FRANKFURT/ODER – A háború utáni korszakban, a hidegháború idején nehéz volt Európát mint egészet áttekinteni. Megvoltak a fehér foltjai, a hallgatás zónái. Mindenki ápolta a saját halottainak emlékét, és megfeledkezett a mások halottairól. Id?nként a saját halottakról is kínos volt beszélni.
A beszédet megmérgezték az ellenségeskedések, kölcsönös vádaskodások, bizonyos b?nök felrovása egymásnak, még miel?tt egyáltalán elmondták volna az egész történetet. Úgy látszott, hogy 1989 ennek véget vet. Európa kapott egy második esélyt. Az egész áldatlan történet ott hevert a szemünk el?tt, osztatlanul, zavarba ejt?en, hogy az ember lélegzete elállt. Elkezdhettük elmondani a történetet, az egészet, minden önigazolási és kioktatási kényszer nélkül. Azt hittük. Ha az el?zetéssel foglalkozó központ, egy „Zentrum gegen Vertreibung“ létrehozásáról folyó vitákat figyeljük, az embernek az lesz a benyomása: azon vagyunk, hogy szükségtelenül eljátsszuk az 1989-ben megnyílt lehet?ségeket.

Régi játék, új játék
Egy ilyen központ kialakítására az Elűzöttek Szövetségének elnöke, Erika Steinbach által 2000 szeptemberében létrehozott alapítvány adta az ösztönzést, amely minden nyilvános tisztázás előtt úgy határozott, hogy emlékhelyekből, múzeumból és dokumentációból álló komplexumot hoznak létre, mégpedig berlini székhellyel.
A koncepció nyilvános megbeszélésére csak akkor került sor, miután már elfogadták. Élesen lépett fel ezzel a tervvel szemben Markus Meckel SPD-képviselő, és ragaszkodott ahhoz, hogy a centrum határozottan európai irányultságú legyen, bármit jelentsen is ez, mégpedig wroclawi székhellyel. Ezt a kezdeményezést számos prominens lengyel és német politikus, értelmiségi és tudós támogatja. A vitának nem volna jelentősége, ha csupán magánkezdeményezésről volna szó. Bárki alapíthat és felállíthat központokat, emlékműveket és figyelmeztető létesítményeket, amikor kedve tartja. De a  „Zentrum gegen Vertreibungen” alapítványa állami támogatást és közpénzeket igyekszik szerezni, és amit ez ügyben elérnek, a szomszédainkhoz fűződő viszonyunkat is érinti, amit senkinek nincs joga kockára tenni. Ha ilyesfajta tervekről van szó, az mindig a meghatározás és értelmezés felségjogán, végső soron személyes és intézményes hatalmi viszonyokon múlik.
Jelenleg minden patthelyzetre utal. Az alternatívák azonban nem a „nemzeti” és az „európai” szempontok, „az áldozatokról való megemlékezés” vagy „az áldozatok semmibevevése”, „berlini székhely” vagy „wroclawi székhely” között húzódnak. Ezek hamis frontok. A nyilvánosságnak, amely tanulhatott a berlini Holocaust-emlékmű körüli vitából, módjában áll, hogy egyet visszalépjen, és újragondolja az esetet. Senkinek nincs joga ultimátumokat adni vagy nyomást gyakorolni. A kellemetlen helyzet, amelyet Frau Steinbach intranzigens magatartásával és kierőszakolt eljárásával teremtett, nem hagyja magát egykönnyen feloldani, különösen nem Markus Meckel védekező akciójával.

Megváltozott Európa
Tulajdonképpen alkalmas a helyzet Európában az olyan kínos kérdések kezelésére, mint a kényszerű emigrációk európai története. Európának a volt vasfüggöny mindkét oldalán csak jót tesz a horizont megnyitása és kiszélesítése. Az emberek járják a maguk útját. Felkeresnek olyan vidékeket, amelyeket azelőtt csak hallomásból ismertek, vagy családi fotóalbumokban láttak. Szabad  Breslaut mondani, ha az ember Wroclawba utazik, anélkül hogy rásütnék a revizionizmus bélyegét. Új érdeklődés irányul a határokon túlra, anélkül hogy ezzel megkérdőjelezné a határokat. Olyan, mintha mindenkinek elege volna a régi vitából, hogy kinek van igaza, és ki mit vet a másik szemére. Olyan, mintha mindazok után, ami történt, valahogy kvittek volnánk. Különben is 2004 és nem 1945 Európája van napirenden. Fiatal emberek egész nemzedéke indul el, semmilyen téma nem marad ki. A megrögzötten nyugati Európa kezdi felfedezni, ami hosszú ideig nem volt a látóterében: a sokféle nép, sokféle nyelv, kultúra és felekezet világát, egy jóval a nemzetiszocialista és kommunista tervezés és provincializálódás előtti Európát. Európa fölkeresi városait, tájait, temetőit, csatatereit, börtöneit, régi kolostorait, templomait, piactereit. Európa kezd beszélni tanulni a sötétebb fejezeteiről. Cseh történészek, mint Tomas Stanek és Jaroslav Kucera, írnak a németek kitelepítéséről, Detlef Brandes és Philipp Ther komoly tanulmányokkal álltak elő, amelyek ezt az áttelepítési históriát más fénybe helyezik, Hans Lemberg és Wlodziemierz Borodziej együtt impozáns forrásmunkákat adtak ki a németek elűzéséről Lengyelországból. Litvániában, Észtországban és Lettországban kutatóközpontokat hoztak létre a kényszerdeportálások és a népirtás feltárására.
Több mint egy évtizede dolgoznak orosz történészek szovjet népcsoportok sztálini időkbeli kollektív deportálásának történetén. A kitelepítettek sorsával foglalkozik Günter Grass, írók a középkorú és a fiatalabb nemzedékből, a televízió is. A „Vissza a gyökerekhez!”-mozgalom, a megfelelő infrastruktúrával és irodalommal, kezdi a turizmus önálló ágává kinőni magát. Mindenütt találkozni vele Európa keleti felében: Niddenben és Zoppotban (Sopot), Ratiborban és Budweisban (Budejovice), Kazahsztánban és Besszarábiában. Hatalmas a hozzáférhető anyag mindenki számára, akit érdekel: Theodor Schieder megrendítő dokumentációja a németek elűzetéséről Kelet-Közép-Európából jó áron új kiadásban kapható a „Moderne Antiquariat”-ban. Götz Aly és utána mások is tematizálták a zsidók meggyilkolása és az „etnikai tisztogatás”, a népirtás és a kényszermigráció összefüggését, és végre összehoztak két, eddig csak magában kutatott területet. Mindez hozzátartozik ahhoz, hogy Európa új képet alakítson ki önmagáról: a népirtásig menően erőszakos, az etnikai homogenitás megszállottja. Ez a folyamat, ahogy a volt Jugoszláviában zajló háborúk az 1990-es években megmutatták, még nem ért véget.
A menekülők szekérsorait ábrázoló régi képek új megvilágításba kerültek. Az érdeklődés hiányáról tehát nem lehet panaszkodni. A régi baloldal közönye elmúlt az elűzöttek sorsa iránti saját ijesztő részvétlenségünk láttán. A régi reflex: „elűzöttek = revansizmus“, hatályon kívül helyeződött. Az emberek kezdtek odafigyelni, és egy olyan szálat követni, amely sokszor a saját családjukig vezetett. Egyesek ezt az időszakot is átaludták: a Deutsche Forschungsgemeinschaft (Német Tudományos Társaság) például, amely leállította a témával kapcsolatos kutatásokat; vagy egyes funkcionáriusok a régi határ mindkét oldalán, akik az ellenérzésekkel játszani akarnak és választásokat nyerni; vagy a régi szövetségi köztársaság állagmegőrzői, akik nem képesek megválni ősbalos vagy ősjobbos világlátásuktól. De egészében véve a lelki fegyverletétel – mindkét részről – elég messzire jutott.
Itt lett volna az ideje, hogy az elűzöttek szövetségei is úgy szólaljanak meg, hogy abból kiderüljön, ők is elérkeztek az 1989 utáni korszakba: csak egyetlen szót kellett volna szólni arról, hogy ők is hozzájárultak a bel- és külpolitikai légkör mérgezéséhez az Új Keleti Politika időszakában, csak egyetlen szót, amely eloszlatott volna minden kétértelműséget a háború utáni európai határokhoz való viszonyulásukból. Mennyire másképp festene ma a vita az elűzetéssel foglalkozó „Központ” körül, ha ez a szó elhangzott volna. Mindeddig nem hangzott el.

A „Központon” innen
Az arra vonatkozó megfontolások, hogy mit volna időszerű tenni annak érdekében, hogy visszahozzuk a kitelepítés tapasztalatainak emlékét és emlékezetét a német társadalomba, nem vezetnek automatikusan egy olyan „Zentrum gegen Vertreibung“ megalapításához, ahogy ez az alapítványi indítványban szerepel. A feladat átfogóbb annál, hogysem egy ilyen központ el tudja végezni. Ehhez néhány szempont:

El?ször is: A németek kitelepítésének és el?zésének története a németek egyik súlyos tapasztalata a 20. században. Ez a tapasztalat nem oldódik fel egy általános európai tapasztalatban. Együtt járt az állam egy nagy területének elvesztésével, a teljes összeomlással, annak elvesztésével, amit „Deutscher Osten“-nek hívtak, a „német Kelet”-nek. Ez a katasztrófa olyannyira centrális a németek történelmének felidézésében, mint a zsidók meggyilkolása vagy a német háború a keleti fronton.
Ezt a történetet nem szabad kitelepíteni, a nemzeti narratíva centrumába tartozik. Tehát: nincs Német Történeti Múzeum a Birodalom keleti területei elvesztésének feldolgozása nélkül, annak ábrázolása nélkül, hogy mi volt a „német Kelet”, a menekülés és az el?zetés ábrázolása nélkül. Az olyan német történetírás, amely eltüntetné ezeket a tapasztalatokat, olyan hamis és komolytalan volna, mint az olyan, amelyik elhallgatná a holokausztot. Ahogy semmi alapja annak, hogy a német keleti területek vesztesége csak az onnan menekülteket terhelje, úgy nincs alapja annak sem, hogy ennek a veszteségnek a feldolgozását egyedül rájuk bízzák. A „normálnémeteknek” végre szembe kell nézniük ezzel az eltüntetett, elfojtott történelemmel, ahelyett hogy áthárítanák az egykori menekültekre. Ezt megtenni talán nehezebb, mint sokan gondolnák: a problémának nincs modern megközelítése, mert a téma túl sokáig hevert az akták között, mint megporosodott, elavult história. Siettetés, er?ltetés, nyomásgyakorlás itt csak zavart okoz. Mivel az elmúlt évtizedben a szakemberek Lengyel- és Csehországban fontos új munkákat tettek közzé, magától értet?dik, hogy az ? szaktudásuk bevonása nélkül elképzelhetetlen volna egy ilyen bemutatás. Azonnal el lehet kezdeni a munkát ezen a témán. Jelenleg éppen átalakítják a Haus der Deutschen Geschichte (a Német Történelem Háza) állandó kiállításának alapkoncepcióját, a Haus der Deutschen Geschichte bonni épületében belátható id?n belül bemutatnak egy kiállítást a németek menekülésér?l és el?zetésér?l.
Azon is érdemes volna gondolkodni, hogy a menekültek integrációjának speciális keletnémet tapasztalatait, ami sok tekintetben másként alakult, mint a nyugatnémet, nem kéne-e különválasztva és külön helyen – Görlitzben talán – feldolgozni. Ott mindenesetre nagyon sok a behoznivaló.

Másodszor: Id?közben köztudottá vált, hogy a kényszermigrációk, népességmozgatások és etnikai tisztogatások, egész társadalmi csoportok deportálásával együtt  40-60 millió embert érintettek a 20. századi Európában. Ennek az „európai tolatópályaudvarnak” a kutatása és bemutatása a 40-50-es évekb?l származó korai munkák után – Eugene Kulischer és Joseph Schechtmann kutatásai után – csak a 80-90-es években kezd?dött újra. Ebben hatalmas munka vár egy egész nemzedékre.
Id?közben sok kétoldalú és terepkutatás indult meg, de az volna a legf?bb nyereség, ha a nemzeti történetek összeadódásán túl sikerülne szemügyre venni „az európai kitelepítési komplexus” tényleges kölcsönhatásait. Egy ilyen munkát a már meglév? és az újonnan alapítandó tudományos intézeteknek és együttm?köd? munkacsoportoknak kellene magukra vállalniuk. Egy ilyen intézet programját – amelyet hívhatnának Marion-Gräfin-Dönhoff-Zentrumnak, Eugen-Kulischer-Institutnak vagy Wenzel-Jaksch-Hausnak – nem nehéz megadni. Egyébként már rég itt lett volna az ideje, hogy az Európa Tanács valamelyik nagy kiállítási projektje foglalkozzék egy ilyen témával. Egy ilyen kiállítás csak nemzetközi vállalkozásként volna elképzelhet?.

Harmadszor: A figyelmeztet? emlékm? kérdéséhez. Igen, kell, hogy legyenek olyan helyek, ahol megemlékeznek az ártatlanul elpusztultakról. Eljött ennek is az ideje, hiszen az el?zöttekb?l rég helybeliek lettek. Talán vannak olyan helyek, ahol van ennek értelme, ahol van valami autentikus kapcsolódás a reprezentációs kötelességekt?l és nyilvános rituáléktól eltekintve. A gyász és az emlékezés egyéni és bens?séges dolog, nem inszcenírozás kérdése. A ma meglev? figyelmeztet? emlékm?vek – mint például az örök láng a berlini Theodor-Heuss-Platzon – elhanyagoltak, túlságosan félrees?ek, röviden: nem felelnek meg a rendeltetésüknek. De nem lesz egyszer? a vitában d?l?re jutni arról, hogy hol álljon, és hogy nézzen ki egy ilyen emlékm?, német földön nem könny? autentikus helyet találni (a Schloss Cecilienhof Potsdamban mint a potsdami szerz?dés „rendezett és humánus áttelepítést” megpecsétel? XIII. cikkelyének keletkezési helye csak a fináléját, nem a kezdetét jelzi ennek az egész szörny? históriának).

Negyedszer:  Nincs egyetlen olyan hely sem, amelyet eleve megilletne az a kiváltság, hogy az európai kitelepítések történetének egészét mindenestül reprezentálja – sem Berlin, sem Wroclaw/Breslau, sem bármely más hely. Túlvállalás volna, ha egyetlen centrum venné magára, hogy olyan méltó és méltányos képet adjon, amelyben mindenki más is magára ismerhetne. Itt az egyik nem helyettesítheti a másikat. Az el?zések nációk ellen irányultak, nem „az európaiak” ellen, hanem a németek vagy lengyelek vagy magyarok vagy zsidók ellen. Európa elég er?s, ki fogja bírni ezt a sok történetet, a legszörny?bbekkel együtt.

Ötödször: a kitelepítés tapasztalataira vonatkozó tudás reintegrálására a legmegfelel?bb színteret az érintett helyek jelentik, azaz ahonnan el?zettek és ahova érkeztek, a régi szül?föld és az új haza adott helyei. Ezen a síkon ment végbe az „Unmixing“, a gyökerek kiszakítása, az életvilágok fájdalmas felszámolása, ezen a síkon játszódott a letelepedés, az otthonra találás, egy új életvilág kiépítésének folyamata is. Így jött létre múzeumok, klubok, könyvtárak egész nagy hálózata. Másrészt vannak olyan származási helyek, amelyek maguk is megérkezési helyekké váltak más menekültek  – mint a lengyel határvidékr?l (Kresy) nyugatra áttelepítettek – számára, akik meg a saját emlékeiket hozták magukkal, de alig van anyaguk ahhoz, hogy a vidék, a hely „korábbi”, azaz 1945 el?tti történetét dokumentálni tudják. Az azel?tt és azután, a régi és az új haza közötti szakadék áthidalását az emlékek és a tudás átadása és cseréje jelenthetné. Az el?zetés és a szakítás helyei az újbóli összekapcsolódás helyeivé válhatnának, talán a határokon és szakításokon átível? kontinuuitás megteremtésének helyeivé. Spontánul már jó ideje ebbe az irányba halad a dolog. A hazájukból el?zöttek és az utódaik közül is sokan, akik tudni akarják, honnan jönnek, odautaznak, segítenek a templomok, temet?k, könyvtárak helyreállításában. Ezek mind – például Kant szobra a kalinyingrádi Albertina el?tt, a felújított Friedenskirche a sziléziai Jauerben – reléállomások egy újra összeilleszked? Európában. Ez nem valamiféle centrumon múlik, hanem az emberek saját kezdeményezésén.

Summa summárum:  A vitának nem volna szabad félrecsúsznia az „európai” vagy „nemzeti” hamis alternatívájába. A fenti megfontolások ceterum censeója így hangzik: egy ilyen fontos ügyben engedjük meg magunknak, hogy megnyissuk róla a vitát, ahelyett hogy elsietve lezártnak nyilvánítanánk.

Bibliográfia

SCHLÖGEL, Karl
„Két kelet-európai város”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Határátkelés.
Eydtkuhnen, avagy a vasfüggöny eredete”
Magyar Lettre Internationale, 35

„Az Oderáról”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Nagyvárosi korridor, régiók és vidékek Kelet-Közép-Európában”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Nagyvárad, avagy az egyidejűség csodái”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Az orosz Néva-expressz”
Magyar Lettre Internationale, 49

GRASS, Günther
„A német kultúrnemzetr?l”
Magyar Lettre Internationale, 45

WAGNER, Richard
„A történelem visszatérése a német tartományokba”
Magyar Lettre Internationale, 22

ZAGAJEWSKI, Adam
„Két város”
Magyar Lettre Internationale, 24

BIENEK, Horst
„Egy sziléziai kisváros a századelőn”
Magyar Lettre Internationale, 24

HAUPT, Zygmunt
„Lili Marlene”
Magyar Lettre Internationale, 31

CHWIN, Stefan
„Gdanskról”
Magyar Lettre Internationale, 39

Mert én német vagyok
Jelenkor, 2000

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu