A klasszikus etnográfiai művekben általában van egy fénykép az antropológusról “bennszülöttei” körében. Rendszerint a kép közepén áll, és általában, bár nem feltétlenül, magasabb, mint a körülötte állók, akik többnyire férfiak, és valamennyien mereven bámulnak a fényképezőgép irányába; az antropológus fehér ruhát vagy tábori egyenruhát visel, a fejét gyakran trópusi sisak fedi, néha szakállas, ők pedig valamilyen helyi, általában egyszerű viseletben vannak, a kezükben néha fegyvert tartanak; a háttérben rendszerint látszik a táj – dzsungel, sivatag, rozoga kunyhók, esetleg kecskék vagy tehenek –, amely azt sugallja: elszigetelt, távoli, önellátó helyen járunk. A képnek más változatai is ismeretesek: az etnográfus feljegyzéseket készít egy olajlámpás fényénél, egy kertben kapálgató férfit kérdezget, vízipipázik a helybeliekkel, a hosszúházban heverészik; néha pedig csupán egy bennszülöttet látunk, aki kezében egy dárdával vagy ivótökkel (“ezt kéri?”) az etnográfus irányába néz, aki (láthatóan) ott áll (bár láthatatlanul) a fényképezőgép mögött. A szerzők kép hiányában is mindig gondoskodtak arról valahogyan, hogy ez a toposz jelen legyen a műben: az előszó, egy lábjegyzet, a függelék, egy félreszólás – valami mindig érzékelteti, hogy itt egy olyan férfi, esetleg nő beszél, aki többé-kevésbé olyan, mint mi, csak épp bátrabb és elszigetelten él, egy furcsa, távoli vidéken, olyan emberek között, akik nemcsak hogy nem olyanok, mint mi, de még a létezésünkről sem tudnak, de akiket ő meglátogatott, megfigyelt és most jelentést tesz róluk. Róluk, akik a világ végén élnek.
Az antropológus mint a világ zajától távol élő, a föld pereméről tudósító magányos felfedező képével manapság már csak elvétve találkozunk. Nem csupán azért, mert ma ez már kissé túlzásnak hat, mióta a “primitívekről” alkotott képzeteink kevésbé primitívek, és a “civilizációval” kapcsolatos magabiztosságunk is kevésbé áll biztos lábakon, hanem mert ma már nem is nagyon vannak “isten háta mögötti”, tökéletesen elszigetelt helyek. Alig van olyan vidék (sot, mióta az aranybányászok felfedezték az Amazonast és mióta Új-Guinea felfedezte a politikai pártot, talán már egy sincs), ahol a mindent elborító jelen lármája ne hallatszana – ma a legtöbb antropológus olyan helyeken dolgozik – India, Japán, Bolívia, Egyiptom... Indonézia... Marokkó –, ahol ez a lárma szinte teljesen elnyomja a helyi dallamokat. És persze nem is egyedül dolgoznak, egy-két misszionáriustól, vándorló körzeti tisztviselőtől vagy csavargótól eltekintve, akik valóban magányosan pásztázzák a szemhatárt. A vadon (és a sivatag) hemzseg a szociológusoktól és filológusoktól, közgazdászoktól és történészektől, zenetudósoktól, mezőgazdászoktól, pszichiáterektől és turistáktól. Néha talán eltúlozzák a különbséget. “A dzsungel mélyén, a korallzátony szélén” dolgozó etnográfus képe azért mindig is erős túlzás volt: az etnográfuson kívüli külföldi jelenlétre utaló nyomokat gondosan eltörölték; és persze mindig is voltak olyanok, akiknek Hongkong vagy Hollywood volt a témája. De azt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a különbség milyen jelentős változást idézett elő az etnográfiai művek előállításának társadalmi feltételei terén – hogy egy nem épp rám jellemző nyelven fogalmazzak. Az antropológusok beáramlása a világtörténelem alakulásában jelentősebb szerepet játszó társadalmakba, valamint a periférikusabb társadalmak (amelyekbe régebben, a “primitíveket kutatva” jártunk) becsatlakozása a világtörténelembe – mindkettő a 2. világháborút követő politikai átrendeződés eredménye – nem csak a tanulmányok tárgyát, sőt még csak nem is a módját változtatta meg. Hanem magát a médiumot is, amellyel dolgozunk.
Ha azt a tapasztalatot szeretnénk átadni, hogy milyen antropológusnak lenni – nem ott, ahová a napilapok hírei már nem érnek el, hanem valahol a nagy és a kicsi közötti törésvonalon –, a fényképek elégtelenek, hiszen nincs mit lefényképezni. Az előszavak és a függelékek is, mert azok mellékesnek állítják be a legfontosabb dolgokat. Ehelyett az kell, de legalábbis az jobban megfelel a célnak, ha jeleneteket, anekdotákat, példázatokat, meséket írunk le: olyan mininarratívákat, amelyeknek maga a narrátor is a szereploje.

*

1957 kora októberében vagyunk, hajnali fél öt és öt között. Feleségemmel Bali délnyugati részén élünk egy bráhman családnál, amelynek a hagyományos társadalomban betöltött szerepe hanyatlóban van, viszont igyekszik haladni a korral. Valaha a helyi udvar kinevezett papjai közé tartoztak, főurak és királyok szertartásait vezették, ma már nincs közöttük egyetlen főpap sem és nem is igen lesz. Az apa, aki a régi időkben a pappá szenteléshez szükséges tanulmányokkal töltötte volna az ifjúkorát, ma vándorló borbély, annak is hírhedten ügyetlen. Fiaik iskolába járnak és köztisztviselői állásra áhítoznak, ám végül is szállodás lesz belőlük. A lányaik, akik szintén iskolába járnak, olyasminek készülnek, ami Baliban azelőtt nemigen volt: sikerre és pénzre vágyó, hivatásos táncosnak. (Egy évtizeddel később láttam is táncolni őket – apjuk volt a menedzserük, méghozzá hírhedten ügyes – egy chicagói kongresszusi központban, vagy ezer ember előtt.)
Arra ébredünk, hogy apró udvarunkban ötven-hatvan balinéz férfi verődött össze. Mozdulatlanul, némán állnak, rendezett sorokban, a rizsföldön hordott munkaruhájukban. A legrosszabbtól tartva ugrok ki az ágyból. Vádaskodás? Tiltakozás? Támadás? Feszült időket élünk. Szukarno, az új-guineai ügytől felbőszülve arra készül, hogy egyszer s mindenkorra elüldözze a hollandokat. Szumátrán és Celebeszen polgárháború van kitöroben. Nemrég egy európai orvost balinéz asszisztense ütötte agyon egy kapával. A külföldiek többsége már elhagyta az országot, néhány festőt, aki már évtizedek óta itt élt és balinéz nőt vett feleségül, kitoloncoltak. Ennek ellenére el sem tudom képzelni, hogy mi üthetett beléjük. Mi csupán vízduzzasztókkal, falusi piacokkal, jégkészítőkkel és fogreszelési szertartásokkal foglalkoztunk. Sohasem adtunk okot veszekedésre vagy gyanakvásra.
Ahogy kilépek, az emberek soraiban morajlás támad. “Te kérdezd meg.” “Nem, te kérdezd meg”, mondogatják, egymást előretaszigálva. Egy idősebb férfi végül tétován felém lép. A hódolat gesztusával, alig hallható hangon így szól: ”Kérlek, bocsáss meg nekünk, atyánk [én harmincegy éves vagyok, ő valahol ötven és nyolcvan között], de kérdezni szeretnénk tőled valamit. Az RRI-ben [az állami rádióban] azt mondták, hogy az oroszok fellőttek egy holdat az égre. Csakhogy az RRI a kormány rádiója, és nem tudjuk, igaz-e a hír. Mondd meg nekünk: igaz ez?” Azt válaszolom (a BBC World Service alapján, amelyben tökéletesen megbízom – onnan várom a hírt, hogy mikor kell nyúlcipőt húznom): “Igaz bizony. Most is ott van fenn, ott kering.” Az emberek összebólintanak: “Ha egy amerikai elhiszi az oroszokról, akkor biztos igaz”, az öregember cirkalmasan engedélyt kér a távozásra, mentegetőzik még egyet, hogy zavarni merészelt, s a tömeg lassanként szétoszlik a hajnali párában. Empirizmus a gyakorlatban. Kultúrák közötti kommunikáció a lehető legprofibb kivitelben. Hidegháború valós időben.

Hét évvel később, 1964-ben kétségbeesetten körözök Marokkóban, hogy végre dűlőre jussak az etnográfusok számára (persze a menekülés után) legvégzetesebb kérdésben: hol üssek tanyát. Egy előzetes terepszemle során, amikor lóhalálában bejártam az országot – harmincöt nap alatt huszonegy várost – tulajdonképpen már többé-kevésbé Szefru mellett döntöttem. A pasa barátságos, a gyerekeim viszonylagos kényelemben élhetnek, aztán vannak berberek, zsidók, olajfák meg falak. De még egyszer körbe akarok járni néhány érdekesebb helyet a biztonság kedvéért, meg persze azért is, hogy meggyőzzem magamat (hogy aztán később másokat is meggyőzhessek), hogy tudományos módon járok el. Először felmérést végzünk, azután mintát veszünk, és végül, a valószínű kimenetel esélyeit Bayse-hez méltó körültekintéssel mérlegelve, döntünk.
Kszar al-Kbír, a legutolsó hely, ahová elmegyek, tulajdonképpen nem is jön szóba. Burjánzó és cseppet sem vonzó hely, ötven kilométerre az Atlanti-óceán partjától, a protektorátus spanyol szektorának egykori (1956-ig fennálló) határán épp hogy csak belül, a vidéket a hatalmas árvizek idonként sártengerré változtatják, egyébként is túl nagy, túl egészségtelen, és hagyománykedvelő ízlésemnek túlontúl közel van a csiricsáré Tangerhez. Viszont egy régi, omladozó spanyol erőd köré épült, amelyet egy Hoover elnök idejének épületeire emlékezteto, teljesen valószínutlen toronnyal egészítettek ki, s amely így egészen úgy fest, mintha a Stanford egyetem kisebb léptékű változata lenne – s ez az erod egy híres 16. századi ütközet helyszíne volt, ahol a marokkóiak visszaverték a portugál hódítókat, elriasztották az ottománokat és elvesztették egy híres vezérüket, tehát mégiscsak izgatta a fantáziámat, főleg mivel első ottjártamkor nagyrészt víz alatt állt, és egyetlen hasznos emberrel sem tudtam beszélni.
Ezúttal viszont igen. Hasszán ben Alinak hívják, ő a helybeli pasa, és úgy néz ki, mint Vladimir Nabokov (itt valahogy minden valami másra emlékeztet), ráadásul kiderül, hogy a régi Marokkó egyik legérdekesebb alakjának, Emilynek, Vezzán sarífájának az unokája. Emily egy angol nő volt, aki 1873-ban, húsz éves korában hozzáment az ország egyik legnagyobb hatalmú és legrejtőzködőbb vallási testvériségének a sejkjéhez, aki akkor ötven felé járt. (Egy tangeri zenés estélyen találkoztak; a sejk elvált két marokkói feleségétől, akiktől már törvényes örökösei születtek, hogy elvehesse Emilyt; esküvőjükön, melyet mindkét család ellenzett, felvonult többek között egy aranyozott csipkével díszített szerszámú hóka pej, egy csapat éljenző szabadságos brit katona egy lobogós ágyúnaszádról, amely a kikötőben horgonyzott, egyenruhás díszőrségek minden tangeri külképviseletről, a marokkói vámhivatal feje a szultán küldöttjével és “mórok” ezrei, akik a menyasszonyt kíméletlenül félrelökve igyekeztek megcsókolni vőlegénye ruhájának szegélyét.)
A testvériséget, melynek páholyai Marokkó-szerte mindenütt megtalálhatók, a 17. században alapították a Rif-hegység nyugati részének gyanús, világtól elzárt hegyi városában, Vezzánban, amelynek életében és szellemiségében máig is meghatározó szerepet játszik. Tagjai úgy tartják, hogy a Prófétának közvetlenebb leszármazottai, mint az uralkodó monarchia, amellyel így az évszázadok során enyhén szólva problematikus viszonyba kerültek. Maga Emily főleg Tangerben tartózkodott, ő volt a lelke egy európai konzulokból, hazájuktól távol szakadt értelmiségiekből és német hercegnőkből álló körnek mint “Madame de Wazan”, és csak ritkán ment Vezzánba, ahol, úgy érezte, intrikákat szőnek ellene (nagyon helyesen – egyszer kis híján megmérgezték). Férje két idősebb fia megőrült, leginkább a sok ivástól, a harmadik még az apja előtt meghalt. A házasságuk idővel megromlott (a sejk túladott Emily vagyonán, feleségül vett egy szolgálót, Emily családja kegyvesztetté vált nála), de Emily még két fiút szült neki és végig, egészen a sejk meglehetősen zűrös végnapjaiig mellette maradt. Emily egyik fiának ikerfiai születtek. Az ikrek egyike még gyermekkorában meghalt. Én most a másik – kövér, zömök, foltos arcú és szinte mozdulatlan – ikerrel ülök szemben, aki hatvanhárom éves és rendkívül elcsigázottnak hat.
Egyedül él Kszarban, az omladozó és hősünkön kívül több lelket nem számláló erődítmény közepén, egy hatalmas, sötét, jobb napokat látott parancsnoki házban, amelyet a hatvan évvel ezelőtti divat szerint hispán-marokkói stílusban rendeztek be, és Tunéziából, Egyiptomból, Libanonból, Szíriából, Irakból és a Perzsa-öbölből származó régiségekkel zsúfoltak tele, mint valami múzeumot. A politikai karrierjéről kérdezem, mesélni kezd. (Méghozzá zamatos angolsággal.) Egykor – 1942-ben – ő volt a fő közvetítő a monarchia és a betolakodó amerikaiak között Port Lyauteyben/Kenitrában. Egyike volt a kevés magas rangú tisztnek, akik hűségesek maradtak V. Mohamedhez 1953-as madagaszkári száműzetése idején is, őt magát is házi őrizetben tartották Fezben. A függetlenség kivívása óta három vagy négy városban volt pasa, méghozzá egyre eldugottabb helyeken (vannak ugyanis ellenségei). Hirtelen félbeszakítja az előadását, és minden különösebb apropó nélkül belefog egy kétórás monológba (közben a csengő szavára egymás után érkeznek a hatalmas, ínyencségekkel teli tálak, amelyeket egy agg szolga hord), egy furcsa mesét mond el, amely mintegy nagyanyja történetének a fordítottja (mint tudjuk, a történelem eloször tragédia, de másodszor már bohózat…).
Amikor Port Lyauteyben tartózkodott, beleszeretett egy amerikai tengerészhadnagy feleségébe. A franciák rossz szemmel nézték a viszonyukat (vagy inkább Hasszánnak az ő politikai számlájukra történő közvetítő tevékenységét), és nyomást gyakoroltak az amerikaiakra, hogy küldjék haza a hadnagyot a feleségével egyetemben. Ám a számításuk nem vált be, ahogy később azoké sem – a hasonlat beszélgetőtársamtól származik –, akik a királyt száműzték. Az asszony elhagyta a férjét (aki szám szerint az ötödik volt, nem kell tehát szívszaggató történetre gondolnunk), és átpártolt Hasszánhoz, akinek ugyan már volt felesége és gyerekei is, mint annak idején a nagypapájának, mégis poligám házasságra lépett vele – nem úgy, mint annak idején a nagypapája.
Sajnos a hölgy dühöngő alkoholistának bizonyult, és rendszeresen voltak crise-ei, ahogy beszélgetőtársam, a szó nőnemét hangsúlyozandó, franciára váltva fogalmazott. Ám az újdonsült férj se látott, se hallott a szerelemtől. Bár az asszony pofozta, azzal fenyegetőzött, hogy megöli, néha pedig napokra eltűnt más férfiakkal, ő kitartott mellette. Ám végül az asszony túllőtt a célon, amikor egyszer Fezben tüntetően kilibegett a szállodájukból egy zsidóval, majd másnap reggel ugyanolyan tüntetően visszalibegett, a zsidóval együtt. A férj ekkor kijelentette, hogy bármit eltűr, de sarífi becsületének a megsértését nem, és kidobta az asszonyt. Ekkor valaki, akit ő az asszony “gyámjaként” emleget, bizonyára egy rokon, befutott az Egyesült Államokból, és egy hosszan elhúzódó, kultúrák és vallások közötti jogi huzavona kezdődött, valamint óriási botrány tört ki. Végül aztán kimondták a válást, s az asszony visszatért – na hova? Bostonba. A függetlenség kikiáltása után levelet írt egykori urának, amelyben könyörgött, hogy fogadja vissza. Ám a férfi, bár továbbra is szerette és örökké szeretni is fogja, visszautasította, mondván, hogy Marokkóban már nem lehet több feleséget tartani. (Mármint társadalmi okok miatt. Jogilag természetesen akkor sem volt, és most sincs akadálya.) Az asszony ekkor felajánlotta, hogy a szeretőjeként tér vissza. A férfi ismét nemet mondott, arra hivatkozva, hogy az ő társadalmi állása ma már ezt sem teszi lehetővé. Az asszony ekkor már romokban hevert. Amikor utoljára hallott róla, vagy őrültek házában, vagy bordélyházban volt. Hogy pontosan melyikben, vagy hogy egyáltalán van-e jelentős különbség a kettő között, nem tudja.
Ez a kultúrák visszhangjaitól zengő csarnok, amely egybegyűjti a régi Marokkó, a spanyol, francia, angol és érintőlegesen az amerikai imperializmus, a függetlenség, a nacionalizmus és az ifjú Marokkó, a társadalmi és szexuális kozmopolitizmus, a vallási és politikai elszigeteltség, a férfiúi nárcizmus, a közel-keleti stílus, a női kalandvágy és az euro-amerikai stílus jegyeit egy gyér cselekménnyel és még annál is gyérebb tanulsággal bíró történetbe, azt az érzést kelti az emberben, legalábbis bennem, hogy rengeteg óriási jelentőségű dologról hallott anélkül, hogy pontosan tudná, tulajdonképpen mi az, amiről most hall, és miért mondják el épp neki, egy bizonytalan küldetéssel rendelkező, autóval érkezo turistának, aki épen csak véletlenül erre járt. Múlt és jelen. Kelet és Nyugat. Én és a Másik. Vágy és uralom. Mennyi mindent mondunk, hogy Hofmannsthalt idézzük, amikor “alkonyt” mondunk.

Váltsunk ismét színteret, és menjünk most Szumátrára; forgassuk vissza az idő kerekét 1958-ig, és fokozzuk a drámai légkört: polgárháború! Feleségem meg én – ő súlyos, sőt egy ideig úgy tűnik, halálos betegen fekszik, fertőző májgyulladással, én talán egy kicsit kevésbé súlyos maláriában, dizentériában és valami furcsa rövidlátásban szenvedek, amelyet a helytelenül alkalmazott gyógyszerek okoztak – Padangban tartózkodunk, a sziget kétes nyugati partvidékének nem túl védett helyen levő kis tengeri kikötőjében. Az az elméleti megfontolás vezérelt bennünket oda, hogy egy erősen muszlim térség (Minangkabau, amelynek Padang a fővárosa, már ha ez a kifejezés itt helyénvaló) és egy erősen keresztény vidék (az észak-celebeszi Minahassa, ahová menni készülünk) összehasonlítása révén a hindu Balival (ahonnan érkeztünk) jobban megértjük majd az összetett indonéz szellemiséget.
És biztosan így is lett volna, csakhogy rossz volt az időzítés. Alighogy megérkezünk, mindjárt másnap helyi lázadás tör ki, amely már vagy egy éve a levegőben volt, de amelyről mégis mindenki azt hitte – mint általában mindenről, ami elkerülhetetlennek látszik –, hogy sohasem fog kitörni (“Majd csak kitalálnak valamit; valamit mindig kitalálnak.”) Ráadásul a lázadók székhelye Padang. A felkelők kormánya épp a mi szállodánkban veti meg a lábát; a katonai parancsnokság egy pár házzal odébb. A központi kormányzat hadihajókat küld a térségbe, amelyek óceáni őrszemekként rostokolnak a kikötőn kívül. Szukarno Tokióban van, ahol (gyengélkedve bár, de azért kiválóan mulatva) mostanában sok időt tölt, és míg az egész ország az ő visszatérésére vár, olyan csend uralkodik, mint a hurrikán közepén. Mindenki abban reménykedik, hogy hazatértekor hatalmas szóáradatot zúdít majd az országra, amelybe a megegyezés lehetőségét is belerejti, s az összecsapás elkerülhető lesz. (A lázadók nem akarnak mást, mint a kabinet átalakítását, és a Jóisten a megmondhatója, hogy Sukarnotól az ilyesmi eddig sem állt távol.) Estére visszatér, és szinte még fél lábbal a repülőgépben elképesztő beszédet tart, amely romba dönti a lázadók reményeit. Egy rádió fölött kuporogva a verandánkon magam is hallgatom a beszédet egy tucat ifjú, tüzes minangkabauival együtt. (Egy angol nyelvű feliratot jöttek átnézetni velem, amelyen az állt: “Up and Down with Husein” – Husszein a lázadók hadseregének vezére volt. Ez volt az egyetlen eset, amikor beleavatkoztam az indonéz politikába: megmondtam nekik, hogy ez azért így nem egészen jó.) Az elnök magabiztos, ékesszóló, egyenes beszédű, és mindenekfölött eltökélt: kiátkoz, blokádot rendel el, invázióval fenyeget. A minangkabauiak láthatóan rosszul érzik magukat: lassan derengeni kezd előttük a valós helyzet. Másnap reggel a hadihajók elkapnak egy pár idegen hajót, amelyek megkísérelnek behatolni a kikötőbe, az ott levőket pedig vesztegzár alá vonják, a szállodát és a vízpartot homokzsákokkal rakják körül, amelyeket gépágyúk és tüzérségi lövedékek őriznek, néhányszor megszólal a légvédelmi riasztó. Úgy tűnik, itt rekedtünk.
A következő két hónap olyan, mint egy harmatgyönge kalandfilm – amikor a padangi helyzet fenyegetővé válik, egy hegyi városba menekülünk; amikor a központi kormány azt is bombázni kezdi, onnan is tovább menekülünk, Közép-Szumátra hatalmas trópusi őserdein keresztül... bombatűzben álló utak, magukat alig vonszoló menekültek, lebombázott folyóhidak... végül megérkezünk egy, a lázadók fennhatósága alá tartozó olajtelepre a keleti partvidéken, ahol a feleségem, aki még túl gyenge ahhoz, hogy talpra álljon, tisztességes orvosi ellátásban részesül; aztán a tábort elfoglalják a központi kormány ejtőernyősei, akik egy szép nap hajnalán némán szállnak alá az égből – a részleteket talán mellőzzük. A furcsa csak az (s ez akkor is furcsának tűnt), hogy e látszólag mély-indonéziai élmény minden pillanatát mennyire körülövezte az Amerikai Egyesült Államok jelenléte. Bizonyos dolgok, bármilyen távol kerülünk is tőlük, mindig velünk maradnak, akár az adósság, a szégyenérzet, a kudarcélmény vagy a gyerekkor.
Az Egyesült Államok pedig azért volt – megfoghatatlanul, csupán kikövetkeztethető módon, szétszórtan, de mégis mindig – jelen, mert (amint mindenki, jómagam is, már akkor is feltételezte) cseppet sem elhanyagolható szerepet játszott az egész históriában. A lázadás és a lázadás elfojtása (a végén ugyanis elfojtották) indonéz ügy volt, amelyet indonéz elképzelésekből fakadó indonéz ellentétek hoztak létre és indonéz eszközökkel valósítottak meg, ám a zavaros vizekben halászó amerikaiak jelenléte – hisz ne felejtsük: ez John Foster Dulles fénykora volt, aki számára egyetlen összetűzés sem volt túl távoli, egyetlen konfliktus sem volt apró-cseprő, ha rá lehetett fogni, hogy a kommunizmus elleni harc részét képezi –, hogy is mondjam?... eléggé jelentékeny volt. A híresztelések szerint az amerikaiak fegyvert szállítottak a felkelőknek, a CIA is ott sertepertélt valahol, Dulles a lázadók kormányának az elismerését kezdte pedzegetni, és még további figyelemre méltó események is történtek – egy szumátrai légibázison Michiganben gyártott fegyvereket találtak, Kelet-Indonéziában lelőttek egy amerikai pilótát, aki a lázadók bombázóját vezette, különféle amerikai árucikkeket csempésztek be Csiang Tajvanjából –, az USA dzsakartai nagykövete alig győzött magyarázkodni, tagadni, mentegetozni és nyugtatgatni. Akkoriban egy amerikai, aki a lázadók térségében tartózkodott, még ha véletlenül esett is így, elég nehezen tudta bizonyítani az ártatlanságát. Van, hogy egy ügy szolgálatába szegődünk; van, hogy egy ügy szegődik mellénk. Csak a Jóisten a megmondhatója, mit gondoltak rólam azok a diákok.
Amikor Padangba érkeztünk, már volt ott egy amerikai – a Unites States Information Service könyvtárának az igazgatója –, de ő hamarosan elmenekült vagy evakuálták (ő maga nem nyilatkozott erről egyértelműen, de az világos volt, hogy mi nem mehetünk vele), vadonatúj autóját a közeli erdőbe rejtette, és bennünket kért meg, hogy hozzuk ki onnan, ha elhagyjuk a várost. Tippet nem adott, hogyan oldjuk meg ezt a feladatot, mindenesetre nem rejtette el valami alaposan, mert amikor azzal akartunk elmenekülni, már nem volt ott. Távozása után nem sokkal megjelent egy tucat amerikai újságíró, és néhány napig ott táboroztak a szállodánkban. (Akkorra én már annyira kiestem a képből, hogy az egyiküket megkérdeztem, minek a rövidítése a CBS.) Csakhamar elunták magukat, mert “nem történt semmi”, és mert a lázadók vezetői közül, akik akkor már szintén az erdőben bujkáltak, egyet sem sikerült mikrofonvégre kapni, így hát ugyanolyan titokzatosan, ahogy megérkeztek – a blokádok sem egyformák, ugye... –, vissza is tértek Dzsakartába. (Én, a mindig segítőkész antropológus, megpróbáltam elmondani nekik egyet s mást arról a társadalomról, amelyben a lázadás kitört – a világ azon kevés társadalmainak egyikéről, amely egyszerre muszlim és matrilineáris –, ám nem sok érdeklődést tanúsítottak.) Az Egyesült Államokban ezenközben anyám felhívta a külügyminisztériumot, ahol azt mondták neki, hogy mivel több mint egy hónapja nem kaptak hírt rólunk, nyilván meghaltunk.
Az otthon jelenléte közben folyamatosan érzékelhető volt. Éppen az első légitámadás kellős közepén érkeztünk Padangból a hegyi városba, a támadást három olyan Mitchell-bombázó hajtotta végre (méghozzá nem túl hatékonyan), amilyet már azóta nem láttam, amióta a 2. világháborúban az egyikben engem is szállítottak. Az olajtelepet, ahová menekültünk, egy Caltex nevű amerikai cég működtette az indonéz kormánnyal kötött koncesszió alapján – a kormány most persze nem tudott hozzájutni, és ki se mehetett onnan senki. Ezt a dzsungelbeli amerikai kertvárost (bungalók, pázsitok, melyek egyikét-másikát, bármily hihetetlen, de mesterségesen öntözték, kanyargós utcák, country-zenétől harsogó szupermarketek, tornaterem és ebédlő, na és persze az a modern klinika, amely miatt idejöttünk) texasi alkalmi munkások népesítették be, akik meglehetősen homályos elképzelésekkel rendelkeztek az indonézek különféle válfajairól, valamint a tábor szélére telepített lázadók rémült csapatai, akik a majmokra lődöztek a tarackjaikkal. Amikor a központi kormányzat az olaj visszaszerzésére eltökélten végül légi úton hatolt be, az első polgári repülőgép, amelyet engedtek leszállni, a Caltex indonéziai érdekeltségeinek a főigazgatóját szállította. Amikor másnap visszatért Dzsakartába a főigazgató-helyettesért, már mi is rajta ültünk.
A feladó és címzés nélkül érkező amerikai anzixok legfurcsábbika talán mégis az a teljesen értelmezhetetlen eset volt – máig sem vagyok biztos abban, hogy nem pusztán maláriás rémálom volt –, amelyik még korábban történt, aznap este, amikor Padangba készültünk. Az összes külföldi rég elment, kivéve az orvosunkat, aki a 2. világháborúban a német hadsereg törzsorvosa volt, most pedig a lázadóknak dolgozott, és a szállodánk tulajdonosát, egy idős német zsidó hölgyet, aki a 30-as évek végén menekült el Hitler elől (ők ketten egyébként kebelbarátok voltak, esténként késő éjszakába nyúlóan csevegtek Európáról). A város gyakorlatilag kiürült, mert az emberek a bombázástól tartva – ami néhány nap múlva meg is kezdődött – visszaszállingóztak a falvaikba. Ahogy szedelőzködünk – némi ruhánk és rengeteg jegyzetünk volt –, egyszer csak látjuk ám, hogy száz méterrel odébb a dzsungelből elobukkan egy terepszínű egyenruhás amerikai. Odaballag hozzánk és közli, hogy ő a szingapúri amerikai konzul helyettese. Mit keresett ott, hogy került oda, és honnan tudott rólunk – minderre nem derült fény. Arra viszont igen, hogy utasítást kapott: tudassa velünk, hogy mivel magunknak köszönhetjük, hogy csávába kerültünk (ezt mi nagyon jól tudtuk), az Egyesült Államok kormánya az égvilágon semmi felelősséget nem vállal értünk (efelől se voltak kétségeink). Azzal sarkon fordult, és visszaballagott a dzsungelbe. A Nagyhatalom itt járt, majd elment. Ennyit Amerika Évszázadáról.

Kicsit más volt az az Amerika (Ronald Reagané), amelyikkel egy egészen másfajta helyen (egy marrakesi üdülőszállodában) találkoztam pályafutásom jóval későbbi pontján (1985 telén): inkább társadalmi komédiára, mint politikai melodrámára emlékeztetett, inkább volt Anthony Powell-imitáció, mint egy zseb-André Malraux produkciója. De a maga módján az sem volt kevésbé emlékezetes.
Meghívást kaptam (máig sem értem, miért) a Humán Tudományok Aspen Intézetétől és a Marokkó-Amerika Alapítványtól, két olyan intézménytől, amelyekkel korábban semmiféle kapcsolatom nem volt, egy hangzatos című konferenciára: “Marokkó: múlt, jelen és jövő”, ahol a tiszteletreméltó Charles H. Percy elnökölt, aki néhány hónappal azelőttig a szenátus külföldi kapcsolatokért felelős bizottságának volt az elnöke (ekkor ugyanis – nagy meglepetésére – nem választották újra), valamint a marokkói külügyminiszter, Abdelatif Filali őnagyméltósága. A többi harminc résztvevő, vendég, megfigyelő és egyéb között volt a Citibank alelnöke, a Bank of Morocco vezetőhelyettese, a Johnson and Johnson International alelnöke, egy egykori szenegáli amerikai nagykövet, Jimmy Carter marokkói nagykövete, aki akkoriban az Egyesült Államok-Japán Alapítvány elnöke volt, az akkori marokkói nagykövet, a United States Information Service feje, valami titokzatos Kendrick Cattle Company nevű wyomingi cég egyik társtulajdonosa, egy még titokzatosabb Golightly-Harbridge nevű manhattani cég elnöke, a rabati Királyi Kollégium igazgatója, a New York-i Pace egyetem rektora, a washingtoni Capitol Bank alelnöke, aki egyben mandátumától nemrég megfosztott szenátor is volt, a “Nemzetközi Pénzügyi Intézet” ügyvezető igazgatója (egy francia), az “Association Internationale Futuribles” elnöke (egy marokkói), a Neiman Alapítvány kurátora, aki azelőtt a Washington Post főszerkesztője volt, a New York Times külügyi rovatának vezetője, a casablancai Marokkói Vámhivatal főigazgatója, a szintén casablancai Iszlám Kereskedelmi Központ igazgatója, a marokkói Tervezési Minisztérium főtitkára, az AB Volvo elnöke a svédországi Göteborgból, még egy mandátumától megfosztott, arab származású szenátor, egy korábbi francia külügyminiszter, aki Marokkóban született, és ezt sokszor el is mondta, Marokkó miniszterelnöke és Guy de Rothschild báró a New York-i Rothschild Rt.-től. Szemmel láthatóan illusztris társaságba keveredtem.
Az öt napon át tartó, délelőtt-délután, nagyrészt angolul, néha franciául, és csupán egyszer vagy kétszer arabul folyó viták – egyik nap a pénzügyi politikáról, másnap a technológiáról, harmadnap a “politikai és társadalmi folyamatok kölcsönhatásáról”, stb. – meglehetősen mellékes szerepet játszottak ezen a konferencián, amely az eszméknél jóval fontosabb dolgokról szólt. Percy szenátor kivételével, akinek a kollégája jóval ügyesebben manőverezett, s így ő a székében vesztegelt, míg a másik a folyosón tartotta szóval a többieket, az illusztrisabb figurák csak szórványosan fordultak elő magán a konferencián, és sokkal több figyelmet fordítottak a nagy gonddal összeállított ebédekre, vacsorákra és koktélpartikra, amelyek a város különböző pontjain zajlottak; volt, aki egyáltalán meg se jelent. (A marokkói miniszterelnök csak egyszer bukkant fel – teljesen váratlanul, húsz kísérővel, nagyon stílszerűen a “politikai és társadalmi folyamatok kölcsönhatásának” napján, annak is a délutánján, méghozzá történetesen az én előadásom kellős közepén, amely – még stílszerűbben – a marokkói állam hatalmi viszonyainak képlékenységéről, perszonalizmusáról és önkényességéről szólt. Megrökönyödve huppantam le a székemre, a többiek is csak döbbenten néztek, miközben a miniszterelnök körbejárt a teremben, és mindenkivel erőteljesen kezet rázott. Majd rövid beszédet tartott – franciául – a marokkói-amerikai barátságról, megint körbejárt és mindenkivel kezet rázott, majd, nyomában az embereivel, kimasírozott. Megpróbáltam befejezni az előadásomat, de a közönség gondolatai már messze jártak: szükségtelen volt néven nevezni, amit az imént élőben is láthattunk.)
A viták egyébként az Első Világ képviselőinek a buzdításaiból és a Harmadik Világ képviselőinek a mentegetőzéséből álltak össze. Az amerikaiak ártatlan képpel sulykolták a marokkóiaknak a reagani gazdaságpolitikára való radikális átállás szükségességét – liberalizáció, piac, az állami kiadások csökkentése, adókedvezmények, a külföldi befektetők beengedése az országba, a valóságos viszonyok szem előtt tartása és határozottság. A defenzívába kényszerített, rászedett marokkóiak viszont azt sulykolták, hogy az amerikaiaknak jobban figyelembe kellene venniük Marokkó sebezhető pontjait – a gyarmati múltat, az olajválságot, a romló árfolyamokat, az EGK kereskedelmi szankcióit, a szegénységet, a tudatlanságot, az időjárás viszontagságait és az arab nyelv bonyolultságát. A franciák figyelemreméltó koreográfiája abban állt, hogy lényegileg az amerikaiak, retorikailag a marokkóiak pártján álltak. Jól elfáradtunk, körvonalaztuk a további teendőket (jó hosszasan), egyesekben erkölcsi felháborodás gerjedt, ám ezenkívül szinte semmi sem történt.
Mármint persze magukon az előadásokon. Az eseményeket végül is az élénk, szövevényes társasági történések formálták. A marokkói küldöttség tagjai mérgesek voltak a vezetőjükre – akit legtöbben az amerikaiak talpnyalójának és karrieristának tartottak –, mert megengedte egy harcos marokkói feministának, aki nem tartozott a meghívott vendégek közé, hogy csatlakozzon a társasághoz, méghozzá Percy szenátor feleségének a kérésére, aki azon panaszkodott, hogy az “ő” csoportjukban csupán egyetlenegy nő van. (A “miénkben” egy se volt, de a legtöbben elhozták a feleségüket.) Az amerikai küldöttség kissé kínosan érezte magát, és nemcsak azért, mert a legfontosabb tagjaik ugyanazon a gépen utaztak első osztályon, amelyiken a kevésbé fontosak a turistaosztályon, ráadásul előkelőbb hotelben szállásolták el őket, egy kilométerrel odébb, hanem még inkább azért, mert a küldöttség egyetlen fekete tagját, akit mint egykori nagykövetet az elit soraiban kellett volna elhelyezni, a repülőn is és a hotelben is az alacsonyabb néptömegek közé sorolták. Az amerikaiakat, különösen a nőket, rendkívül bosszantotta a medence körül heverésző fiatal, fedetlen keblekkel napozó francia nők látványa, akik fiatal francia férfiakat masszíroztak illetve masszíroztatták magukat velük. (Nem tudom, a marokkóiak mit gondoltak erről – nem voltak hajlandóak nyilatkozni –, de nyilván kínosnak találták a neokolonializmus eme eklatáns példáját.) De a konferenciára mégis az az óriási jelentőségű kérdés nyomta rá leginkább a bélyegét, amely végig a résztvevők fejében járt, s amelyre egészen a legvégéig senki sem kapott választ, de azért mindvégig olyan vehemenciával tárgyalták, mintha siker és becsület ezen állna vagy bukna: “Fogad-e bennünket a király?” – s amikor végül úgy-ahogy igenlő választ kaptunk, teljes lett a zűrzavar és a fejetlenség.
A hír, hogy végül is fogad bennünket, az utolsó pillanatban érkezett, amikor már mindenki a szobájában volt és a hazautazáshoz készülődött. Egy óra múlva buszok jönnek értünk és elvisznek az új palotába, amelyet a király nemrég építtetett, hogy az ország súlypontjának a Nyugat-Szahara annektálásával bekövetkezett délre tolódását ezzel is kifejezze. (Voltaképpen azért tartózkodott Marrakesben, hogy megünnepelje ennek az eseménynek a tizedik évfordulóját, a várost ezáltal Rabat mellett szimbolikus fővárossá nyilvánítva, és az összes nagykövetet, akik abban az évben érkeztek – vagy egy tucatot – odahívta Rabatból, hogy ott nyújtsák át megbízólevelüket. Mi csak úgy mellékesen szerepeltünk a napirendjében.)
Csakhogy váratlan fennakadás történt. A marokkói küldöttség szerencsétlen vezetőjének ígérete ellenére közölték a nőkkel – a marokkóiakkal és az amerikaiakkal egyaránt –, akik a rendelkezésükre álló egy órát azzal töltötték, hogy izgatottan tollászkodtak (a marokkói nők többsége, a résztvevők feleségei, először lépett színre), miután már felszálltak a buszra, hogy őket bizony nem fogadják. Néhány keserű megjegyzés után, ami a marokkóiak részéről a vezetőjüknek szólt, az amerikaiak részéről a királynak, az iszlámnak, az araboknak, “ennek a rohadt országnak” és a Közel-Keletnek, valamint az amerikai férfiak tétova, röpke lelkiismeret-vizsgálata után, vajon ők most menjenek-e vagy sem, a nők végül szépen lekászálódtak a buszról. (A felségsértés fogalma itt csöppet sem elavult: a király visszautasíthat, ám őt nem utasíthatják vissza, főleg nem kiebrudalt szenátorok.) Mi, többiek pedig elindultunk a palota felé, a csalódott, dühös nőket faképnél hagyva a szálloda bejáratánál.
Ám a komédia még korántsem ért véget. Alighogy megérkeztünk a palotába, amely mintha az Ezeregyéjszaka palotáinak újmarokkói változata lett volna, a hatalmas kapuk azon nyomban bezárultak mögöttünk, mi pedig bemasíroztunk a hosszú, tömött sorokban álló, sivatagi egyenruhás ajtónállók mellett (a nagykövetek pedig kimasíroztak). Az audiencia maga egy hatalmas teremben zajlott, amely a középen álló asztalon tornyosuló gyümölcshegytől eltekintve teljesen üres volt. Maga a kihallgatás rutinszerűen folyt. Mindenkit egyesével bemutattak a királynak, aki fáradtnak látszott, de azért nyájas volt; körülálltuk, és beszélgettünk vele is meg egymással is egy jó óra hosszat, semmi különös nem hangzott el azon túl, hogy biztosított minket jóindulatáról, mi pedig őt arról, hogy ezt milyen sokra értékeljük, majd ugyanazon ajtónállók mellett, ugyanazon kapukon keresztül távoztunk. Kint egy kétségbeesett és egy forrongó alakot találtunk: az Egyesült Államok marokkói nagykövetét, aki elég halovány figura volt, és Vernon Walters tábornokot, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövetét, aki új figura volt és csöppet sem halovány. Walters akkor érkezett repülővel New Yorkból, feltehetően kifejezetten erre az alkalomra. Késett a gépe, és mindketten akkor érkeztek a palotához, amikor a kapuk már bezáródtak mögöttünk. Az őrök, akik ezt kapták parancsba, nem voltak hajlandóak újra kinyitni a kapukat, így az előkelő vendégek végül is kimaradtak a vendégségből, és kénytelenek voltak az előudvarban rostokolni: a kizárt hölgyekhez hasonlóan lekésték a partit. A nemzetek egymással való érintkezése, már ha a történteket ezzel a névvel illethetjük, láthatóan nem kevésbé furcsán működik királyok és nagykövetek között, mint konzulok és etnográfusok között. Mint a legtöbb dologra, a diplomáciára is érvényes a hazai pálya előnye.

Ha most ismét visszamegyünk az időben, ezúttal 1971 nyaráig, a földgömböt pedig keresztbe szeljük, Szumátra északkeleti csücskébe érkezünk, amit Acehnek hívnak. Aceh közismerten Indonézia legszenvedélyesebb iszlám-hívő vidéke – “Mekka verandája” – és egyben a legféktelenebb: a hollandok itt vívták a leghosszabb, legelkeseredettebb gyarmati háborújukat 1873-tól 1903-ig, az 1950-es években az új köztársaság elleni, részben etnikai, részben vallási alapú lázadások színtere volt, és egészen a 90-es évekig az államhatalom elleni szórványos és homályos motivációjú, de annál hevesebb ellenállások helyszíne maradt – mindent összevéve nem az a társadalom, amelyben egy kívülálló, aki fehér, nyugati és (ezért) feltehetően keresztény, könnyedén elnavigálhat.
Megint csak egészen más minőségben érkeztem ide, a dolog számomra is új volt és azóta se próbáltam többször: egy gazdag amerikai filantróp intézmény – amely, ha nem is a leggazdagabb, a maga nemében mindenképpen a legaktívabb és leghíresebb – kért fel szakmai tanácsadónak: hogyan és kire költsék a pénzüket, és mennyit. A Ford Alapítvány, amelynek Dzsakartában volt egy területi irodája, az indonéz társadalomkutatás színvonalát szerette volna javítani (mármint az indonéz tudósok által Indonéziában, indonéz problémákkal kapcsolatos kutatásokét, ahelyett hogy az Egyesült Államokba küldenének tanulni embereket, ami igen költségesnek bizonyult és nem is igazán volt sikeres), s engem bíztak meg azzal, hogy utazzak körbe az országban, hogy megállapítsam, mit lehet tenni ennek érdekében. Néhány hónap leforgása alatt tucatnyi, a komolyan vehetőség különféle fokain álló egyetemet kerestem fel Szumátrán, Jáván, Balin és Celebeszen, majd visszatértem Vermontba, és beszámolót készítettem, amelyben azt javasoltam, hogy hozzanak létre egy sor kisebbfajta, szétszórtan elhelyezkedő regionális kutatóállomást a terepkutatók gyakorlati kiképzésére. Legnagyobb meglepetésemre – az ötlet ugyanis nem volt éppen szokványos a bürokratikus, hatalmas projekteket futtató Indonéziában – az ajánlatomat elfogadták és átültették a gyakorlatba, mi több: az állomások remekül működtek.
Ha az ember nem szokásvadász etnográfusként mozog, hanem pénzosztogató szakértőként, az emberekkel való kapcsolata, az emberek kapcsolata ővele és az ő kapcsolata saját magával egészen másképp alakul. S ez különösen igaz Acehben, amely Jávával, Balival, sőt még Celebesszel is ellentétben harciasságáról, bigottságáról, elmaradottságáról és idegengyűlöletéről híres, így nem nagyon szokott hozzá a fejlett ipari országokból érkezett jótevőkkel való érintkezéshez. Mindkét fél szűz területen járt: én se tudtam mit kezdeni velük, meg az acehiek se velem. Abban pedig egyikünk sem volt biztos, hogy jó dolog-e a Harvardról vagy Chicagóból importálni eszméket ebbe az országba.
Ha az ember nem tudja, mitévő legyen, kínjában mindenfélét csinál. Kimerítő társadalmi életre kényszerítettek illetve kényszerítettem magam. Megnézettek velem egy mésszel bevakolt betonból készült műhegyet, amelyet egy 17. századi szultán építtetett a feleségének, aki a mai Dél-Vietnam területéről származott, hogy ne érezzen honvágyat a hazai hegyek után. Elvittek egy óriási temetőbe, ahol az acehi háborúban elesett hollandok százai feküdtek, köztük tábornokok. Részt vettem egy bonyolult esküvői szertartáson, amelyen az egymástól élesen elütő elemek – lefátyolozott fejek és felvágott szoknyák, kántált imák és popzene, muszlim bírák és külföldi vendégek – hihetetlen feszültséggel töltötték meg a levegőt. A közgazdasági egyetemen a mezőgazdasági fejlődésről tartottam előadást, a jogi egyetemen a szokásjogról; egy elképesztően hitbuzgó ausztrál, vagyis tasmániai, aki áttért az iszlám hitre (és az acehieket túlzottan lagymatagnak tartotta), elvitt néhány új, a kormány által finanszírozott iskolába, ahol a kormány által finanszírozott iszlám vallást tanították; megtekintettem az új, légkondicionált könyvtárat, amelyet az állami olajmonopólium épített az egyetemnek, amely aztán hamarosan csődbe ment, ezzel Indonézia leghíresebb botrányát kavarva; és elutaztam a tartomány modernista, kiábrándult kormányzójával abba a tradicionális faluba, ahol született, és ahová visszavonulni készült. Részt vettem a helyi fejlesztési bizottság gyűlésén, amely Dzsakartából származó, külföldön képzett technokratákból állt, akik épp egy ötéves tervet alkottak meg, megtekintettem egy gigantikus, közel-keleti stílusú mecsetet, amelyet a központi kormányzat épített a fővárosban, ellátogattam egy partvidéki kopraültetvényre, elvittek egy titkos csempésztanyára a sziget csücskébe, és részt vettem egy hivatalos, beszédekkel és a barátság kölcsönös kinyilvánításaival tűzdelt búcsúvacsorán egy restaurált szultáni palotában.
Mindezt egyetlen hét leforgása alatt. Ez a felszínesség teljesen kimerített. Sokkal jobban, mint az antropológusi terepmunka, amely során napról napra, lépésről lépésre próbál az ember valóban közel kerülni egy embercsoporthoz, akiknek semmi különösebb okuk nincs arra, hogy közel akarjanak kerülni hozzá. Maradék energiáimat abba fektettem, hogy legalább néhány órára belemeneküljek a hétköznapi világba, amelyben az acehiek morális valóságként léteznek egymás számára, s amelyről tudtam, hogy létezik, sőt láttam is, az utcákon és a földeken, miközben egy újabb hivatalos parolázásra igyekeztem.
A menekülés eszközét a hagyományos indonéz vallási bentlakásos iskolák – pesantren – iránti régi érdeklődésem adta meg, amelyekről akkorra már elég sokat írtam. Ezekben az iskolákban általában tizen- és huszonéves fiúk tanulnak, akik egy egyszerű mecset köré épült, szintén egyszerű kollégiumokban, afféle barakkokban laknak, és napi néhány órában különféle vallási szövegeket tanulmányoznak – a Koránt, a hadíszokat, vallásos traktátusokat – a mecset vezető tudósának az irányításával, aki általában Mekkát megjárt zarándok. A diákok oda mehetnek, ahova akarnak, maguk szerzik be és készítik el az ételüket, saját munkájukból tartják el magukat, és a képzés végén visszatérnek a falujukba, ahol gyakran saját pesantrent hoznak létre. Az utóbbi időben ezt az iskolatípust megpróbálták “modernizálni”, formálisabbá tenni, és szorosabban bekapcsolni az állami iskolarendszerbe. De a pesantrenek továbbra is erősek maradtak, főleg Acehben, ahol ezek az iskolák a mély iszlám továbbvivői és továbbfejlesztői.
Látogatásom vége felé, folyamatos unszolásomra, amely néha szinte már fenyegetésbe torkollott – “no pesantren, no money” –, egy napra végre elengedtek a tartomány belső vidékeire egy ifjú, nagyon vallásos teológushallgatóval, akivel a piacon ismerkedtem meg. Három iskolába jutottam el. Az egyikhez formálisan csatoltak egy állami iskolát. (“Iskolába azért járunk, hogy ne tudjanak bennünket becsapni” – mondta az egyik diák. – “A pesantrenben pedig azért tanulunk, hogy mi ne csapjunk be másokat.”) A másik nagyon kezdetleges volt, néhány parasztfiú lézengett egy mecset körül. De a harmadik, az igazi pesantren volt: kétszáz diákkal, tizenkét évestől negyvenhét évesig, egész Acehből; gondosan felépített és átgondolt tanrenddel, amely a vallástudomány legmagasabb fokozatait – fikh, tafszír, uszúl, taszavvuf – is magában foglalta; egész napos, intenzív tanulással, méghozzá egy gyönyörű, tágas acehi pavilon stílusú mecsetben; és egy olyan tanárral, aki apjához és nagyapjához hasonlóan a vallási szövegek ismerőjeként és szúfi mesterként is nagy hírnévre tett szert, és egy olyan mozgalom élén állt, amelyet arra a célra hoztak létre, hogy megakadályozza a nyugati oktatási és egyéb eszmék beáramlását a pesantren állandó, önmagának elégséges világába.
Annak ellenére, hogy az iskola nagyon is zártnak és magának valónak tűnt, egyáltalán nem bizalmatlanul, hanem inkább nagyon is melegen fogadtak. Ez részben kísérőm jelenlétének volt köszönhető, aki egy ideig ott tanult, és akihez nagy reményeket fűztek mint muszlim értelmiségihez. De leginkább mégis annak, hogy egy híres amerikai professzor, mert kísérőm biztosította őket, hogy az vagyok, felismerte, hogy aki az “igazi” iszlámra kíváncsi, annak ide kell eljönnie. A diákok haladéktalanul nekiálltak vitadélutánt szervezni az amerikai látogató és az ő tanáruk és egyben igazgatójuk között – aki szintén nagyon barátságos volt velem –, hogy egymásnak ugrasszák a “nyugati” és a “muszlim” tudományt.
A mecsetben gyűltünk össze, a diákok szorosan körülfogták a tanárukat – akit usztádnak, vagyis “mester”-nek, “tanító”-nak hívtak, úgyhogy nevezzük őt mi is így –, én pedig egy szál magamban, a terem közepén álltam. Magyarázni kezdtem, mit keresek ott. Néhány általános kérdést tettek fel, főként arról, hogy a muszlimok milyen viszonyban vannak az Egyesült Államok kormányával, majd elkezdődött a vita. Az usztád megkérdezte tőlem, hiszek-e abban, hogy az amerikai űrhajósok valóban leszálltak a Holdra. (Mindez a holdraszállás második évfordulóján történt, és az acehi újságok idegesen tárgyalták az eseményt.) Igen, mondtam, és hozzátettem: azt is tudom, hogy az acehiek egy része nem, erre aztán hatalmas nevetés tört ki. Az usztád elmagyarázta, hogy egyetlen muszlim sem hiheti el ezt, a vízözönről szóló hadísz, vagyis prófétai hagyomány miatt. A Próféta ugyanis állítólag azt tanította, hogy a Föld és a Hold között egy hatalmas óceán terül el, és abból származott a vízözön Noé idejében. Ha az amerikaiak eljutottak volna a Holdra, akkor kilyukasztották volna ezt az óceánt, s máris egy újabb vízözön árasztja el a világot, amelyben valamennyien megfulladtunk volna.
Erre nem tudtam mit lépni, úgyhogy inkább csak elmondtam a legjobb tudásom szerint, hogy a nyugati tudomány mit tart a Holdról, a kialakulásáról, arról, hogy miért világít, stb. Nem volt éppenséggel átütő erejű válasz, de úgy éreztem, jobb, ha ott és akkor nem kérdőjelezem meg a hadísz igazságát. Kísérőm – aki később elárulta, hogy mint a legtöbb művelt muszlim Acehben és másutt egyaránt, ő is elhiszi, hogy az amerikaiak eljutottak a Holdra – tréfálkozva, majdhogynem csúfondárosan csak annyit mondott, hogy talán megkerülték az óceánt.
Az usztádot mindez nem hatotta meg és nem is bosszantotta fel. Csak annyit mondott szelíden (kicsit olyan embernek tűnt, aki őszintén tudni akarja az igazságot, és kicsit olyannak, mint aki már úgyis tudja – nagyjából úgy, mint én), hogy az űrhajósok nem juthattak el a Holdra, mert egyetlen dolog van, ami lehetetlen, és az az, hogy a Próféta tévedett volna. Szerinte olyasmi történhetett, mint Nimróddal a Koránban. Nimród ateista volt, és felment az égbe, hogy megölje az Istent. (Kezdtem belejönni, úgyhogy közbekotyogtam, hogy ha nem hitt Istenben, akkor miért akarta megölni? – a diákok, akik rendkívül jól szórakoztak, elismerően kuncogtak.) Nimród előkapta a puskáját (vagyis az íját, de ez részletkérdés), és rálőtt Istenre, aki elkapta a golyót, bekente vérrel, és visszadobta. Nimród visszatért a Földre, és azt mondta: látjátok, megöltem az Istent, ugye, hogy ő is csak egy halandó. Pedig valójában Isten végtelen hatalmának és (szerintem legalábbis) humorérzékének az áldozata volt. Ugyanígy jártak az űrhajósok is. Azt gondolták, tökéletesen jóhiszeműen, hogy a Holdon jártak, pedig erről szó sincs. Isten, aki nem akarta, hogy ekkora erőfeszítések után csalódniuk kelljen, valahol az igazi mellett teremtett nekik egy hamis holdat, hogy legyen mire leszállniuk.
Ezzel az érveléssel se nagyon tudtam mit kezdeni, ezért csak annyit mondtam, hogy talán legjobb lenne, ha a következő holdutazásra egy muszlim is elmenne, majd szétszéledtünk. Megvolt hát a nagy utazás az ország igazi szívébe. Nyugat találkozott Kelettel, a Ráció a Hittel, a Modernitás a Hagyománnyal... a különféle történetek összetorlódtak, a narratívák egymásnak ütköztek. Minden maradt a régiben. Legalábbis a felszínen.

Amikor utoljára Fezben jártam, negyedszázaddal az első ottjártam után – mindkét esetben a papírok és engedélyek kiadásáért felelős bürokraták labirintusának láttam, akik megakadályozzák, hogy végre eljussak Szefruba –, úgy látszott: a város lassan végérvényesen és visszafordíthatatlanul elveszíti egykori szépségét. Persze az elmúlt évszázadokban már sokszor előfordult, hogy elveszítette, majd többé-kevésbé ismét visszanyerte. “Fez ... Marokkó legrégibb városa”, hogy ismét a távolságtartó, fensőbbséges, de csodálatos megfigyelőképességgel rendelkező Edith Whartont idézzem, aki 1917-ben pár napot töltött itt, “... mégis helyénvalóbb azt mondani, hogy – mint minden marokkói városnak – nincs is kora, mert látszólag változatlan alakja a régi vonalak mentén állandóan omlik és megújul... Ebben az ellentmondásokkal teli országban az építési szenvedélyhez hanyag egykedvűség társul, amelynek nyomán a meglévő építmények lassanként puszta agyaghalommá omlanak össze.” A baj csak az volt, bár lehet, hogy ezt inkább előrelépésnek kellene felfogni, hogy ez alkalommal nem rakták össze újból. Csupán “átfogalmazták”.
A hetvenes évek végén építettek egy autóutat, hogy a turistáknak, akik között sok idősebb, meg sok ideges ember van, ne kelljen egy vagy két órát azzal tölteniük, hogy lefelé, aztán meg felfelé gyalogoljanak (Fez alakja ugyanis leginkább egy levesestányérra hasonlít) a keskeny és macskaköves, emberekkel, árukkal, szeméttel és állatokkal zsúfolt utcákon, amelyeket nem lehet elkerülni, ha az ember az óváros szívében fekvő híres mecsetekhez és piacokhoz akar eljutni. Ám a helyiek ellenkezése, meg állítólag a helyi szervek korrupciója következtében, amely még fezi léptékkel mérve is óriási méreteket öltött, az új autóút nem húzódik végig az egész városon, ahogy eredetileg tervezték, hanem egyszer csak véget ér a közepén. A turistabuszok, taxik, teherautók, motorkerékpárok és a többi jármű lecsorog a mélytányér alján fekvő központig, majd megfordul, és ugyanazon az úton, amelyiken jött, visszaküszködi magát, így folyamatos, ordibáló emberekkel teli csúcsforgalom alakul ki – az út így végül, ahogy a helybeliek fogalmaznak, csupán egy hatalmas sebhely lett a város hasán. A gazdagok és a középosztály, sőt most már a munkásosztály is tömegesen hagyja el az óvárost, és költözik az egyre jobban terpeszkedő, középpont nélküli városrészekbe, amelyek a város köré épülnek. A klasszikus városi kultúra megszűnése ma már általános jelenség Marokkóban, ahogy Szefru esetében is láthattuk. De mivel Fez az Fez, vagyis nemcsak “Marokkó legrégibb városa”, de egyben a legrátartibb és hírnevére a legkényesebb város is, akik e páratlan civilizáció gyermekeinek tartják magukat, azok e változásokat a többinél is aggasztóbbnak érzik: egy rendkívüli kultúra közönségessé süllyedésének.
De akadnak itt egyéb gyalázatos dolgok is. Az óváros északkeleti csücskében új, kusza összevisszaságban épült városrészek jöttek létre, amelyeket a faluból beköltözöttek építettek külföldön dolgozó rokonaik pénzküldeményeiből, s amelyeknek a városi önkormányzat úgy igyekezett legalább némi fezi stílust kölcsönözni, hogy a tulajdonosokat a homlokzatok egységesítésére kötelezték. A várostól délre, az új palota körül, amelyet a király az előkelő külföldi vendégek elszállásolására építtetett, újgazdag negyedek épültek, masszív, csiricsáré házak, amelyek olyan hivalkodóak lettek (a helybeliek az egyiket “Al-Dallasnak” nevezték el az amerikai szappanoperáról, a másikat “Al-Farúknak” a fényűző egyiptomi király után), hogy a király rendeletekben tiltotta meg a további építkezést (a rendeletekre persze ügyet sem vetnek, ugyanis a tulajdonosok többsége a király kliense). A várostól keletre, egy pusztaság közepén hatalmas, hófehér szaúdi palota áll, kifutópályával és – úgy hírlik – fallal körülzárt háremmel, amelyet Fahd király építtetett fezi lakjául. Egy pasa szép régi házát, amely a protektorátus óta csendes, bájos és kellőképpen viharvert kertes szállodaként működött, hiperelegáns, kuszkuszos-kaftános turistacsapdává alakították át. A város legszebb panorámájú részén, a leghíresebb helyi dinasztia romos síremlékei közé a kormány egy még elegánsabb, amerikai módra modern szállodát építtetett. (Ami pillanatnyilag maga is csupán egy rom: az 1990-es munkáslázadások idején porig égett.)
A nosztalgikusabbaknak ezeken kívül is van még mit siratniuk (a minden bájt nélkülöző egyetemet, amelyet egy jellegtelen katonai táborból tákoltak össze, a valaha erdős domboldalakat, amelyeket ma névtelen lakótelepek takarnak, a hajléktalanokat, akik az óváros elhagyott családi villáinak mozaikos lakásaiban és szökőkutas díszkertjeiben ütnek tanyát), és siratják is fáradhatatlanul. Ám azért vannak olyan helyek is, ahol az átfogalmazott várost legalább egy pillanatra és legalább bizonyos mértékben el lehet felejteni, és ahol az újra összeállított város gondolata nem tűnik teljesen képtelennek. Ezek közül némelyik persze teljesen hagyományos – a nagymecsetek, némelyik testvériség, egyik-másik kézművesbazár. De vannak köztük olyanok is, amelyek a közelmúlt termékei: azé a Fezé, amely a gyarmatosítás során jött létre, és amelyet a nacionalizmus – amely itt kulturális értelemben éppoly konzervatív volt, mint amennyire politikai értelemben radikális – magáévá tett. Ott van például a College Moulay Idris, ahol 1985-ben a marokkói japán nagykövet a kollégium öregdiákjainak éves összejövetelén arról tartott beszédet, mennyire fontos Fez örökségének, sajátos jellegének és kiegyensúlyozottságának a megőrzése.
A College Moulay Idris (a hagyomány szerint Muláj Idrísz, a Próféta leszármazottja, aki a síita háborúk után vándorolt be Arábiából, alapította Fezet 789-ben) azok közé az intézmények közé tartozik, amilyenekkel az egykori gyarmatokon másutt is találkozhatunk – az Arany-parti Achimota, a calcuttai, madrasi és bombayi Presidency College –, vagyis elit akadémia, amely nyugati iskolázottsággal rendelkező, kiválasztott, művelt és az iskolához hű (és természetesen csakis férfi) “bennszülöttek” képzése céljából jött létre, akik – jelen esetben – a francia és a muszlim civilizáció magasabb régiói közötti közvetítést felvállalhatták. S mint a legtöbb efféle vállalkozás, ez sem volt sikertelen, bár, mint a legtöbb esetben, a közvetítés itt is egészen másképp sült el, mint azt az alapító atyák elképzelték. Ahogyan egy író fogalmazott, a Kollégium “a marokkói politikai elit Etonja” lett: az a hely, ahol a hagyományos fezi méltóságok gyermekeit – egy vagy kétszáz embert – lelkes nacionalistává nevelték. Ma már nemcsak az előnyös társadalmi helyzetűek kissé arabizált, némiképp demokratizált kulturális fellegváraként működik: öregdiákjai összetartó, erős csoportot alkotnak a városon belül.
A kollégium, amely az óváros egyetlen, valamennyire még ekként működő “polgári” lakónegyedében található, bájos, “új-mór” stílusú épület berakásos mennyezettel, fafaragásos belső terekkel, zárt kerttel, csempézett szökőkutakkal, fedett sétányokkal, ritka könyvekkel is büszkélkedő könyvtárral és légkondicionált előadóteremmel. A nagykövet beszédén csak meghívottak vehettek részt (én magam az öregdiákok szervezetének elnöke, a fezi egyetem bölcsésztudományi karának rektora jóvoltából lehettem ott), amelyen Fez krémje, úgy négyszáz ember jelent meg.
A japán nagykövet beszéde, melyet kifogástalan franciasággal tartott meg – a rektor irodalmi arab nyelvű bemutatását követően –, arról szólt: milyen nehéz, ugyanakkor mennyire fontos a hagyományos kultúra szerepének fenntartása. Japán történelme során óriási változásokon ment keresztül, ám mindvégig megőrizte a kapcsolatot sajátos karakterének a forrásaival. Kína hatása Japánra, a Heian-korszak virágkora, a Tokugavák szintézise, a Nyugat behatolása, a Meidzsi-restauráció, a militaristák diadala és az elmúlt negyven év gazdasági dinamizmusa mind azt mutatja, milyen fontos, hogy egy kultúra jóban-rosszban megtartsa az egyensúlyt a változás erői és a hagyomány vonzása között.
Határozott párhuzamok figyelhetők meg, mondta, Fez és Kiotó között. Mindkettő a monarchia iránti hűséget ötvözi a népi demokráciával. Mindkettő igen erősen hagyományőrző, ugyanakkor erős nyugati hatásoknak van kitéve. Mindkettőben alaposan megváltozott az életmód, miközben a szellemiség ugyanaz maradt. Mindkettő a maga civilizációjának a bölcsője. Az amerikai tudósok még a második világháborúban is megakadályozták Kiotó bombázását, s ezzel arról tanúskodtak, hogy az olyan emberek, akik értékelik a művészetet, a vallást, a történelmet és a tudást, akik törődnek a folytonosság megőrzésével és a régi dolgokkal, még a legnehezebb időkben is pozitív, emberséges hatással lehetnek a döntéshozókra. A militarista kaland eredményezte katasztrófából való kilábalás, amelynek során szinte nulláról kellett felépíteni mindent, azt bizonyítja, hogy sem a vak tradicionalizmus, sem a végiggondolatlan modernizmus nem hozhat létre egészséges társadalmat és jelentős civilizációt. A kettő között, zárta szavait, egyensúlynak kell fennállnia, olyan egyensúlynak, mint amilyenre a Moulay Idris diákjai és volt diákjai is törekszenek, és szintén igen nehéz körülmények között, Fezben, a marokkói Kiotóban.
Japán és marokkói kulturalizmus, Ázsia, Amerika, Európa és a Maghreb morális kölcsönhatása, az újból összerakott és az átfogalmazott múlt, egykori nagyság és a bomba előtti történelem: a képek torlódása szédítő volt, irónia iróniára halmozódott. Az egyiket, mely utórezonanciákban nem is a legszegényebbek közé tartozott, talán csak a nagykövet és én foghattuk fel. (Ő maga hívta fel rá a figyelmemet, amikor a beszéd előtti fogadáson néhány szót váltottunk.) A beszéd történetesen a Pearl Harbor-i támadás napjára esett.

***
De vajon mit szemléltetnek az effajta ifjúkori... középkorú... idősödő etnográfus-önarcképek? Nem sok mindent: se róla, se pedig az általa “tanulmányozott” népekről nem árulnak el sokat. A négyezer oldalnyi sietősen odafirkantott jegyzetből és a kusza, de hatalmas emlékezet-raktárból könnyen előránthatnék egészen más meséket is, amelyek, ha ugyanolyan gondosan rendezem el őket, mint a fentieket, egészen más benyomást keltenének. Azt mindenesetre szemléltetik, hogy egy amerikai antropológus a “Harmadik Világban” (ez a kifejezés ma már maga is antik darabnak számít), a huszadik század másik felében jól tudja, mit jelent az, ha valaki maga képviseli az idők jelét.
A kortárs történelem főcímei, amelyek a dolgok mai irányát jelölik ki, ritkán jelennek meg az antropológiai beszámolókban, amelyek általuk mélyenszántóbbnak és maradandóbbnak ítélt dolgokkal foglalkoznak. Ám különösen most, hogy a világ szinte egyetlen összefüggő hálózattá vált, ezeket az eseményeket egyre nehezebb keretek közé szorítani. Ha valaki ráadásul egy olyan országból érkezett, amelyet általában az események középpontjának tekintenek, és amely maga is alaposan belekeveredett ezekbe az ügyekbe – lásd Szuez, Vietnam, Disznó-öböl, Lumumba halála, a hatnapos háború –, az nemcsak hogy nem szabad tőlük, de, ha tetszik, ha nem, a helybeliek szemében mintegy a film egyik statisztájává válik. Számtalan előnye van annak, ha az ember egy szuperhatalom állampolgáraként tartózkodik olyan helyeken, amelyek nem állnak a világ érdeklődésének középpontjában, de a kulturális láthatatlanság semmiképpen sem tartozik ezek közé.
Először Indonéziában kutattam, utána Marokkóban, majd mindkettőben, 1952-től, amikor Eisenhower bejelentette: “Elmegyek Koreába” , és amikor Faruk elmenekült Egyiptomból, egészen 1986-ig, amikor a Challenger felrobbant és Csernobil leégett – mindeközben soha nem volt olyan, hogy “a Nyugat” általában és különösen az Egyesült Államok ne szüremkedett volna be így vagy úgy a mindennapi beszélgetéseimbe, nem beszélve a lelkiállapotomról. Indonézia és Marokkó mint két független entitás összehasonlítása, amelyeket egy általánosított látogató szemszögéből néztünk, aki épp arra járt, annál azért jóval bonyolultabb ügy, mint ahogy én ábrázoltam. Ugyanis van még egy harmadik szereplő is, akiről eddig nemigen esett szó: a nagyvilág, amely engem feléjük taszított.
És őket énfelém: a függetlenség kivívása után – Indonézia 1950-ben, Marokkó 1956-ban lett független – mindkét ország eltökélten küzdött azért, hogy csatlakozzon a nagyvilághoz. Noha az Ázsia és Afrika gyarmati múltjának a felszámolása miatt végbement átrendeződések, amelyek a globális hatalmi viszonyokban, a kereskedelemben és a kulturális hovatartozások terén következtek be a negyvenes évek végétől a nyolcvanas évek elejéig, rengeteg aggódó figyelmet váltottak ki, a történtek valódi jelentőségét még mindig nem értékelik kellőképpen. Ha manapság van valami, amit forradalomnak nevezhetünk, nem csupán személyek és pozíciók átrendeződésének, ez a változás mindenképpen számot tarthat erre a névre, hiszen nem csupán átírta a térképet, hanem megváltoztatta maga a térkép – az ország – jelentését is. 1950-ben az ENSZ-nek ötvennyolc tagja volt, többségükben nyugati országok. 1980-ban százötvennyolc, többségükben nem nyugati országok.
Ebben az időközben történt – Ho, Nehru, Nkrumah, Moszadik és Szukarno illetve Mobutu, Marcos, Indira Gandhi, Khomeini és Szadat kora között –, hogy Indonézia és Marokkó, az első határozottan, a másik kissé óvatosabban, a nemzetközi élet színpadára lépett, minek következtében állampolgáraik, még a legpasszívabbak és a legkevésbé jól értesültek is különösen élesen érzékelték, hogy mi történik körülöttük, és mi forog kockán. A világban zajló események másképp festenek annak, akinek a hazája a bennük elfoglalt helye megerősítésén dolgozik, mint annak, akié még csak keresi a helyét.
Az olyan országokban, amelyek épp azon igyekeztek, hogy helyet találjanak maguknak a nagyvilágban, a megoldandó problémák szinte teljes egészében regionális, sőt szubregionális jellegűek voltak, a kontextus viszont ízig-vérig globális. A nagyhatalmak közötti feszültségek, a nagyhatalmi manőverek és a nagyhatalmak válságai szinte mindenhová beszüremkedtek, s a provinciális konfliktusokat nagyobb problémák összefüggésébe ágyazták bele, anélkül hogy maguk a konfliktusok ettől kevésbé provinciálissá váltak volna. Egyik esetben a koreai háború, Japán fellendülése és a vietnami háború, a másikban az algériai háború, az iszlám megújulása és az arab-izraeli konfliktus alkotta azt a környezetet, amelyben a nemzeti érdekek – Indonézia esetében Új-Guinea nyugati részének megszerzése 1963-ban és Kelet-Timor annektálása 1975-ben, Marokkó esetében a marokkói-algériai határvillongások 1963-ban illetve Nyugat-Szahara visszacsatolása 1971-ben (“zöld menet”) – érvényesítése történt.
A két ország – őket egészen más politikai szomszédságba soroló –“külügyekben” való részvételének regionális jellegét és a globális összefüggéseket, amelyek ezeket a szomszédságokat összekötik egymással, talán úgy világíthatjuk meg a leghatásosabban, ha egyszerűen táblázatba foglaljuk azokat a világtörténelmi eseményeket, amelyek az ötvenes, hatvanas és hetvenes években Indonéziában illetve akörül, Kelet- és Délkelet-Ázsiában, illetve Marokkóban és akörül, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten zajlottak (lásd a táblázatot).
Vannak persze olyan dolgok is, amelyek nem foglalhatók ilyen egyszerűen táblázatba, hiszen nem pusztán egyszeri események, hanem mindent átható realitások – pl. Japán villámgyors felemelkedése és a háború után magához tért Európába áramló vendégmunkások, az olaj veszedelmes varázsa és a zöld forradalom kétséges következményei. És mindkét esetben számolni kell, vagy legalábbis számolni kellett a legalapvetőbb, mindent átható realitással: a hidegháborúval. De ha csak egy futó pillantást vetünk a két kronológiára, még ha sematikusak is, jól láthatjuk, hogy a két ország – bár résztvevője (legtöbb esetben mellékes résztvevője) az egymással vetekedő nagyhatalmak csatározásainak – ezekben a csatározásokban eléggé különböző pontokon helyezkedik el. Ahogy a városaik, a nyelvük, a politikai és vallási stílusuk, úgy a nemzetközi életben betöltött szerepük is szemmel láthatóan különbözik egymástól.
 

Időpont Kelet- és Délkelet Ázsia Közel-Kelet és Észak-Afrika
1950-53 koreai háború
1954 Dienbienphu , a SEATO megalakulása
1954-62  algériai háború és a függetlenség kivívása
1955 bandungi értekezlet
1956  szuezi válság, Tunézia függetlenné válik
1957 Malajzia függetlenné válik
1958 regionális felkelések Szumátrán és Celebeszen Líbiában olajat találnak
1960  Mauritánia függetlenné válik
1961 az Egyesült Államok egyre nyíltabban avatkozik be Vietnam ügyeibe
1961-62 nyugat-új-guineai (nyugat-iriáni) válság
1963 létrejön a Maláj Szövetség
1963-66 “konfrontáció” Malajziával
1963-70  marokkói-algériai határvillongások
1964 a Tonkin-öböl határozat ; Kína atombombát robbant az amerikaiak kiürítik az egykori, 1950 óta fenntartott francia támaszpontokat Marokkóban
1965-66 Sikertelen puccskísérlet, tömegmészárlások, rendszerváltozás Ben Barka-ügy
1966 Kínában megkezdődik a kulturális forradalom
1967 megalakul a Délkelet-ázsiai Nemzetek Társulása (ASEAN)
1969  Kadhafi megdönti I. Idrisz hatalmát Líbiában
1971 véget ér a vietnami háború  első sikertelen puccskísérlet (Skhirat)
1972 Nixon Kínába látogat; Marcos elrendeli a statáriumot a Fülöp-szigeteken második sikertelen puccskísérlet (Kenitra)
1973  a Polisario megalakulása; a Jom Kippur-i/ramadáni háború
1975 Indonézia megszállja Kelet-Timort

Marokkótól, amely része az arab világnak is és Afrikának is (tagja az Arab Ligának és az Afrikai Egységszervezetnek), sőt Franciaországhoz és Spanyolországhoz is szoros kulturális kötelékek fűzik, radikálisan különböző érdekekkel rendelkező országok vártak lojalitást egyszerre. Csapatokat küldött az 1967-es és az 1973-as arab-izraeli háborúba, bár szerencsére elkéstek, így nem kellett aktívan részt venniük a háborúban, a hatvanas évek elején pedig az ENSZ-erőknek, akiknek a Kongó-Zaire-ban dúló polgárháború megfékezése volt a feladata. A rosszul meghúzott határok miatt kis híján fegyveres konfliktussal végződött a viszálya közvetlen szomszédjával, Algériával, amelynek hosszú függetlenségi harcát azelőtt erősen támogatta. Belpolitikája Franciaországba is átszivárgott, amikor egymással szövetkezett francia rendőrök és marokkói katonák Párizsban meggyilkolták a királlyal szemben álló vezető marokkói politikust. Miután Spanyolország Franco halálát követően kivonult a Nyugat-Szaharából, Marokkó saját területének nyilvánította, és azon nyomban háborúba kezdett a szaharai nacionalistákkal, amelynek következtében Marokkó szinte minden szomszédjától elszigetelődött, viszont egyre nagyobb függőségbe került a Nyugattól és a Közel-Kelet olajban gazdag királyságaitól. Az ötletszerűen politizáló, folytonos csatározásoktól sújtott ország az 1980-as évekre háromszorosan is vazallusállammá vált: súlyos elkötelezettségei voltak Mitterrand Franciaországa, Fahd Szaúd-Arábiája és Reagan Amerikája felé.
Indonéziát, amely az ázsiai földrész, Ausztrália és a csendes-óceáni szigetvilág között helyezkedik el, egy kulturálisan és etnikailag is teljesen vegyes térségben, nem annyira a szomszédai iránti különféle lojalitások összeegyeztethetetlensége gyötörte; partjait a világ jelentős ideológiai áramlatai ostromolták: a kommunizmus szovjet és kínai változata, az iszlám radikális és alkalmazkodó válfaja, a Harmadik Világ nacionalizmusa és a japán újmerkantilizmus. Mint Marokkónak, Indonéziának sem volt sok ideje, hogy rendet tegyen a háza táján. És mint Marokkó, Indonézia se tudta eközben elkerülni az erőszakot.
Indonézia vezetője 1965-ig a Harmadik Világban zajló forradalom hőskorszakának egyik legharsányabb hőse, a romantikus, lármás Sukarno volt, így az ország jóval viharosabban lépett a nemzetközi politika színterére, mint Marokkó a csendesebb, megfontoltabb II. Hasszán vezetésével. 1955-ben, öt évvel a hatalomra kerülése után Sukarno már a Harmadik Világ vezetőjének szerepére törekedett, amikor összehívta az első afrikai-ázsiai értekezletet Bandungban, amelyen huszonkilenc ország képviselői vettek részt – Csou En-laj és Nehru, Nasszer és U Nu, Szihanuk és Muhammad Ali. Amíg csak hatalmon volt, az országra mindvégig izgalmak vártak. Először nekilátott Nyugat-Új-Guinea bekebelezésének. (Átvette a holland vállalatokat, katonai akcióval fenyegetőzött, sőt színlelt támadást indított, majd végül Robert Kennedy és Ellsworth Bunker közvetítő tevékenységének köszönhetően sikerült annektálnia a területet.) Majd megpróbálta megakadályozni Malajzia létrejöttét, mely szerinte “a brit kolonializmus új formája” – “eltiprásával” fenyegetőzött, majd kilépett az ENSZ-ből, miközben a Biztonsági Tanács tagja volt, és kiutasította a dzsakartai brit követség munkatársait. Aztán ott volt az “irányított demokrácia”, az Indonéz Kommunista Párt kis híján hatalomra jutása, és végül a lázadás, amely megsemmisítette mindkettőt.
Miután 1966-ban Suharto került Sukarno helyébe, a helyzet kissé lecsillapodott. A Malajziával való konfrontációnak vége szakadt, Indonézia ismét belépett az ENSZ-be, azokat a kommunista vezetőket, akik nem pusztultak el és nem emigráltak a megtorlások idején, bebörtönözték vagy kivégezték, a térség diplomáciájában a higgadtabb Délkelet-ázsiai Nemzetek Társulása váltotta fel a duhaj afro-ázsiai mozgalmat, Hollandiával is helyreállt a baráti viszony, s a külföldi segélyek és befektetések is ismét áramlani kezdtek. Ám 1975-ben ismét feszültté vált a helyzet. A lisszaboni puccs után Portugália kivonult minigyarmatáról, Timor szigetének a keleti részéről, ami a timori nacionalizmus fellángolásához vezetett. Ekkor az indonéz hadsereg megszállta a szigetet, hogy leverje a zavargásokat. Hatalmas nemzetközi felzúdulás következett, különösen a Harmadik Világ és a vasfüggönyön belüli országok tiltakoztak, s az ENSZ végül határozatban követelte, hogy Indonézia haladéktalanul vonuljon ki. Az amerikaiak, japánok és nyugat-európaiak támogatását élvező Indonézia azonban hajthatatlan maradt. Bár az ország a hidegháborúban formálisan semleges maradt, a politikai mérleg nyelve 1980-ra már ugyanolyan nyilvánvalóan billent a Nyugat, mint Sukarno idején a Kelet felé.

Fölösleges tovább szaporítani a részleteket. Ennyi épp elég ahhoz, hogy kimondjuk: a terepkutatás az efféle időkben és efféle helyeken nem abból áll, hogy a magunkkal hozott kulturális poggyásztól tökéletesen megszabadulva, kötődésektől és határozott alaktól mentesen belépünk egy számunkra idegen életmódba. Nem: az életünk története ilyenkor egyszerre két szálon fut.
Az egyik szál arról szól, hogy az antropológus mellékszereplőként lép az adott helyi színtérre, mint kissé fura, de ártalmatlan figura, tényeket gyűjtögető és rendezgető, ünnepélyes megfigyelő. A másik szál kevésbé ismert, mivel erről ritkán szól a fáma: ebben a történetben az antropológus igyekezete arra irányul, hogy fenntartsa ennek az erősen redukált és specializált personának a látszatát a világpolitika áramlatai és ellenáramlatai közepette – a hegemónia megszerzéséért folytatott, széles körű vagy jól behatárolható, múlékony vagy állandó harcok közepette. Ezek a harcok – ahogy az én kis sztorijaim remélhetőleg jól illusztrálják – az olyan rámenős, olykor elbizakodott, néha igen ambiciózus országokban, mint Indonézia és Marokkó, gyakorlatilag mindenre kiterjednek. A szputnyikok, a külföldön lévő katonai bázisok, a diplomáciai kalandok, a nemzetközi konferenciák, a segélymissziók és a kulturális kölcsönhatások korántsem csupán külsődleges járulékai mindannak, amit az antropológus Baliban, Acehben, Marrakesben vagy a Középső-Atlaszban talál, hanem alapvető részei. Hiába határozzuk el, hogy teljesen elszigeteljük magunkat a kozmopolita vonatkozásoktól és minden érdeklődésünkkel hermetikusan elzárt kontextusok felé fordulunk: ezek a vonatkozások mindenhová követni fognak. A kontextusok keretei szétfeszülnek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu