Parti Nagy Lajos /Eve-Marie Kallen
Europink
(sósstangli)

Körülbelül egy éve készítette velem Eve-Marie Kallen ezt a magnós interjút, pontosabban velem és Nádori Lídiával, aki volt olyan kedves, és fordított nekem – beszélt helyettem, mikor a kérdések és főleg a válaszok az én német nyelvi kompetenciámat meghaladták. Az interjú egy változata azóta megjelent németül, s bár kézenfekvő volna, az alább olvasható szöveg nem annak magyar fordítása, hanem az én akkor magnóra mondott magyar szavaimnak, ahogy mondani szokták, „szerkesztett változata”. Itt-ott megigazítottam, kihúztam, írtam hozzá, nem sokat, hogy azért az az interjú maradjon. Az és mégsem az. (PNL)

EVE-MARIE KALLEN: Két lényeges területről szeretnék Önnel beszélgetni. Egyrészt az élet és a mű egyes aspektusairól, másrészt a nyelvről. Többször volt Németországban rövidebb-hosszabb időre, mindenekelőtt Berlinben. Szívesen hallanám bevezetésképpen a véleményét arról, hogy mi történik Európában, hogy mi is voltaképpen Európa. Továbbá mennyire felkészült Magyarország és Németország Európára, milyenek a szellemi állapotok ezen a téren?

PARTI NAGY LAJOS: Németország olyannyira Európa-képes, hogy Németország Európa közepe, alighanem szellemi értelemben is. Nagyon nehéz elképzelni Európát Németország nélkül, tulajdonképpen csak valami abszurdban lehetséges. Valami véres történelmi abszurdban, viszont az is igaz, a világ látott már ilyet. Magyarország ilyen – és semmilyen – értelemben nem Európa közepe, de róla is azt gondolom, hogy Európa-képes, praktikusan is és metaforikusan is. Arra pedig, hogy része-e Európának, arra szót se érdemes vesztegetni. Azt persze tegyük hozzá, hogy Európa nem valamiféle Paradicsom, Angyalszanatórium vagy Mennyország, ahova belépni vagy ahová beleszületni maga az üdvözülés lenne.

EMK: És mik Ön szerint, erre nagyon kíváncsi volnék, a szellemi Európa-képesség kritériumai?

PNL: Hát ez az. Hogy melyik Európáról beszéltem én az imént, illetve miként definiáljuk Európát? Történeti, földrajzi? Netán kulturális értelemben? Valamiféle szellemi, civilizációs etalont értünk alatta? Erre rettenetesen nehéz felelni. Azt hiszem, az a kétszáz év, amióta az egyetlen Európáról gondolkodnak Európában, nem volt elég arra, hogy definiálódjék, mit jelent ez a képződmény, akár szellemi értelemben is. Körülbelül az történt, hogy a  klasszikus „nyugat”, nagyjából Nyugat-Európa vindikálta magának az európaiságot, mint a civilizáltság, a kulturáltság szinonimáját, és a saját értékrendszeréhez képest határozta meg, hogy mi Európa Európában és mi nem. Eszerint Varsó, Prága, Budapest, Belgrád vagy Zágráb tulajdonképpen nem. Bécs sem. Sőt, ebben az értelemben például Berlin sem tartoznék Nyugat-Európához. Berlin különössége, azt hiszem, többek között ebből fakad. Hogy tényleg, sokkal inkább Közép-Európához tartozik. Én egyébként végig éreztem valami ilyesmit, amíg ott éltem.

EMK: Európa tehát nem képzelhető el egy sokszólamú kórus nélkül, ahol minden ország a saját külön nyelvét beszéli, mágikus módon mégis létrejön valami unisono, valami egybehangzás?

PNL: Igen, a különféle hangok kiadnak valamiféle közöset, de úgy csinálni, mintha nem lennének erősebb hangok és gyengébbek, tehát mintha ezt a kulturális Európát szinte egyformán határozná meg minden nemzet, ennek nincs értelme. Ezt legfeljebb Brüsszelben és Strasbourgban gondolják komolyan, ott is inkább csak az üléstermekben. Nem baj ez, hanem helyzet, egész egyszerűen adottság, ami nem fog megváltozni lényegesen. Nem fog minden hang mindig hallatszani, de továbbra is minden hang jelen lesz. És ha most egész Európát, tehát ezt az Uraltól Gibraltárig terjedő nagyobbacska kóruspódiumot nézem, akkor ugyan Magyarország nem fog túl sok szóló-szerepet kapni, de kifejezetten jó helyen van ebben a kórusban. Például a maga ezer éves kapcsolódásával a zsidó-keresztény kultúrkörhöz, civilizációhoz. Bennem egy csöpp kisebbségi érzés nincs, már úgy értem, Magyarország és Európa viszonyát tekintve. Igaz, nagyobbsági érzésem sincs, nem gondolom, hogy ha a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta. Az kétségtelen, hogy az úgynevezett nagy kultúrák, a német, a francia, az angol, a spanyol, az olasz vagy az orosz fogják továbbra is, hosszú távon is meghatározni az európai kultúrát. Ez egyáltalán nem baj. Tulajdonképpen a magyar kultúrát, a magyar irodalmat is ezek az irodalmak határozták meg, ezek termékenyítették meg, ezek se mind.

EMK: Nagyon jónak találom, hogy újra és újra játékba hozza a kultúra szót. Az az érzésem, ha Európáról van szó, a kultúra mindig újra előtérbe kerül. Mintha itt szétnyílt volna egy olló. Az eszmét az Európa-gondolathoz a kultúrateremtő erők adták, a végrehajtás viszont a gazdaság és a politika szakembereihez került. Itt különböző fejlődéstendenciákat látok Berlin, Hamburg és Budapest esetében. Azt reméltem, hogy a kelet-európai országok az EU sztenderdeknek való megfelelésre törekedve nem adják fel olyan könnyen a kulturális értékeket, mint ahogy mi már megtettük. És azért olyan érdekes nekem Önnel beszélni, mint olyan emberrel, aki a Nyugatot és a Keletet is jól ismeri.

PNL: Az a gyanúm, hogy erről beszélve mindenekelőtt szét kéne választani az úgynevezett tömegkultúrát meg  – nem tudok jobb szót rá – az elitkultúrát.

EMK: Én csak az elitkultúrát tekintem kultúrának.

PNL: Hát, ha csak ez a kultúra, akkor szerintem egyáltalán nem mondanak le róla könnyen ezek a kis népek, hisz szellemi értelemben csupán ezt a saját elitkultúrájukat tudják bevinni az Unióba. Vagyis a nemzeti elitkultúrák feladásának Európában egyszerűen nem látom értelmét. Hisz az ide importált amerikai vagy annak hitt kultúra finoman szólva nem elitkultúra, ami miatt le kellene vagy akárcsak érdemes lenne lemondani e külön európai elitkultúrákról. Ez nem azt jelenti, hogy az amerikai tömegbefolyás vagy kulturális befolyás ne lenne képes kultúrákat vagy kulturális csoportokat tematizálni, de nem az elitkultúra fogyasztóit és művelőit. Azt pedig csak zárójelben mondom, hogy Európa durván 150 éven keresztül befolyásolta az amerikai kultúrát, az elit és a populáris kultúrát mindenestül, erősebben, mint most az amerikai az európait. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy a francia elitkultúra vagy a német elitkultúra teljesítményei egyszerre a közös európai kultúra és a nemzeti kultúra részei. A cseh, a román, a magyar elitkultúra szintén egyszerre európai és nemzeti. Bartók vagy Kurtág, Ady vagy Kertész Imre magyarként tartozik Európához, nyilvánvaló. Hogy a kórusban ki látszik épp és ki nem, az persze más kérdés, a kisebb népek mindig kevésbé látszanak. Kisebben itt kisebb hatalmat, lélekszámot, GDP-t értek. Kisebb mellényt.

EMK: Kezdünk közelebb kerülni a nyelvének a hangulatához. Az a benyomásom, hogy nagyon sokra tartja az iróniát mint stíluseszközt.

PNL: Fontosnak tartom, bár egyre kevésbé gondolom stíluseszköznek. Inkább alkatnak, szemléletmódnak, valamint egy helyzetből, néhány generáció élethelyzetéből fakadó sajátosságnak. Stíluseszközként túlontúl egyszerű lenne definiálni. Ugye, alapjáraton, annyi az irónia, mint állítva tagadni. De ez egy nagyon szűk és nagyon szimpla meghatározás. Ha már frappáns meghatározást keresek, sokkal inkább tetszik Heine megjegyzése, miszerint az irónia a tehetetlenség fegyvere. Ez a fajta irónia, vagy ez a fajta hajlam az iróniára az én nemzedékemben a 70-es évek végén, a 80-as évek elején alakult ki, illetve vált bevett, kitüntetett beszédmóddá. Természetesen nem lehet általánosítani, ezer tényező játszik közre, csúszik egymásba, amíg mintákból, modorokból és szerepekből kikever magának valaki egy alkotásmódot. Amíg kikeveri magát. A magyar irodalom, az egész magyar kultúra, de ezen belül főleg az irodalom mindig is hajlamos volt arra, hogy önmagát mint egy küldetés tárgyát és alanyát határozza meg, minimum váteszként. Következésképp ez a magyar irodalom meglehetősen iróniamentes és humortalan volt. Viszont az egyént, a személyiséget rettenetesen, már-már parodisztikusan felstilizálta, felpumpálta. Ez persze a nemzeti romantika öröksége is, tehát nemcsak társadalmi-történelmi okai vannak, illetve voltak. A háború után, a szocializmus évtizedei alatt, ha úgy tetszik, a szovjet megszállás idején ez a fajta küldetésesség kapott egy másfajta, plusz-mínusz értelmet is. A hivatalosság az írót szerette volna a kommunista üdvtan fáklyájaként, netán le-föl csavargatható gázlámpájaként látni, másrészt az ellenzékiség aurája is a vátesz-író körül sűrűsödött meg. Persze ez nem volt újdonság, Magyarországon az irodalom sose szólt csak az irodalomról. Azért nehéz erről, még magyarul is, beszélni, mert roppant óvatosan kell körbelépkedni a dolgot, hogy az ember ne legyen igazságtalan. Az utóbbi évtizedek magyar irodalma ezt a fajta muszáj-Herkulessé pumpált személyiséget visszastilizálta, jogosan és elkerülhetetlenül. Ürgét csinált a lángoszlopból, ennek minden túlzásával. Ennek a paradigmaváltásnak is egyik fontos eszköze, szemléletmódja volt az irónia.

EMK: Eszembe jut Orwell Állatfarmja. Regényében, a Hősöm terében is egyfajta átváltozásról van szó, embereket galambokká alakítanak át. S más műveiben is vannak ilyen allúziók. Spirónál is volt ilyen néhány éve, A jégmadár című regénye is átváltozástörténet. Lehet-e azt mondani, hogy a korábban, a szocializmus idején dívó egyfajta virágnyelv szerepét a posztszocialista korszakban valamelyest utópiák vették át? S ha igen, mi rejlik emögött?

PNL: Nem, nem gondolom, hogy a virágnyelvet az utópia váltotta volna fel. A virágnyelv az egyfajta fedőnyelv, előbb kényszer, utóbb kényelmesség szüli. Az utópia pedig egy műfajváltozat. Nem hiszem, hogy a magyar rendszerváltás utáni idők hozták volna elő az utópiát. Ez inkább véletlen. Bár a mélyben biztos vannak összefüggések. Talán olyasmi, hogy az irodalom újra és újra megpróbálkozik a realizmussal, úgy értem, reális történetek elmesélésével, és újra és újra csalódik benne, pontosabban rájön, hogy a világ abszurdabb, szürreálisabb annál, hogy reálisan elmesélhető legyen.

EMK: Ezek valóban eltérő dolgok, de most a nyelv széles mezején mozgunk, és egy nyelvteremtő ember a nyelvben előforduló legkülönbözőbb dolgokkal tud játszani…

PNL: Szerintem a nyelvvel való játék és a nyelvi játék kisebb vagy nagyobb mértékben, de alapvető sajátossága minden irodalmi műnek. Az lehet, hogy az én szövegeim ezt a fajta sajátosságát a nyelvnek, illetve az alkotásnak intenzívebben vagy szívesebben használják ki.

EMK: Tulajdonképpen azt szeretném megtudni, miért csinálja így a dolgait.

PNL: Erre a miértre nem tudom a választ. Tán a mű tudja. Vagy a mű maga a válasz, egy válaszkísérlet legalább. Nyilván azért csinálom így, mert ilyen vagyok, így jár a kezem és az agyam... A saját tapasztalataim alapján én úgy látom, hogy amikor az ember – főleg fiatalon, a pályakezdés idején – kitalál valamit, amiről utóbb azt mondják, hogy különleges vagy érdekes, akkor utóbb gondolja végig, hogy mi is az, amit kitalált, mi is az, amit megcsinált. Persze ez nem azt jelenti, hogy az ember ne tervezné meg olykor, hogyan akar egy bizonyos művet megírni, vagy egy problémát megoldani, de ami ebből igazán tudatos és előre eltervezett, az inkább praktikus és technikai jellegű.

EMK: Megvilágítaná-e, hogy ezeket az átváltozásokat hogyan gondolta költőileg?

PNL: Ez egy ötlet. Egy reggel az ember elgondolja, amikor meglátja az ablakpárkányán a galambokat, hogy mi volna, ha ezek a galambok megnőnének ember nagyságúra, és elfoglalnák a várost. Ennyi. És ebből csak annyi az abszurd, annyi a képtelenség, hogy a galambok nem tudnak megnőni. Ez idő szerint. Ettől kezdve viszont mindent sültreálisan ki lehet dolgozni. Ez ugyanúgy egy ötlet, mint ahogy Orwellnek eszébe jutott a beszélő disznó, vagy Swiftnek a beszélő és embermódra létező lovak. Azt hiszem, hogy minden ilyesfajta valódi vagy képzeletbeli átváltozás a 20. században nagyon is test- és kézközelben van. Amikor a génsebészet bármit meg tud csinálni, amikor klónozni lehet az élőlényeket, akkor az én fikcióim nincsenek különösebben messze a realitástól. Nem bírnak messze lenni.

EMK: Ezzel arra is akar utalni, hogy az emberi identitás a 20. században afelé tendál, hogy veszendőbe menjen?

PNL: Azt akarom mondani, vagy azt akarhatom mondani, amit 600 éve vagy 2000 éve mond a művészet, hogy az emberi identitás nagyon fontos, nehezen megszerezhető dolog, és mindig félteni kell, nehogy veszendőbe menjen.

EMK: Úgy tudom, jelenleg egy filmforgatókönyvön dolgozik. Azon van-e, hogy egy új médiumot, új közeget fedezzen fel a maga számára?

PNL: Ezzel a dologgal mindig ambivalens vagyok, mert egyfelől nagyon inspiráló egy csapattal együtt dolgozni, másfelől, sajnos és hálaistennek, az irodalom nem team-munka, hanem rémületesen magányos és egyszemélyes tevékenység. Talán az összes alkotóművészetek közül a legegyszemélyesebb és a legmagányosabb. Előfordult, hogy arra kértek, írjunk színdarabot, együtt a rendezővel meg együtt azzal a csapattal, amelyik majd elő fogja adni. Mindig kitértem ilyenkor, mert szerintem jobb az, ha van egy kész szöveg, azzal én a magam dolgát mint író elvégeztem, viszont attól kezdve nagyon szívesen segítek mint dramaturg vagy mint ama csapat tagja, mely színpadra állítja ezt a darabot.

EMK: A film mint közeg, képnek és szónak ez a nagyon sajátos együttélése érdekli Önt vagy nem érdekli?

PNL: Persze, hogy érdekel. De nem volna értelme, hogy a magam írói eszközeivel különféle képeket írjak le a célból, hogy azokat egy másik művész egyszerűen leforgassa. Ez két művészet. A filmrendező nem adaptátor és illusztrátor, hanem ugyanolyan alkotóművész, mint én. Akkor is az, hogyha mondjuk az én szövegemet választja kiindulási pontul vagy alapanyagul. Tehát a szöveg elsajátításához, transzformálásához majdnem az összes olyan szellemi-lelki műveletet el kell végeznie, amelyeket én elvégeztem, hogy a sajátja legyen az anyag. Amit én a primer élményanyagommal, azt ő az én szövegemmel csinálja meg. Faragja, átalakítja, honosítja. Omnipotensnek látszani, és megírni, hogy egy filmrendező milyen képeket csináljon meg képként, az egyrészt képtelenség, másrészt meg kicsit nevetségesnek is tűnik. Még nevetségesebbnek, mint amikor egy filmrendező azt gondolja, hogy tud dialógusokat írni. Mert szeret, de nem tud. Én meg nem tudok képeket csinálni.

EMK: Értem, tehát nem készül az irodalom fogalmát ebbe az irányba kiszélesíteni.

PNL: Dehogyis. Olyan hatalmas kontinens az irodalom, és annyira meghatározza még a zenét is, nemhogy a többi művészetet, hogy ennél jobban, ha tudnám, se akarnám kiterjeszteni. Különben is nagyon utálom, mikor a művészetek között sorrendet állítanak föl, vagy a művészetek maguk állítják saját magukat valamilyen hierarchiába. Meg kell mondani, ebben mindig az irodalom volt a legagresszívebb. De ennek nem művészi okai vannak, hanem merőben nyelvi és politikai, nyelvpolitikai okai. Ilyen értelemben az irodalom a romantika óta, amelyben talán kivívta a szabadságát, szereti saját magát praktikusan félreérteni. Úgy viselkedni, mintha azért ő mindig meg tudná mondani, hogyan kell élni, milyennek kell lenni a jövőnek, és a múltnak... Holott legfeljebb annyi a különbség, hogy  anyaga, a nyelv hétköznapibb és speciálisabb, mint mondjuk a márvány vagy az énekhang. Ebből azért az is látszik, hogy én meglehetősen szkeptikus vagyok a művészet hatását illetően. Ezt én jobb pozíciónak gondolom, mint hogyha a művészetet valami csodaszernek tartanám, merthogy nem az. El kell ismerni, hogy a művészet úgy, ahogy van, luxus. Csakhogy vannak bizonyos luxusok, amik nélkül lehet élni, csak nem érdemes. És ha legalább ennyi megmarad a művészetnek, és ennyi meg is marad, az hatalmas dolog. Úgy is mondhatnám, hogy én nem tartok túl sokat róla, de amit, azt elég mélyen gondolom.

EMK: Az írásaiban egyre-másra nyelvjátékokhoz folyamodik. Úgy látom, van ebben valami nagyon európai, ahogy különböző nyelvekkel is játszik, az angollal, aztán latin mondásokkal, például „navigare necesse est”. Milyen elgondolások alapján alakult ki Önben ez a nyelvi sokféleség?

PNL: Minden nyelv hordoz idegen nyelvű zárványokat, nyelvdarabokat, közmondásokat, szlogeneket. Nincs homogén nyelv. Minden nyelv tele van más nyelvekből átvett göröngyökkel és morzsákkal, zárványokkal. És én ezeket a fajta, ha úgy tetszik, idegen testeket úgy használom, mint mindenféle más furcsaságot vagy különösséget a nyelvben. Szívesen és tudatosan facsarok ki mondásokat, billentem ki őket az eredeti jelentésükből, hisz így a maguk „értelmetlenségében”, abszurdságában nyernek egy sokkal erősebb jelentést,  mint az elkoptatott korábbi volt. Például ez a „navigare necesse est”-mondás azzal, hogy a necessé-t, vagyis a szükséges-t kicserélem neszeszerre, parányi fürdőszoba-retikülre, hogy úgy mondjam, mikor maga a mondás eredetileg a tenger, a végtelen kontextusában vált közkeletűvé – szóval ettől a közhellyé kopott mondás rögtön másról szól. A fenséges és különös, vagyis a hajózás, a végtelen, illetve egy piperecikk tehát a hétköznapiság, pimfség, kicsiség összeütköztetéséről, együttlétezéséről. Ennek a nyelvkeverésnek egy kissé xenofóbbá hülyült országban van olyan jelentése is, hogy nincs olyan nyelv sem a nagy, sem a kis nyelvek közül, amely saját magából és csak saját magából lenne. A derék, politikai alapú nyelvvédők szeretnek úgy viselkedni Franciaországban is, Magyarországon is, mindenütt a világon, minthogyha a nyelvük soha nem érintkezett volna más nyelvekkel. Holott a mi európaiságunkról sokkal többet elmond az, hogy a magyar nyelvben a szláv szókincs után a második legnagyobb szókincs a német. És ennek tudatosítása, illetve az, hogy az ember ezt használja és kihasználja, ez szerintem abszolút az Európáról, a közös Európáról való beszéd.

EMK: Az imént elkezdtünk beszélgetni egy szimbólumról, a madáremberről. Nagyon érdekesnek találom a mű címét, hogy „Hősöm tere”, ami természetesen a budapesti „Hősök terére” utal. Kornis Mihálynak is van egy könyve, a Napkönyv, melynek német címében (Der Held unserer Geschichte) szintén ott van a hős szó. Thomas Bernhard nagyon jelentős darabot írt „Heldenplatz” címen. Kérdésem az, hogy a hős mint irodalmi toposz fontos-e Önnek, illetve pontosan mire akart ezzel utalni? A másik kérdés: mennyire merít ösztönzést más kortárs írók, költők műveiből?

PNL: Ami Thomas Bernhardot illeti, az ő darabjára szándékos, teljesen tudatos a rájátszás. Azt hiszem, a bécsi Heldenplatz a maga dicsőséges-dicstelen szerepével rettentő fontos hely az Osztrák Köztársaságban. Ez az a tér, ugye, ahol 1938 tavaszán több százezren a boldogságtól tapsolva és sikoltozva hallgatták Hitler beszédét. Metaforikusan értve ilyen egy Heldenplatz, egy hely, ahol a tömeg piedesztálra emel vagy emelhet diktátorokat, kisebbeket és nagyobbakat. Ahogy a Thomas Bernhard-darabnak a főszereplője, azt hiszem, a félelem, úgy az én regényemnek is a  félelem az egyik legfőbb mozgatója. A magyarországi, a budapesti Hősök tere is, mármint a konkrét tér szintén meglehetősen szimbolikus tér. A cím egyébként azzal játszik el, hogy a magyarban a „tér” szó nemcsak Platzot, hanem Raumot is jelent, tehát virtuális teret, egy regény terét is. Németül biztosan más lesz a könyv végleges címe, mert nem szeretném, ha túlságosan közel menne a Bernhard-darabhoz. Ami a magyar címben rájátszás, az németül nagyon direkt rátámaszkodás lenne a Heldenplatzra, és ezt nem akarom. Ennyi közük van egymáshoz, nem több. Hogy a hősök vagy a hősiesség az én szövegeimben mennyire játszik szerepet? Azt hiszem, az én hőseim inkább antihősök, és a hősiességük egy antihősiesség.
Az én írásaimban a kortársak inspirációja természetesen erős, de nem konkrét. Azt hiszem, vagy talán remélem, hogy nem is olyan egyszerű kimutatni. Vagyis nem gondolnám azt, hogy föl lehetne sorolni azt az egy vagy két vagy hat művet, pláne a kortárs irodalomból, amelyik meghatározóan, kimutathatóan hatott volna rám. Hogy a kortársak is, az elődök is fontosak, az teljesen természetes, minden friss irodalom benne áll a saját hagyományában, már születésekor része saját múltjának. És ez a hagyomány, tetszik, nem tetszik – természetesen ez is közhely –, meghatározza. Kétségtelen, hogy vannak életművek, vagy vannak művek, amelyek jobban vagy láthatóan részei ennek a hagyománynak, és vannak, amelyek kevésbé. Például én, főleg a verseimben, tehát „a költészetemben” vagy hogy mondjam, szívesen játszok rá a klasszikusok szövegeire, szívesen forgatom ki, parafrazeálom őket. Azt, amit az előbb említett „navigare necesse est”-tel megcsinálok, azt elkövetem a legklasszikusabb idézettel, a magyar himnusszal, bármivel. Többnyire nem az adott idézet irodalmi, „alaki” értéke érdekel, hanem a pillanatnyi helye a köznyelvben, az umgangssprachéban. Az érdekel, hogy hogyan épült be a klasszikus vagy félklasszikus idézet a hétköznapi nyelvbe, akár rontott formában is. Számomra ez teljesen természetes dolog, és tulajdonképpen nem a hagyománnyal szembeni kritikaként, még csak nem is a nyelvvel szembeni kritikaként fogalmazódik meg, noha objektíve, bizonyos fokig az. Bennem így működik a nyelv. Ezekkel a tévesztésekkel, ezekkel a rosszul értésekkel. Hordoz magával természetesen mindent, értékest és értéktelent, és nekem eszem ágában sincs ezt szétválasztani. Mindenből lehet értéket, jó szöveget teremteni Az én nyelvi tapasztalatom szerint Magyarországon a különféle rétegnyelvek már nem igazán válnak el egymástól. Természetesen nem a nyelv jellege vagy szerkezete az oka, ennek társadalmi, szociális összetevői vannak. Kis nyelv, kis ország, nehezebben válnak szét a rétegek. És ezekből a nyelvekből a 20. század elejére, közepére kialakult egy ilyen gleichschaltolt városi nyelv. Amit aztán a tömegmédia fölerősített, és mintaként, akarva-akaratlan az egész népesség elé kitett. Emiatt Magyarországon annak, amit a németek Hochdeutsch-nak mondanak, tehát a „Hochungarisch”-nak semmiféle praktikus értelme nincsen. De még ha lenne is, az irodalom, vagyis a nyelv művészete nem nyelvművelés, pláne nem nyelvvédés. Sajnos, de nem az. Persze amikor én irodalmárként, ha úgy tetszik, civilben beszélek, főleg nyilvánosan, akkor igyekszem választékosan fogalmazni, igyekszem egy korrekt és lehetőleg pontos nyelvet használni, egy szalonképes nyelvet, de abban a pillanatban, amikor művet hozok létre a nyelvből, az már egy másik szalon, és ha úgy gondolom, egy adott helyre olyasmi kell, ami a pillanatnyi nyelvi konszenzus szerint nem szalonképes – vagy mert erős vagy mert használaton kívüli –, fel sem merül, hogy használom avagy sem. Ha az a helye, használom. El nem tudom képzelni, hogy lehet ezt máshogy. Azt hiszem, hogy nem.

EMK: Legvégül arra szeretném kérni, hogy extrapolálja ezt a fantasztikus kifejezést: „Europink”. Hihetetlenül sok minden van ebben a szóban.

PNL: Sajnos az Europink is lefordíthatatlan szójáték. Ugye az nyilvánvaló, hogy mit jelent a szóban az Euro, azután világosan ott van benne a pink, a rózsaszín, viszont ott van benne egy harmadik szó is, ez a bizonyos „ropi”, mondjuk Salzstange. Hülyén hat, ha az ember megmagyarázza a saját képeit, de olykor ez az egész Európa körüli, Európáról való beszéd picit hasonlít egy ilyen Salzstangén vagyis ropin való rágódáshoz, egy folytonos, imamalomszerű beszédhez. A „pink” az nyilván az Euro-jövő vágyott rózsaszínjéről beszél. Sokaknak egyszerűbb azt gondolniuk, hogy mi pillanatnyilag kívül vagyunk Európán, és ha Brüsszel majd kinyitja nekünk a kaput, akkor zsupsz, belépünk. Az Unióba igen, de nem Európába. Merthogy ott vagyunk. Jó vagy nem, ott vagyunk. Egyébként: jó. Maga a vers, az „Europink” ezzel a szkepszissel játszik el, arról, hogy ez mit jelent vagy mit nem jelent a számomra, már beszéltünk az elején.
 

Bibliográfia

PARTI NAGY Lajos
Angyalstop
Magvető, 1982

Csuklógyakorlat
Magvető, 1986

Szódalovaglás
Jelenkor, 1990

Se dobok, se trombiták
Jelenkor, 1993

A hullámzó Balaton
Jelenkor, 1994, 1999

Esti kréta
Jelenkor, 1995, 1996

Ibusár. Mauzóleum
Jelenkor, 1996

Sárbogárdi Jolán: A test angyala
Jelenkor, 1997, 1999

Europink
Jelenkor – Lettre, 1999

Hősöm tere
Magvető, 2000

(Banga Ferenccel)
Kacat, Bajazzo
Pytheas, 2002

Grafitnesz
Magvető, 2003

„Egerészés”
Magyar Lettre Internationale, 20

„Búvárbőr”
Magyar Lettre Internationale, 24

„Statt Berlin”
Magyar Lettre Internationale, 29

(Balla Zsófiával és Kovács András Ferenccel)
„A költészetről”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Szonettjáték”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Virágh Rudolf verseiből”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Kis tél az őszológián –
A Dumpf-szonettekből”
Magyar Lettre Internationale, 40

(Márton Lászlóval, Garaczi Lászlóval,
Kukorelly Endrével és Németh Gáborral)
„Még egy regényes Lettre-beszélgetés”
Magyar Lettre Internationale, 41

(Bruno Bourellel)
„Fényrajzok Budapestről”
Magyar Lettre Internationale, 42

„Berolina Medwelin”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Mattersburg leírása”
„2002 címtelen leütés”
„Tolnai Ottóról”
Magyar Lettre Internationale, 47


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/