzubbonyban kiszalad a polgármester)
Polgármester:  Szervusz, fiacskám. Hívattál?
Henrik: Szervusz, apácskám. Csak azt akartam tudni, mennek-e  a dolgok a képviselőházban. Véget ért az ülés?
Polgármester: Hahahaha! Véget? Talán elejet, fiacskám! Tegnap éjfél óta a napirenden vitatkoznak.
Henrik: Megbolondultál?
Polgármester: Meg. Fél óra alatt három kényszerzubbonyt téptem szét. Ez a negyedik. (Fintorog, vicsorít) Hasogat a tudatom. Félrebeszélek. Hallucinálok. Téveszmék gyötörnek. Van dohányod?
Henrik: Van.
Polgármester: Na, akkor oldozz ki szépen! Gyújtsunk rá.
                       (Henrik kioldozza az apját. Leül mellé a palota lépcsőjére. Rágyújt)
Henrik: Szóval a napirenden vitatkoznak a derék városatyák. Képviselőház ez  vagy vitaklub?
Polgármester: Vííííítaklub. Óóóóóóóó dolcse víííííííííta.
Henrik: Ahelyett, hogy végre arról az átkozott  fegyverzetről döntenétek.
Polgármester: Miféle fegyverzetről?
Henrik: Amit ennek a Lánc L. Ottónak kiutaltok.
Polgármester: Lánc L. Ottó? Miféle láncelottónak?
Henrik: Te tényleg meg vagy bolondulva??
Polgármester: Meg. (Kiabál) Lángolj fel a lelkünkben, ó égi szikra, szent öröm! Szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb kincs. Ember embernek bárányai egyesüljetek... (Nyugodtan) Látod, félrebeszél a beteg apád.
Henrik: Nem baj, apácskám, majd elmúlik.
Polgármester:  Elni el.
Henrik: Idefigyelj! Jó híreim vannak. Rettentően ideges a peshedett vén hüllője.
Polgármester:  No ne mondd!
Henrik: Vadászkíséret nélkül, egy szál magában fölszállt, és eltűnt egész éjszakára. Hajnalban keveredett haza. Csak úgy dőlt belőle a heringszag, mint mindig, amikor ki van borulva. Érted?
Polgármester:  Mindazonáltal.
Henrik: És tudod hol volt? Lánc L. Ottó után szaglászott. Személyesen.
Polgármester: Hallatlan.
Henrik: A fél világot bekajtatta, az biztos. A fene tudja, hol járt, a Himaláján vagy az Araráton, a Skót felföldön vagy a Kaukázusban – elég az hozzá, hogy kiderítette: ez a Lánc L., kérlek szépen,  hivatásos hős. Szabadságharcos. Megmentő. Népboldogító. Liberátor. Messiás.
Polgármester: Aki másnak Messiás, maga esik bele.
Henrik: Nem is vagy te olyan hülye, papácska. Szóval egy okleveles lángoszlop, és az öreg Dínó azóta se nyugszik. Rém ideges, na. Mit szólsz? Te nem vagy ideges?
Polgármester: Én? Hajaj! ... Egy csöppet se. Olyan nyugodt vagyok, hogy az agyam eldurran...
Henrik: Papácska, te egy idős tapasztalt gazember vagy, régi harcos. Mondd meg nekem igaz lelkedre, magunk között vagyunk, ki nyeri meg a viadalt? Tudsz követni? Lehetséges, hogy ez a Lánc L. Ottó...  szóval elképzelhetőnek tartod, hogy ez a szájhuszár győz? Felelj!
Polgármester: Kérlek! Megfelelek én neked őszintén, fiacskám, igaz lelkemre. Khm! Khm! Kedves kisfiam, barátaim, tisztelt egybegyűltek! Köztudott, milyen őszinte, a belső meggyőződés tüzében kikovácsolódott rajongás fűz a mi Drakon őfőméltóságánkhoz. Becsületistenemre! Legszívesebben, hogy is mondjam, az életemet adnám érte. Ne legyek polgármester, ha nem igaz. Persze, hogy a mi háromfejű édesapánk győz! A mi mancsos mentőangyalunk, Etnánk, Vezúvunk, ragyogó tűzokádónk! Hazabölcsénk. Pikkelyes oltalmazónk. Imádom. A rajongásig szeretem. Vagyok értve?
Henrik: Ejnye, papácskám, úgy látom,  nem akarsz őszinte lenni az
 egyetlen fiaddal!
Polgármester: Hogy én??? Naná! Nem őrültem meg. Illetve de, csak nem ennyire. Ismerlek, ifjú spionok gyöngye! Nincs az a kiskanál víz, amelyben ne tudnád megfojtani az embert. Hiába, véreb vagy a véremből, úgyhogy te nem magadtól faggatózol. Jól megjegyezted, mit feleltem, fiacskám?
Henrik: Jól.
Polgármester: Azt is, hogy háromfejű apánk?
Henrik: Azt is.
Polgármester:  És azt is, hogy mentőangyal? Etnavezúv? Ragyogó tűzokádó?
Henrik:  Mindent megjegyeztem, ne félj.
Polgármester: Akkor így is jelentsd! Szó szerint.
Henrik:  Meglesz, papácska.
Polgármester: Na jól van. Nem estél messze az apád fájától. Szép jövő előtt állsz. Nem kell pénz?
Henrik: Köszönöm, momentán nem kell.
Polgármester:  Dehogynem, pénz mindig kell... Nesze, van bőven. Tegnap este, ahogy ott ácsorgok a város pénztárában egy bőrönddel, hát nem rám jön a kleptománia? De rám jön. Ezer szerencse, hogy nem otthon. Tedd csak el.
Henrik: Nem érted, hogy nem kell! Most pedig mondd meg az igazat! Szerinted...
Polgármester: Ejnye fiacskám, hát nem vagy te már egy taknyos kölyök! Egy kispályás alapszervi suhanc! Mi az, hogy az igazat?  Én nem valami keshedett gyalogpolgár vagyok, hanem a polgármester vagyok. Még hogy az igazat? Az mi? Eszik vagy isszák? Azt én még magamnak se mondom meg. Vagyok értve? Kérdezem magam, vallatom, de nem mondom meg. Fuj. Rosszul vagyok, ha csak rágondolok, öklendezek tőle. Tudod, milyen undorító szaga van annak az átkozott igazságnak?! Rajtam te nem fogsz ki, fiacskám! Éljen Drakoni! Éljen Drakoni! Éljen Drakoni!
 (Fentről erősödő zúgás hallatszik, szél kerekedik)
Hangszóróhang:  Vigyázz! Fogadás égből! Igazodj! Őfőméltósága egy egész hattized drakon sebességgel északkeleti irányból a város fele kegyeskedik repülni.
 (Henrik és a polgármester felugranak, vigyázzba vágják magukat, fejüket az égnek emelik. Távoli dörgés, amely fokozatosan elhal)
  Pihenj! Őfőméltósága visszafordult.
Henrik: Borzasztó ideges. Röpköd föl-alá. Igaz lelkedre, papácska, szerinted...
Polgármester:  Ne fáraszd magad, fiacskám. Inkább azt mondd meg, mi a parancs, lerendezzük vagy ne?
Henrik: Nem értelek, papácska.
Polgármester: Dehogynem. Tegyük el láb alól vagy ne?
Henrik: Mármint... kicsodát? Úgy érted, hogy...
Polgármester: Mondom, hogy ne fáraszd magad! Úgy értem, hogy a lovagot. Lánc vagy mi a neve. Nincsen abban semmi. Likvidáljuk a marháját, aztán kész. Ilyen az élet...
Henrik: Szeretett vezérünk kihívója a legmagasabb védelmünk alatt áll. Úgyszólván a vendégünk. Következésképp ezt meg se hallottam, papácskám, kedves polgármester úr. Egyúttal felhívom a figyelmedet, hogy nevezett Lánc L. Ottó, a néki törvényeink szerint kiutalt fegyverzetet ünnepélyes lándzsaszentelés keretében hamarosan átveszi. És egyáltalán nem lehetetlen, hogy őfőméltósága személyes részvételével is megtisztelni kegyeskedik e szép és horderős pillanatot. A te hülye képviselőid meg a napirenden vitatkozgatnak...
Polgármester: Jó, megyek már. Ne féljél, semmi perc alatt megszavazunk neki valami fegyvert. Boldog lesz vele. Gyerünk, kötözd vissza a bolond sonka apádat!  ... Nézzenek oda, épp amott jön a mi hős lovagunk.
Henrik: Más se hiányzott! Vidd innét, papácska! Iderendeltem Elzikét egy randevúra, nem kell nekem, hogy itt lófráljon ez az alak.
                       (Henrik behúzódik a kapu alá, belép Lánc L. Ottó)
Polgármester: (hízelkedve) Hozsánna néked, lovagok györgye. Oppardon: gyöngye. Elnézést, bizonyos fokig félrebeszélek, de roppantul hasonlítani tetszünk arra a bizonyos Sz. Györgyre. Épp, ugye, csak lándzsája nincs momentán...  de méltóságod kiköpött a kedves kollega.
Lánc L. Ottó:  Könnyen meglehet. Távoli rokonom.
Polgármester: Óhó, ohó, gratulálok. És hol kegyeskedtünk az éjszakát tölteni?
Lánc L. Ottó: Jártam az utcákat. Gondolkodtam.
Polgármester: Netán szóba elegyedett ezzel-azzal?
Lánc L. Ottó: Mért ne!?
Polgármester: És kivel, ha szabad tudnom.
Lánc L. Ottó: Ezzel-azzal.
Polgármester: Esetleg ha egy-két ezzelazzalt név szerint is említene lovagságod...
Lánc L. Ottó: Bodri, Bundás, Blöki...
Polgármester: Blök.... Hogyan?
Lánc L. Ottó: Az önök becsinált városának becsinált polgárai a kutyáikat szabadították rám. De a kutyák nagyon humánusak errefelé. Velük társalogtam.
Polgármester: Utálom a kutyákat.
Lánc L. Ottó: Rosszul teszi. Szegények próbálják szeretni  a gazdáikat, pedig pontosan tudják, hogy milyen hitvány népség. Szégyenkeznek miattuk, de hűségesek. Ha jól tudom, üzent értem.
Polgármester: Értem hát, hogyne érteném, barátocskám. Aha, mondta az Uhu. És bekapta az egeret. Vagyok követve? Ki sajtot ránt, sajt által vész el. De ne térjünk el a tárgytól. Igen, üzentem önért.
Lánc L. Ottó: Miben lehetek szolgálatára?
Polgármester: Hogy az ára? Mi az ára a szolgálatnak? Nézzük csak. Aki szűzlány akar lenni, két garnitúra szemfedéllel jelentkezik az elöljáróságon. Bölcsőosztás kedden-szerdán. Kékszakálltrimmelés. Hófehérke-tanfolyam. Megsúghatom: Kismorál a nagy duma mentében. Vagyok értve? Dávid nem Góliát, Góliát nem Dávid és viszont. Parittyaszót hallok, Lángoszlop úr. Várják a tanácsülésre.
Lánc L. Ottó: Úgy? És miért?
Polgármester:  Ohohohó, mért nő a fű, ha majd leszárad, és mért szárad le, hogyha újra nő. Mért nő a hárs, ha majd lenyárs? Mért nő a vért, mért nő a lándzs’, mit sző a szó, miért halándzs’? He? A képviselőtestület tagjai látni kívánják Önt, hogy eldönthessék, öö... melyik fegyvernem illik a legjobban őlovagságához. Menjünk, ne várassuk őket. Tud követni?
                    (Kimennek)
Henrik: (dudorászik) Majd meglátjuk, majd meglátjuk – mondottaaaa a vén  Drakon. Majd meglálá, majd meglálá, nézett aaa vakablakon. Üvöltőőőtta krokodilus, majd meglááátjuk, umtata. És a szeeeemét és a szeeeemét fogta és lecsuuukata.
                    (Belép Elza)
  Elza, szerelmem!
Elza: Itt vagyok. Mit akarsz?
Henrik: Beh’ kár, hogy nyilvános helyen vagyunk. Különben a karomba zárnálak...
Elza:  Azt próbáld meg!
Henrik: Micsoda indulatok. Egy szikrázó, hamvas csibefalat. Őfőméltóságának pompás ízlése van. Bezzeg ez a Lánc L. Ottó!  Fogadok, hogy meg se próbálta csapni neked a szelet...
Elza: Mit képzelsz!
Henrik: Persze, hogy nem. Ismerem én a fajtáját: ha valami csámpás vatrantyú lennél, már megbocsássál, ami ugye nem áll fönn, ez akkor is kiállna megverekedni érted. Tudsz követni? Egy ilyen macskajancsinak mindegy, csak megszabadíthasson valakit. Kiszabadít, megszabadít, fölszabadít. Egy fölszabadítási szakalkalmazott. Vagy tévednék, Elzike?
Elza: Épp csak egyszer találkoztunk...
Henrik: Szerelem első látásra? Há?
Elza: Mért hívtál, Henrik?
Henrik: Nagyon barátságtalan vagy. Háládatlan. Igenis. Én a bőrömet kockáztatom, a hivatali jövőmet, a becsületemet, te pedig...
Elza: Mért hívtál?
Henrik:  Hogy örüljél, Elzike. Azért kérettelek, mert elhárultak az akadályok, mégis feleségül jöhetsz hozzám.
Elza:  Inkább a halál.
Henrik: Egészen magas helyen hatalmaztak föl, hogy közöljem veled, ha engedelmeskedsz és megölöd ezt a felforgatót, őgeneralisszimuszsága kegyesen lemond rólad. Választ másikat. Beéri ezúttal valami alsóvárosi tehénnel. Sötétben minden tehén fekete...
Elza: Inába szállt a bátorsága!
Henrik:  Kinek? Az öreg Dínónak? Én aztán mesélhetnék! Ismerem, mint a tenyeremet,  kicsinyes, zsarnok, büdös lábú, hazug, de gyávának pont hogy nem gyáva.
Elza: Tegnap még fenyegetőzött, ma már alkudozik?
Henrik: Mert elintéztem. Megvezettem. Megpuhítottam. Miattad. Kettőnkért. A közös jövőnkért, Elzike.
Elza:  Te?
Henrik:  Én, ha tudni akarod. Mert szeretlek és nem engedlek át senkinek. Bemerészkedtem érted a barlangjába, rábeszéltem, taktikáztam, kockáztattam... és tessék, elértem, hogy egy feltétellel...
Elza: ...Hazudsz. Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?
Henrik: Hinned kell nekem. A vőlegényed vagyok.
Elza: Nem ölhetek embert!
Henrik: Akkor mért van nálad a tőr? Mi? Ott fityeg az övén a kis szendének. A kis háromigsetudszámolninak. No pá. Szerintem tudni fogod, hogy mi a dolgod. Élet vagy halál... Azt mondják, a nászi ágyban nagyon is zabolátlan Őnagyfarkúsága... napokig elcicázik egy ilyen nyuszipomponnal, mint amilyen Te vagy....  (Kimegy)
Elza: Istenem! Micsoda féreg... Úgy ég az arcom, mintha megcsókolt volna... Kis híján alkudozni kezdtem vele. Meg vagyok zavarodva. Félek. Holnap majd állok itt, a tömeg szörnyülködik, tapsol, csorgatja a nyálát, és arra gondol, hogy vajon mit fog csinálni velem... őfődisznósága. A barátnőim majd ájtatosan forgatják a kimázolt szemeiket, égnek mered a besütött frizurájuk, a púderes képük. Sírnak, zokognak, naná, mert a helyembe képzelik magukat, és az önsajnálattól elered a könnyük. Aztán hazamennek, lefekszenek és másnap fölébrednek a saját ágyukban... És sétálni mennek, versenyt futnak a patakkal, a lepkékkel, a napfénnyel... és elmesélik a sellőknek a Kolera-tónál, micsoda parádé volt a Palota előtt, milyen méltóságteljesen szólt a nászinduló, hogy csukódott be utánam a kapu, mint valami koporsó fedele... Brrr. Nem akarok meghalni! Azért hoztam a tőrt, hogy megöljem magam. De nem ölöm meg. Juszt se ölöm meg.
                      (Lánc L. Ottó kilép a városháza épületéből)
Lánc L. Ottó: Jó napot, Elza.
Elza: Ottó! Kedves Ottó... mit keresett odabent?
Lánc L. Ottó: Hivattak. Egy bőrönd pénzt  kínáltak, ha lemondok a viadalról.
Elza:  És mit felelt nekik?
Lánc L. Ottó: Kinevettem őket. Tökfejek. Szolga ostobák. Ne is beszéljünk róluk. De jó, hogy látom!
Elza: Jó?
Lánc L. Ottó: Nagyon. Ma még szebb, mint tegnap. Őszintén szólva épp kegyedre gondoltam, hogy kegyed ...szóval nem olyan, mint a többi. És lám, pont kegyeddel találkozom.
Elza: Milyen többi?
Lánc L. Ottó: A többi. Úgy értem, akikért eddig megvívtam. Hisz benne, hogy megszabadítom?
Elza: Nem. Ne haragudjon, de nem.
Lánc L. Ottó: Nem haragszom.
(Elza barátnői jönnek be egy közös rolleren vagy triciklin, debil látomás)
1. nő: Itt vagyunk, ragyogunk.
2. nő: Mi vagyunk Elza legjobb barátnői.
3. nő:  Testi-lelki jó barátnők voltunk gyerekkorunktól fogva.
1. nő:  Ő volt közöttünk a legokosabb.
2. nő:  A legderekabb
3. nő:  A legszebbokosabbderekabb.
1. nő: Nem késtünk el?
2. nő:  Lovag úr, tényleg meg akar vívni őfőméltóságával?
3. nő: Nem tudna valami jó kis erkélypáholyt szerezni nekünk a városháza tetején?
1. nő: Hogy minél jobban lássunk.
2. nő: Na tessék, most megharagudott.
3. nő: Szóba sem akar állni velünk.
1. nő: Azt hiszi, szándékosan zavartuk meg, hogy ne tudjon elbúcsúzni Elzától.
2. nő : Pedig igazán nem akartuk megzavarni.
3. nő: Csak Henrik úr azt parancsolta nekünk, hogy egy pillanatra se hagyjuk magukat kettesben...
1. nő: Megparancsolta, hogy összevissza fecserésszünk...
2. nő: ...összevissza, mint a kelekótyák. Különben még sírva fakadnánk.
3. nő: Maga, persze, nem idevalósi,  nem tudhatja, micsoda szégyen idegenek előtt sírva fakadni. (Kisuhannak, ahogy bejöttek)
                        (Sármány lép ki a városháza épületéből)
Sármány:  Az ülés véget ért, Lánc úr. Meghoztuk a határozatot az Ön... fegyverzetéről. Mea culpa. Mea maxima culpa. Ne haragudjon. Könyörüljön a szíve rajtunk, szegény nyomorult gyilkosokon.
(Harsonák. A városháza épületéből szolgák futnak ki, szőnyegeket terítenek le. Középre pazarul díszített, hatalmas  trónszéket helyeznek. Jobb- és baloldalt két egyszerű karosszék. Kijönnek a képviselőtestület tagjai. Középen a Polgármester. Nagyon vidám. Henrik is velük van)
Polgármester:  Hát én mingyá’ beszarok... óriási príma vicc... Mit mondott a menyecske? Hogy ő még nem látott ekkora répát nadrágban... Fenomenális! Ha-ha! És azt hallották, hogy  a cigánynak levágják a... hahahaha, a fejét? Az is óriási jó vicc... Szóval a cigánynak nyissz, levágják a... príma vicc! Tudnak követni?
                    (Harsonák)
  Na jó, majd elmesélem, ha végeztünk. Első a kötelesség. De ne hagyják, hogy elfelejtsem. Nyissz! Fenominális vicc! Gyerünk, uraim. Legyünk túl rajta. Minél előbb.
(A városi önkormányzat tagjai a középen álló trónszéktől jobbra és balra helyezkednek el. Henrik a szék háta mögé áll)
 (A Polgármester meghajlik az üres trónszéknek. Hadarva, forgolódva, az ég illetve a palota felé figyelve)
 Meghatva és megilletődve a méltóságod által csekélységünkbe helyezett bizalomtól, amellyel e kardinális kérdésben a demokratikus döntést reánk ruházni kegyeskedett, kérjük, a díszelnöki trónust   elfoglalni méltóztassék. Méltóztassék először... méltóztassék másodszor... méltóztassék harmadszor. Nem méltóztatik. Ha nem, nem. Nemnemnem, nemnemnem... Foglaljanak helyet, uraim. Ődrakonsága más irányú elfoglaltsága miatt az ülést becses távollétében meghatottnak...
                        (Szünet)
  Vizet! (Egy szolga vizet hoz a kútból, a polgármester iszik)
  Az ülést meggyakottnak... Vizet! (Iszik. Krákog, végül cérnavékony  hangon) Az ülést...
  (Mély basszusban) megnyitottnak... Vizet!
  (Iszik. Vékony hangon) ...nyilvánítom. Köszönöm, aranyom!
                          (Basszusban) Nézzenek oda, a bárcás kurvája!
  (Saját hangján) Puff neki, uraim, rám jött a tudathasadás.  (Basszusban) Mi jött rád, te hétpróbás?
  (Vékony hangon) Ne szólj bele, Aljoska!  Nem látod, hogy elnökölök?
  (Basszusban) Hát való asszonynak az ilyesmi?
  (Vékony hangon) Azt hiszed, nekem ez mézespirog? Gyönge asszony létemre van pofád a képemre?
  (Saját hangján) Tehát, uraim, nevezett Lánc L. Ottó, úgy is mint kihívó, fegyverrel való felszereltetése tárgyában alapos megfontolás után a következő döntést... hozzátok már, na, hamar azokat a dolgokat!
(Harsonák. Szolgák jönnek be. Az első szolga Lánc L. Ottónak apró réztálat és egy nagyobb réztányért nyújt át)
Lánc L. Ottó: De hát ez egy borbélytál!
Polgármester: Bizonyos szempontból. Magasabb szempontból pedig sisak. A mellékelt borbélytányér pedig pajzs. Valóságod vért. Lovagi páncélt sajnos nem tartunk raktáron.
Lánc L. Ottó: Ennyi az egész?
Polgármester: Ennyi. Magasabb szempontból.
Lánc L. Ottó:  Legalább egy lándzsát adhatnának.
Polgármester:  (egy ív papírt nyújt oda Lánc L. Ottónak) Ez itt egy szabályos kiutalás. A maga helyébe én örülnék. Ez egy kincs. Más erre éveket vár, barátom, éveket! Maga meg csak úgy megkapja. Soron kívül. Be kell mutatni a lakóhely szerinti Lándzsa- és palloselosztóban. Kap egy kérdőívet, apja izéje, anyja izéje, lakcím, életrajz, és máris sínen van. Sínen vagyunk, és jön a vonat, nemde? Háháhá! Na. Ha ez megvan, állampolgár kap egy sorszámot és annak alapján kiértesítik.
Lánc. L. Ottó: De nekem ma kell megküzdenem a sárkánnyal. Ezt a papírt dugjam az  orra alá?
Polgármester: Ezt. Bizonyára bölcs és belátó lesz. Az ő végtelen torelenciája  mindent megold.
  (Basszusban) Kétszáz éve egy gyíkleső sincs a fegyvertárban, te hülye liba. Se lándzsa, se pallos.
  (Vékony hangon). Majd lesz. Az a ti bajotok, hogy türelmetlenek vagytok. Minden azonnal kéne. Mi lenne itt, ha mindenki csak úgy lándzsákkal szaladgálna. Meg kivont pallosszal...
  (Basszusban) Legjobb lesz, ha berekeszted az ülést, amíg el nem vitetlek.
  (Vékony hangon) Nyissz! Nem látod, hogy azt csinálom?
  (Énekel, ad notam Ó, te drága...) Én az űűűlést beeeerekesztem berekeszt és beeeerekaszt.... már eleeeget brekegeztem brekeg eeeezt és brekeg aaaazt...
Hangszóróhang: Vigyázz! Az égre igazodj! Őfőméltósága megjelent a Szürkehegy felett, és nulla egész hattized drakon sebességgel a Rezidencia irányába tart.
 (Mind felpattannak, és tekintetüket az égre szegezve vigyázzba dermednek.  Távoli moraj, amely ijesztő gyorsasággal növekszik. A szín elsötétül. Teljes sötétség. A moraj abbamarad. Két zöld fénypont villan fel)
Kandúr: (suttogva) Ottó! Én vagyok az, a Kandúr.
Lánc L. Ottó:  (suttogva) Ne félj, rögtön megismertelek.
Kandúr:  Van egy jó hírem...
(Fülsiketítő süvöltés és üvöltés. Kigyúl a fény. A nagy karosszékben felhúzott lábbal apró, halotthalvány idős emberke gubbaszt)
  ...meg egy rossz hírem. Egyébként ne ijedj meg. ... Ez a harmadik feje.
  Úgy váltogatja őket, ahogy akarja.
Polgármester: Őfőméltóságodnak legalázatosabban jelentem, hogy a kegyes akaratából csekélységemre bízott városi képviselőtestületben semmi említésre méltó esemény nem történt. Tömlöcben egy ember. Jelen...
Drakon:  (reszketeg hangon, nagyon nyugodtan) Menj a fenébe! Mind
 eredjetek a fenébe! Csak a jövevény maradjon!
(Mind kimennek. Csak Lánc L. Ottó és a sárkány marad a színen, valamint  a Kandúr, aki összegömbölyödve a háttérben szunyókál)
  Nos, hogy szolgál a kedves egészsége?
Lánc L. Ottó: Köszönöm, kitűnően.
Drakon: Örülök. Miféle csajkák azok ott a földön?
Lánc L. Ottó: A fegyverzetem.
Drakon: Micsoda hétpróbás gazemberek. Bizonyára mélyen meg van sértve?
Lánc L. Ottó: Egyáltalán nem.
Drakon: Hazudik. Én igazán nem vagyok mimóza-alkat, de ezen még én is megsértődtem volna. Páratlanul aljasok. Na ja. Az én nevelésem. A drakon ember... Legalább gratulálhatna. Én dresszíroztam őket ilyenné.
Lánc L. Ottó: Akkor is emberek.
Drakon: Ugyan már! Külsőre.
Lánc L. Ottó: Ebben téved!
Drakon: Ha látnád a lelküket, kisfiam, becsinálnál.
Lánc L. Ottó: Nem hiszem.
Drakon: Szaladnál el letolt gatyával. Nem adnád az életedet ezekért a nyomorultakért. Ilyen kreatúrákat, barátocskám nem találsz másutt, csak az én városomban. Kezetlen, lábatlan, kificamodott lelkek, láncravert lelkek, spicli lelkek, holt lelkek. A polgármesternek speciel egyáltalán nincs is lelke, azért játssza a lelkibeteget, hogy ezt leplezze. Legszívesebben mindennap felvonultatnám őket... Íme, ez a torzókarnevál az életművem. Tulajdonképpen sajnálom, hogy a lélek láthatatlan.
Lánc L. Ottó: Pedig az a szerencséje, hogy ezek a szegények nem látják a tulajdon szemükkel az elsatnyult, beszáradt lelküket. Mert az emberi nem eredendő büszkesége ilyesmit el nem visel, és  akkor inkább a halált választanák, és egyszer csak elfogynának az alattvalói. Alattvalók nélkül pedig nem lennének sárkányok.
 Drakon: (gúnyosan tapsol kettőt) Bravó. Micsoda logika! Mielőtt megöllek, Okostóni, megengedem, hogy elbúcsúzz a kis teremtéstől, aki miatt volt pofád engem párbajra hívni.
Lánc. L. Ottó:  Kikérem magamnak. Én az ember csorbíthatatlan méltósága, az egyetemes igazság nevében hívtalak ki...
Drakon: Igazság?! De azért nem árt, ha van az igazságnak két jó kis cicije...
  Hé, fiú! Kikiriki Henrik!
                      (Henrik szalad be)
  A menyasszonyomat!
                      (Henrik kiszalad)
  Tetszik legalább?
Lánc L. Ottó: Nem erről van szó.
Drakon: Nekem is a kedvemre van. Engedelmes kis ágymelegítő.
                   (Belép Elza és Henrik)
  Gyere csak ide, csibenyuszikám. Nézz a szemembe. Jól van. Szép egyenes a tekinteted. Utálom a bandzsa szüzeket. Megcsókolhatod a kezemet. Príma. Jó meleg a kis szád. Akarsz elbúcsúzni a szabadsághős úrtól?
Elza: Ahogy Őfőméltósága parancsolja.
Drakon: Eredj. Légy hozzá kedves. (Csendesen) Nagyon kedves. Meg is csókolhatod búcsúzóul. Nincs abban semmi rossz, egy szájcsókban, elvégre én is itt leszek. Világos vagyok? Aztán belevágod a tőrt. Amikor a legszerelmesebben dobban a micsodája. A szíve, ahogy mondani szokták. Nincsen abban semmi. Nem kell félned. Mögötted állok. Mindent látni fogok. Eredj!
                      (Elza odalép Lánc L. Ottóhoz)
Elza: Azt parancsolták, hogy búcsúzzam el a lovag úrtól.
Lánc L. Ottó: Parancsolni kellett?
Elza: Nem... ...nem akarok búcsúzni.
Lánc L. Ottó:  Én sem. De nem árt, ha elbúcsúzunk. Nehéz viadal lesz. Ki tudja, mi történik? Búcsúzóul meg kell mondjam, hogy egy kicsit... illetve nagyon beleszerettem magába.
Elza: Belém?!
Lánc L. Ottó:  Igen, Elza. Ne haragudjon rám, de szerettem volna, ha tudja.
Elza: Én meg azt hittem, hogy én teljesen mindegy vagyok magának. Hogy így is, úgy is kihívja a sárkányt, ha a vasorrú bába van a helyemben, akkor is.
Lánc L. Ottó: Úgy is van. Bárki emberfiáért kihívtam volna. Ez a dolgom. A kötelességem.
Elza: Mégis belém szeretett.
Lánc L. Ottó: Mégis. És arra kérem, hogyha engem, neadjisten, baj érne... Szóval, ha többé nem látnánk egymást, ne felejtsen el.
Elza: Soha!
Lánc L. Ottó: Lám, most néz először a szemembe. Micsoda szeme van! Minden porcikám átforrósodik magától, pedig én tulajdonképpen egy kiégett, meghempergett ember vagyok. Szabadságkutató. Hivatásos sárkányölő. Az egész életemet véres porondokon, gyanús csatamezőkön töltöttem el. Itt egy sárkány, ott egy fanyűvő óriás, amott egyszemű szörnyek. Veszkődik, viaskodik velük az ember... Fárasztó, sziszifuszi munka. De hát én csak ennek éltem. A munkának.
Elza: Egyik megmentett királylány a másik után... a hős lovag szerelemre gyullad...
Lánc L. Ottó: Előfordul. Ezek mindig a legszebb teremtésekre vetik ki a hálójukat. Úgy bizony, a napra lehet nézni, de rájuk nem, aztán mégis, hol egy óriás puttonyából húzza ki őket az ember, hol valami kannibálkirály hizlaldájából, sőt meleg sütőlapátjáról szedi le szegényeket. Remegnek, elájulnak és szabályosan kétségbeesnek, ha nem szeret beléjük az ember.
Elza: ...Akkor inkább beléjük szeret.
Lánc L. Ottó: Néha. Egy kicsit.
Elza:  Csak egy kicsit?
Lánc L. Ottó: Magába nagyon. Magát, Elza, szívesen elvinném innen. Igen. Vinném erdőn át, folyókon át, hegyeken át, táltos paripa hátára ültetném, olyan nyeregbe, mely ringatná, mint a legpuhább bölcső, és én naphosszat gyalogolnék az arany kengyele mellett, és csak gyönyörködnék kegyedben. És senki sem merészelné bántani, senki a kerek világon.
                       (Elza kézen fogja Lánc L. Ottót)
Drakon: Remek kis menyaszonyod volt, Kikiriki.
Henrik: Igenis. Őfőméltóságod gusztusára!
Lánc L. Ottó: Elza, csak nem fakadsz sírva?
Elza: De bizony.
Lánc L. Ottó: Miért?
Elza: Mert mi már sosem leszünk boldogok....
Lánc L. Ottó:  Boldogok leszünk. Higgy nekem.
Elza: Nem tudok. Én ebben a világban születtem, ebben nőttem fel és ebben fogok meghalni...
Lánc L. Ottó: Kishitű vagy. Tele félelemmel, gyanakvással, tele hitetlenséggel, de én úgy foglak szeretni, hogy mindez elröppen belőled. Addig csókollak és ölellek, amíg  egyszer csak elhiszed majd, hogy szép vagy. Úgy foglak szeretni, hogy magadat is megszereted velem, és a kezedhez hajolnak majd a füvek, a fák, az erdei vadak, az ég madarai, és egyek leszünk a mindenséggel, és szabadok leszünk és szerelmesek...
Drakon: Mit pusevál ez a lánynak?
Henrik: Dumál neki összevissza. Hőzöng. Lózung. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Hülyeség. Zsebkendőbe köhögj, tüsszents! Padlóra köpni tilos! A tudás hatalom, a gatyám letolom. Meg ehhez hasonlókat. Micsoda hülye alak...
  (Elza szembefordul Lánc. L. Ottóval)
Drakon: Na végre! Jól van, csibém, jól!
Elza:  Most, hogy fogom a kezedet, boldog vagyok. Velem még soha senki nem beszélt így, kedvesem. Te nem értheted,  hogy mennyire össze van kuszálódva a lelke egy magamfajta, istenhátamögötti szüzecskének. Tegnap még azt hittem, hogy gyűlöllek. Nagyképű hólyag, idejössz és feltúrsz mindent. Pedig az első pillanatban beléd szerettem. Éjszaka leszöktem a szobámból, és kiittam a poharadból a maradék  borodat. Így akartalak megcsókolni, egy borospohár peremén keresztül, és azt mondtam, szeretlek...  Szeretlek.
  (Megcsókolja Lánc L. Ottót)
 Drakon: (türelmetlenül toporzékol) Mire vársz?!!  Na, gyerünk, szúrd már le, te liba!
Henrik: Hajrá! Hajrá, Elzike!
Elza: Most pedig eressz, kedves! (Kibontakozik Lánc L. Ottó öleléséből,
 kihúzza a tőrt a tokjából) Látod ezt a tőrt? A Drakon megparancsolta, hogy öljelek meg vele. (A kútba hajítja a tőrt.)

Drakon:  Hőőőőőőőő! Hé, hőhé, hőőőőőőőőő!!!
Henrik: Rohadt kis ribanc!
Drakon: (mennydörögve) Mit merészelsz, te?
Elza: A lovag megcsókolt engem, nincs többé hatalmad fölöttem! Szeretem, az övé vagyok, és  tudom, hogy meg fog téged ölni.
Lánc L. Ottó: Ez a színtiszta igazság, fődespota úr!
Drakon: Hö-hö-hö. Nehogy már megijedjek! Nehogy már! Rendben van, megígértem, megverekszünk, te gyíkhaj. Kikiriki! Vitesd haza a kis kurvádat. Őriztesd. A viadal után ő következik.
                      (Henrik jön a Foglárral, elviszik a lányt)
Elza: Öld meg a sárkányt! Várni foglak.
Lánc L. Ottó: Eljövök érted.
Drakon: Bravó. Könnyes búcsú. Mint a filmeken. De az élet nem halivúd! Micsoda kis dög! Visszabeszél nyilvánosan. (Henrikhez) Hallotta valaki ezt az előbbi... félreértést?
Henrik: Néhány strázsa. Esetleg pár járókelő.
Drakon: Összefogdosod őket és leütteted a fejüket. Nem kell, hogy elfecsegjék, hogy ez a kis szajha miket mondott. A kis libertína. Aztán visszajössz, kihirdeted a hadiállapotot, „honfitársaim, a hitvány szószegő, ki orvul reánk” satöbbi, meg „haza anyácskánk teste, utolsó lehelet”, ami csak kell. Utána bekened a karmaimat méreggel.
                        (Henrik kiszalad)
  (Lánc L. Ottóhoz) Te pedig itt várj rám, gerillakolbász. Egyszer csak megtámadlak. Nem mondom meg, mikor. Az igazi háborúkat váratlanul indítják. Megértetted?  (Lemászik a karosszékből, és bemegy a palotába)
(A Kandúr málhásszamár képében  a mesteremberekkel, a Takáccsal, a Kováccsal és a Kalapossal az oldalán jön be a színpadra, megáll, lecövekel)
Lánc. L. Ottó: Menjetek innét, jó emberek, még bajotok esik.
Kandúr: Iá, iá. Én vagyok az, lovag úr. A Kandúr. Csak álcázva. Iau.
    (Henrik kivont pisztollyal szalad keresztül a téren)
Henrik: (a mesteremberekhez) Mit műveltek itt?
Takács:  A kis portékánkat vinnénk a piacra, főnagyméltóságú attasé uram.
Henrik: Itt nem lehet áthaladni. Takarodjatok!
Kalapos: Mennénk mink, de megmakacsolta magát ez az ostoba szamár...
Kandúr: Iá, iá, iau.
Kovács: Azt mondja, nem jön tovább egy... izét se. Tapodtat.
Henrik: Akkor kapjátok a hátatokra! Miféle áru ez?
Takács:  Ócska szőnyegek, őfőhadsegéd uram.
Henrik: Gyerünk innen tovább! Hadiállapot van. A palota előtt tilos megállni.
Drakon: (kintről) Kikeriki! Meddig várjak?
Henrik: Na, húzzatok el innét sürgősen, mert dobot csinálok a szamaratok bőréből!  (Berohan a palotába)
Kandúr:  Iau! Még csak az hiányzik. Hé, gyerünk, kezdjétek? Félni majd ráértek  később. Elő a farbával!
Takács: (halkan, ünnepélyesen) Khm, khm... Méltóságos felszabadítónk! Takács vagyok.
Lánc L. Ottó: Lánc L. Ottó.
Takács: ...takácsmester. Már sok szőnyeget megszőttem életem során, de a legcsodálatosabbat az éjszaka készítettem. (Levesz egy szőnyeget a szamárról) A legfinomabb, dupla szálú selyemből...
Kandúr: Lényegre, takács!
Lánc L. Ottó:  Gyönyörű darab. De mit csináljak én ezzel? Nem nagyon lesz most üldögélni időm...
Kandúr: (Halkan)  Hohó, ez repülőszőnyeg.
Takács: Igen, jól mondja a szamár. Ez a sarok itt a felkelő nappal a magassági sarok, ha megérinted, fölfelé mész. Ez itt a mélységi sarok, a föld van ráhímezve, ha hozzáérsz, zuhanórepülés, egyenesen neki Őfőrútvarangya valamelyik fejének...
Lánc L. Ottó:  Köszönöm, barátom. Rég vezettem már repülő szőnyeget.
Takács: Ne köszönd. Kétszáz éve rád várunk. Az ükapáink, a nagyapáink, az apáink mind téged vártak. Mi vagyunk a szerencsések, hogy mit rájuk kentek a századok...
Kandúr: De bőbeszédűek kendtek! Nincs erre időnk. Te jössz, kalapos.
Kalapos: Szerelmetes megmentőnk, jól mondja ez a Ludmilla, magam föveges és kalaposmester volnék... (Átnyújt egy föveget)
Lánc. L. Ottó: Nézzenek oda, egy kalap, sőt kalpag! ...Köszönöm. Fogadok, hogy láthatatlanná tesz.
Kandúr: Nyertél.
Kalapos: Aki ezt a fejébe  nyomja, azon nyomban eltűnik. Átlátszó lesz, mint az üveg, fürge, mint a levegő, erős, mint a fehérvodka.
Lánc L. Ottó: (fejébe akarja húzni a kalapot)
Kandúr: Hé, te, várjál, nehogy a fejedre húzd! Hogy nézed meg akkor a kardot és a dárdát? Kovács!
Kovács: Jól van már, na! Izé, Kovács vagyok.
Lánc. L. Ottó: Örvendek.
Kovács: Mindazonáltal nem vagyok a szavak embere...
Kandúr: Még szerencse...
Kovács: Mindazon... izé, mindazonáltal fogja a mélyen tisztölt lovag úr ezt a kardot és ezt a lándzsát...
Kandúr: Gyerünk, gyorsabban!
Kovács: ...és... azt szeretném, mondjuk mondani, hogy azért nem csak a kutyáink izé... bátrak. És nem mindenki gyáva, aki hallgat... Sok szerencsét, testvér. Egy kalappal, ahogy nálunk mondani szokás...
Lánc L. Ottó: Meg vagyok hatva. Igazán. Köszönöm, barátaim.
(Odakint felüvölt a sárkány. A lovag rááll a szőnyegre, kezébe veszi a fegyvert, fejébe nyomja a varázssüveget és eltűnik)
Kandúr: Itt vagy még, lovag barátom?
Lánc L. Ottó: (hangja) Itt vagyok. Illetve nem vagyok itt. Viszontlátásra, Kandúr.
Kandúr: Viszontlátásra, lovag. Hú, de izgulok! A szívem meghasad, annyira. Egyszer ebbe fogok belepusztulni. A szabadságba. Na tűnés, mester urak, mielőtt dobot hasítanak a hátamból.
 (Kimennek, a Drakon hatalmasat üvölt)
Drakon: Lánc L. Ottó!
                  (Szünet)
  Lánc L. Ottó!
(A palota ajtói kitárulnak, láng és füst gomolygásában csak homályosan látjuk hol a Drakon hatalmas három fejét, hol a hatalmas mancsait, hol szikrázó szemét)
Drakon:  Lánc L. Ottó! Nézz ide, te gyíkeledel! Nézd meg, hogy kit hívtál te ki  viadalra. Hol vagy? Becsináltál?
 (Henrik szalad ki a térre. Ide-oda száguldozik, keresi Lánc L. Ottót, benéz  még a kútba is)
  Hol vagy?
Henrik:  Elbújt, méltóságos uram. Becsinált szolgálatjára...
Drakon: Hé, Lánc L. Ottó! Ütött az utolsó órád!
                  (Kard csörrenése)
  Aúúú! Ki volt ez??!
Lánc L. Ottó:  (hangja) Én, Lánc L. Ottó.
 
(Koromsötét. Fenyegető üvöltés, kigyúl a fény. Henrik beiszkol a városházára. A tér megtelik menekülő, batyus emberekkel. Az erkélyen megjelenik a Polgármester sisakban, gázálarcban, váll-lapos, tábornoki kényszerzubbonyban)

Polgármester:  Városunk lakói, polgárok, honfitársaink! Ezen felemelő és vészterhes órán, mit ránk kentek a századok, elrendeltetik, hogy mindenki haladéktalanul levonul a pincébe. Kimászkálni, nézelődni, hallgatózni felkoncolás terhe mellett tilos. A csata fejleményeiről, melynek kimenetele... ööö nem lehet kétséges, a szükséges gyakoriságban és mélységben hivatalos szóvivői kommüniké bocsáttatik ki. Föl a fejjel, barátaim! Irány a pincelépcső. Előre a végső győzelemig! Végeztünk. Mindenki őrizze meg a nyugalmamat.
Foglár: Éljen Drakoni! Éljen Drakoni!

 (A menekülők némán levonulnak a pincébe, ülnek, állnak.  Sugdolóznak, a plafont, és a magasan fekvő ablaknyílást kémlelik)
1. polgár: Vége lehetne már.
Foglár: Nem türelmetlenkedik a lakó! Azt jobban tudják odafönn, minek mikor van vége. Mindjárt vége van. Nemde? Avagy uraságod szerint nem nemde?
1. polgár: A legteljesebb mértékben. Én nem is értem, mért nem adja meg magát rögtön ez az... illető.
2. polgár: Hiszen tudja, hogy úgysem lehet legyőzni...
2. nő:  Csak játszik az idegeinkkel.
2. polgár: Az embernek feldúlják a nyugalmát, itt van, most már ideje lenne reggelizni, de légicsata idején egyszerűen elmegy az étvágy. Szörnyű!
Foglár: Háború van. Jegyrendszer van. Azért én vigyáznák azzal a reggelizkedéssel...
2. polgár: Természetesen... úgy értem, hogy ideje lenne... ha nem lenne háború, ugye.
Kandúr:  (kucséberkosárral, árusnak öltözve) Sárkánypelyhet tessék, békebeli sárkánypelyhet tessék. Tejben vízben elkeveri, máris kész van a reggeli.  Kiválóan pépesedik, elomlik a szájban, fogatlanok előnyben, foglár úr, biztos parancsol... sárkánypehely...
1. polgár:  Sárkánypelyhet! Hahaha!
2. polgár:  Még hogy sárkánypelyhet! Nahát!
(Mind halkan nevetnek, titokban  vásárolják  a sárkánypelyhet, a kisfiú létrán fölmászik az ablaknyíláshoz)
Kisfiú: Menekül! Behúzza a farkát, úgy menekül!
1. polgár:  Fogod be a szád!? Nem menekül, hanem manővereket hajt végre.
Foglár: Jól látja a kisfiú. Menekül. Naná! A büdös betolakodó cigánya!
1. nő: Behúzott farokkal, mi?
1. polgár:  Te is jobb, ha befogod. Ez egy tervszerű hadmozdulat. Átkaroló. Világos?!
2. polgár: Bizonyos szempontból valóban kérdés, hogy ki menekül...
Kandúr: Sárkánypelyhet tessék! Sárkánypelyhet tessék!
(Izgatott morgolódás. Sármány jelenik meg, koszosan, izzadtan, kormosan)
Sármány:  Jó napot, jó napot!
                      (Hallgatás)
  Meg se ismernek?
Foglár: Nézzenek oda, nem is értem, az ilyen fajzat hogyhogy nincs a tömlöcben?
1. polgár: Sőt, az akasztófán, nemde? Micsoda emberek vannak, nemde? Lovagokkal barátkoznak. Szörnyű!
2. polgár:  Védelmezik a lányukat. Borzasztó.
3. polgár: Akit őrizetbe vesznek a saját házában. Hallatlan.
Sármány:  Úgy is van, kérem. Az őr nem ereszt be a tulajdon lányomhoz. Azt mondja, őfőméltósága parancsa.
Foglár: Igenis őfőméltósága parancsa, aki tudja, mi a helyes. Vagy nem tudja? Ki mondja, hogy nem tudja?
3. polgár: Senki. A saját szempontjából őfőméltóságának kifejezetten van igaza.
Kisfiú:  Már csak füstölög. Már nem is okád tüzet.
Foglár: Mi az, hogy nem okád? Kicsoda, hogy nem okád? Azonnal gyere le onnan! És akkor ez a villogás mi, ha nem okádás? Okádás vagy nem? Jelentkezzen, aki nem lát bizonyos fokú tűzokádást!
1. polgár:  Ugye az ember át se látja... közönséges földi halandó föl nem éri azt ésszel.
2. polgár:  Szerintem… De inkább semmit sem mondok.
Foglár: Azt jobban is teszi. Azok ott fönn majd tudják, mit kell mondani. Ha majd úgy gondolják, elmondják uraságod helyett és kész. A mondásból csak a baj van...
Henrik: (hangszóróból) Városunk hős lakói, polgárok. Közös ellenségünk kétségbeesett igyekezettel igyekszik kilátástalan helyzetében maximális helytállást tanúsítani, minek következtében úgy elő-, mint hát- és utóvédileg katasztrofális veszteségeket szenved. Ereje nagy általánosságban elveszítettnek mondható. A teljes és kimerítő megsemmisítés tekintetében csupán stratégiai szempontból állhat fenn bizonyos  késedelem. Következésképp a viadalról, mely kimenetelére nézve befejezéséhez közeledik, hamarosan részletes tájékoztatást adunk ki.
Foglár: Éljen! Éljen! Nem megmondtam?!
Kisfiú: Nyissz, most vágja el az egyik nyakát.
1. polgár: Nem hallgatsz! Miket beszélsz a Foglár úr előtt? Azonnal gyere le onnét. Különben is, három nyaka van.
1. nő: Ki is fogják tekerni mind a hármat.
Kisfiú: Hú, épp ide zuhan a feje a térre.
                      (Hatalmas dörej, a hangszóróban krákogás)
Henrik: (hangszóróból) Városunk büszke lakói, drakon polgárok, testvéreim! A talajtalan és teljesen legyengült ősellenség minden számottevő tartalékát elveszítette, és lényegében hadifogolynak tekinthető. További részei, melyeknek a törzstől való tervszerű elszakadása bizonyos felgyorsulást szenvedett, szórványos ellenállást folytatnak. Jelentjük továbbá, hogy Drakon őméltósága egészségügyi okokra való hivatkozással egyik fejét felmentette a hadiszolgálat alól, és tartalékállományba helyezte.
(A sárkány második feje hatalmas dördüléssel a térre zuhan)
  ...valamint a másik fejét. Barátaim, szabad drakonok, mondjuk ki, a történelem kereke nem tűri a fejforgatást. És kérdem én, meg lehet-e ülni két fejjel egy lovat, melynek turas a háta? Egy az isten, egy az igazság, egy a jelszónk. Egyszer élünk. Egye meg, amit főzött. A sárkány a helyén van.
1. polgár:  Pontosan! A helyén van. És ott is marad. A nagy büdös helyén... Sármány úr! Drága barátom! Mért ácsorog ott egyedül?
2. polgár:  Csak nem megsértődött ránk?
Sármány:  Dehogy. Csak én már nem ismerem ki magamat kegyelmeteken.
1. polgár: Ó, Sármány úr, nincs ezen mit érteni. Emberek vagyunk. Ennyi az egész.
Henrik:  (hangszóróból) Szabad városunk szabad polgárai, igaz drakon honfitársaim!
3. polgár: Ki kíváncsi rá! Elég volt a rengeteg hazugságból! Le a hangszóróval!
(A sárkány harmadik feje hatalmas dördüléssel a térre zuhan. Most már mindenki harsányan beszél, kitódulnak ismét a térre, nézik a szétlőtt házakat)
1. polgár:  Le a sárkánnyal!
2. polgár: Vesszen a sárkány!
1. nő: Vesszen a vérnősző bagzokrata!
2. nő: Kanakarati pikkelyrázvány!
2. polgár:  Meghalt a cselszövő!
Kandúr:  Itt a krumplifejű sárkánycsemege.  Ha megunod, lefejezed.
                    (Valamennyien teli torokból hahotáznak)
Mind: Hurrá! Le vele! Krumplifejű Sárkány! Üsd, ahol éred! Zsarnokgombóc! Krokodilinyó! Cigánypista!
1. polgár: Irány a palota! Rohamozzuk meg  a palotát!
Mind:  Irány a Palota!
(Bejön a polgármester, mögötte Henrik)
Polgármester:  Hőőőőőőő! Nehogy má’! Galambocskáim, szabad drakon testvéreim, honfitársak! Kaput masinyíszt! A sárkány kiszenvedett. Rút és nevetséges földi maradványai megtekinthetőek a szürkehegyi tarka réten. Ma még sorszám és belépődíj nélkül. Táncoljuk körül, tapossuk meg a máját, a beleit, a ropogós tüdejét! Soha vissza nem térő lehetőség. A palota ráér. A palota a miénk. Ne késlekedjünk! Fogjátok a fáklyát, mit a történelem iszamós mancsából közös erővel ööö...kicsavartunk, s táncoljuk körbe együtt a rút varangyot!
Foglár: Úgy van! Irány a Szürkehegy.
                            (Kimennek, a polgármester vezényli a tömeget, de maga itt marad. A tér kiürül)
Polgármester:  Menjetek csak galambocskáim, menjetek csak. Minden kutya megbolondul, ha elereszted a láncról, de aztán maga szalad vissza az óljába. Nagyszerűen alakul, fiacskám. Ezeket a  megboldogult úgy beidomította, hogy teljesen mindegy, ki ül a bakon. Akinek a kezében a gyeplő meg az ostor, az oda viteti magát, ahova csak akarja.
Henrik: De te azt honnan tudod, hogy... Őfőhullasága pont a Szürkehegyen...
Polgármester: Sehonnan. Csak gondoltam, kiürítettem a teret. Nem lehet ekkora tömegben gondolkodni. Elmélyedni. Kimunkálni a jövőt. Különben is!  Más se hiányozna, mint hogy a koszos bakancsukkal összejárják nekem a szőnyegeinket. Még hogy Palota!
(Hatalmas, tompa dördülés, a sárkány teste lezuhan)
Polgármester:  Na látod, fiacskám! Magától a kezembe hullott a hatalom.
Henrik: Úgy van, papácskám, a KEZÜNKBE hullott.
Drakon (1. fej): Kikiriki!
Henrik: (felugrik) Igenis!
Polgármester: Maradsz a helyeden!
Drakon (2. fej):  Hé, polgármester, gyere ide! Adjál vizet! Polgármester!
Drakon (3. fej):           Henrik! Gyere ide hozzám! Meghalok.
Henrik:                        És a lovagtól nem tartasz, papácskám?
Polgármester:  Nem én, fiacskám. Azt hiszed, hogy olyan könnyű volt a vén aligátort kinyuvasztani??! Nem volt könnyű, bajtársak, harcostársak, barátaim! Csak a végsőkig megfeszített közös erő és oly szent akarat... mely nemhiába roskadozott... ésígytovább, szóval a barátunk a legrosszabb esetben is hullafáradtan hever a hülye repülő szőnyegén, és a szél messzire viszi a szabad Drakóniából.
Henrik: De egyszer csak leszáll.
Polgármester:  Akkor majd elbánunk vele. Biztosíthatlak, hogy jártányi ereje sincs. Hogy is lenne? Azért ez a mi megboldogult szörnyetegünk, ez tudott ám verekedni. Ez még a régi gárda. Harcedzett. Elpusztíthatatlan. Jéghátáni. Bizony. Nagy ellenfelet győztünk le, fiacskám, honfitársaim. Hajaj! Na menjünk, adjuk ki az első rendeleteinket. Az élet nem áll meg. Rendnek kell lenni. Egyébként is. Történt valami? Nem történt semmi.
Drakon (1 fej):  Kikeriki! Polgármester!
Polgármester:  Gyerünk, nem érünk rá trafikálni.
                     (Kimennek)
Drakon (1. fej):  Hé, valaki! Csak egy kis hordó vizet!
Drakon  (3. fej):         Fuj! Még hogy az  emberfaj sárkányfog vetemény!? Ugyan! Ez a csőcselék annál is rosszabb. Legalább egyetlen hűséges szolgát kellett volna kreálni. A sok alávaló között legalább egy alattvalót. Egyetlenegyet. Szép, mondhatom.
Drakon (2. fej):     Emberszagot érzek. Valaki jön... Hé, akárki vagy, parancsolom, hogy gyere ide... légy szíves. Adj vizet.
Lánc L. Ottó:  (kintről) Nem bírok.
                       (A téren megjelenik Lánc L. Ottó. Kardjára támaszkodva áll a repülő szőnyegén, kezében a varázssüveg)
Drakon (1. fej):  Véletlen. Csak a véletlen műve, hogy győztél. Tudod?
Drakon (2. fej):          Most már mindegy. Szép dolog, mondhatom, haha, a történelem fintora, hogy egyedül az áll mellettem a halálom óráján, aki a halálomat okozta.
Drakon (3. fej):          Se ágyútalp, se gyászbeszéd. Elkaparnak, mint egy varánuszt. Csak az vigasztal, lovag, hogy ezt hagyom rád. Ezt a kapitális csődtömeget. Különben... ez is mindegy.
Mindhárom fej:    (együtt) Hööööööö. (Meghalnak)
Lánc L. Ottó: Na, ennek vége. Csakhogy nekem is végem. Mintha nem lenne kezem. Alig látok. A fülemben dübörög valami komor, ünnepélyes hang: „Lánc L. Ottó, Lánc L. Ottó!”. Lehet, hogy meghalok? Várj csak, várj… A sárkányt mindenesetre megöltem. Elza, kedvesem, megöltem a sárkányotokat. De félek, hogy téged soha többé nem látlak. Nem mosolyogsz rám többet, nem csókolsz meg, nem kérdezed meg: „Mi lelt, Lánc L. Ottó, Mitől szédülsz így? Mitől hasogat  a vállad? A halál szólít, Elza. ...Nem igazság ez így. Sehol egy lélek. Mind elrejtőztek. Úgy látszik, még mindig félnek. Mintha én hoznám rájuk a bajt. Így van ez, négyszáz évet nem lehet egy délután elfelejteni. De azért csak magukhoz térnek. Lassan. Kitisztul a szemük, kiegyenesedik a gerincük. És azt mondják: hát hiszen az emberiség szent nevében mégiscsak emberek volnánk? És most odakünn haldoklik a téren bizonyos lovag egy szál magában, miattunk. Értünk. Hallod, halál? Ezt suttogják most minden házban, minden szobában, minden zugban. Hallod?

                   Függöny
 


HARMADIK  FELVONÁS

 A polgármesteri palota ebédlője. A háttérben az ajtótól jobbra és balra félkörben terített asztalok. Előttük, középütt kisebb asztal, rajta aranykötésben vaskos könyv. Amikor a függöny felmegy, a zenekar hangol. A polgárok az ajtó felé fordulva az ünneplést gyakorolják.

1. polgár: (halkan) Egy két há...
1-3. polgár:  (üvöltve énekel)
  Hepi sárkány tújú,
  éjena sááárkááányőlő,
  éjena sáárkányőlőő,
  Heló heeeló helóóó...
1. polgár: Állj! Lépteket hallok. Ajtónyitásra folytasd, egy két há...
(Henrik lép be)
1-3. polgár:  (énekel)
  Lehet sárkány bárháány,
  mindet kardélre háány.
  Mindet lándzsára őőő,
  a nagy sááárkányőlő...
2. polgár: Vér a vérünkből, polgár a polgárunkból, hős felszabadítónk, demokráciánk atyja!  Ma egy esztendeje annak, hogy hős karizmod a rút hüllődrakon karmaiból városunkat kiragadta, és visszavezette a szabadságszerető...
Henrik: Állj! Álljálljállj! Nem demokráciánk ATYJA, hanem DEMOKráciánk atyja. DEMOK, DEMOK, DEMOK, ezen van a hangsúly, vagyok értve? Hadd hallom!
1-3. polgár: DEMOK, DEMOK, DEMOK...
Henrik: Oké. Szíves engedelmetekkel ezt a variációt javasolnám. Ismeritek az ő közmondásos szerénységét, az irtózását minden hízelkedéstől. Most is kifejezetten parancsba adta, hogy az ügy a fontos, nem a személy. Tovább! Onnan, hogy „szabadságszerető”!
2. polgár:  ...szabadságszerető népek családjába. A rablánc a lábon nehéz volt...
Henrik: Stop. Nem lánc, szabadjon nyomatékosan a figyelmetekbe ajánlani, hogy nem lánc!!! Semmi lánc. Madzag. Kötél. Gúzs. Drót. Rabdrót. Világos vagyok?
1-3. polgár: Igenis.
2. polgár: ...A rabdrót a lábon nehéz volt. Sárkányölők sárkányölője, bölcs és  éleselméjű családfőnk...
Henrik:  Ácsi! Melyik barom találta ki ezt az „éleselméjű”-t, bajtikáim? Na mindegy,  éleselméjű sztornó. Helyette: korszakos. Természetesen, csak ha ti magatok is így gondoljátok, barátaim... nem szeretném, ha az a látszat keletkezne, hogy bárki is kívülről, netán felülről... na, azt hiszem, értve vagyok. Nem?
1-3. polgár: De!
Henrik: Még egyszer, hangosabban!
1-3. polgár: DE!
Henrik: Bátrabban, a pikkelyrázványát neki!
1-3. polgár: DE, DE, DE, DE!
Henrik:  No jól van, elég. Aki nekem bereked, megnézheti magát. Pihenj! Semmi merevség! Laza az állampolgár, spontán és egyenrangú. A drakonizmus a múlté.
3. polgár: Igenis, polgármester úr.
(léptek kintről)
Henrik: Pszt! Az elnök úr megmondta, aki elrontja a meglepetést, azt holnap saját kezűleg filézi ki. Világos? Tust!
(Belép a polgármester, felharsan a zene)
Polgármester: (megriad, visszahőköl)
Henrik: Vigyázz! Fogadás középről! Uraim, az Elnök!
1-3. polgár:  (énekel)
  Hepi sárkány túúújú
  arany sarkantyúújú,
  soká éljeeen őő
  a nagy sárkányőlő...
Polgármester: (leinti a zenét)  Pihenj, pihenj. Jó napot, polgármester. (Kezet szorít  Henrikkel) Micsoda kellemes meglepetés!
Henrik: Őfőcsekélységednek legalázatosabban jelentem, hogy a kegyes akaratából reám bízott városi képviselőtestületben semmi említésre méltó esemény nem történt. Hacsak az nem, hogy őfőcsekélységed hűséges és hálás polgártársai nem felejtették el, hogy elnök urunk épp egy éve méltóztatta megölni a rút varangyot. Idesereglettek hát, hogy elborítsák a hűség és a hála virágaival.
1-3. polgár: (énekel) Lehet sárkány bárháááány...
Polgármester:  Nem üvölt! Elég, elég, barátaim... Tudom, mit akartok mondani, köszönöm. Köszönöm nekem a nevetekben is. Ejnye, no, hát nem kibuggyant a könnyem? (Elmorzsolja a könnyét) Az emlékezéstől. Hiszen ki voltam én, midőn  zsarnokság volt, hol zsarnokság volt? Egy ideggyenge voltam. Úgyszólván elmeháborodott. S ki vagyok most? Az elnökötök vagyok. Egészséges vagyok. Vőlegény vagyok. Mint a makk vagyok. (Belenéz minden karosszékbe, mintha keresne valamit) Most pedig eredjetek isten hírével, honfitestvérek. A lakodalmi teendők szólítanak. Henrik, kísérd ki a népet!
(A polgárok kimennek, belép a Foglár)
Polgármester: Szabadság, foglár, éljen a haza!
Foglár:  Alázatos szabadságára őfőméltóságodnak.
Polgármester: Foglalj helyet.
Foglár: Ugyan, én...
Polgármester: Nem mersz leülni? Netán van ott a székben valami? Igen?
Foglár: Nincsen, szolgálatjára...
Polgármester: Na, akkor jó. Mi újság a... végrehajtásban?
Foglár:  (leül) Ülnek.
Polgármester:  A drágalátos volt helyettesem?
Foglár: Sínylődik.
Polgármester: Haha! Nem túlzol? Nem szeretném, ha túlozkodnátok itt nekem!
Foglár: Esküszöm!
Polgármester: Na jól van. Mennyire sínylődik?
Foglár: Kaparja a falat kínjában.
Polgármester:  Haha, a falat! Helyes. A hazátlan bitangja. A fényképemet mutattad  neki?
Foglár: Kiszögeztettem a cellájában. A plafonra.
Polgármester: Melyiket? A tábornoki egyenruhásat?
Foglár: Igenis, a sárkánykarommal.
Polgármester: Na és ő?
Foglár:  Zokogott, parancsára.
Polgármester:  Nem hazudsz?
Foglár:  Esküszöm!
Polgármester:  Ennek őszintén örülök. A közösség nevében. És a mi ööö...  kandúrunk?
Foglár:  Sínylődik. Lábbilincs, kézbilincs, mese nincs. De továbbra is...
Polgármester: Hallgat.
Foglár: Mint a sír, szolgálatjára.
Polgármester És odakint a városban?
Foglár: Közrend és köznyugalom van. De firkálnak.
Polgármester:  Mi az, hogy firkálnak?
Foglár:  A falakra. „L” betűket. „Lánc L. Ottó.”
Polgármester: Ki merészeli ezt? Milyen lánc? Mit hogy lánc? Azt akarod, hogy rám jöjjön? Forrjak föl? Föll? Föll! Fell. ...El. Az „el” annyit jelent: Elnök. Vagyok értve?
Foglár:  Akkor nem is kell lecsukni azokat, akik ugye...
Polgármester:  Dehogynem. Már mért ne kéne lecsukni? Mindenkit le kell csukni. Ahol nincs lecsukás, ott nincs szabadulás. És még miket firkálnak?
Foglár:  Hát, kimondani is röstellem, kérem alázattal.
Polgármester: Bátran, barátom!
Foglár: Azt, hogy „fényesebb a kardnál a lánc”, meg hogy „elnökrácia, rohadt nácija”. Meg hogy az elnök, már bocsánat a kifejezésért „egy nagy büdös kandisznó”. Meg hogy a kedves fia... haramia. Meg hogy föl kéne lógatni a... nem, ilyet kimondani se szabad, hogy minél fogva. De főleg azokat az „L” betűket irkálják.
Polgármester:  Háládatlanok. Minoritások! Csak tudnám, mit esznek azon a fantaszta  nyikhajon!? Egyébként – semmi hír róla?
Foglár:  Semmi. Nyoma veszett.
Polgármester:  A madarakat kivallattad?
Foglár:  Parancsára.
Polgármester:  Mindet?
Foglár:  Aha. Árammal.
Polgármester:  Na és, mit mondanak?
Foglár:  Nem látták. Csak a papagáj sunyiskodik. „Feltűnik az erdőkben egy ballonkabátos, ilyen és ilyen alak?” kérdezem. „Feltűnik az erdőkben egy ilyen és ilyen ballonkabátos alak.” feleli. „Mikor, hol?” kérdezem. „Mikor, hol.” feleli.
Polgármester: Hát a kígyók?
Foglár:  Ők a mi embereink. Meg aztán, rokonai is a... megboldogultnak. De ők sem tudnak semmit.
Polgármester:  Ki kell őket fordítani. Benyúlni a pofájukon és ki. Egy hüllőben ne bízzon az ember! Retikülnek való gazemberek egytől egyig.
(Henrik lép be)
Henrik:  Megjött a boldog örömapa, Sármány levéltáros úr.
Polgármester:  Épp jókor. Szólítsd be!
                        (Belép Sármány)
  (a foglárhoz) Elmehet, barátom, csak így tovább, meg vagyok magával elégedve.
Foglár:  Alázatos szolgálatára az elnök úrnak.
Polgármester:  Ah, Sármány, örülök, hogy szakítottál rám időt... Ismeritek egymást a Foglár úrral?
Sármány: Csak látásból, elnök úr.
Polgármester:  Haha! Addig jó, amíg csak látásból.
Foglár:  Vigyem?
Polgármester:  Na, tessék, haha!  Pont az hiányzik!  Ez mindenkit csak elvinne! Hahaha. Ne vigyed... egyelőre.
                        (A foglár kimegy)
  Nos, Sármány barátom, remélem, le mersz ülni... abba a székbe. Hadd lássam!
Sármány: Parancsára, elnök úr. (Leül)
Polgármester: Ügyes vagy. Nyilván sejted, miért kérettelek, hogy ööö... ugorj be hozzám. Sármány, Sármány, te el nem tudod képzelni, mi van itt. Hajsza hajsza hátán. Értetek. Mindannyiunkért. Éjjel-nappal. Magánéletlenül. Szeretetlenül. Egyszóval akadályoztatva voltam, hogy személyesen is... azt hiszem, érted, kedves barátom és... örömapámuram. De a kiragasztott hirdetményekből, Elzikével együtt bizonyára értesültek már, hogy ööö... ma két szerető szív ásókapája, satöbbi. Egybekelünk, na.
Sármány:  Értesültünk, elnök úr.
Polgármester:  Ve-je-mu-ram! Semmi „elnök úr”. Semmi formaság és kacifánt. Azt meghagyjuk a drakonoknak. Hahaha. Nézzél rám! Mit látsz? Úgy van, jól látod. Mi, államférfiak más anyagból vagyunk gyúrva. Igen. És mi nem érünk rá arra, hogy mindenféle virággal lánykérőbe menjünk, ablakok alatt balalajkázgassunk, szerelmet valljunk. Mi nem kérünk, hanem gyakoroljuk a közösség belénk vetett... miazistenjét. Hatalom az hatalom. Elza boldog?
Sármány:  Nem.
Polgármester:  Nana… Nem kérdés! Persze, hogy boldog. És te?
Sármány:  Kétségbe vagyok esve, elnök úr.
Polgármester:  Ne mondd?! Még van képe! Kétségbe? Te nem tudod, kivel beszélsz! Te egy sárkányölővel beszélsz! Én a két puszta kezemmel...
Sármány:  Bocsásson meg, elnök úr, de ezt nem áll módomban elhinni.
Polgármester:  De áll.
Sármány:  Nem, becsületemre mondom, képtelen vagyok.
Polgármester:  Nézz ide, Sármány! Ha még én is elhiszem, akkor te aztán igazán elhiheted.
Sármány:  Nem.
Henrik:  Ez tényleg nem akarja elhinni!
Polgármester:  De mért nem? Mért???????
Henrik: Zsarol. Így srófolja fel az árat.
Polgármester:  Mondsz valamit. Hm. Micsoda vén róka. Az esküvőm napján volna fontosabb dolgom is, mint hogy veled alkudozzak, de mindegy, rendben van. Szívjátok csak a véremet! Az első helyettesem lehetsz, Sármány.
Sármány:  Nem akarok.
Polgármester: Hülyeség! Dehogynem akarsz.
Sármány:  Nem.
Polgármester: Idefigyelj! Kincstári lakás, százötven szoba, fele tóra néz, fele tengerre, angolpark, golfpálya, cirkófűtés, kétfokozatú óperenciás kacsaláb. Udvarmesteri fizetés. Mindennap végkielégítés. Ahányszor csak hazamész. Hazamész ebédelni, kapsz egy év végkielégítést. He? Tagság az összes igazgatótanácsban. Dácsa az üveghegyen, há? De abbahagyom, mert a végén gazdagabb leszel, mint a saját vejed, nem igaz?
Sármány:  Nem.
Polgármester: Mit nem? Akkor mit, ha nem?
Sármány:  A mi helyzetünkben nékünk csak egyetlen kívánságunk lehet. Hagyjon minket békén az elnök úr.
Polgármester:  Nézzenek oda!! Így kívánság, úgy kívánság! És ha én máshogy kívánság? Arról nem is beszélve, hogy a közjó mit kíván. A város üdve. Tudod, mit kíván? Azt, barátocskám, hogy a sárkányölő vezesse oltár elé az általa megmentett leányzót. Ez államérdek. Hogy nem lehet ezt megérteni?
Sármány:  Megérteni meg lehet, kérem, csak elfogadni nem. Miért kínozza egy álló éve ezt a szerencsétlen várost?
Polgármester: Én?
Sármány:  Látom, amit látok, elnök úr...
Polgármester: ...Te a szemednek hiszel és nem nekem?
Sármány: És akkor még ez a lakodalom. Tiszta elmebaj.
Polgármester:  Csitt! Eltévesztetted. Olyan, hogy elmebaj, nincs. Az elmebaj aknamunka. Hablaty. Ó, ió, ció, áció, ráció, kitaláció. Mindenféle pszichés megbetegedés csak kitaláció! Tudsz követni?
Sármány:  Nagyon is, elnök úr. Én, kérem egy  idős, tekintélytisztelő ember vagyok, ezért nehezemre esik, hogy a szemükbe mondjam az igazságot, de kénytelen vagyok: ami itt történik, az szégyen erre a városra nézve. Szégyen és gyalázat. Ránk, alattvalókra nézve is, elnök úr. Ugyanolyan gyávák és meghunyászkodóak vagyunk, mint azelőtt. Semmi sem változott.
Polgármester: De hát mért? Mi az, hogy ugyanolyan gyáva? Megmondtuk, hogy nem gyáva! Hogy az a múlt elmúlt. Aki meghunyászkodik, lecsukjuk. Az új alattvaló szabad, bátor építő.
Sármány: Szörnyű!
Polgármester:  Beszélsz itt összevissza, vén salabakter? Miért volna szörnyű?
Henrik: Ez zendülés, papácska.
Sármány:  Nem, ez nem zendülés. Ahhoz én kérem, gyáva vagyok. Sajnos. Annyira gyáva, hogy ha holnap elveszítem a lányomat, felkötöm magam.
Henrik: Mi az, hogy felköti? Más se hiányzik a mi helyzetünkben, mint hogy az elnök apósa felkösse magát?!
Polgármester: Hogyhogy elveszíti a lányát? Micsoda hülyeség?
Sármány:  Csak nem gondolja, hogy szegény túléli ezt a... lakodalmat?
Polgármester:  Dehogyisnem. Nagyon is túl. A drakonizmusnak vége. Nézzél csak körül itt nálam. Milyen volt ez a fal egy éve? Koromfekete! És most milyen? Na ugye? Olyan volt, mint egy kaszárnya. És most? Lakályos. Futófény, zenélőágy, szobaszökőkút.  Minden pinki. És semmi rémtett! Semmi vérnőszés. Hanem folklór, dínom-dánom, csipkés kombiné. Asszony lesz a lányból. Úgy bekötjük a fejét, hogy kettéáll. Más fehérszemély örülne, hogy magához az elnökhöz mehet feleségül.
Henrik: Elza is örül.
Sármány:  Nem örül. Kútba akar ugrani.
Henrik: Teljesen kiakasztasz, öreg. Micsoda germó zsarolás ez!
Polgármester:  Jól mondja a polgármester. Ide hallgass, galambocskám! Mit akarsz? Részt akarsz a vállalatainkból? Abból nem eszel, érted? Amit a sárkány négyszáz év alatt a mi bőrünkön és verejtékünkön pimasz módon összeharácsolt, a zsírunkon sütött pecsenyét, barátaim, honfitársaim, azt nem engedem ki a magam és a fiam kezéből. Mert az a legjobb helyen van. Jogállam is van a világon. Tudod mit? Egy fillért sem kapsz, Sármány. Nem hagyom magam korrupcióba keverni.
Sármány:  Elmehetek, elnök úr?
Polgármester: Naná. Szabad ember vagy. A jövendő apósom vagy. Sőt, ha akarod, elvitetlek. Bárhová, érted? Azonkívül itt van ez a lista. A barátaid, Sármány. Őket is bármikor elvitethetem. Nyomtalanul. Ha mondjuk morcos leszel nekem az esküvőn. Vagy a kedves leányod. És a következőkben szíveskedel engemet tegezni, és vejemuramnak szólítani. Vagyok értve? Most pedig hazamész. Egy apa álljon élete nagy pillanatában a  lánya mellett. Van készülődnivalótok bőven. Vagy tévedek? Nászvers, intimtisztálkodás, körömvágás, nem sorolom. Hamarosan hintót küldök értetek. Nem hagyom elrontani az örömömet. Én is egy ember vagyok. A Sárkányölő is ember. Ölellek, apósomuram.
  (Sármány kimegy)
  Micsoda emberek vannak! Most mondd meg, fiacskám!
Henrik: Mi hírt hozott a foglár?
Polgármester:  Minden a legnagyobb ólrájtban.
Henrik: És az „L” betűk?
Polgármester:  Hát aztán! „L” betű a seggükbe. Talán a sárkány alatt nem firkáltak? Hadd firkáljanak. Őket megnyugtatja, nekünk pedig nem árt… Legfeljebb lenyilatkozzuk, hogy L az annyi, mint Elnök, és kész. Nézd csak meg, fiacskám, ööö...  nem ül itt esetleg valaki?
Henrik:  Ugyan, papácskám! (Megtapogatja a karosszéket) Nincs itt senki. Ülj le nyugodtan!
Polgármester: Csak te ne kuncogjál! Abban a varázsmicsodában akárhová beosonhat.
Henrik: Ugyan, akkor nem ismered a fajtáját. Az ilyen már csak lovagi udvariasságból is levenné a süvegét, mielőtt ide belépne. A fair play-ről nem is beszélve. Persze akkor az embereink mindjárt lerohannák.
Polgármester: Nana, egy év alatt sokat romolhatott a jelleme. Van ilyen (Leül) Nos, fiacskám, egyetlen magzatom, most pedig beszéljünk az ügyeinkről. Tartozol nekem, napsugaram.
Henrik: Hogy érted ezt, apácskám-papácskám?
Polgármester:  Fölbérelted három lakájomat, hogy szaglásszanak utánam, olvassák el a leveleimet. És a többi. Tudsz követni, fiacskám?
Henrik:  Ugyan, miket beszélsz, apácskám!
Polgármester:  Na várj csak, fiacskám, ne vágj a szavamba. Én hatszáz tallérral megtoldottam a fizetségüket, hogy csak azt mondják el neked, amit én engedélyezek. Következésképpen tartozol hatszáz tallérommal, haszontalan kölyök.
Henrik: Nem egészen, papa. Mert amint ezt megtudtam, én is megtoldottam a bérüket hatszázzal.
Polgármester: Úgy van, ezt rögtön elmondták nekem, és én ezret kellett nekik adjak, te haramiózó! Következésképpen ezerhatszáz mínusz hatszáz, az annyi, mint... ezerrel jössz. És most már ne kínálj nekik többet, galambocskám. Elkanászodnak ekkora jattal. Teljesen elzüllenek. Nekivadulnak. Egy szép napon a torkunknak ugranak. A kabinetfőnököm végképp becsavarodott, be kellett vitetni szegényt.
Henrik: Szegény fiú. De hát miért?
Polgármester:  Mert hol te fizetted le, galambocskám, hol én, naponta többször is, a végén egyáltalán nem tudta, kit szolgál. Feljelentett saját  magamnak. Saját magát fúrta meg, hogy a saját állását megkaparintsa. Egy becsületes, törekvő fiatalember, igazi keresztgyerek, rossz nézni, hogy így kínlódik. Holnap bemegyünk hozzá a rabkórházba, és tisztázzuk, végül is kinek dolgozik. Ejnye, ejnye, fiacskám, büszkeségem. Szülőapád trónjára törsz? Vagy mi ez itt nekem!?? Mandátum!?
Henrik:  Ugyan, hova gondolsz, papácskám!
Polgármester: Ne szabadkozzál, aranybogaram. A legjobb családban is megesik az ilyesmi! Hanem mi lenne, ha te nem szaglásznál utánam, és én sem szaglásznék utánad? Mindenki szaglásszon maga után. Mit szólsz? Tudod, mennyi pénzt megspórolhatnánk?!
Henrik: Jaj, papácskám, mit ér az a pénz?
Polgármester:  Igazad van. A sírba úgysem viheti magával az ember.
                       (Lódobogás, aztán kocsicsengő)
(Odarohan az ablakhoz)
  Megjött a szűz! Megjött a menyasszonyunk! Micsoda hintó! Csodagyönyörű! Krómozott bak. Hidraulikus ostornyél. Hat henger. Sárkányberakás. Pikkelyrugó. És ez az Elzike! A napra lehet nézni, de rá nem. Talpig tüllben, tafotában. Még hogy „mit ér a pénz?” Ezt éri, kisfiam. Azért a hatalom az hatalom! (Suttogva) Idefigyelj, te Spion Spionovics, vallassad ki szépen!
Henrik: Kit?
Polgármester:  Elzát. Hátha nem olyan makacs, mint a kandúr. És tud valamit, érted!? (Körülnéz) Hogy hol a Lánc. Szépen, kíméletesen. Én majd itt hallgatózom a függöny mögött. (Elbújik)
                       (Elza és Sármány lép be)
Henrik: Üdvözöllek, Elzike. Igazán kedves tőled, hogy... a napra lehet nézni, de rád nem. Elnökünk s édesapánk szíves elnézésedet kéri, most ölti fel a cobolyprémes díszdrakonját. Parancsolj helyet foglalni.
                       (Leülteti a lányt háttal a függönynek, amely mögött a polgármester rejtőzik)
  Ön pedig várakozzék a foyer-ban, Sármány.
                      (Sármány mély meghajlással kimegy)
  Elza, örülök, hogy válthatunk pár keresetlen szót... mint régi barátok. Pajtások, Elza. Játszótársak. Mért hallgatsz? He? Látom, nem bízol bennem. A polgármesteredben. De nem ez a lényeg. Hanem hogy én a magam módján még mindig szimpatizálok véled. Velem lehet beszélni, Elza.
Elza:  Miről?
Henrik: Amiről akarsz.
Elza: Semmit sem akarok.
Henrik: Az ki van zárva. Hiszen ma van az esküvőd. Hej, Elza… ilyen az én szerencsém. Megint át kell engedjelek valaki másnak. De hát mégiscsak a Sárkányölőről  van szó. Én egy kezelhetetlen ember vagyok, tiszteletlen, szabad szellem, egy javíthatatlan demokrata, de őelőtte én is ööö... a földig hajolok. Figyelsz te rám egyáltalán?
Elza: Nem.
Henrik: Lesújtasz, Elza… Oly kevesen vagyunk, akik még szót tudnánk érteni ezekben a bonyolult időkben. Temessük be az árkokat! Spongyő! Ne hagyjuk, hogy a történtek közénk álljanak! Hát ilyen idegen lettem neked? Pedig milyen jó pajtások voltunk... gyermekkorunkban. Emlékszel? Amikor bárányhimlős voltál, addig jártam az ablakotok alá, míg csak el nem kaptam tőled. S akkor te látogattál meg engem. És sírtál a lázas kis arcomat simogatva... Emlékszel, Elza?
Elza: Igen.
Henrik: Hát nem maradt volna semmi bennünk, abból az őszinte kislányból, abból a kisfiúból? Beszéljünk egymással úgy, mint azokban a régi időkben, mint testvér a testvérrel. Jó?
Elza: Jó.
   (A polgármester kikukkant a függöny mögül, belebokszol a levegőbe, és hangtalanul tapsol Henriknek)
  Akarod tudni, miért hallgatok mindig?
                     (A polgármester bólint)
  Mert félek.
Henrik: Kitől? Mondd meg a te kis pajtásodnak! Lefogatjuk, tömlöcbe csukatjuk, akárki legyen is.
                       (A polgármester noteszt vesz elő)
Elza:  Az nem old meg semmit.
Henrik: Hajaj! Debizonyhogy megold. Nekem elhiheted. Utána az embernek jobb az álma. Az étvágya. Mentálhigiénésen jobb, Elzike.
Elza: Nézd, hogy magyarázzam meg? ...Mindenkitől félek.
Henrik: Vagy úgy… Értem. Nagyon is jól. Mindenkiben ellenséget gyanítasz. Tán még bennem is... Elza, hiszed, vagy nem, mi rokon lelkek vagyunk. Én is félek. Az apámtól is.
                      (A polgármester értetlenül tárja szét a karját)
  A leghűbb szolgáimtól is. És úgy kell viselkednem, hogy ők még jobban féljenek tőlem, akiktől félek. Már egészen belebonyolódtunk a saját pókhálónkba. Beszélj, kedves Elza, hallgatlak, mint a sír.
                      (A polgármester megértően bólint)
Elza: Mit is mondjak? Eleinte dühöngtem, aztán szomorkodtam, aztán minden mindegy lett. Most már olyan engedelmes vagyok, mint egy kesztyű. Azt tesztek velem, amit akartok.
                      (A polgármester hangosan fölvihog, majd ijedten bújik vissza a függöny mögé. Elza hátrapillant)
  Van itt valaki?
Henrik:  Senki, ne törődj vele! Megnyikordult valami öreg kanapé. Ó, szegény húgocskám. Neked el merem mondani. Nagy kár, hogy ööö... nyomtalanul eltűnt az a Lánc L. Ottó. A mi viharmadarunk. Én csak most értettem meg őt. Csodálatos ember, bőven megelőzte a korát. Itt kellett volna tartanunk a városban. Mindenáron. Azt hiszem, sokan vétkeztek ellene. Talán én is. Beh’ megszorítanám újra a kezét! Mit gondolsz, van remény rá, hogy visszatérjen?
                        (A polgármester előbújik a függöny mögül, csupa fül)
Elza:  Sose látjuk többé.
Henrik: Ne légy ilyen borúlátó. Nekem valami azt súgja, hogy visszajön.
Elza:  Jó ezt hallani, de nem jön vissza. Én tudom, mi történt vele.
Henrik: Ne okozz magadnak fájdalmat... inkább ne beszélj róla, ha nehezedre esik...
                        (A polgármester öklével fenyegeti a fiát)
Elza:  Az élet esik nehezemre, tudod?
Henrik: Megértelek... Tehát...
Elza: Éppen egy esztendővel ezelőtt, amikor véget ért a csata, a Kandúr kiszaladt a főtérre, és látta őt halotthalványan állni a három levágott sárkányfej mellett. A kardjára támaszkodott, és mosolygott, hogy meg ne ijessze a macskát. A Kandúr elrohant értem, de nemhogy ő, egy légy a házba be nem juthatott. Annyira őriztettetek.
Henrik: Nem mi! A katonák! Túlkapás túlkapás hátán...
Elza: Akkor a Kandúr visszarohant, szamárrá változott, a hátára vette a sebesültet, és kiosont vele a városból.
Henrik: Ó! De hát miért?
Elza: Mert a lovag olyan gyenge volt, hogy bárki megölhette volna.
Henrik: Ugyan, Elzike, ki tett volna ilyent?
Elza: Felkapaszkodott vele a hegyekbe. Megszálltak egy kunyhóban éjszakára. A Kandúr ott üldögélt mellette, és hallgatta, ver-e még a szíve.
Henrik: Istenem, remélem, vert még.
Elza: Vert, de egyre erőtlenebbül. Körös-körül csend volt és hideg. Ha meghalok, mondta a lovag a Kandúrnak, fordulj vissza, ne hagyd az én Elzámat egyedül.
Henrik:  A könnyem kicsordul. Ezek szerint a halálán volt szegény!
Elza:  A halálán, Henrik. A Kandúr pedig reggel visszatért és elmondott mindent. Aztán ő is eltűnt. Nekem már nincs kire és mire várnom.
Polgármester:  (félrerántja a függönyt, beront) Úgy van, úgy van, ha nincs kire várni, nincs kitől rettegni. (Megáll egy üres karosszék előtt, rányújtja a nyelvét, aztán beleveti magát) Köszönöm, Elza, ennél szebb jegyajándékot nem is adhattál volna a te Sárkányölődnek. Ki merészeli ezentúl azt mondani, hogy nem én öltem meg a sárkányt! Na, ki?!
Elza: Hallgatózott!?
Henrik:  Naná.
Elza: És ezt te tudtad!
Henrik: Ugyan, Elza, a vőlegényed előtt mért lennének titkaid!
Elza: Papa, papa!
Sármány:  Mi lelt, Elza, csillagom? (Bejön, meg akarja ölelni)
Polgármester:  Vigyázz! Kezet varrásra! Nem nyúlkál a menyasszonyomhoz!
Sármány:  (kihúzza magát) Nyugodj meg, bogárkám. Ne sírj. Ne sírjunk. Nincs mit tenni. Ecce homo.
                       (Zene odakintről)
Polgármester:  (az ablakhoz szalad) Nagyszerű! Itt vannak a vendégek. Libben a pántlika lovak sörényében, hintók magasában rikoltó lampion, bojárnék s bojárok szállanak le éppen, hozzák a menyasszonyt gyolcsba kötve szépen, orcája umtatta halavány halk ikon. Jaj, beh’ gyönyörű dolog élni, és tudni, hogy holmi hőzöngész és libertász nem zavarhatja meg az ember nyugalmát. Ami volt, elmúlt. Mosolyodj el végre, Elza. Nem belesírni a kifutott tejbe.
                       (Az ajtók szélesre tárulnak)
  Ohó, ohó, micsoda megtiszteltetés, kerüljenek beljebb, köszönöm, barátaim, az önök nevében is köszönöm nekem, hogy köszönöm... illetve...
(Belépnek a vendégek, párosával elhaladnak Elza és a polgármester előtt, meghajolnak, térdre ereszkednek. A nők mint udvarhölgyek körülveszik a menyasszonyt)
1. polgár:  Őfősárkányölőséged a legdélcegebb vőlegény városunk hányatott, négyszáz éves történetében.
2. polgár:  Boldog lehet a fehérszemély, ki azon kebelben lel parancsolóra, mely ma egy esztendeje, akár az alattvalóiért küzdő pelikán, értünk vérezett, értünk törődött, értünk mindent.
3. polgár: Sárkányvértől pirosult násztér, főhajtva köszöntlek.
1. nő:  Elza, galambocskám, fel a fejjel. Ne hagyd, hogy elsírjam magam, és elmázoljam a szemfestékemet.
2. nő:   Járhattál volna rosszabbul is, édesem. Olyan, amilyen, de megvan a keze, a lába, egyfejű, és pikkelye sincsen. És ha elnök is, legalább, ugye, ember.
3. nő:  Hím, de ember.
2. nő: Ha ügyes leszel, arany életed lesz. Ez nem gyötör halálra, ne féljél. Legalább holnap tudsz mesélni, ha érted, mire gondolok.
3. nő:  Nem beszélve, hogy mennyi jót tudsz tenni velünk, közönséges halandókkal. Például, az én apuskám főnöke egy cégéres gazember, és ha a vőlegényed, akinek egy szavába kerül, odahatna, akkor nem kéne a három nővéremmel egy kiskosztümben, egy lavórban, egy félszobában nyomorognunk...
Polgármester: Mind együtt vagyunk! Uraim, parancsoljanak, foglaljanak helyet. Frissen fitten megejtjük az esketési szertartást, ásó kapa nagyhering, haha, aztán jöhet a menyegzői lakoma. Olyan halat hozattam délről, hogy hét nyelven beszél, és mind a hét azt mondja, egyetek meg, jóemberek. Kacag a fazékban, és jelenti a szakácsnak, ha jó puhára főtt. A töltött pulykát saját kis eleven pulyáival töltötték, ahogy mondani szokták, jobb, ha a családban marad, nem igaz, fiacskám? A sült malac, hölgyeim és uraim,  két lábra áll és pacsit ad! A borok öregek, mint az országút, tüzesek, mint az én kis menyasszonyom, öreg napjaim ágymelegítője, pardon, Elzike! Aztán itt ez a vodka. Olyan tiszta, mintha üres volna az üveg. Nézzenek oda, ez üres is. Nem baj, van bőven. Meg is fürödhetünk benne, galambocskáim. Mindenki talált helyet? Kitűnő! Ohó, várjunk csak az evéssel! Elébb a szertartás! Elza, a kezedet.
                     (Elza kezét nyújtja a polgármesternek)
  Nézz a szemembe, ha te is úgy gondolod! Jól van. Szép egyenes a tekinteted. Nem szeretem a bandzsa szüzeket. Milyen meleg a kis kacsód! Fel a fejjel, mosolyogj, ha jót akarsz. Kikeriki, minden kész?
Henrik:  Igenis, elnök úr.
Polgármester:  No, akkor hajts, Poszugyin!
Henrik:  Hölgyeim és uraim, testvéreim és honfitársaim, nézzétek el nekem egy államférfi unalmas és fantáziátlan szavait, melyek, ugye, meg sem kísérelhetik, hogy az egy évvel ezelőtti eseményeket a maguk nagyszerűségében felidézzék. Háromszázhatvanöt nap telt el azóta, hogy a sárkányt, a népnyúzó hüllőt és kalapácsot, ki utolsókat rúgta ingó trónusán, egy idegenszívű, pökhendi alak, egy hazardőr, mindannyiunk életét veszélyeztetve viadalra hívta. Nem akarok történelemórát tartani. A városi képviselőtestület által delegált kéttagú különbizottság a következőket állapította meg: a megboldogult kalandor csupán felingerelte a megboldogult szörnyet, jelentéktelen sebet ejtett rajta, majd továbbállt. Ekkor azonban akadt egy Herkules, a férfiú, ki jelenleg szabad városunk első és... eddigi utolsó elnöke, aki halált megvető bátorsággal a sárkányra rontván azt megölte, s városunkat az átok alól felszabadította.
                         (Taps)
  A zsarnokság korsója, mely dőzsölt és ülte torát, addig-addig járt a kútra, míg végül letaszította trónjáról a hős, melynek gyökerestül kitépett helyét a szabadság önkéntes és tarka virágaival ültette tele.
  (Taps)
  De van-e szebb virág a házasságnál? Nincs! És ha az átkozott Leviatánnak, mintha a sors rendelte volna, négyszáz éven keresztül odaadtuk a legszebb szüzeinket, vajon megtagadhatjuk-e ezt az egyszerű és természetes vágyat, a családtervezés, vagyis a jövőtervezés vágyát megszabadító héroszunktól, aki itt áll a jobbomon? Bátran feleljétek, barátaim: nem tagadhatjuk meg. Ennek értelmében mint választott polgármesteretek e férfiút és e leányzót, ki a szükséges iratokkal polgármesteri színünk előtt megjelent, belém vetett bizalmatoknál fogva a hűség és a hála zálogaképpen ezennel összeadom.
                        (Taps)
  Mendelssohn! Zenét!
                        (Orgonazúgás, nászinduló)
  Most pedig, írnokok, nyissátok fel az Örömteli események krónikáját.
                        (Belépnek az írnokok, kezükben hatalmas töltőtoll)
  Négyszáz esztendőn át e könyvbe jegyezték fel a sárkánnyal elgyűrűzött szűzleányok nevét. Négyszáz gyászkönnyes oldala telt meg e  könyvnek. És négyszáz esztendő után ez lesz az első alkalom, hogy egy boldog és büszke leány nevét írhatjuk bele, akit nem a szörnyeteg, hanem annak hős legyőzője vesz nőül.
                        (Taps)
  Vőlegény, felelj tiszta lelkiismereted szerint, óhajtod-e feleségül venni ezt a leányzót?
Polgármester: A nép szava isten szava. Igen.
                        (Taps)
Henrik:  Írnokok, írjátok! Ezennel megállapítom, hogy... bocsánat, majd’ elfelejtettem. Menyasszony! Természetesen kész vagy nőül menni e férfiúhoz, szabad városunk Elnökéhez...
                       (Szünet)
  Na, felelj már! Óhajtod-e?
Elza: Nem.
Henrik:  Nem is kérdés. Naná! Írjátok, a menyasszony hajlandó.
Elza: Nem!
                        (Az írnokok elbizonytalanodnak)
Henrik:  Elza, az írnokok dolgoznak. Ne zavard össze őket!
Polgármester Ugyan, fiacskám, már engedelmet a spontán felvetésért, nem akar a mi Elzánk zavart okozni, dehogy! Fruska könnye könnyen árad, antul könnyebbentül szárad. Ha egy ilyen leány azt mondja, „nem”, az azt jelenti, „igen”.
Elza: Nem!!! A nem az nem, az igen az igen!
Polgármester:  Nem üvölt... az Elzike! Meg van kicsit illetődve, barátaim. Legyünk megértőek! Szűzlánynak két legfő kincse van, az egyik a szabódása, a másikat ismerjük. Írnokok!
Elza: Legalább egyetlen szót hadd szóljak, könyörgök!
Henrik: Elza!
Polgármester:  Nem üvölt!  Fiacskám, ha a menyasszony szót kér, szót kap. Ne félj te semmitől. Hadd beszéljen. Családban marad, nem?
Elza: Miért gyilkoltok meg? Olyan ez, mint egy szörnyű álom. Amikor a haramia tőrt emel a védtelen utasra, az még tán megmenekülhet. De ha  maga a tőr támad az emberre? Ha a kötél tekerődzik feléd, mint a kígyó, hogy kezed-lábad gúzsba kösse? Ha minden, még a függöny szárnya is egy-egy zsivány?! Meglebben a palota ablakán, aztán lecsap rád, szádba gyömöszöli magát, és megfojt. Azt hittem, hogy ti csak a sárkányt szolgáltátok kényszerből, engedelmesen, mint tőr a haramiát. De ti rosszabbak vagytok, barátaim. Ti magatok is haramiák lettetek. És észre sem veszitek. Én azt hiszem, ha meg is halt a sárkány, föltámadt tibennetek, sunyi és gyáva gyilkosaimban. Hallgattok? Hát senki sincs közöttetek, aki szót emelne értem?
Polgármester:  Értem, köszönjük az értékes hozzászólást. Ezt a napirendi pontot lezárjuk, Elzikém. A házasság nem habroló. Henrik, írjátok be, hogy „a házasság megkötöttnek tekintendő”, és térjünk a lényegre. Pokoli zabálhatnékom van.
Henrik: (az írnokoknak)  Halljátok: a házasság megkötöttnek tekintendő. Gyerünk már, mit tátjátok a szátokat?
 (Dörömbölés odakint. Az írnokok bizonytalanul leeresztik a tollat)
Polgármester:  Ki az?
                        (Csend)
Henrik: Ki a fene az? Jöjjön holnap. Most nem érünk rá, házasodunk.
(Az ajtó magától feltárul. Az ajtóban senki)
Polgármester: Henrik! Ez ő.
Henrik:  Papácskám, galambocskám, ha nem térsz tüstént észre, kénytelen leszek a kezembe venni a hatalmat. Zenészek, húzzátok! Kedves vendégeink, Elnökünk betegesen fél a huzattól, mely az imént kinyitotta az ajtót. Ennyi az egész. Elza, nyugodj meg! A házasságot megkötöttnek nyilvánítom. Mi ez? Mi történt?
                        (A halálra rémült foglár rohan be)
Foglár:  Vegye vissza! Vegye vissza!
Polgármester:  Hé te, micsodát!
Foglár:  Az átkozott véres pénzét. Nem kell! Nem akarom, hogy megöljön, kegyelem, nagyságos uram, kegyelem...
Henrik: Kiről beszélsz, te?
Foglár: ...Kinyitja a börtönajtókat, leveszi a bilincseket... itt jön a folyosón. Átlátszó... mint a vodkásüveg... nem látni, de itt van... Suhog a kabátja, csattog a kardja. Meneküljetek! (Kiszalad)
Henrik: Megbolondult. Delírium, kedves barátaim...
Polgármester: Henrik! Mondom, hogy ez ő.
Henrik: Kicsoda?
Polgármester:  Lánc L. Ottó. Ott van. A fején a varázssüveg...
Henrik:  Ott van vagy nincs ott, azonnal úgy teszel, mintha semmi se történt volna! Ez az egyetlen megoldás.
Polgármester:  Odanézz!
Henrik: (halkan) Te, ha megbolondulsz nekem, én becsukatlak, és átveszem a hatalmat! Ezt akarod? Hallod!
(Belép Lánc L. Ottó, láthatatlan, és az is marad a darab végéig. Beszél, járkál, érezni a leheletét, a mozdulatai súlyát, mindenki tudja, hogy ott van, de senki se látja. A vendégek elbújnak az asztal alá, csak Sármány marad ülve)
Polgármester:  Nahát, micsoda izé, meglepetés. Már nem is vártuk. De azért isten hozta... (Hajlong, invitálja a láthatatlan lovagot, valóban, mint egy őrült, akinek látomása van)  Isten hozta. Hé, lakájok! Terítéket a lovag úrnak! Hát hová tűntetek, hé! Mi itt éppen egy úgynevezett szertartást ünnepelünk, egy szerény kis... afféle intim lakodalmat bonyolítunk. Családi körben… Este van, este van, ki-ki nyugalomba... Engedje meg, hogy bemutassam... ez itt a fiam, Henrik. Ha jól emlékszem, találkoztak már. Még egészen kölyök, és máris polgármester. Persze felügyelet mellett, de hiszen tetszik érteni! Ideiglenesen előléptettük, anno... amikor az események történtek.  A sárkánnyal való ööö... legyőzetés után... Érezze magát itthon!
Henrik: (suttog) Te tényleg megbolondultál?
Lánc L. Ottó: Szervusz, Elza!
Elza: Ottó!!! (Odaszalad hozzá) Hát csakugyan te vagy az?
Lánc L. Ottó: Én vagyok, Elza.
Elza: Milyen jó meleg a tekinteted. Érzem én azt. (A szín közepén álló kisasztalhoz megy) Igyál egy korty bort. Vagy mégsem: semmit se fogadj el ezektől. Menjünk innen! Apuskám, megjött a lovag, hallod! Végszóra, mint ama régi estén, amikor már azt hittük, vége mindennek...
Lánc L. Ottó:  Eszerint még mindig ugyanúgy szeretsz.
Elza: Apuska, hallod? Hányszor ábrándoztunk arról, hogy belép, és azt mondja: eszerint még mindig ugyanúgy szeretsz. Én pedig azt felelem: ugyanúgy, Lánc L. Ottó. Aztán megkérdezem tőle: Hol voltál ilyen sokáig?
Lánc L. Ottó: Hetedhét országon túl, a Fekete-hegyen.
Elza: Halálodon voltál?
Lánc L. Ottó:  Halálomon, Elza.
Elza: És ki viselte gondodat?
Lánc L. Ottó: Egy favágó felesége. Kedves, jóságos asszony. Szegény, lázálmomban mindig Elzának szólítottam.
Elza: Elzának... Rengeteget sírtam, szomorkodtam  utánad... Ottó! Szörnyen bánnak  itt velem...
Polgármester: Ször-nyen??? Most hallom először. Ki merészelt volna kiskegyeddel szörnyen bánni? Mért nem szólt nekünk! Sármány, legalább te mért nem szóltál!? Hát nem arra vagyunk, hogy megvédjük a mi kedves...
Lánc L. Ottó: Mindent tudok, Elza.
Elza:  Mindent?
Lánc L. Ottó:  Mindent.
Elza:  Honnan?
Lánc L. Ottó: Egy hónapja itt vagyok.
                      (Henrik és a polgármester lábujjhegyen az ajtó felé lopóznak)
Elza:  Egy hónapja, anélkül hogy...
Lánc L. Ottó:  Hé, ti ketten! Haramiák! Egy tapodtat se!
Polgármester: Kérem! Ahogy méltóztatik. Ha kellünk, mi maradunk. De azt nem tudom, tisztelettel, miért kell ilyen bántóan éles hangot megütni! Ez, kérem, impertinencia, nem tárgyalási alap. Egy humanistától...
Lánc L. Ottó: Változnak az idők. Úgy látszik, már nem az vagyok, aki egy évvel ezelőtt voltam. Megszabadítottalak benneteket a sárkánytól, és mit műveltetek! Hé,  ti ott, az asztal alatt!
Polgármester: Hé, ti... gyáva népség! Csürhedék! Nem halljátok?
Lánc L. Ottó: Te csak hallgass! Te voltál a főgazember!
Polgármester: Ezt opponálom, tisztelettel. Hogy fő. Meg hogy gaz. Az ember téved. Ezt elismerem. És ha téved, vonja le a konzekvenciát. Mindkét oldalról. Ha úgy lovagságod, mint a város szabadságszerető közvéleménye úgy gondolja, hogy megrendült a belém vetett ugye... bizalom, én akár nyugállományba is mehetek.
Lánc L. Ottó: Nem mégy sehova sem!
Henrik: Helyes. Ne is engedje. Ne is engedd, kedves Ottó... El sem tudod képzelni, kérlek, mit művelt ez az idióta, mióta te ideiglenesen távol tartózkodtál. Hogy vártunk! Elza a tanúm... Arra nincs kifejezés. A sok megaláztatásra, szenvedésre. Éjjel-nappal figyeltetett. Egy demokratikus tisztségviselőt. Ugye, hogy nonszensz? Mi értjük egymást. Ha óhajtod, én átadom neked a teljes dokumentációt... a gazemberségeiről. Olyanokról is tudok, amelyeket még csak a fejében forgatott...
Lánc L. Ottó:  Te hallgass a legmélyebben! Te vagy az igazi sárkánytanítvány.
Henrik:  No és, kérem, már engedelmet! Tehetek én erről? Engem így tanítottak, csezmeg. Ebben telt el a fiatalságom. A legszebb éveim. Erre lettem, sajnos, szocializálva. Igen. Ha objektíven  megvizsgáljuk, márpedig vizsgálatot követelek, én személy szerint semmiért sem vagyok felelős.
Lánc L. Ottó: Mindenkit erre tanítottak, te féreg, de eminensnek lenni nem volt muszáj.
Henrik: Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy féregnek nevezett. És nagyon csodálkozom, hogy ilyen szavak művelt emberek között elhangozhatnak. Ilyen vádak, kérem tisztelettel. Bizonyíték nélkül. Hát igazság ez? Úgy tudom, jogállamban élünk.
Elza:  ...Már egy hónapja itt vagy, és el sem jöttél hozzám?
Lánc L. Ottó: De bizony, voltam nálad a varázssüvegemben többször is. Álmodban megcsókoltalak. Aztán jártam a várost. Szörnyű dolgokat láttam. Hé, polgárok! Másszatok csak ki az asztal alól!
                       (A polgárok lassan kikászálódnak, leülnek)
  Láttam, ahogy zokogtatok és sikoltoztatok a boldogságtól, és skandáltátok, hogy „Éljen a sárkányölő!” Pedig mind tudtátok, hogy nem ez a majomhólyag ölte meg a Drakonotokat.
1. polgár: Külön-külön tudtuk, méltóságos uram, de együtt... (Széttárja a karját)
2. polgár: Emberek vagyunk, kérem...
3. polgár: Úgy is van. És semmi nem idegen tőlünk, ami emberi...
Lánc L. Ottó: Mit csináljak veletek?
Polgármester: Fuj. Köpjön rájuk, ha szabad indítványoznom. Nem méltóságodnak való foglalatosság ez. Mert legyünk őszinték. A lovag úr, hogy úgy mondjam, ööö... elméleti ember, úgy bizony. Emberiség jövője, meg ilyesmik. A konkrét emberekkel majd mi elveszkődünk. Ez a Henrik gyerek, meg jómagam. Minket legalább megérdemelnek. Fogja a kis Elzáját, és vigye. Menjenek, éljék világukat. Mi itt a végeken... tartjuk a frontot. Megbízhat bennünk.
Lánc L. Ottó: Bennetek? Kandúr, gyere be!
  (Belép a Kandúr)
Henrik:  Én a törvény szent nevében...
Lánc L. Ottó: A törvény nevében fogd, és vidd le a tömlöcbe ezt a két gazembert!
Kandúr: (megragadja a polgármestert és az elnököt) Gyerünk! Jó erősek a  rácsok. Tanúsíthatom.
Henrik: De hát ez nonszensz! Protestálok! Kérem, uraim, szabad városi polgárok! Ez nem életszerű! Idejön egy idegen,  egy jöttment fantaszta, minden politikai tapasztalat és gyakorlati érzék nélkül... és ítélkezni kezd... Ez önbíráskodás. A demokrácia nevében tiltakozom!
Kandúr:  Gyerünk!
Polgármester: Csatlakozom. Ez antihumánus eljárás! Leszögezem...
Kandúr: Gyerünk!
(Henriket és a polgármestert kivezetik,  kintről a polgármester még rikoltozik: „Éljen a szabadság!” „A szamovárotok vagyok!” „A teátok vagyok!”)
Lánc L. Ottó: Utolsó gazemberek! Elza, én nem az vagyok, aki régen voltam. Látod?
Elza: Igen. De így még jobban szeretlek.
Lánc L. Ottó: Mégse mehetünk el innen, ahogy terveztük.
Elza: Nem baj.
Lánc L. Ottó: Nagy munka vár ránk. Mindegyikükben meg kell ölnöm a sárkányt.
Elza: Türelmesnek kell lenned. Soká fog tartani.
Lánc L. Ottó: Tudom.
Elza: (odamegy a megkövülten, élettelenül ülő Sármányhoz) Apuska! Látod, apuska?
1. nő: Éljen!
Foglár: (besündörög) Éljen!
2. nő: Éljen! Éljen az ifjú pár.
3. nő: Éljen Lánc. L.
1-3. polgár:  Éljen Lánc L., éljen Lánc L.!
1-3. nő: Éljen Lánc L., éljen Lánc L.!
(Zavartan, halkan éljeneznek, tapsolnak, keresik Lánc L.-t, vakon járkálnak, tapogatnak a színpadon. Sármány merev arccal ül az asztalnál, Elza  átkarolja a vállát, és átszellemülten nézi Lánc L. helyét, a semmit)
Kisfiú: (kucséberkosárral bejön) Elnökpelyhet tessék! Elnökpelyhet tessék!

 
                     Függöny


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/