Gyermekkorom könyvet és kenyeret csókolgatva telt.
Az volt ugyanis a szokás, hogy ha valamelyikünk kezéből véletlenül
kiesett egy könyv vagy egy „csapáti” (a vajjal kent, háromszög alakúra
szelt kovászos kenyeret nevezik így), akkor a vétkesnek nemcsak fel kellett
vennie a földről, hanem meg is kellett csókolnia az elejtett könyvet vagy
kenyérszeletet, mintegy bocsánatképpen az ellene elkövetett otromba tiszteletlenség
miatt. Mivel pedig ugyanolyan figyelmetlen és lyukasmarkú voltam én is,
akár a legtöbb kiskölyök, ebből kifolyólag gyerekkoromban nagy számú vajas
kenyeret és tekintélyes mennyiségű könyvet volt szerencsém elejteni - így
tehát mindkettőnek a csókolgatásából is rendesen kivehettem a részem.
Indiában egyes hívők a szentkönyveket szokták csókolgatni; így volt
ez régen, és így van ma is. Mi azonban nem válogattunk: mindent megcsókoltunk,
a szótáraktól kezdve a földrajzkönyveken át Enid Blyton regényeiig és a
Superman füzetekig, mindent. Nagy valószínűséggel még a telefonkönyvet
is megcsókoltam volna, ha éppen az esik ki a kezemből egyszer.
Mindez jóval azelőtt történt, mielőtt még a lányok csókját megismertem.
Azt is mondhatnám - és volna benne némi igazság (már amennyire igazság
az, amit egy író írhat) -, hogy miután a lányokat kezdtem el csókolgatni,
a vajas kenyérhez és a könyvekhez fűződő intim viszonyom némileg veszített
izgalmából. De az ember sohasem felejti el az első szerelmét...
A kenyér és a könyv: a testi és a szellemi táplálék. Mi más érdemelne
több tiszteletet, sőt, több szeretetet e kettőnél?
Mindig is megrázó élmény volt számomra olyan emberrel találkozni, akit
a könyvek teljesen hidegen hagynak, és aki megvetően semmibe veszi az olvasás
és az írás aktusát. Az embert mindig megdöbbenti, ha a szerelmét mások
nem látják annyira vonzónak, mint ő. Jómagam az életem során minden könyv
közül a regényeket szerettem a leginkább; az utóbbi tizenkét hónapban viszont
kénytelen voltam folyamatosan azzal szembesülni, hogy sok millió embertársam
szemében a regények teljesen haszontalan és értéktelen dolgot jelentenek.
Tanúi lehettünk annak, micsoda elszánt támadásokat lehet intézni egy irodalmi
mű ellen. Mivel pedig ezek a támadások egyben a regényírás lényege ellen
is irányultak, ráadásul elképesztő kegyetlenséggel, ezért immár elkerülhetetlenné
vált, hogy újból kifejtsük, mi is az, ami az irodalom művészetében a legbecsesebb
kell, hogy legyen az emberiség számára. Ily módon tehát a támadásokra nem
egy ellentámadással válaszolunk, hanem szerelmi vallomással.
A szerelem sok esetben feltétlen odaadással párosul. A szerelmes ember
vakbuzgósága azonban különbözik az Igaz Hívőétől, hiszen nincs neki militáns
jellege. Könnyen elképzelhető, hogy meglepetést, mi több, döbbenetet kelt
bennem, ha valaki egészen másként értékel egy adott könyvet vagy műalkotást
vagy akár egy adott személyt; az is lehetséges, hogy az illetőt megpróbálom
talán jobb belátásra bírni; végül azonban el tudom majd fogadni, hogy az
ő ízlése és a vonzalmai egyedül őreá tartoznak, és nekem ebbe semmi beleszólásom
nem lehet. Az Igaz Hívőtől viszont hiába várnánk hasonló józanságot és
belátást. Az Igaz Hívő úgy véli, csakis neki lehet igaza; aki pedig más
állásponton van, az szükségképpen téved. Az Igaz Hívő mindenáron, akár
erő alkalmazásával is meg akar téríteni mindenki mást; ha ez végül mégsem
sikerül neki, akkor megvetően a hitetlenség bélyegét süti a többiekre.
A szerelem nem feltétlenül vak. A vallás viszont, jellegéből adódóan
a sötétben tapogatózik, ezért „vaktában” cselekszik.
Az előadás címében szereplő kérdést többnyire akkor szokták megütközve,
rémülten felvetni, amikor a kérdező számára fontos személyhez, eszméhez,
értékhez vagy területhez másvalaki tekintélyrombolóan merészel viszonyulni.
Micsoda? Még hogy fehér krikettlabdát használjanak az éjszakai krikettezéshez?
Még hogy nőket pappá szenteljenek? Még hogy japán üzletemberek vegyék át
a Rolls-Royce gyárat? Hát már semmi se szent?
A legutóbbi időkig úgy gondoltam, hogy a kérdésre tudom a helyes választ.
A válaszom az volt, hogy nem.
Önmagában véve és magától értetődően még semmi sem szent, mondtam volna
korábban. Bizonyos eszméket, szövegeket vagy személyeket szakrálissá lehet
ugyan nyilvánítani (a szó a latin sacrare igéből származik, melynek jelentése
„sérthetetlenné tesz”), ám annak ellenére, hogy a felszentelt dolgok maguk
is arra törekszenek, hogy megőrizzék és kiterjesszék az abszolút érvényüket,
a felszentelés aktusa valójában mégiscsak egy történelmi esemény - vagyis
olyan aktus, amely számos kényszerítő körülmény, hatás és ellenhatás bonyolult
viszonyából születik meg egy adott történelmi időpontban. Márpedig a történelmi
eseményeket újra és újra megkérdőjelezésnek, dekonstruálásnak kell alávetnünk,
és ha valamelyiket elavultnak találjuk, túl kell lépnünk rajta. Tisztelni
a szentségeket nem más, mint megmeredni a hatásuk alatt. Lett légyen szó
bármelyik kultúrkörről is, a szakralitás eszméje egyike a legmaradibb képzeteknek,
ugyanis azt várja el tőlünk, hogy más eszméket - mint például a Bizonytalanság,
a Haladás, a Változás eszméje - egész egyszerűen bűnnek tekintsünk.
Az elavult eszmék meghaladására vonatkozóan hadd említsek egy ismert
példát: nem olyan régen még azt mondtam magamról, hogy az Isten halála
utáni korban élek. Egy amerikai regényíró és kritikus, William H. Gass
pedig a következőket mondta Isten haláláról, még 1984-ben: „Isten halála
nemcsak azt a felismerést jelképezi, hogy istenek soha nem is léteztek,
hanem azt a nézetet is, hogy az istenekbe vetett hit immár irracionális
módon sem tartható fenn, mivel sem az értelem, sem pedig a kor ízlése és
vérmérséklete nem tűri ezt meg. A hit persze továbbra is fennmarad még,
de már csak úgy, ahogy az asztrológia vagy az a meggyőződés, hogy a föld
korong alakú.” Megjegyzem, jómagam nem vagyok teljesen kibékülve eme nekrológ
magabiztos érzéketlenségével. Számomra tudniillik mindig is nyilvánvaló
volt, hogy Isten csak egyes földrészeken halhat meg, míg másutt - mondjuk
Indiában - tovább él és virul, ezerféle módon, ezerféle formában. Amikor
tehát azt mondom, hogy az Isten halála utáni korban élek, akkor Isten halálát
csak egy szűkebb, mintegy „személyre szabott” értelemben használom. Vagyis,
Isten az én számomra szűnt meg létezni sok-sok évvel ezelőtt, és ennek
eredményeképpen vettem az irányt azok felé a nagy alkotói lehetőségek felé,
melyeket a szürrealizmus, a modernizmus valamint az utánuk következő filozófiák
és esztétikák tartogattak, melyek mind abból a felismerésből születtek,
amit Marx a következőképpen fogalmazott meg: „minden szilárd dolog semmivé
foszlik”.
Mindazonáltal soha nem gondoltam, hogy a valláson kívüliségem, vagy
helyesebben a vallás utániságom miatt valamiképpen összetűzésbe kellene
kerülnöm a hittel. Hiszen éppen azért tettem kísérletet egy olyan regényforma
kialakítására, amelyben megfér egymás mellett a csodás és a hétköznapi,
mert beláttam, hogy amennyiben az ember hiteles irodalmi portrét kíván
nyújtani korunkról, úgy mind a szent, mind pedig a profán képzeteket figyelembe
kell vennie, lehetőleg minden előítélettől mentesen.
Valahogy úgy képzeltem, hogy a legvilágiasabb szemléletű szerzőnek
is képesnek kell lennie arra, hogy jóindulattal és megértéssel rajzoljon
meg egy vakbuzgó hívőt. A hitetlenséget pedig soha nem állt szándékomban
totemizálni, azaz valami olyasféle bálvánnyá emelni, amelyért érdemes volna
háborút indítani.
Most viszont a világról alkotott felfogásom teljes egészében ostrom
alatt áll. Egyrészt tehát kötelességemnek érzem megvédeni az irodalomnak
azon előfeltevéseit és módszereit, amelyekről eddig azt hittem, hogy a
szabad emberek számára teljesen nyilvánvalóak, az elnyomás alatt élők pedig
nap mint nap küzdenek értük. Másrészt viszont kénytelen vagyok ezzel egy
időben olyan kérdéseket is feltenni magamnak, melyekről elismerem, hogy
némileg elbizonytalanítanak.
Mégis van tehát olyasvalami, amit szentnek és sérthetetlennek tartok?
Vajon csakugyan kész volnék felszentelni a képzelet abszolút szabadságának
eszméjét, és vele együtt a Világról, a Szövegről és a Jóról alkotott képzeteimet
is? Valóban egyfajta „profán fundamentalizmus” volna ez tehát a részemről,
ahogy újabban a hitvédők nevezik? Ha pedig így volna, akkor vajon el kellene-e
fogadnom azt a feltevést is, hogy ez a profán fundamentalizmus ugyanolyan
visszaélésekhez, túlkapásokhoz és elnyomásokhoz vezethet, mint korábban
a vallási törvények?
Megfér egymás mellett a csodás és a hétköznapi
A felmerülő kérdések megvizsgálására a lehető legmegfelelőbb alkalmat
kínálja egy olyan előadás, amelynek apropója a Herbert Readre való emlékezés;
megtisztelve érzem magam, hogy a meghívottak között lehetek. Herbert Read
- a modernista és a szürrealista mozgalom egyik legfontosabb brit szószólójaként
- kiemelkedő képviselője volt mindannak a kulturális értéknek, amely hozzám
is igen közel áll. „A művészet sohasem toporoghat egy helyben - írja. –
A művészet csak örökké változva maradhat az, ami.” Ezt ugyanígy gondolom
én is. Történelembe ágyazottsága révén a művészet szintén a történelmi
események alárendeltje. Másrészt viszont a művészet olyasvalami is egyben,
ami részben ezekről a történelmi eseményekről szól; folyamatosan kell tehát
törekednie arra, hogy mind újabb és újabb módon reflektáljon egy örökké
megújuló világra. Semelyik esztétikai elv sem tekinthető maradandónak,
hacsak nem az, amelynek alapja éppen a változás, a metamorfózis, vagy (politikai
szóhasználattal élve) a „permanens forradalom”.
Remélem, elnézik nekem, ha ezúttal külön is hangsúlyozom, hogy a ma
esti távolmaradásom kiválóan példázza azt a harcot, amely a fentebb kifejtett
elgondolások, valamint a vallási kinyilatkoztatások örökérvényű igazságai
között folyik. A hiányzás miatt szíves elnézésüket kérem. Az igazság az,
hogy megkérdeztem a tisztelt védelmezőimet, mit szólnának ahhoz, ha az
előadást személyesen tartanám meg. A válasz nagyjából a következő volt:
„Valóban ezt érdemelnénk?” Sajnálattal bár, de tudomásul kellett vennem
a célzást.
Kínkeserves dolog az, hogy még egy ilyen alkalom erejéig sem térhetek
vissza a korábbi életmódomhoz. Mindazonáltal szeretném most megköszönni
Harold Pinternek - még ha ennek most a saját szájából kell is elhangoznia
-, hogy jelenleg helyettesít engem. [A szerző kényszerű távolmaradása miatt
a szöveget Harold Pinter olvasta fel a konferencián. - a szerk.] Egyébként
ez a helyzet akár még valamiféle profán kinyilatkoztatásként is felfogható:
valakihez igen rejtélyes módon eljut Valahonnan - fentről vagy lentről?
esetleg a Scotland Yardtól? - egy Szöveg, hogy ez a valaki azután kihirdesse
a tartalmát az emberek előtt...
Több mint húsz évvel ezelőtt Arthur Koestler ugyanebben a teremben
tartott előadást, melyen sok más hallgatóval együtt én is jelen lehettem.
Koestler azt a tézisét ismertette, miszerint az agresszivitás legfőbb motivációját
nem a területszerzés képezi, hanem a nyelv. Amikor ugyanis a nyelv eléri
azt a fejlettségi szintet, amelyen az elvont fogalmak kifejezése is lehetséges,
máris hozzájutott egyben a totemizáláshoz szükséges hatalomhoz is. Márpedig
attól kezdve, hogy az emberek elkezdenek totemeket állítani, készen állnak
hadakozni is értük. (Elnézést kérek Koestler szellemétől. Amikor a szavait
idézem, öregedő memóriámra kell hagyatkoznom, ez pedig nem igazán megbízható
támpont...)
Elméletét bizonyítandó, Koestler két majomtörzsre hivatkozott, melyek
élőhelye, ha jól emlékszem, Japán valamely északi szigete volt. Ez a két
törzs egymás közeli szomszédságában élt egy folyó menti erdőben, és mindkettő
- teljesen szokványos módon - banánnal táplálkozott. Az egyik törzs tagjai
azonban egy idő után, ki tudja miért, rászoktak arra, hogy a banánjukat
evés előtt megmossák a folyóvízben, a másik törzs tagjai viszont továbbra
is mosatlanul fogyasztották étküket. Ennek ellenére a két törzs civakodás
nélkül, elégedetten élt egymás mellett ezután is. Hogy miért? Hát azért,
mondta Koestler, mert a nyelvük túl kezdetleges volt ahhoz, hogy totemizálja
akár a banánmosás, akár a mosatlan banánevés aktusát. Ha fejlettebb nyelv
állt volna a rendelkezésükre, a mosott vagy a mosatlan banánt egyaránt
felszentelhették volna, vallásuk kulcsfontosságú szimbólumává megtéve őket,
azután pedig máris következhetett volna - bizony! - a szent háború.
Ekkor a hallgatóság soraiból felállt egy fiatalember, s egy kérdést
intézett Koestlerhez. Annak, hogy a két törzs nem kezdett harcolni egymással,
talán az volt az igazi oka, hogy elegendő banán volt az erdőben mindkettő
részére. Koestler erre nagyon begurult. Válaszra sem méltatta a hatásvadász,
marxista okoskodást. Bizonyos tekintetben persze igaza volt. Ő és a fiatalember
ugyanis két különböző nyelvet használt, és ez a kétféle nyelvhasználat
hadban állt egymással. Ráadásul a nézeteltérésük éppen Koestler tételét
igazolja. Ha ugyanis Koestlert banánmosónak tekintenénk, a fiatalembert
pedig mosatlan-banán-evőnek, akkor kénytelenek volnánk belátni, hogy kettejük
eltérő, a japán majomtörzsekénél fejlettebb nyelvi képessége valóban totemizáláshoz
vezetett. Mind a kettejüknek megvolt a maga toteme, amelyet meg kellett
védenie: az egyik a nyelv elsőbbségét hirdette, a másik meg a gazdaságét,
a párbeszéd így lehetetlenné vált. Már hadban is álltak egymással.
A vallás és az irodalom között folyó vita, akárcsak a politika és az
irodalom közti is, nyelvészeti alapokon nyugszik. Csakhogy nem egyszerű
oppozíciók vitájáról van ám szó: ugyanis míg a vallás arra törekszik, hogy
egyetlen nyelvhasználatot, egyetlen értékrendet vagy egyetlen szöveget
emeljen ki az összes többi közül, addig a regény mindig is éppen erről
a vitáról, a különböző nyelvhasználatok, értékek és narratívák között folyó
vitáról szól, valamint ezek egymás közti viszonyáról, ami valójában egyfajta
hatalmi viszonyt jelent. A regény nem részesít előnyben egyetlen nyelvhasználatot
sem más beszédmódok rovására; ehelyett azt követeli, hogy a kiváltságokért
küzdő, hatalomra törő vetélytársak harcát szabadon ábrázolhassa és elemezhesse.
Carlos Fuentes szerint a regény egy „privilegizált küzdőtér”. Ez nem
azt jelenti, hogy a regény valamiféle szent hely, ahová belépve az embernek
le kell vetnie a cipőjét, vagy amelyet bálványozni kellene. A regény nem
követel magának semmilyen előjogot, egyet kivéve: ahhoz való jogát, hogy
a társadalomban zajló diskurzusok megjelenítője legyen. „A regény – írja
Fuentes – annak a ténynek köszönheti a létét, hogy az egyetemes, konvencionális
nyelvhasználat felbomlott, és így az emberek nem értik egymást. Don Quijote
és Sancho Panza, a Shandy testvérpár, Karenin és Anna Karenina: az ő regényük
tulajdonképpen a félreértéseik vígjátéka (vagy inkább drámája). Az egyetemes,
univerzális nyelvhasználat megsemmisítené a regényt - de ugyanígy megsemmisítené
a társadalmat is.”
Fuentes ezek után felteszi a kérdést, amelyen egész írói munkásságom
alatt szüntelenül töprengtem én is. Vajon képes lenne-e fennmaradni a vallásos
lelkület a vallási hierarchia- és dogmarendszer nélkül? Vajon közvetítővé
válhat-e a művészet, mintegy harmadik alapelvként, a materiális és a spirituális
világ között? Elképzelhető-e, hogy a művészet, mindkét világot magába olvasztva,
egy új lehetőséget jelentsen a számunkra - egy olyan lehetőséget, amely
akár a transzcendencia szekularizált értelmezése is lehetne?
Hiszem, hogy ez igenis elképzelhető. Hiszem, hogy így kell lennie.
És hiszem, hogy a legjobb művészet esetében ez így is van.
A létezés nagyszerű és félelmetes
Transzcendenciának nevezem azt, amikor az emberi szellem túlszárnyal
az anyagi, testi létezésének határain; mindnyájan, vallásos és világi emberek
egyaránt átélünk néhányszor valami ilyent az életünk során. Maga a születésünk
is valami transzcendens élmény, amelynek a megértésére egy egész életet
rászánhatnánk. Ilyen továbbá a szerelmi egyesülés elragadtatott állapota,
a boldogság megtapasztalása, és nagy valószínűséggel a halál pillanata
is. A transzcendencia szárnyaló állapota - amikor az ember önmagánál többnek
érzi magát, amikor a létezés teljességét éli át - a természeténél fogva
csak rövid ideig tartó pillanat. A legtöbb esetben a misztikus megvilágosodás
élménye sem tart tovább néhány percnél. A művészetnek éppen ezt az állapotot
kell megragadnia, hogy a befogadónak (irodalom esetében az olvasónak) ehhez
hasonló élményt nyújtson. Ily módon a művészet olyasféle szerepet kaphat
a világi, materiális kultúrákban, amit az istenimádás jelent a hit világában.
Nagyon lényeges belátnunk mármost, hogy micsoda mélyről fakadó emberi
szükségletek is azok, amelyek kielégítésére évszázadokon át a vallás szolgált.
Ezeket a szükségleteket háromféle csoportra oszthatjuk. Először is, szükségünk
van arra, hogy valahogyan kifejezzük az elragadtatásra, az áhítatra és
a csodálatra vonatkozó, halványan derengő tapasztalatainkat. A létezés
nagyszerű, ám ugyanakkor félelmetes is egyben, a vallás pedig, azáltal,
hogy a nálunk hatalmasabb dolgokról beszél, segít megértenünk azt, hogy
miért is érezzük magunkat olykor egészen parányinak ebben a világban. Ugyanakkor
pedig, mivel ezzel egyidejűleg azt is érezzük, hogy valamiképp mégiscsak
kiválasztottak vagyunk, valami egészen különös dolog részesei, a vallás
abban is segít, hogy megértsük, mi által és milyen célra lettünk kiválasztva.
Másodszor, szükségünk van arra, hogy válaszokat kapjunk a megválaszolhatatlan
kérdéseinkre. Hogyan kerültünk erre a világra? Hogyan került „ez a világ”
erre a világra? Ennyi lenne az egész, ez a rövidke élet? Ez minden? Lehetséges
ez? Akkor meg mi értelme van ennek az egésznek? Harmadszor pedig, szükségünk
van bizonyos előírásokra, „szabályokra minden nyavalyás dolgot illetően”,*
amelyek szerint vezetni tudjuk az életünket. Isten értelme eszerint részben
abban áll, hogy foglalatát képezi a létezést illető félelemmel vegyes bámulatunknak;
másrészt választ találhatunk benne az életre vonatkozó nagy kérdéseinkre;
végül pedig az életet szabályozó törvénykönyvet is kapunk tőle. A léleknek
szüksége van ezekre is – nemcsak a racionális magyarázatokra tehát, hanem
a szív magyarázataira is.
Lényeges belátnunk továbbá azt is, hogy sok esetben a világi, racionalista,
materialista nyelvhasználat alkalmatlan ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére.
Jelenleg éppen tanúi lehetünk a kommunizmus összeomlásának Közép-Európában,
és lehetetlen nem észrevennünk, hogy ezeknek a forradalmaknak a kirobbantóit
milyen mélyen járja át a vallásos szellemiség; el kell tehát ismernünk,
hogy nem csupán egy politikai ideológia bukásáról van itt szó, hanem annak
az eszmének a szertefoszlásáról is, amely szerint az ember képes lehet
megvalósítani önmagát anélkül is, hogy tudomást venne a lelki szükségletekről.
Talán közismert tény, de ehelyütt mégis fontos kiemelni, hogy ezekben az
országokban, melyek most teszik az első lépéseiket a szabadság felé, a
művészeteket ugyanolyan keserű szigorral fojtották el, mint a vallásgyakorlást.
A cseh forradalom a színházakban kezdődött, a legfőbb egyénisége pedig
drámaíró: mi sem bizonyíthatja ékesebben, hogy az elvtárs urakat nem annyira
az anyagi, mint inkább az emberek lelki szükségletei forgatták ki a hatalmukból.
Nagyon valószínű, hogy ezután az európai népek nem fognak egykönnyen
behódolni egyetlen olyan ideológiának sem, amely azt állítja magáról, hogy
mindenre kiterjedő, univerzális és totális világmagyarázattal rendelkezik.
A hit pedig, mélységénél és bensőségességénél fogva, a személy magánügye
kell, hogy maradjon. A modern állapot legfőbb jellemzője a teljes érvényű,
totális magyarázatok elutasítása. És éppen ez a pillanat az, amikor a regény
- az igazság széttöredezettségének diskurzusa - fontos szerepet kap. Luis
Bunuel mondta valamikor: „Önként is feláldoznám az életemet egy olyan emberért,
aki az igazság keresésére szánta el magát; az olyan embert viszont, aki
azt képzeli magáról, hogy megtalálta az egyetlen, örökérvényű igazságot,
készséggel meggyilkolnám.” (Ezt hívták szellemességnek, mielőtt divatba
jött volna az emberek lemészárlása pusztán a meggyőződésük miatt.) Ha a
Szent Grál megszerzéséért tett erőfeszítés fontosabb, mint maga a Szent
Grál; ha elfogadjuk, hogy minden szilárd dolog semmivé foszlott immár;
és ha elfogadjuk, hogy a valóság és az erkölcs nem eleve adott, hanem mindkettő
befejezetlen, hiányos emberi konstrukció: akkor közel érkeztünk ahhoz a
ponthoz, amelyen túl megszületik a fikció. Ezt nevezi Jean-Francois Lyotard
úgy, hogy posztmodern állapot. Az irodalom nagy kihívás előtt áll: alkalmassá
kell válnia arra, hogy ilyen feltételek mellett is képes legyen a változatlan
lelki szükségleteink kielégítésére.
A Moby Dick azzal tud megfelelni ennek a kihívásnak, hogy egy sötét,
már-már manicheista képet fest a démoni irányítás (Ahab kapitány) alatt
álló univerzumról (a Pequod hajó), amely feltartóztathatatlanul halad egy
másik démon (nevezetesen a Fehér Bálna) nyomában. Az óceán mindig is az
Árnyoldalunkat jelképezte, melyet minduntalan valamilyen szörnyként képzelünk
el: gondoljunk csak az önmagába tekeredő Uroboroszra, a Krakenre vagy a
Leviathánra. Herman Melville azért hatolt a sötét vizek legmélyére, hogy
egy nagyon is modern példázatot tárjon elénk: a megszállott Ahab kapitánynak
el kell vesznie, míg Ishmael, akit nem ragadnak el az indulatok, túléli
a hajszát. Vagyis az önérdekű modern ember az egyedüli túlélő. Azoknak,
akik bálványként hajszolják a Fehér Bálnát (hiszen az elszánt keresés nem
más, mint egyfajta bálványozás), óhatatlanul el kell veszniük.
Joyce ténfergő hősei, Beckett csavargói, Gogol szélhámosai, Bulgakov
ördögi figurái, Bellow megigéző erejű töprengései az anyagelvűség győzelme
miatt fuldokló lélekről: ez az, amit az irodalom nyújt próféták és önsanyargató
szentek helyett. Amellett azonban, hogy a regény kielégíti a világ csodálása
és megértése iránti szükségleteinket, egyszersmind szigorú, nem éppen kellemes
hírrel is szolgál számunkra.
Az tudjuk meg tőle, hogy nincsenek szabályok. Nincsenek parancsolatok.
Nekünk magunknak kell megteremtenünk a szabályokat, újra és újra, folyamatosan,
lehetőleg minél jobbakat.
Azt is megtudhatjuk a regénytől, hogy nincsenek válaszok. Helyesebben,
könnyebb válaszokat találni, mint kérdezni, éppen ezért a válaszok nem
olyan megbízhatók, mint a kérdések. Ha a vallás és a politika válaszadást
jelent, akkor az irodalom nem más, mint kérdésfeltevés. Azáltal, hogy új,
szokatlan kérdéseket vet fel, a jó irodalom új irányokat nyit meg a gondolkodás
számára.
Philosophy and the Mirror of Nature című könyvében Richard Rorty a
hiteles történelmi szemlélet fontosságát hangsúlyozza: fel kell számolnunk
azt az illúziót, hogy kapcsolatba léphetünk az Örökkévalóval. Rorty szerint
a legnagyobb hibánk az alapokhoz való ragaszkodás (a fundácionizmus); a
szöveget kommentáló teológus, Don Cupitt ezt a következőképpen magyarázza:
„olyan törekvés ez, amely már Platónnal, sőt jóval őelőtte is megvolt,
és amely lényegében arra irányul, hogy hatalmat és örökérvényűséget biztosítson
az ismereteknek és az értékeknek, mondván, ezek abból az örökké változatlan,
természeti vagy numenális tartományból származnak, amely az emberi szóáradaton
kívül található”. Ennél már az is jobb, teszi hozzá Cupitt, ha az ember
„alkalmazkodó pragmatista, afféle szellemi nomád”.
Michel Foucault, a historizmus másik jelentős képviselője arról értekezik
Mi a szerző? című esszéjében, hogy milyen szerepe lehet egy írónak a felszentelt
tekintélyek felülvizsgálatában. Az esszé többek közt azzal érvel, hogy
„a szövegeket, a könyveket, a diskurzusokat csak annyiban kezdték valóságos
szerzőknek... tulajdonítani, amikor és amennyiben szerzőik büntethetővé
váltak, azaz a diskurzus normaszegőnek bizonyult.” Meghökkentő és végtelenül
provokatív gondolat ez, még ha Foucault a reá jellemző könnyedséggel és
a bizonyításra tett legkisebb erőfeszítés nélkül közli is: a szerzőt csak
akkor volt fontos megnevezni, amikor felelősségre kellett vonni valakit.
Foucault a következőképpen folytatja gondolatmenetét: „A mi kultúránkban
– és bizonyára más kultúrákban is – a diskurzus eredetileg nem dolog, termék,
tulajdon volt, hanem cselekvés, amely a szent és a profán, a törvényes
és a törvénytelen, a vallásos és a szentségtörő kétpólusú mezejében helyezkedett
el. Kockázattal teli gesztus volt...”
A kezdetekben már mindig benne foglaltatik a lényeg is. Ha meg akarunk
érteni egy vallást, szemügyre kell vennünk kialakulásának legkorábbi pillanatait.
(Éppen emiatt felettébb sajnálatos tény az, hogy az Iszlám vallás – melyet
mind közül a legkönnyebb volna ily módon megvizsgálni, hiszen az írásos
dokumentumokban gazdag középkorban alakult ki – határozottan elzárkózik
az elől a gondolat elől, hogy a létrejötte, mint minden eszme születése,
szintén történelmi esemény volt.) Foucault szövege azt sugallja, hogy ugyanez
a helyzet a művészet esetében is: egy-egy műfaj lényegét akkor érthetjük
meg a legkönnyebben, ha szemügyre vesszük a kialakulását. Ha pedig így
van, akkor megállapíthatjuk, hogy minden művészet közül az irodalom mutatkozik
a legalkalmasabbnak a különböző tekintélyek felülvizsgálatára: mivel az
irodalom kezdettől fogva a szent (szerző nélküli) szöveg szakadár árnyoldalát
jelentette, ezért ez a művészeti ág a legalkalmasabb arra, hogy betöltse
a lélek istenformájú hézagait.
Más érvek is szólnak amellett, hogy ebben a korban, melyet posztmodernnek
kell immár neveznünk, a regényt tekintsük a legfontosabb műfajnak: elsősorban
amiatt, mert az irodalmat lehet a legkevésbé alávetni valamely külső irányításnak,
hisz a nyilvánosság kizárásával, magányosan készül. Az íráshoz nem kell
más, mint egy író, egy toll, egy dolgozószoba és néhány papírlap. (Végeredményben
a dolgozószoba sem oly lényeges.) Az irodalom nem igényel high-tech berendezéseket.
Nem kell hozzá színpad, nem kell hozzá vetítővászon. Nincs szükség előadókra,
színészekre, producerekre, kamerákra, kosztümökre, zenészekre. Alapjában
véve, ahogyan ezt a szamizdat kiadványok sokéves sikere bizonyítja, még
a hagyományos kiadói apparátus sem elengedhetetlenül szükséges hozzá. Foucault
esszéje azt sugallja, hogy a gazdaság mindent behálózó szorítása viszont
az irodalmat is fenyegeti, mivel a könyveket puszta piaci termékké redukálja.
Ebben valóban jelentős veszély rejlik, és nem szeretném azt a látszatot
kelteni, hogy kisebbítem e veszély fontosságát. Az igazság szerintem mégis
az, hogy az összes művészet közül még mindig az irodalom az, amely a legfüggetlenebb
tud maradni. Minél többe kerül egy műalkotás előállítása, annál könnyebben
lehet manipulálni. A film a legdrágább művészet - nem is igen alkalmas
a fennálló rend bírálatára. Carlos Fuentes ugyan a felszentelt dolgok elleni
sikeres lázadások közé sorolja Bunuel, Bergman és Fellini filmjeit is,
én azonban úgy hiszem, a regényben jóval nagyobb lehetőségek rejlenek,
mint a filmben. A regény számára éppen a magány, a különállás biztosítja
a legjobb védelmet.
Azok között a könyvek között, melyeket gyerekkoromban faltam és csókolgattam,
szép számban akadtak minden irodalmi értéket nélkülöző képregények is.
Ezeknek a főhősei szinte kivétel nélkül valamilyen mutánsok voltak, valamiféle
hibrid lények, különös figurák: mint például a Pókember, vagy Batman, az
ember és a denevér keveréke, vagy például Aquaman, ez a félig emberi, félig
pedig halszerű teremtmény, avagy az ide-oda röpködő, madárszerű Superman.
Annak idején, tehát az 1950-es évek közepe táján ezek a szuperhősök mind-mind
konzervatív törvénytisztelők voltak, az Igazság elkötelezett védelmezői,
akik ugrásra készen várták a rendőrfőnök hívását, hogy - Superman szavaival
élve - megóvják „az igazságosságot, a becsületet és az amerikai életformát”.
Annak ellenére azonban, hogy ezek a képregények igen nagy súlyt helyeztek
az elszánt bűnüldözésre, a gyerekek (én legalábbis) legfőképpen azt a tanulságot
vonhatták le ebből az egészből, hogy a kivételes egyéniség a legnagyszerűbb
és a leghősiesebb érték a világon, hogy mindennél becsesebb az, aki ki
tud emelkedni a tömegből, és hogy ez a kivételes egyéniség oly hatalmas
és oly könnyen félreérthető kincs, hogy a mindennapi életben gondosan el
kell rejteni egy „titkos személyazonosság” álarca mögé (ahogy a képregények
nevezték). Supermannek nem sok esélye lett volna a „jámbor természetű”
Clark Kent nélkül, Batman éjszakai ténykedéseit pedig Bruce Wayne, az „előkelő
milliomos” tette lehetővé.
Mindezek után teljesen érthető, hogy azoknak a különös, hibrid mutánsoknak,
azoknak a kivételes egyéniségeknek (az íróknak), akik megalkották a legkülönösebb,
legkevertebb, legváltozékonyabb műfajt (a regényt), szintén gyakran kellett
titkos személyazonosság mögé rejtőzniük, hol a nemük, hol pedig a különböző
félelmeik miatt. Mégis, a regény sok-sok csodálatos sajátossága közül a
legcsodálatosabb az, hogy minél nagyobb író valaki, annál kivételesebb,
annál egyénibb a stílusa. A regény nagymesterei azok az írók, akik félreismerhetetlenül
és letagadhatatlanul sajátos, csak rájuk jellemző hangon szólalnak meg:
nekik - William Gass kifejezését kölcsönvéve - minden egyes szavukon ott
van a kézjegyük. Éppen ez a „másság” az, ami miatt kedveljük egyik vagy
másik írónkat; noha az irodalomkritika minden esetben komoly apparátussal
igyekszik kimutatni, hogy az író stílusa valójában ilyen és olyan hatások
végterméke. Ez a másság (amely miatt az író teljesen alkalmatlan arra,
hogy bármilyen rendszabályozott csatasorba álljon) a regényírókat a képregénybeli
hősökhöz teszi hasonlatossá, persze azzal a megkötéssel, hogy az írók csak
igen ritkán képesek egyetlen nekifutással átugorni egy toronyházat.
Az író továbbá, a művel együtt, teljesen kiszolgáltatottan, teljesen
védtelenül ott van az olvasó kezében, és nincs a számára egy másik személyazonosság,
amely mögött elrejtőzhetne. Az olvasás alkimista művelete során valójában
inkább egy új, egy egészen másféle identitás születik: író és olvasó a
szöveg közvetítése révén eggyé olvad, egy kollektív lényt hoz létre, amely
olvasás közben írja és írás közben olvassa a szöveget – így születik meg,
mintegy közös erőfeszítésükkel, a regény. Az író és az olvasó összeolvadó
„identitása” jelenti a regény műfajának a legnagyszerűbb, és egyben minden
normarendszer aláaknázására a leginkább alkalmas eszközét.
Végezetül pedig, ami miatt a regényt minden más műfaj fölé helyezem,
és ami miatt örökre a legnagyobb szerelmem marad, az a következő: amellett,
hogy ez a legkevesebb megalkuvással járó művészet, a regény egyedülálló
atekintetben is, hogy a hadban álló diskurzusok „privilegizált küzdőterét”
áthelyezi az ember fejébe. A képzelet belső tere pedig egy olyan színház,
amelyet soha nem lehet bezáratni. Az itt születő képek olyan filmmé állnak
össze, amely nem lehet megsemmisíteni.
A kérdés tehát immár az, hogy milyen szerepet kaphat a regény a második
évezred utolsó évtizedében, amikor a vallási irányzatok megújult erővel
éledeznek, és amikor a mindent átható materialista szemlélet vastag láncokkal
kötözi meg az emberi szellemet? A régi, kétpólusú diskurzus kiújulása –
vagy ahogy Michel Foucault mondja, a szent és a profán közötti vita – úgy
tűnik, központi fontosságú lesz ismét. Az is nagyon valószínűnek látszik,
hogy egy olyan világ kialakulása felé tartunk, amelyben nem lesz valódi
alternatívája a liberál-kapitalista társadalmi modellnek (hacsak nem az
Iszlám államok teokratikus, fundamentalista megoldása). Ebben az esetben,
vagyis ha a liberális kapitalizmus, a szabad, demokratikus világ megvalósul,
a regényíróknak még szigorúbban kell figyelniük a történéseket, még alaposabban
kell újragondolniuk és megkérdőjelezniük a dolgokat, mint eddig bármikor.
„Ellenségeink valójában minket erősítenek” – mondta Edmund Burke. Ha tehát
a kommunizmus bukásával a demokráciának eltűnt az ellenfele, amellyel szembeszállva
csiszolni tudta a maga eszméit, ezek után nem marad más hátra, mint hogy
az ellenlábas szerepét átvegye az irodalom.
Képzelgők és szemfényvesztők
Az előadás során jó néhány merész követelést támasztottam az irodalommal
szemben. Azzal is tisztában vagyok, hogy sok minden profetikusnak tűnhet
azokból a dolgokból, amelyekről szóltam. Nem újdonság persze, hogy egy
író nagyra értékeli a könyvek és az írók társadalmi szerepét: „A 19. század
eleje óta – írja Cupitt – az irodalmárok útmutató és vezető szerephez jutottak
a civilizációnkban. Igehirdetőink a költők és regényírók, a színházasok
és filmesek lettek, valamint a hozzájuk hasonló, gyanús alakok, a képzelgők
és szemfényvesztők. Ennek ellenére mi továbbra is racionalistának valljuk
magunkat.”
Most tehát úgy érzem, vissza kell vonnom azt az elképzelést, amellyel
a szövegem elején kacérkodtam: az irodalom szakralizálásának gondolatát
tarthatatlannak vélem, és nem tudom elfogadni az írót mint afféle profán,
világi prófétát. Samuel Beckett jut eszembe, századunk egyik legnagyobb
írója, aki szerint a művészetnek minden esetben szükségszerűen kudarccal
kell végződnie. Ez természetesen nem ok arra, hogy az ember feladja a harcot.
„Újra és újra megpróbáltam. Újra és újra belebuktam. Nem gond. Próbálkozz
újra. Egy jobban sikerült bukással.”
Az irodalom a szerző tudatáról készített ideiglenes beszámoló, ezért
soha nem lehet teljesen kész, befejezett, vagy „tökéletes”. Az irodalom
az alkotó és a külvilág közti határvonal táján születik; az alkotás folyamata
során ez a határvonal áttetszővé, átjárhatóvá válik, így a világ összemosódik
az íróval, és fordítva, az író összemosódik a világgal. Ami pedig ennyire
megbízhatatlan, ennyire könnyen félreérthető és félremagyarázható, azt
semmi esetre sem szabad szentté és sérthetetlenné nyilvánítanunk. Az íróknak
a szakralizálás oltalma nélkül kell boldogulniuk. Ügyelnünk kell arra,
nehogy olyanokká váljunk, mint azok, akiket kritizálunk.
Az egyedüli kiváltság, amely az irodalmat megilleti (ez viszont létfontosságú
a számára), hogy a szemben álló beszédmódok küzdőtere lehessen - tehát
olyan hely, ahol a különböző nyelvhasználatok megvívhatnak egymással.
Képzeljük csak el. Valamely reggelen egy jókora, labirintusszerű házban
ébredünk. Zegzugos folyosóin kószálva rádöbbenünk: a ház olyan hatalmas,
hogy sohase fogjuk teljesen megismerni, sohase fogjuk minden szobáját,
termét, lakosztályát bejárni. Sok lakót ismerünk: a rokonaink, a barátaink,
a szerelmeink vagy a kollégáink ők; de mások is laknak ám itt, sok-sok
idegen, ismeretlen ember. A házban teljes gőzzel zajlik az élet: egyik
helyen veszekedések és ármánykodások folynak, másutt vidám ünnepeket vagy
éppen szomorú halottvirrasztásokat tartanak. Egy idő után rájövünk, hogy
a háznak nincs kijárata; ebbe végül is bele tudunk törődni. Igaz ugyan,
hogy mi magunk nem éppen ilyen házat választottunk volna, hisz ez már igen
rozoga állapotban van, a folyosókon pedig gyakran botlik az ember durva,
akadékoskodó alakokba. De hát végül is nem tehetünk mást, el kell fogadnunk
azt, ami jutott nekünk. Egy szép napon aztán egy szerény kis szobácskára
bukkanunk, s belépünk az ajtaján. Odabent nincs senki, innen-onnan viszont
emberi hangok hallatszanak, s úgy tűnik, éppen minekünk akarnak súgni valamit.
Némely hang ismerősen cseng, más hangok viszont teljesen ismeretlenek számunkra;
de minden hang a házról mesél, a ház lakóiról, és arról, ami a házban történt
vagy történik, avagy kellene, hogy történjen. Némely hang kizárólag trágárságokat
mond. Más hangok zsörtölődnek. Van azonban szerető, kedves hang is köztük.
És van vidám, meg van szomorú. A legérdekesebb hangok azok, amelyekben
mindezek árnyalatait fellelhetjük. Egyre gyakrabban keressük fel ezt a
szobácskát. Később kiderül, hogy sok más lakónak is megvan a maga hasonló
szobája, melybe időről időre visszavonul. Azok is egyszerű, szerény hajlékok,
diszkrét kis szobácskák.
Most pedig képzeljük el azt, hogy egy reggelen ugyanebben a jókora,
zegzugos házban ébredünk, azzal a különbséggel, hogy a házból az összes
suttogószoba eltűnt. Valaki az összes ilyen szobát megszüntette, bezáratta,
megsemmisítette. Az irdatlan házban nincs immár egyetlen sarok sem, ahol
az ember a legkülönfélébb dolgokról szóló meséket hallgathatná, a lehető
legváltozatosabb módon előadva. Nincs immár egyetlen zug sem, ahol meghallgathatnánk
azokat a hangokat, amelyek az egyik percben tréfálkoznak, a másikban búslakodnak,
amelyek egyaránt tudnak érdesek és dallamosak is lenni, akár ugyanazon
a mondaton belül is. Újra az eszünkbe jut: a házból nincs kijárat. És ez
a tény most már elviselhetetlennek tűnik. A többi lakó (rokonok, ismerősök,
barátok, szerelmek, lelki atyák, faragatlan tuskók és mások) szemében ugyanazt
a szorongást látod. Hogy lehetne kijutni innét? Rádöbbentek, hogy ez a
ház börtön, amely könyörtelenül fogva tartja őket. Sikoltozni kezdenek,
öklükkel döngölik a falat. Gépfegyveres őrök érkeznek. És a lövésekbe azután
az egész ház beleremeg.
Bármely emberi társadalomban egyedül az irodalom tud olyan hajlékot
nyújtani, ahol a legkülönfélébb dolgokról szóló, a lehető legváltozatosabb
módon előadott meséket hallgathatjuk meg. Ezt a privilegizált küzdőteret
pedig nem azért kell gondosan megóvnunk és megőriznünk, mert az írók korlátlan
szabadsággal akarnak beszélni és cselekedni a maguk kedvére, hanem azért,
mert nekünk mindnyájunknak - olvasóknak, íróknak, polgároknak, hadvezéreknek
és hittérítőknek egyaránt - szükségünk van erre az egyszerű, szerény kis
szobácskára. Szó sincs róla, hogy fel kellene szentelni az irodalmat; mindössze
csupán nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az irodalom nélkülözhetetlen
a számunkra.
„Mindenki tudja – írja Saul Bellow az Augie March kalandjaiban –, hogy
az elnyomásnak nincsenek fokozatai. Ha valamit megfékeznek, vele együtt
megfékezik mindazt, ami azzal a dologgal kapcsolatban áll.”
Bárhol zárták is be a világon az irodalom diszkrét kis szobácskáját,
ott ezidáig még minden esetben hamarosan összedőltek a házfalak is.
Bibliográfia
RUSHDIE, Salman
Az éjfél gyermekei
Európa, 1987, 1998
Szégyen
Európa, 1989
Hárún és a Mesék Tengere
Európa, 1992
Kelet, Nyugat
Európa, 1996
A mór utolsó sóhaja
Európa, 1997
„Kolumbosz Kristóf és
Spanyolországi Izabella”
Magyar Lettre Internationale, 6
COETZEE, J. M.
„Rushdie mórjának utolsó sóhaja”
Magyar Lettre Internationale, 28
„Hát már semmi se szent?”
„Sátáni versek (részlet)”
Magyar Lettre Internationale, 50
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu