A nagyság az irodalomban jobban érthető és könnyebben megközelíthető számunkra, mint a nagyság a tudományban. Van valami kívülről kapott elképzelésünk arról, hogy mit is jelent nagy regényírónak lenni. Ha az Anna Kareninát vagy a Bovarynét olvassuk, közvetlenül érzékeljük – tisztelettel vagy elragadtatással, kötelességszerűen vagy szkeptikusan – , hogy mi is lehet az, amikor a nagyságról van szó. Itt adva van számunkra a közvetlen érzékelhetőség előnye. Már az első mondatnál érezzük a másik jelenlétét, szellemének jellegzetességét, és néhány perc alatt elolvashatjuk egy rég feledésbe merült délután gyümölcsét, egy 150 évvel ezelőtti magányos délután munkáját. És ami valamikor személyes titok volt, majd újra meg újra feltárult, immár a mi titkunkká válik. Kitalált emberek lépnek elénk, pontosan megadott történelmi és családi körülményekkel és hasonlóképpen meghatározott jellemekkel. Tanúi vagyunk, értékelni tudjuk a készségeket, amelyekkel megidézték őket. Hallgatólagos megegyezéssel, mintegy az író és az olvasó közötti megállapodással feltételezzük, hogy megértjük ezeket az embereket, és készek vagyunk különösségükben kedvünket lelni, bármilyen különösek legyenek is. Ennek előfeltétele, hogy általában megértsük, mit is jelent embernek lenni. A kognitív pszichológia kifejezésével élve: rendelkeznünk kell az emberi elmére vonatkozó teóriával, többé-kevésbé automatikusan meg kell értenünk, hogy mit jelent valaki másnak lenni. Ennek megértése nélkül, mint a pszichopatológia bizonyítja, gyakorlatilag képtelenség volna egy kapcsolatot kialakítani vagy fenntartani, hangulatokat és szándékokat értelmezni, vagy akár csak azt megérteni, hogy mi milyen benyomást teszünk másokra. A regényben ábrázolt sajátos esetek felfogásához ezt a mély és széleskörű megértőképességünket használjuk.
Amikor Saul Bellow Herzogja áll a tükör előtt – amit regényhősök gyakran
és szívesen tesznek, ami nagyon praktikus –, egy nem sokkal azelőtt beszerzett
szalmakalapban és alsónadrágban van. A mamája „szerette volna, ha Mosesből
is rabbi lesz, de Moses most, úszónadrágban, szalmakalapban szinte ijesztő
módon elütött a világ valamennyi rabbijától – arcát nyomasztó szomorúság
ülte meg, s végletesen bolondos sóvárgás, amelyet a vallásos élet bizonyára
régen kiölt volna belőle. Ez a száj! Csupa érzékiség és engesztelhetetlen
harag. Ez az egyenes, néha komor benyomást keltő orr! Meg a sötét szem!
És az egész alakja! A karján végigcsavarodó hosszú erek végighúzódtak a
lecsüngő kézen is, régi dolog ez az érrendszer, régibb még magánál a zsidóságnál
is. A szalmakérget, vagyis a lapos tetejű kalapot a zakóhoz illő piros-fehér
szalag övezte. Kicsomagolta a zakót a selyempapírból, fölvette a kabátot,
kisimította a csíkokat. Fedetlen lábszáraival olyan volt most Herzog, mint
egy hindu.” (Balabán Péter fordítása)
Lehet, hogy az olvasó nem ismeri közvetlen tapasztalatból Moses Herzog
alakjának minden jellegzetességét – egy amerikai a 20. század közepéről,
zsidó és városlakó, elvált férfi és introvertált értelmiségi –, előfordulhat,
hogy egy fiatal olvasóban nincs semmi együttérzés a kezdő középkorúak iránt,
de a saját személyünkkel való számvetésre késztető önmegfigyelés éppen
olyan elterjedt, mint az a furcsa, álnaiv felfogás, mely szerint a biológia
– a vérkeringés – előbbre való az emberségnél, következésképpen nagyobb
hányad illeti meg az emberi lényegből, mint a vallást. Író és olvasó ilyen
kimondatlan kapcsolata mentén virágzik az irodalom, és kínál egy olyan
szellemi térképet, amelynek Északja és Délje a különös és az általános.
Az irodalom a legjobb esetben univerzális, és az ember természetét éppen
azon a helyen világítja meg, ahol mélyen provinciális és egyedi.
A nagyság a tudományban a legtöbbünk számára nem ilyen könnyen
belátható. Egész listát tudunk összeállítani állítólag nagy tudósokból,
de nem sokan kerülünk velük olyan személyes érintkezésbe, ami közel hozná
számunkra teljesítményük különös sajátságait. Ez nem utolsósorban magán
a tudományon múlik – nem valami könnyen hozzáférhető –, amely tárgyilagos,
ennélfogva távolságot is teremt és súlyos vagy látszólag lényegtelen részletekkel
terhelt. A matematika is akadályt jelenthet. Ezenkívül a tudományos eszmék
alkotóiktól teljesen függetlenül terjednek. A tudósok ismerhetik a termodinamika
klasszikus tételét, anélkül hogy valaha is olvasták volna Newtont ebben
a témában, vagy elsajátíthatták a tankönyvekből a relativitás gondolatát,
anélkül hogy a saját szemükkel látták volna Einstein speciális vagy általános
relativitáselméletét; ismerhetik a DNS szerkezetét, anélkül hogy valaha
egyetlen pillantást vetettek volna Crick és Watson 1953-as cikkére. Ez
egyébként jó példa. Ez a cikk, amely éppen 1200 szó terjedelmű, és a Nature
című folyóiratban jelent meg, a következő jól ismert, szerény megfogalmazással
ér véget: „Nem kerülte el a figyelmünket, hogy az általunk posztulált speciális
elrendezésből minden további nélkül következik a genetikai anyag sokszorosíthatóságának
mechanizmusa.” „Nem kerülte el a figyelmünket” – milyen meghatóan nyilvánvaló
a kettős tagadásnak ez a szalonokba illő udvariassága, amit így is lehetne
fordítani: „Idefigyeljen mindenki! Felfedeztük, hogyan sokszorozódik meg
az élet a Földön, borzasztó izgatottak vagyunk, le sem tudjuk hunyni a
szemünket...” „Nem kerülte el a figyelmünket”, ez az a személyes jellegű
kontaktus, amire gondolok. Ezt minden közvetlenség híján észlelni nem is
olyan egyszerű.
A természet igézete
És mégis van egy kiváló tudós, aki e tekintetben majdnem annyira megközelíthető
számunkra, mint egy író. Még egy tudományosan képzetlen ember is minden
további nélkül be tudja látni, mi teszi Darwin művét egyszerivé és nagyszerűvé.
Ez egyrészt a szerencsés véletlenek sorozatának köszönhető, amelyek segítették,
hogy megtalálja az útját, és minden lépéssel közelebb vitték a céljához.
Másrészt a tárgynak: Mint a biológia általában, a természetrajz is leíró
tudomány. És a természetes kiválasztódás elméletét, legalábbis a lényeges
megállapításait, nem nehéz megérteni, még ha alkalmazási lehetőségei tetemesek
és tudományos vonatkozású kihatásai elég szerteágazóak is (ahogy ezt a
nemrég elhunyt Bill Hamilton matematikai biológiája is tanúsítja). De a
hatása nem utolsósorban arra is visszavezethető, hogy noha Darwin nem volt
a 19. század legjobb tollú írója, de rendkívül közvetlen, szeretetreméltó
és bizalomgerjesztő, derék ember volt. Sokat levelezett, és számos jegyzetfüzetet
teleírt.
Olvassuk úgy az életét, mint egy regényt, a Herzogot, mint egy
nagy számvetést. Charles 16 évesen kerül az edinburgh-i egyetemre, de hamar
csalódik az orvosi tanulmányokban. Azt írja a nővéreinek: „Egy mór tanít
arra, hogyan kell kitömni a madarakat”. Charles egy bizonyos John Edmonstone-tól
tanulja a preparálást, egy felszabadított rabszolgától, és mesterét „intelligensnek
és nagyon rokonszenvesnek” találja. Edmonstone mesél az ifjú Darwinnak
a rabszolgasoráról, és ez a korai ismeretség hatással lehetett Darwinnak
arra a kevéssé ismert könyvére, amelyikről még szeretnék beszélni.
A következő évben ismeri meg Darwin Lamarck evolúciós elméletét, és Edinburgh
vitaklubjaiban szenvedélyes, a tudományos materializmus mellett szóló istentelen
érveket hall. Firth of Forth-ban napokig tengeri élőlényeket keres, és
az 1827-es jegyzetfüzete két gerinctelen tengeri állat részletes megfigyelését
is tartalmazza.
Mivel Charles nem tud megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy
orvos legyen, apja azt indítványozza, hogy „legyek pap. Határozottan ellenezte,
hogy naplopó legyen belőlem, pedig úgy látszott, ez lesz a sorsom.” Charles
tehát 18 évesen Cambridge-ben tanul, ahol a természetrajz szeretete igazi
szenvedéllyé válik. „Milyen jó lesz – írja az unokafivérének –, mennyi
bogarat fogunk majd! Szívderítő élmény lesz újra együtt felkeresni régi
kedvenc helyeinket... Rendszeresen kijárunk majd a lápvidékre: ég óvja
a bogarakat!” Egy másik levélben ez áll: „Állandóan búslakodom, mert nincs
senki, akivel a rovarokról lehetne beszélgetni”. Henslowe, a botanika professzora,
Charles mentora rábeszéli, hogy a két utolsó trimeszterben tanuljon geológiát.
Tanulmányai befejeztével Henslowe révén kap egy olyan ajánlatot,
hogy a „Beagle” fedélzetén természetkutatóként kísérje el a kapitányt,
akinek a kormány megbízásából el kell készítenie Dél-Amerika térképét.
Amikor a bácsikája, Joseph Wedgewood segítségével megpróbálja kicsalni
apja beleegyezését, ezt olvashatjuk: „Nem győzöm hangsúlyozni”, esedezik
a komoly Charles, „milyen elképzelhetetlen számomra, hogy ezek után ne
volnék képes a rendezett életvitelre”. Hetekig tartó halogatás és két sikertelen
elindulási kísérlet után 1831. december 27-én felvonják a vitorlákat. A
tengeribetegség napjai következnek, aztán a karantén-előírások akadályozzák,
hogy a „Beagle” kikössön La Palmában, a Kanári-szigeteken. Charles azonban
a hajó farából kivet egy hálót, az idő csodás, és „számos különös állatot”
sikerül kifognia. „Remekül telik az idő a kabinban.” Végül kikötnek Szent
Jágó szigetén a Zöld-foki-szigeteken, és az ifjú ember el van ragadtatva.
„A sziget rengeteg örömmel és felismeréssel szolgál”, írja az apjának,
„de egy olyan embernek, aki még soha nem hagyta el Európát, éppolyan értelmetlen
mesélni próbálni erről a tájról, arról, hogy mennyire más a trópusi táj,
mintha egy vaknak magyaráznám, milyenek a színek... Ha valami tetszik,
mindig örülök, ha szavakba foglalhatom... Bocsássátok hát meg az elragadtatásomat,
amit mégsem tudok megfelelően kifejezni.”
Kedvére való a munkája a szűk kabinban, az összegyűjtött példányok,
kövek, növények és állatok lerajzolása és leírása, amelyeket aztán megfelelően
kipreparálva Angliába küldenek Henslowe-hoz. A lelkesedése nem hagy alább
az utazás folyamán, sőt még hozzájárul a tudós önbizalma. Azt írja Henslowe-nak:
„...semmi sem tud akkora elragadtatással eltölteni, mint ha találok két
száraz erdőben élő és elegáns színezésű édesvízi laposférget. Még sosem
láttam ilyen rendkívülit, és hozzá még a tévesen megállapított rokonságuk
a csigákkal... Egyes tengeri élőlények olyan csodálatos tagoltságúak, hogy
alig merek hinni a szememnek. Ma kint jártam, és különféle állatokkal tértem
vissza, mintegy a Noé bárkájára. Találtam egy nagyon érdekes csigát, és
egy csomó pókot, bogarat, kígyót és skorpiót. Végül lőttem egy jó 100 font
súlyú Caviát is...”
Az érzelmek alapelvei
És mégse kínál könnyű hozzáférést A fajok eredete Darwin nagyságának
megértéséhez. Ha inkább irodalmi, mint teoretikus műként olvassuk, a laikust
elriaszthatja a példák sokasága – ez annak a bizonytalankodásnak a következménye,
ami Darwint állandóan fő műve kiadásának elhalasztására késztette –, és
jellemző, hogy a legtöbbet idézett rész csak a könyv utolsó fejezetében
található. Darwin az olyasfajta tudósok közé tartozik, akiknek a munka
teljesen betölti az életét. Köztudott, hogy a gilisztákat tanulmányozta
a downe-i kertben. Kijárt a környékbeli vásárokra, hogy kifaggassa a ló-,
kutya- és sertéstenyésztőket, hogy felkeresse a legsikeresebb növénytermesztőket.
„Első gyermekem 1839. december 27-én született, és már az első nap elkezdtem
feljegyzéseket készíteni különböző arckifejezéseiről.” Jóval a viselkedéskutatás
megindulása előtt végzi Darwin a maga kísérleteit, és egyéni következtetésekre
jut. „Alig volt több, mint hat hónapos, amikor a dadája úgy tett, mintha
sírna, és láttam, ahogy a kisfiam arca bánatos kifejezést öltött, a szája
sarka legörbült. Ezért úgy látom, hogy egy veleszületett érzés azt súgta
neki: a dada tettetett sírása bánatot fejez ki, és ez belőle ösztönös részvétet
és szomorúságot váltott ki.”. Egyszer, amikor kilovagolt, megállt beszélgetni
egy asszonnyal, és észrevette, ahogy az összehúzta a szemöldökét, amint
a nappal szemben fölfelé nézve Darwinra emelte a tekintetét. Alig ér haza,
kimegy a három gyerekkel a kertbe, és azt mondja nekik, hogy nézzenek fel
egy kis világos foltra az égen. És miért? „Mind a három gyerek önkéntelenül,
de határozottan felvonta az orbi skularist, a musculus corrugatort és a
musculus pyramidalist.” Éveken keresztül, közben más munkáin is dolgozva,
vizsgálja Darwin az érzelmek kifejezését az embereknél és az állatoknál.
Az érzelmek kifejezése az embernél és az állatoknál című lesz a legszokatlanabb
és leginkább érthető könyve, megfigyelésekben és szellemes elmélkedésekben
gazdag, gyönyörű képekkel – az első tudományos könyvek egyike, amelyben
fényképek találhatók, köztük néhány a saját nevető vagy éppen durcás kisbabájáról
– amit most újra kiadtak, egy harmadik kiadásban, a nagy amerikai érzelempszichológus,
Paul Ekman jegyzeteivel ellátva.
Darwin nemcsak arra törekszik, hogy leírja a kutyák, macskák
vagy emberek érzelmeinek a kifejeződését – ahogy a szem körüli izmokat
összehúzzuk, ahogy kimutatjuk a fogunk fehérjét, amikor dühösek vagyunk,
és ahogyan megpróbáljuk, Ekman kifejezése szerint, az arcunkkal megérinteni
azt, akit szeretünk. Darwin felteszi a miért nehéz kérdését is. Miért vörösödünk
el zavarunkban, miért nem sápadunk inkább el? Ha szomorúak vagyunk, miért
a belső felét vonjuk össze a szemöldökünknek, miért nem vonjuk fel inkább
az egészet? Miért dorombolnak a macskák, ha kedvelnek valakit? Egy érzés,
állítja Darwin, fiziológiai állapot; egy testi változás közvetlen kifejeződése.
A válaszokat keresve számtalan szellemes kitérőt és megfigyelést tesz:
pl. hogy a biliárdjátékos, főleg a kezdő, megpróbálja a labdát a feje vagy
olykor az egész teste egy mozdulatával a célba terelni. Hogy egy elkapott
gyerek az anyja térdén felvonja a vállát és hátrahúzza, hogy kifejezze
ellenkezését. Az összeszorított száj egy kényes vagy nehéz művelet közben.
A részletek ilyen gazdagsága mögött alapvető kérdések húzódnak
meg. Vajon tanuljuk, hogyan mosolyogjunk, ha örülünk, vagy a mosoly velünk
született? Más szavakkal: Vajon az érzelmek kifejezése világszerte minden
faj és kultúra esetében hasonló vagy kultúraspecifikus? Darwin leveleket
ír az angol birodalom legtávolibb szegletében élő embereknek azzal a kéréssel,
hogy figyeljék meg a bennszülött lakosságot. Angliában fényképeket mutogat
körbe a legkülönbözőbb arckifejezésekről, és azt kéri, hogy kommentálják
ezeket. A könyv anekdotikus, nem tudományos, mégis nagyon világos szemléletű.
Az érzelmek kifejezése, állapítja meg Darwin, az evolúció eredménye, következésképpen
egyetemes. Szembehelyezkedik Sir Charles Bell anatómus nagyhatású felfogásával,
mely szerint bizonyos izmokat, amelyek az állatvilágban nem fordulnak elő,
Isten teremtett, hogy az emberek a mimikájukkal egymás tudomására hozhassák
az érzelmeiket. Egy lábjegyzetben Ekman idéz Bell könyvéből: „Az emberi
arc legfigyelemreméltóbb izma a musculus coringator supercilii, amely a
szemöldököt vonja fel, és ezzel egy rejtélyes hatást tesz, ami megmagyarázhatatlan,
de ellenállhatatlan módon az értelemre enged következtetni.” Bell könyvének
ezt a mondatát Darwin a saját példányában aláhúzta, és azt írta mellé:
„Gondolom, még soha nem boncolt majmot”. Darwin bebizonyítja, hogy ezek
az arcizmok persze más főemlősöknél is megtalálhatók.
Annak megmutatásával, hogy az érzelmek kifejezését olyan alapelvek
határozzák meg, amelyek az embernél és a főemlősöknél ugyanazok, Darwin
a fajok folytonossága és egymásra következése mellett száll síkra, ami
általában is jelentős a fejlődéselmélete szempontjából, és cáfolja azt
a keresztény felfogást, amely szerint az ember különleges teremtmény, alapvetően
különbözik az állatoktól. Ezenfelül arra is törekszik, hogy az egyetemességen
keresztül minden emberi faj közös leszármazását is bizonyítsa. Ezzel világosan
szembehelyezkedik az olyan tudósok rasszista nézeteivel, mint Agassiz,
akik azt állítják, hogy az afrikaiak alacsonyabb rendűek az európaiaknál,
mivel egy másik, alacsonyabb rendű fajtól származnak. Egyik Hookerhez írott
levelében jegyzi meg Darwin, hogy Agassiz „a több fajra vonatkozó” doktrínáját
„hogy úgy mondjam, nagyon is a rabszolgatartó déliek megelégedésére tartja
fenn”.
A modern paleontológia és molekuláris biológia kimutatta, hogy
Darwinnak igaza volt, és Agassiz tévedett: mindannyian az anatómiailag
modern emberek ugyanazon fajából származunk, akik állítólag alig több,
mint 200 ezer éve jöttek Kelet-Afrikából, és terjedtek el az egész világon.
A helyi éghajlati különbségek hozták aztán létre a fajok változatait, amelyek
sok esetben szó szerint csak (bőr)felszíni különbségek. Ezeket a különbségeket
aztán fetisizáltuk, hogy igazoljuk vele a hódításokat és a leigázást. Darwin
szavaival: „Az emberek minden lényeges érzelemnyilvánítása egyforma mindenütt
a világon”. Ez a tény azért érdekes, mert új érvet hoz fel arra, hogy minden
faj ugyanattól a szülőfajtól származik, amely tehát még azelőtt, hogy a
fajok elkezdtek volna elkülönülni egymástól, mind a testi felépítést, mind
nagymértékben az intellektuális fejlettséget tekintve is teljesen emberi
kellett, hogy legyen.
Tisztáznunk kéne, mit is jelent az érzelemnyilvánítás univerzalitása.
Egy csiga vagy egy darab cheddar sajt elfogyasztása az egyik kultúrában
ujjongást, a másikban undort válthat ki. De az undort, bármi váltsa is
ki, világszerte ugyanaz az arckifejezés kíséri – Darwin szavaival: „a szájat
elhúzzák és a felső ajkat olyan erősen felvonják, hogy az orrlyukak is
széthúzódnak...” A kifejezés és a vele járó fiziológia az evolúció eredménye.
Érzelmeinkre mindenesetre persze a mindenkori kultúra is rányomja a bélyegét.
Ahogy az érzelmekkel bánunk, ahogy viszonyulunk hozzájuk, ahogyan leírjuk
ezeket, az mind tanult, és kultúránként különbözik. A mindenki számára
közös érzelmi paletta felfogása mögött azonban az egyetemes emberi természetre
vonatkozó felfogás húzódik meg. A legutóbbi időkig és majdnem az egész
20. század folyamán kárhoztatták ezt a felfogást. Darwin halála után hosszú
ideig alig méltatták figyelemre ezt a könyvet.
Ugyanakkor annak is nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy az irodalomban
kifejeződő fantázia és képzelőerő is Darwin felfogását támasztja alá. Lehetetlen
volna egy távoli korból vagy egy nyilvánvalóan eltérő kultúrából való irodalmat
olvasni és élvezni, ha nem osztoznánk sok érzelemben és a közös előfeltevések
gazdag tárházában az íróval. A történelmi adottságokat, regionális sajátosságokat
vagy szójelentéseket magyarázó jegyzetek egy mű kiadásához mindig hasznosak,
de sosem alapvetően szükségesek. Ami közös bennünk, az a maga módján éppolyan
rendkívüli, mint minden egzotikus különbözőségünk. Az elején említettem
a regionális és az univerzális ellentétét az irodalomban. Ezt úgy is el
lehet képzelni, mintha az irodalom egyszerre dekódolná kulturális és genetikus
örökségünket. Mindkét elemnek, a genetikának és a kultúrának, megvan az
egymást kölcsönösen befolyásoló hatása, mert mint főemlősök mindenekelőtt
társas teremtmények vagyunk, és társadalmi környezetünk az idők folyamán
hatalmas alkalmazkodási kényszert gyakorolt ránk. Ez a genetikus-kulturális
együttfejlődés, ko-evolúció, ahogy többek között Edward O. Wilson nevezi,
feloldja a természet és a nevelés közti ellentéteket. Ha a bonobók – a
csimpánzok mellett a legközelebbi rokonaink – rendszeres, zavartalan megfigyeléseiről
szóló beszámolókat olvassuk, azt látjuk, hogy előjön minden a 19. századi
angol regényben előforduló téma: szövetségeket hoznak létre és bontanak
fel, egyesek hatalomra jutnak, másokat megdöntenek, összeesküvéseket szőnek,
bosszút állnak, van hála, sértett büszkeség, sikeres és kevésbé sikeres
versengő magatartás, veszteség és gyász. Mintegy 5 millió év választ el
minket és a bonobókat a közös ősöktől – és ha meggondoljuk, hogy ebben
az állandó sürgésben végső soron minden főleg a szex körül forog (a bonobókról
beszélek és a 19. századi regényről), akkor elég hosszú idő kell ahhoz,
mire a kumulatív módon sikeres szociális stratégiák bizonyos gének eloszlását
mások javára tudják befolyásolni.
Hogy az embernek van egy emberi természete, amelynek értékei
annyira nyilvánvalóak számunkra, hogy észre sem vesszük őket, és hogy más
volna a természetünk, ha mondjuk termeszek volnánk, ezt Wilson próbálta
meg érzékeltetni, amikor kitalált egy rendkívül művelt professzortermeszt,
a termeszek dékánasszonyát, aki termesztársainak a szemeszter kezdetén
megható beszédet mond: „Mióta őseink, a makrotermita termeszek a kései
harmadkorbeli gyors evolúciójuk során átlagban tíz kilót híztak, az agyuk
megnövekedett, és megtanulták a feromon írást, a termesz tudományosság
továbbfejlesztette az etikát. Immár lehetségessé vált a morális viselkedés
deontológiai imperatívuszainak precíz megnevezése. Ezek az imperatívuszok
többnyire maguktól értetődőek és általános érvényűek. Ezek jelentik a termeszi
lényeget. Ide sorolható a sötétség szeretete és a föld mély saphrophytikus,
basidiomycetikus járatainak (penetralia) kedvelése; a kolóniában való élés
centrális szerepe a kolóniák közti sok háború és eleven kereskedelem közepette;
a fiziológiai kasztisz érinthetetlensége; az egyéni szaporodás bűne a dolgozók
kasztjában; a szaporító nővérek iránti mélységes szeretet misztériuma,
ami gyűlöletbe fordul, amint párosodnak; a személyes jogokban megtestesülő
rossz elutasítása; a feromenális zene hallatán érzett végtelen esztétikai
gyönyör; az esztétikai élvezet, amit a fészektársak anusának rágcsálása
okoz; a kannibalizmus öröme, és annak öröme, ha testünket a közösség emésztésére
engedjük át betegség vagy sebesülés esetén... Egyes termita hajlamú tudósok,
főleg viselkedéskutatók és szociálbiológusok azt állítják, hogy társadalmi
szervezetünket a génjeink határozzák meg, és etikai fogalmaink egyszerűen
csak a termeszi evolúció sajátosságait tükrözik. Biztosítanak arról, hogy
minden etikának tekintetbe kell vennie a termeszi agy felépítését és fejünk
fejlődéstörténetét. A szocializáció szerintük genetikailag befolyásolt,
és egyes formái egyszerűen elkerülhetetlenek. Ez a tézis komoly tudományos
vitát váltott ki....”
Ez azt jeleni, hogy – függetlenül attól, hogy mikor és melyik
kolóniában íródott az irodalmi mű, legyen az legenda, vers, nevelődési
regény vagy haiku –, az ember felismeri a termeszirodalmat, ha csak egy-két
sort olvas is belőle. A termeszek irodalmi tradícióját extrapolálva megállapíthatjuk,
hogy az emberek irodalma nem annyira meghatározza, mint inkább példaszerűen
tükrözi az emberi természetet.
Illuzórikus törések
Ha van a mindenkori kultúrán túl lévő általános emberi, ebből az következik,
hogy az nem változik, vagy csak nehezen. És ha valami történetileg megváltozik
bennünk, akkor per definitionem nem az emberi természet az, ami változik,
hanem egy bizonyos körre és bizonyos körülményekre jellemző karakter. És
mégis vannak olyan írók, akik éppen annak a feltételezésével támasztják
alá az álláspontjukat, hogy az emberi természet törékeny, ki van téve váratlan
evolúciós ugrásoknak, izgalmas forradalmi javulásoknak vagy rendkívül sajnálatos
romlásoknak – és ezt a folyton önkényesen kiválasztott pillanatot közelebbről
meghatározni mindig ellenállhatatlanul kedvelt foglalatossága volt az intellektueleknek.
Ennek a kérdésnek a pontosításában valószínűleg felülmúlhatatlan marad
Virginia Woolf, amikor az egyértelmű időpont vonatkozásában egy kissé ironikus
homályosságot enged meg magának. „Valamikor 1910 decemberében – írja a
Characters in Fiction című esszéjében – megváltozott az emberi természet.”
Woolf itt persze arra a szerinte hatalmas szakadékra gondolt, amely az
ő nemzedékét választotta el a szülei nemzedékétől. A következő híres anekdota
vagy igaz, vagy nem, de önkéntelenül is szeretnénk remélni, hogy igaz:
1908-ban Lytton Strachey belép egy szalonba, találkozik Virginiával és
a nővérével, rámutat egy foltra Vanessa szoknyáján, és azt kérdezi: „Ondó?”
Virginia azt írja: „Ezzel az egyetlen szóval ledőlt a visszafogottság és
a tartózkodás minden gátja.” A 19. század hivatalosan is véget ért. A világ
sosem lesz már olyan, mint azelőtt.
Emlékszem egy hasonlóan apokaliptikus, generáció-specifikus megállapításra
a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról. Az emberi természet, mondták akkoriban,
egyszer s mindenkorra megváltozott 1967-ben egy woodstocki réten, amikor
a Sergeant Pepper megjelent (ugyanabban az évben), vagy egy évvel korábban
San Francisco egy ismeretlen utcáján. A vízöntő korszaka köszöntött be,
és semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt.
Egyáltalán nem olyan aggálytalannak, mint Virginia Woolf,
de ugyanolyan elszántnak mutatkozott T. S. Eliot a Metaphysical Poets című
esszéjében. Leszögezi, hogy a 17. században „distanciálódtunk az érzékenységünktől,
és ezt azóta sem hevertük ki”. Az angol költőkre gondolt persze, akik az
érzékenység egy olyan mechanizmusával rendelkeztek, amely képes volt felszívni
mindenfajta tapasztalatot, de azt hiszem, feltételezhetjük, hogy nem gondolták,
hogy a biológiájuk is különbözött volna más emberekétől. Elmélete, amely,
mint maga is elismerte, talán túlságosan is sommás volt ahhoz, hogy meggyőzően
hasson, nemcsak Eliot sajnálkozását fejezte ki e semmi jót nem jelentő
szakadás felett, hanem abbeli reményét is, hogy a modern költők az ő tanácsait
követve újraértelmezik a modern érzékenységet, és ezáltal megszüntetik
ezt a szakadást.)
Jacob Burckhardt, aki A reneszánsz Itáliában című művében megnevezi
az általa választott pillanatot, leírja nemcsak az emberi természet felvirágzását,
hanem magának az individuumnak a fejlődését is: „A középkorban a tudat
mindkét oldala – a világ felé forduló és az ember belseje felé forduló
– félálomban szendergett, mint egy közös lepel alatt. (...) Az ember csak
a faj, nép, párt, céh, család vagy az általános valami más formájában ismerte
önmagát (...) A 13. század végével azonban Itália elkezd hemzsegni a személyiségektől,
az individualizmusra helyezett korlátokat itt teljesen szétfeszítik...”
Philippe Aries francia történész a 18. századra állapított meg
egy radikális változást az emberi érzelmekben, amikor a szülők elkezdtek
félénk szeretetet érezni a gyermekeik iránt. Addig a gyerek alig egyéb,
mint kisméretű, tudatlan felnőtt, akit valószínűleg hamar elvisz valami
betegség, úgyhogy nem érdemes túl sok emóciót fektetni bele. Ezernyi középkori
sírkő szívtépő felirata szolgálhatott volna e teória temetőjéül, de Aries
műve egy másik, talán párhuzamos célt követ azzal, hogy megpróbál egy döntő
pillanatot megadni az emberi természet megváltozásában – mégpedig azt a
célt, hogy lokalizálja modernitásunk gyökereit. Ez a gondolkodásunk története
számára többé-kevésbé centrális feladat – az a kérdés ugyanis: melyik pillanatban
és milyen körülmények között eszméltünk először magunkra? A szóba jöhető
válaszok közül némelyik feltehetőleg ismerősen hangzik: a földművelés feltalálása
10 ezer évvel ezelőtt, vagy ami ezzel szorosan összefügghet, a kiűzetés
a Paradicsomból. A Hamlet megírása – egy gyötrődő, unatkozó, határozatlan
és általában saját létezésének tényétől szenvedő emberről, akinek nincs
előfutára az irodalomban, és akit a szívünkbe fogadunk. Tehetjük a modern
szellem kezdeteit a 17. századi tudományos forradalomra, a mezőgazdasági
és ipari forradalomra, ami a városokba hajtotta az emberek tömegeit, és
ami lehetővé tette a tömegfogyasztást, a tömegpártokat vagy a tömegkommunikációt;
Kafka írásaira a maguk nagyon művészien vagy szándékosan distanciált érzékenységével;
vagy éppen az írás feltalálására, ami csak néhány ezer évre nyúlik vissza,
és a kulturális áthagyományozás exponenciális megnövekedését tette lehetővé;
Einstein speciális és általános relativitáselméletének megjelenésére; a
Tavaszünnep első bemutatójára; Joyce Ulyssesének megjelenésére; vagy a
hiroshimai atombomba ledobására, amióta tetszik, nem tetszik, tudomásul
kell vennünk, hogy az egész bolygónkért felelősséggel tartozunk. Egyesek
a Téli Palota ostromára szavaztak, én inkább Wordsworth radikálisan meg
nem szépített, sokatmondóan reflexív korai verseit választanám, vagy –
ezzel összefüggően – a felvilágosodást és az Egyetemes Emberi Jogok
Nyilatkozatát.
A biológiai szemlélet viszonylag hosszú távú és nem olyan látványos,
de ettől még szerintem nem kevésbé érdekes: itt nem pillanatokról van szó,
hanem a visszahozhatatlanul elmúlt idő alig mérhető szakaszairól, és ami
ebből megmaradt, egy maroknyi csont és néhány megkövült műalkotás, amihez
minden értelmezői képességünket mozgósítanunk kell: az újagykéreg (neocortex)
mégiscsak egészen meglepő ütemben fejlődik, és a szürkeállomány minden
százezer évben megnövekszik egy púpozott teáskanálnyival. Ebben az időszakban
találták fel a hominidák az eszközöket, tanultak meg beszélni, ébredtek
önmaguk és társaik létezésének valamint halandóságának tudatára, alakítottak
ki valamiféle viszonyulást a halál utáni élethez, és kezdték ennek megfelelően
eltemetni a halottaikat. Lehet, hogy a 30 ezer évvel ezelőtt kihalt neandervölgyiek
voltak a modernitás első teremtményei – csak nem voltak elég modernek ahhoz,
hogy tartani tudják a tempót.
Azt lehetne gondolni, hogy mindezek a beszámolók egy teremtésmítosz
világi megfelelőjének nyomdokain haladnak. Az írók jobban szeretik a robbanásszerű,
döntő pillanatokat, a születés csodáját, mint a legparányibb változások
értelmetlen egymásutánját. Mindenesetre a kultúra majdnem egész időszaka
átfogható, ha azt kérdezzük, hogy ki a legrégebbi, ősmodern emberi lény,
a mitokondriális Éva vagy Alan Turing?
A modernitás gyökerei iránti kíváncsiságunk nemcsak az egyre
inkább felgyorsuló társadalmi változásból fakad, hiszen a döntő pillanat,
a múlttal való szakítás eszméjének az az elképzelés az alapja, hogy az
emberi természet speciális történelmi termék, amit a közös értékek és egy
meghatározott civilizációban való felnövekedés feltételei alakítanak –
más szóval: Nincs emberi természet túl azon, ami egy meghatározott korban,
egy mindig meghatározott kultúrában kifejlődik. E szerint a nézet szerint
az értelem mindenfélére alkalmas gépezet, végtelenül alkalmazkodóképes
komputer, amely egy csomó, kapcsolással előre megadott szabállyal működik.
Tabula rasa állapotban születünk, és a kor az, ami kialakít.
Ez a felfogás, amelyet egyesek a társadalomtudományok alapmodelljeként,
mások környezeti determináltságként ismernek, uralkodó volt a 20. században,
különösen az első felében. A gyökerei az antropológiához nyúltak vissza,
mindenekelőtt Margaret Mead és követői munkáira, de a behaviorista pszichológiához
is. 1935-ben kiadott Nemek és temperamentumok három primitív társadalomban
című művében Mead azt írja: „ezért arra a következtetésre kell jutnunk,
hogy az emberi természet korlátlanul alakítható, hogy pontosan és eltérően
reagál az eltérő kulturális feltételekre”. Ez a felfogás minden társadalomtudományban
helyeslésre talált, és a háború utáni években dogmává szilárdult, egyértelműen
politikai dimenziókkal. Volt egy időszak, amikor az ennek helyességében
a biológiára való hivatkozással kételkedőket szinte elkerülhetetlenül szorították
ki, ha nem is a társadalom, de az akadémiai élet peremére. Mint a keresztény
teológusok, úgy szabadítottak meg minket a kultúrrelativisták minden biológiai
köteléktől, és választották külön az emberiséget a földi élet minden más
változatától. És a művelt emberek, akik ennek a felfogásnak megfelelően
igyekeztek megjelölni az emberi élet megváltozásának legvalószínűbb pillanatát,
episztemológiailag biztos talajon mozogtak – az vagyunk, amit a világ csinál
belőlünk, és ha a világ drámai fordulatot vesz, akkor mi is megváltozunk,
alapvető nézeteinkkel együtt. Mindez, ahogy Virginia Woolf önmagára nézve
megállapította, akár egy nemzedéken belül is végbemehet.
A tökéletesedés vágya
John Watson, a neves behaviorista pszichológus, a pszichológia tanára
a John Hopkins egyetemen, 1928-ban kiadott egy nagyhatású könyvet a gyereknevelésről.
Ahogy Christine Hardyment Dream Babies című kitűnő könyvében kimutatja,
semmi nem ad olyan tanulságos bepillantást egy társadalom kollektív tudatába
és az emberi természetről alkotott felfogásába, mint a gyereknevelésről
szóló mindenkori könyvek. „Bízzanak rám – írja Watson – egy tucat egészséges,
formás gyereket, és engedjék, hogy a saját külön világomban neveljem fel
őket; garantálom, hogy bármelyik gyerekből a tehetségétől, a hajlamaitól,
adottságaitól, képességeitől vagy elhivatottságától függetlenül specialistát
tudok nevelni bármilyen általam választott szakmában – lehet belőle orvos,
ügyvéd, üzletember vagy éppen koldus vagy tolvaj.
Az emberi természet viasz volt a kezében. Mindenesetre nem tudom
elhessegetni azt a feltételezést, hogy a következő részlet Watson gyerekekről
szóló könyvéből nemcsak önkéntelenül is nevetséges mozzanatokat tartalmaz,
hanem az emberi természet alakításának egy évszázados tragikus társadalmi
kísérleteit is felidézi, egy eltorzult tudatot mutat meg, amely egyetlen
bizonyítékot sem tud felhozni állításai mellett – olyan tudomány ez, amely
nem kevésbé groteszk, mint az az áltudomány, amivé Darwin műve fajult el,
amikor az egyik faj felsőbbrendűségét próbálták vele bizonyítani a másik
fölött: „A legokosabban úgy lehet gyereket nevelni, ha úgy kezeljük őket,
mint kiskorú felnőtteket. Gondosan és körültekintően kell őket fürdetni
és öltöztetni. A viselkedésünk legyen mindig tárgyilagos és barátságos,
de határozott. Sosem szabad egy gyereket ölelgetni és csókolgatni. Ne is
ültessük az ölünkbe. Ha szükséges, csókoljuk egyszer homlokon, amikor jó
éjszakát kívánunk neki. Reggel fogjunk vele kezet. Simogassuk meg a fejét,
ha jól megoldott egy nehéz feladatot... Hagyjuk, hogy a nap nagy részét
kint töltse az udvaron... Legyen ez így születésétől kezdve... Hadd tanulja
meg kezdettől fogva, hogy megbirkózzon a nehézségekkel a mi óvó tekintetünk
nélkül is. Ha túlságosan lágyszívűek vagyunk, és mindenképpen szemmel akarjuk
tartani a gyermekünket, készítsünk egy kukucskáló lyukat, vagy használjunk
periszkópot, hogy észrevétlenül szemlélhessük.” A The Psychological Care
of Young Infants a maga idejében óriási siker volt, az Atlantic Monthly
„áldásosnak” találta minden szülő számára.
Mead és Watson csak a frontemberei voltak mindazoknak, akik hittek
az emberi természet szinte korlátlan alakíthatóságában. Gondolataikkal
nemcsak a nagyközönség körében találtak általános helyeslésre, hanem az
egyetemeken is, ahol a tanítványaik még ma is megtalálhatók a legkülönbözőbb
formákban, többek között a PC (political correctness)-mozgalomban, amely
abból indul ki, hogy az ember általános jellege társadalmi, végső soron
a nyelv által meghatározott konstrukció, ezért aztán lehet és kívánatos
is az ember természetén a nyelv megváltoztatásával változtatni. Ne gondolja
senki, hogy a mértékadó modell mögött ne rejlenének jó szándékok. Éppen
Margaret Meadnek, aki egy olyan korszakban tevékenykedett, amikor az európai
gyarmatbirodalmak megszilárdultak, még nem kezdtek meginogni, a művét erős
antirasszista beállítottság hatja át, Mead határozottan szembefordult minden
olyan lekezelő felfogással, amely elmaradottnak tartotta a primitíveket.
Ezenkívül ragaszkodott ahhoz, hogy minden kultúrát mindig a legsajátabb
feltételei között kell megítélni. Mead és Watson idejében még nagy reményeket
fűztek a szovjet forradalomhoz. Ha a tanulás révén válunk azzá, akik vagyunk,
az egyenlőtlenségeket fel lehet számolni egy mindenki számára közös környezettel.
Megtanítjuk a szülőknek a helyes nevelési módszereket, és jobb emberek
új nemzedéke fog megjelenni. Az emberi természetet alapvetően átformálhatják
a társadalompolitika alakítói. Tökéletesíthetők vagyunk, és a múlt igazságtalanságait
és egyenlőtlenségeit helyre lehet hozni a társadalmi környezet radikális
megváltoztatásával. A szociáldarwinizmus, az eugenika kegyetlenségei és
abszurditásai, valamint később a hitleri Németország szociálpolitikájának
újabb fenyegető veszélyei ellenérzést váltottak ki a biologisztikus látásmóddal
szemben, ami elősegítette egy társadalmilag determinált, valamennyiünk
javára formálható emberi természetbe vetett hit megszilárdulását.
A Harmadik Birodalom a második világháborút követő évtizedekben
beárnyékolja a szabad tudományos kutatást. A pszichológia különböző területeit
bénította meg az intellektuális félelem; a közelmúlt történelmi tanulságai
miatt visszariadtak attól, hogy az emberi szellemet az alkalmazkodóképesség
biológiai termékeként szemléljék, bár a biológia szomszédos szakterületein
a 19. századtól kezdve a darwinizmus együttműködött a Mendel-féle örökléstannal
és a molekuláris biológiával, hogy kialakítsa azt a nagyhatású szövetséget,
amely modern szintézisként vált később ismertté.
Az ötvenes évek végén az ifjú Paul Ekman, akinek ebben a témában egyáltalán
nem volt eleve kész koncepciója, nekivágott fiatal amerikaiak különböző
érzelmeket – meglepetést, ijedtséget, undort, örömet, stb. – kifejező arcát
ábrázoló fényképeivel Új-Guineának. Azt fedezte fel, hogy az olyan hegylakókból
összeválogatott vizsgálati csoport tagjai, akiknek addig úgyszólván semmi
kapcsolatuk nem volt a modern világgal, a különböző arckifejezésekhez minden
további nélkül hozzá tudtak rendelni megfelelő történeteket. És a történetekhez,
amiket ő mesélt nekik – például: „Találsz egy disznót, amelyik már néhány
napja megdöglött...” – a megfelelő arckifejezést produkálták. Ezek a vizsgálatok
és későbbi, ügyesen összeállított kísérletei japánokkal és amerikaiakkal,
amelyek figyelembe vették a különböző kultúrák eltérő kifejezési szokásait
is, nyilvánvaló bizonyítékot nyújtottak Darwin téziseire. Ekman így ír:
„Társadalmi tapasztalataink befolyásolják az érzelmekhez való hozzáállásunkat,
alakítják a kifejezés és az érzelmek feltételeit, kifejlesztik és finomítják
az érzelmeket leginkább kiváltó mindenkori alkalmakat. Az érzelmek megjelenítése,
az izommozgások sajátos konfigurációja azonban, úgy látszik, rögzült, és
ezzel lehetővé teszi a megértést nemzedékeken és kultúrákon keresztül,
valamint a kultúrákon belül az idegenek és a helybeliek között is.”
Mielőtt elutazott volna Új-Guineába, felkereste Margaret Meadet.
Mead szilárdan meg volt győződve arról, hogy az arcjáték egyik társadalomról
a másikra éppolyan világosan eltér, mint a mindenkori szokások és értékfelfogások.
Ezért elég tartózkodó volt Ekman kutatásaival szemben, élete végén – 1972-es
önéletrajzában – Mead mégis úgy nyilatkozott, hogy az esetleges politikai
konzekvenciák miatti aggodalom folytán óvakodott kollégáival együtt attól
a gondolattól, hogy viselkedésünknek biológiai alapja volna. Különös, hogy
milyen paradox fordulatokat hoz a történelmi körülmények változása: Mead
attól félt, hogy az érzelemkifejezés egyetemességének állítása a rasszizmust
erősítené, míg Darwin úgy vélte, hogy ugyanennek az egyetemességnek a feltételezése
meg kell hogy döntse a rasszizmus minden látszólagos elméleti megalapozottságát.
Mead és a nemzedékéhez tartozó antropológusok, akik jegyzetfüzetekkel,
ajándékokkal és tiszteletreméltó szándékokkal léptek be egy kőkori településre,
és üdvözlésül rámosolyogtak a kutatni kívánt személyekre, nem fogták fel
egészen (Darwin mindenesetre és a legtöbb író is elmondhatta volna nekik),
hogy az általános emberi és a hasonló előfeltevések mekkora készlete
kellett ahhoz, hogy megkezdhessék a munkájukat. Miközben ezekből az egyedülálló
kultúrákból már a legutolsók is kivesztek, az összegyűjtött adatokat újra
szemügyre vették. Donald Brown Human Universals című könyvében egész listát
állít össze abból, ami az emberi egyénekben és közösségekben közös. Ez
a lista egyszerre hosszú, és – a lehetséges viselkedési minták majdnem
végtelen számát tekintetben véve – nagyon specifikus. Ennek a jegyzéknek
az olvasása során nem árt Wilson termesz-dékánasszonyára gondolni. Brown
elősorolja – ötletszerűen választok a listájából – az eszközkészítést,
a túlnyomóan jobbkezességet, bizonyos gyerekkori félelmeket, annak tudatát,
hogy más embereknek is van belső életük, a cserét, az ajándékok cseréjét,
valami fogalmat az igazságosságról, a pletyka szerepét, a vendégszeretetet,
a hierarchiákat és így tovább. Külön érdekességgel bírnak Brownnál az ún.
„általános emberek” (universal people, UP) jellemzésében a nyelvvel foglalkozó
oldalak: az UP-nyelvben megkülönböztetnek magánhangzókat, zárhangokat és
egyéb mássalhangzókat. Az „általános emberek” nyelve szimbolikus, és tartalmaznia
kell főneveket, igéket és birtokos névmásokat. A különleges beszédkészség
elkerülhetetlenül jár együtt a nagyobb presztízzsel. Az intellektuális
tevékenység egy magasabb szintjén ez minden bizonnyal összetartja az emberi
közösségeket. Tudjuk ma már, hogy nincs az a mindentudó gép, amely olyan
könnyen és gyorsan meg tudna tanulni egy nyelvet, mint egy gyerek. Egy
hároméves gyerek naponta megoldja pontatlanul megadott feladatok tucatjait.
A nyelvi ösztön az emberi természet lényeges eleme.
Túlnépesedett bolygónkon ma már nem találunk a modernitástól érintetlen
kőkori népeket. Mead és kortársai nem akarták feltenni a kérdést, hogy
mi a közös bennünk és ezekben a népekben, a mai antropológusok számára
pedig már nincsen adva az ilyen találkozás lehetősége. Viszont levehetünk
könyveket a polcról. Az irodalomban kell fellelnünk az antropológiát. Olvassuk
el az – 1700 éves – leírást egy asszonyról, aki több mint húsz évig várta
haza a férjét. Épp most mondták neki, hogy végre megérkezett, ezért készül,
hogy elébe menjen és köszöntse. De vajon ő az valóban, kérdezi magától.
„Szólt és ment le; erősen hányódott szíve közben:
vajjon távolról kérdezze ki kedves urát csak,
vagy fusson hozzá, csókolja kezét meg az arcát.” (Devecseri Gábor fordítása)
Még mindig bizonytalanul közli Pénelopé Odüsszeusszal, hogy külön szobában
fognak aludni, és parancsot ad, hogy hozzák le a nászi ágyukat a hálószobából.
Odüsszeusz persze tudja, hogy az ágyat nem lehet elmozdítani – ő maga ácsolta
–, és most emlékezteti Pénelopét, hogyan is készítette az ágyat. Ezzel
eloszlat minden kételyt, és bebizonyítja, hogy valóban ő Pénelopé férje,
de most meg azon mérgelődik, hogy Pénelopé csalónak nézte, és máris készül
az első veszekedés. Pénelopé azonban
„könnyeket ontva szaladt hozzá, a nyakába vetette két karját, s csókolta
fejét...” (757.o.)
A szokások változhatnak – a halott kérők ott hevernek a teremben, anélkül
hogy a gyilkosság vádjától kellene tartani –, de felismerjük az emberit
ezekben a sorokban. Az érzelmekben és az érzelmek kifejezésének szintjén
ugyanazok maradunk, akik mindig is voltunk.
Az emberi genom kutatására alakult konzorcium nemrégiben egy jelentést
adott közre a Nature című folyóiratban a következő szavakkal: „Nem kerülte
el a figyelmünket, hogy minél többet tudunk meg az emberi génről, annál
több további feltárni való marad.” Ez a tisztelgő gesztus, az elődökre
való tiszteletteljes visszautalás bizonyára megnyeri azoknak a tetszését,
akik az irodalmi modernitásnak is kedvelői.
De vajon miközben az emberi gén kifürkészése folyik, nem volna-e ésszerű
rákérdezni, hogy kinek a genomjáról van is szó voltaképpen? Melyik szerencsés
embert választották ki, hogy valamennyiünket képviselje? Ki ez az egyetemes
ember? A válasz így hangzik: 15 különböző ember génjeit sűrítették abba
az egyetlen összerakott, lehetséges elképzelt személybe, akit csak egy
író álmodhatna meg, és most átengedem Önöket a condition humaine vizsgálata
eme két értékes, ámde látványosan eltérő formája: tudomány és irodalom
metaforikus találkozásának. Annak, ami bennünket összeköt, az emberi természetnek,
az irodalom mindig szakavatott, mégis öntudatlan módon igyekezett kifejezést
adni. És a tudomány, amely előtt éppen most nyílik meg egy újabb izgalmas
korszak, most éppen ennek az egyetemes emberinek a kutatásába fogott bele.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
McEWAN, Ian
Idegenben
Magvető, 1984
Amszterdam
Scolar, 1991
Geometria
Scolar-JAK, 2000
Őrült szerelem
Scolar, 2000
A képzelgő
Scolar, 2001
„A képzelet
halálugrásai”
(Gács Anna interjúja)
Élet és Irodalom, 2001.41
„A nyár utolsó napja”
Magyar Lettre Internationale, 36
DARWIN, Charles
A fajok eredete
Typotex, 2001
DENNETT, Daniel
Darwin veszélyes ideája
Typotex, 2000
MEAD, Margaret
Férfi és nő
Osiris, 2002
JONES, Steve
Darwin szelleme
(A fajok eredetének frissített változata)
Typotex, 2003
WILSON, E. O.
Minden egybecseng
Typotex, 2003
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu