Tíz évvel ezelőtt, 1992 késő őszén egy hónapig egy dél-francia tanyán
éltem Ardeche vidékén. Fontos időszak volt ez számomra. Életemben először
kerültem kapcsolatba olyan lényekkel, akiket európaiaknak hívnak, és volt
alkalmam őket saját környezetükben megismerni. Addig csak legendákból tudtam
róluk és első külföldi utazásaim során adódott futó találkozásokból. De
ha az embernek lehetősége adódik valakivel a saját házában együtt lakni,
az persze egészen más. Ez alapos antropológiai tanulmányozásra adott nekem
módot.
A vendéglátóm elragadó idős házaspár volt; nevezzük őket úgy, hogy
Françoise és Gérard. Foglalkozásukra nézve közjegyzők voltak, és öreg napjaikra
az asszony birtokára vonultak vissza, egy hatalmas régi házba, ahol vendégszobákat
adtak ki. Hivatalosan földműveléssel foglalkoztak, ami annyit jelentett,
hogy egy szomszéd bevetett nekik egy darabka földet, ősszel pedig learatta.
Így kevesebb adót kellett fizetniük, és anyagilag valahogy megvoltak. Ingyen
munkaerőként éltem náluk, ezzel biztosítottam franciaországi tartózkodásomat,
és tanultam egy kicsit franciául, ami addig csak írott nyelvként volt ismeretes
előttem. Fát fűrészeltem és egyéb testi munkát végeztem, az étkezéseknél
együtt ültem kettejükkel a nagy, hideg konyhában egy hosszú asztalnál,
és ízlelgettem a ratatouille-t, quiche-t és a báránysültet. Engem felfogadni
inkább jótékonykodás volt a részükről, semmint megtérülő befektetés. Ezenkívül
talán érdekes időtöltés is, mert nekik viszont az egykori Szovjetunió egy
őslakosának antropológiai tanulmányozására nyílt alkalmuk. A turistaszezonnak
már vége volt, csend honolt mindenütt. A nap legfőbb és voltaképpen egyetlen
eseménye a postakocsi, egy kis sárga Renault érkezése volt a tölgyesen
keresztül vezető keskeny úton. Különben csak egy aprócska, összeaszott,
ragyogó szemű öregemberrel lehetett találkozni, aki arra vonult át tucatnyi
barna kecskéjével. Lent lakott a völgyben a feleségével egy kis kunyhóban,
amelynek kéményéből minden reggel pontban ugyanakkor szállt fel a füst.
Ahogy Françoise elmondta, kettejük esetében olyan emberekkel van dolgom,
akik barátságosan, csendesen és konokul ellenszegültek annak, hogy részt
vegyenek a haladásban. Hosszas győzködésre engedték bevezetni az áramot
a házukba, de ezzel sem működtetnek mást, mint egy szál gyenge izzólámpát.
Ételüket nyílt tűzön készítik, a fát ehhez az öreg maga fűrészeli. Időnként
valóban lehetett fűrészelés hangját hallani az irányukból. A kecsketejből
száraz sajtot készítettek, amit a háziasszonyom nem tartott sokra, de időnként
vásárolt tőlük. Sokszor ott volt a kecskék mellett az öregasszony is, még
inkább apró és töpörödött, mint a férje. Úgy látszott, mintha mindketten
összenőttek volna az állataikkal. Ami a legjobban meglepett minden alkalommal,
az a sugárzó nevetés volt ráncos, barna arcukon. Mindig az volt az érzésem,
hogy mérhetetlen örömet szerez nekik, hogy engem, vadidegen embert ott
láthatnak és üdvözölhetnek maguknál. Európában – és ahogy terjed az európai
szellem, nálunk is – a városokban, ahol ma az európaiak nagy többsége él,
egyre inkább látni mosolygós arcokat, amint valaki üzleti kapcsolatba kerül
az emberrel, vagy legalábbis ezen igyekszik. Sokszor, ha zavar ennek a
mosolynak a leplezetlen közönye vagy éppen ellenségessége, megpróbálom
felidézni az emlékezetemben annak a két öregnek rejtélyesen ragyogó arcát.
Vajon megvannak-e még, őrzik-e még a kecskéiket? Nekem ők testesítik meg
az utolsó boldog embereket ezen a kontinensen.
***
Akkoriban még nem tudtam, hogy az a környék, ahol azokat a késő őszi
napokat töltöttem, a „francia sivataghoz” (désert français), a francia
pampákhoz tartozik, amibe többé-kevésbé mindent beleértenek, ami Párizs
nagy térségén kívül esik. Száraz fennsík ez, ahova valamikor gesztenyét,
szőlőt, olajfát és gabonát telepítettek. Mára a turista ott az egyedüli
rentábilis gyümölcsféle, mert a vidék festői és gazdag a múlt maradványaiban,
középkori erőd-falvakban, román templomokban és hasonlókban. Különösen
a németeket dicsérte a háziasszonyom: Ők nem válogatósak, ha evésről van
szó. Bármit tesznek eléjük, mindenre azt mondják: „Gut! Gut!” A franciák
ezen a téren sokkal finnyásabbak.
Françoise szenvedélyes és cseppet sem régimódi véleményét a morál és
a politika minden kérdésében általában rokonszenvesnek találtam, bár időnként
kérdésesnek. A francia parasztok nyomorúságos helyzetéért például a kelet-európai
állattenyésztőket tette felelőssé, akiknek „fogalmuk sincs arról, mennyibe
kerül egy tehén”. Ez újra meg újra szóba került, az étkezéseknél vagy a
tévéhíradó nézése közben (a kettő időben többnyire egybeesett), vagy akkor,
amikor a fiuk meg a lányuk hazaérkezett onnan, ahol tanultak. Franciaország
akkoriban készült a maastrichti szerződésről tartandó népszavazásra. Ahogy
néhányan talán még emlékeznek, az eredmény majdnem döntetlen volt, csak
1-2 százalékkal billent el az igen szavazatok javára. Mindenesetre heves
viták voltak, és a vélemények frontvonala ezt a családot is átszelte. Gérard-nak,
a házaspár csendesebb, zárkózottabb és konzervatívabb tagjának (aki Normandiából
való), szilárd elhatározása volt, hogy nemmel szavaz. Françoise ezzel szemben
ingadozott, ide-oda csapongott, úgy érezte, erre is, arra is húzzák. Egyrészt
nem érdekelte az Európai Unió, másrészt azonban félt, mi lesz, ha a franciák
többsége elutasítja a maastrichti szerződést. Még pontosan emlékszem szenvedélyes
hanghordozására, amivel a dolog nála ebbe a következtetésbe torkollott:
„C’est la guerre en Europe!”
C’est la guerre! – Az háborút jelent. Az én fülemnek ez hihetetlenül,
elképesztően hangzott. De megértettem, hogy komolyan gondolja. Mindaddig
szilárdan meg voltam győződve arról, hogy háborúról csak Kelet-Európa kapcsán
lehet szó, Olaszországban vagy a Balkánon, míg Németország vagy Franciaország
esetében ez a szó mindig csak valami régen elmúlt dologra vonatkozhat.
Most jobban belegondolva megértettem, hogy Françoise és Gérard személyesen
megélte az utolsó háborút Németország és Franciaország között, és ez a
tapasztalat számukra mindig jelenvaló volt. Ugyanilyen ellentmondást nem
tűrő hangnemben jelentette ki Françoise egyik este a híreknél, amikor egy
minisztert a munkanélküliségről kérdeztek: „Félnek a forradalomtól!” Nem
tudom, melyik forradalomra gondolt, az 1968-asra, amelyről kellemetlen
emlékei voltak, vagy az 1790-es évek forradalmi terrorjára, ami alatt a
házuk pincéjében rejtegették a falu papját. Ezt persze csak most értettem
meg, utólag. Akkoriban Françoise kijelentései háborúról és forradalomról
teljességgel rejtélyesek maradtak előttem. De éppen ami rejtélyes, az marad
meg jobban az emlékezetben, míg azt, ami könnyen érthető, hamar elfelejtjük.
Bizonyára mindenki emlékszik gyerekkorából a felnőttek olyan kijelentéseire,
amelyek érthetetlenek voltak, és azok is maradtak, mivel az ember nem mert
rákérdezni.
Tíz éve Európában testesültek meg az álmaink. A jó, a biztonságos,
a boldog élet álma. És minden olyan ember Európában, aki az Európai Unió
ellen volt, a gondtalan élettől megrontott reakciósnak, unatkozó fantasztának
tűnt, akinek nem volt jobb dolga, mint hogy valami ellenségképet alakítson
ki magának, ami ellen viszonylag veszélytelenül lehetett harcolni. Hiszen
Európa alapjában békés, demokratikus és virágzó vidék – és az egyéb világ
siralomvölgyében Európa testesít meg minden jót és csodálatra méltót. Nálunk,
Észtországban a politikusok és az értelmiségiek fáradhatatlanul hajtogatják,
hogy lényegében mi mindig is Európához tartoztunk, és a belépés az Európai
Unióba csak egy történelmi igazságtalanság jóvátétele.
Ez a kijelentés azonban nem teljesen őszinte. Minden bizonnyal Európához
tartozunk, hova máshová? De ugyanilyen jó okkal lehet – ez ma már világosabban
látszik, mint annak idején – ezt az odatartozást kereken tagadni. Ma már
nem vagyok benne biztos, hogy a két felfogás közül melyiket választanám.
Ahogy már azt sem tudom biztosan, hogy Európa valóban mindenestül olyan
„jó”-e.
Az az Európa, amely előttünk áll, politikai realitás, amely háborúk
és hódítások során alakult ki. Ma Európában az Európai Unió és annak ideológiája
az uralkodó, amely Európát valami vitathatatlanul pozitív és humánus alakulatnak
állítja be, amely közös „értékekre” épül (ami a valuta vonatkozásában időközben
teljesen helytálló is lett). Európa „ellenfelei” ebben a beállításban szűk
látókörű és önző nacionalisták, röviden kellemetlen bagázs, amellyel az
ember nem szeretne közösködni. Bizonyos értelemben tehát nincs más alternatíva,
mint a belépés mellett lenni.
Félelem a saját sikerünktől
A legfőbb érv az Európai Unió mellett érdekes módon – a félelem. Észtországban
ez az Oroszországtól és a szegénységtől való félelmet jelenti (miközben
ez a két dolog valamiképpen egybe is esik). Persze fél az ember Európától
is, hiszen a belépés az EU-ba mindennek ellenére bizonyos értelemben kapituláció
is, önmagunk alávetése egy olyan politikának és törvényhozásnak, amelynek
kialakításában nem vettünk részt, önkéntes felolvadás egy olyan rendszerben,
ahol a régi tagok diktálnak. De ez a félelem Európától kisebb, mint a félelem
nem-Európától, ahogy Françoise is jobban félt a „háborútól” (Németországtól)
és a „forradalomtól”, mint a maastrichti egyezmény kikötéseitől.
Bármilyen különösen hangozzék is – nekem úgy tűnik, a félelem
a legfőbb erő, ami a mai Európát összetartja és összetartotta már kezdettől
fogva. Annak idején a sztálini keleti blokktól, az éhínségtől való félelem
adta a döntő lökést egy közös agrárpolitikához, és a félelem attól, hogy
fel kelljen adni az évszázados vezető szerepet a világban. Mennyire más
ez a félelmektől áthatott Európa, mint a 19. század nagy Európája, amelynek
birodalmai – egymással erősen versengve – bolygónk nagy részén uralkodtak,
s azt könyörtelenül kifosztották azzal, hogy olyan gazdasági rendszert
hoztak létre, amely nagyjából mindmáig érvényesül, egyfajta globális méretű
feudalizmust, ahol a gazdag ipari országok lakossága középkori földbirtokosként
préselte ki túlnyomórészt a maga számára a föld javait, míg a harmadik
világnak, mint a középkorban a parasztságnak, a legalantasabb fizikai munka
és az éhínség szélén való kilátástalan vegetálás jutott.
Európa hatalmas sikertörténetet tudhat maga mögött. Európa voltaképpen
nem más, mint az eurázsiai földtömeg jelentéktelen félszigete, amely azonban
éppen elég merészséggel és vállalkozó szellemmel rendelkezett ahhoz, hogy
a világ többi részével szembeszálljon. A szovjet időkben olyan térképeken
tanultuk a földrajzot, amelyek többnyire egész Eurázsiát ábrázolták, és
a kimondottan Európa-térképeken is az Uralig terjedt Európa. Franciaország,
Németország és Anglia mindkét esetben úgy hatott, mint két kicsike ország
a világ peremén, és furcsának tűnt, hogy e két törpe huzakodásai tegyék
ki a világtörténelem jórészét.
Azóta Európában egy egészen másfajta kartográfiai gyakorlattal
ismerkedtem meg. Európa-térképen itt sokszor egy olyan térképet értenek,
amely még a boldog emlékű Német-Római Birodalom egészét sem ábrázolja,
amely északon körülbelül a német-dán határig tart, úgyhogy már Hamburg
is erősen a perifériára kerül. Egy ilyen térképen persze Olaszország, Franciaország
és Németország óriási országokként jelennek meg, amelyek egyformán nagy
mértékben részesednek az Eurouniverzumból.
A mai Európa legerősebb félelme, úgy látszik, az eddigi hatalmas
sikertörténetének a következményeitől való félelem. Európa kiterjesztette
civilizációját az egész földgolyóra, és elindította azt, amit ma globalizációnak
hívnak, de egyre kevésbé van abban a helyzetben, hogy ezt a folyamatot
irányítani tudja. Európa legújabb nagy félelme az Amerikától való félelem,
ami történelmileg szemlélve nem más, mint a régi Európa meghosszabbítása.
A mai világban Amerika persze abszolút kulturális dominanciával rendelkezik
– Európa ezt a sikert is elkönyvelheti magának. Az arra irányuló kísérletekben,
hogy közös kulturális identitást teremtsenek Európának („európai irodalom”,
„európai zene”, „európai film”), mindenekelőtt azt az óhajt látom, hogy
ezzel a domináns hatalommal szemben határozzák meg magukat, nosztalgikus
visszatekintést a saját elveszített hegemóniájukra. Az európai identitás
a dollárral konkuráló euró kulturális megfelelője kéne hogy legyen. De
már a bankjegyekre vetett futó pillantás is világosan mutatja, hogy ez
a két identitás – az amerikai és az európai – nem vethető egybe, vagy pontosabban:
hogy az utóbbi ahhoz hasonló értelemben egész egyszerűen nem létezik. A
dollár jól ismert és kívülről nézve persze kérdéses jelszava mellett (In
God we trust) az amerikai alapító atyák egyikének arcmását viseli, ahogyan
az európai államok bankjegyeit is az adott nemzet híres személyiségeinek,
a nemzeti öntudat megtestesítőinek portréi díszítették az euró bevezetése
előtt. Az euró-bankjegyeken azonban csak az üresség tátong, üres hídívek,
kapuboltozatok és ablaknyílások. Ez feltehetőleg a nyitottságot és a szabadságot
hivatott jelképezni, de egy társadalmat összekapcsoló identitás nem támaszkodhat
teljesen elvont eszmékre, amelyek nem öltenek testet konkrét emberekben
és szimbólumokban. Ezzel megint csak az a helyzet, hogy a nagy írók például
bármennyire európai közkinccsé váltak is (és miért ne állhatna Goethével
és Camus-vel egy sorban Whitman, Márquez és Mishima, Tolsztojról és Dosztojevszkijről
nem is szólva?), elsősorban mégiscsak a saját nemzetük kincsei maradnak.
Mindaddig, amíg nincs európai nyelv, addig európai irodalom sem jöhet létre
a közös identitás megteremtőjeként (mert a nemzeti identitás kialakításában
a 18. századtól a 20. századig kétségtelenül az irodalom játszott döntő
szerepet).
Érzésem szerint az európai identitás keresésében általában túl
messzire mennek, vagy pontosabban: olyan igényeket támasztanak iránta,
amelyek egyszerűen beteljesíthetetlenek. Mindenekelőtt az európaiság –
az említett sikertörténetnek köszönhetően – ma már rég nem korlátozódik
csupán Európára, és főleg nem az Európai Unióra, annak kibővített változatában
sem. Az európai identitás ezért nem hasonlítható a nemzeti identitáshoz,
és nem fogható fel meghatározott nemzeti identitások összességeként sem.
Az európaiság történeti lényegét tekintve birodalmi és kozmopolita jellegű.
Ha vissza kéne vonulnia „őshonába”, ez a végét jelentené, a bukását, épp
olyan feltartóztathatatlanul, mint valamikor a terjedése. (Hogy ezt valaki
jónak vagy rossznak találja, az persze más lapra tartozik.) Azt hiszem,
az identitás kérdését az Európai Unió összefüggésében egyáltalán nem is
kéne említeni. Úgy látom, hogy részben ezt az identitás-keresést is az
európai félelmek egyike mozgatja – a félelem a nacionalizmustól. Nyilván
arra bazíroznak, hogy az európai identitás kialakulása majd kifogja a szelet
az agresszív nacionalizmus vitorláiból. A Szovjetunióban is igyekeztek,
különösen fennállásának utolsó évtizedében, kialakítani egy közös szovjet
identitást, és megpróbálták a szocializmus lényegileg kozmopolita eszméjére
támaszkodva megteremteni a szovjet embert – éppen úgy, ahogy az európaiság
kozmopolita eszméjére hivatkozva az európai embert igyekeznek kialakítani.
De ez az egész célratörő vállalkozás a Szovjetunióban nem hozott
más eredményt, mint a nacionalista gondolkodás megerősödését, legsötétebb,
legagresszívabb vonásainak felelevenedését. Gyakran van úgy, hogy az ember
félelmében olyasmit csinál, ami aztán tényleg előidézi azt, amitől félünk.
Úgy látom, hogy Európában az amerikanizálódástól és a nacionalizmustól
való félelemtől vezettetve olyasmit tesznek, ami éppen ezeknek a malmára
hajtja a vizet. Az amerikanizálódás ellen „egy saját Amerika” kiépítésével
küzdenek, a nacionalizmus ellen egy szupranacionalizmus elméleti fogalmával.
Az európai identitás gondolata mindig magában rejti azt az előfeltételezést,
hogy európainak lenni jobb, mint kínainak vagy amerikainak lenni.
Európa számára az volna az egyetlen menekvés, ha nem gondolna
annyit Európára. Miért kell egy szén- és acélkartellből létrejött politikai-gazdasági
jellegű konglomerátumnak saját kulturális identitással rendelkeznie? Az
államok közti együttműködéshez miért kell feltétlenül egy átfogó közös
kultúra megteremtése, ha egyszer ez a közös kultúra már rég létezik, és
régóta túlnőtt a földrajzi Európa határain?
A két öreg Ardeche-ban a kecskéivel, akik ellenszegültek a haladásnak,
vagy legalábbis közömbösek maradtak iránta, és akiket a kontinens utolsó
boldog embereinek neveztem, aligha él már. Ha megmondták volna nekik, hogy
Európában élnek, feltehetőleg csodálkoztak volna, nem tudták volna, mit
is szóljanak ehhez. Françoise és Gérard, két tanult ember számára, akik
átélték a második világháborút, Európa súlyos erkölcsi problémát jelentett.
A gyerekek számára Európa már nyilván visszavonhatatlan, a tankönyvekben
világos kontúrokkal körvonalazott realitás. Éppen úgy, mintha Európa valami
sziget volna. Pedig még csak nem is félsziget, csupán egy hatalmas kontinens
nyugati peremvidéke, amely szétterjedt, mint egy tintafolt az itatóspapíron,
és elszíneződött tőle az egész földgolyó. És éppen ez az oka annak, hogy
Európa nem tud magára találni, mert nincs olyan hely a világon, ahol ott
ne volna.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu