Ha nagybátyám életét, viszonyát a világgal és önmagával, végig nem gondolom egyszer, öntudatlan gyerekként halok meg. Büntetésem pedig az lesz, hogy saját lehetőségeimet sem tudom megváltó módon hasznosítani, és egyre fojtogatóbb bűntudatomtól sem tudok megszabadulni. Nincs esélyem a megtisztulásra. A megváltás csakis a valóság megértése lehet. Ha azon át tudok bukni, mint a csentecsa a messzeségen[1], akkor még talán újjá is születhetek.
A történet megírásakor nem szabad elveszni a részletekben! Se belemerülni a családi, baráti anekdoták, sztorik olcsó sikerébe. Ezt sokan megtették már. Nem szabad ítélkezni sem. Ezt is megtették már jó néhányan. Valaki a történetben se jó, se rossz. Mindig van felmentés a gonosz számára. A jó pedig tele van hibákkal.
Egymásnak feszülő tények, gondolatok vannak csupán. Nincs jellemfejlődés. Nincs pszichológiai folyamat (annál szörnyűbb maszatolást nem létezik elképzelni!). Állapotok vannak villanófényben, amelyek bizonyos logikai rend szerint váltják egymást. Tudományosabban: Az archetipikus kollektív tudattalanban benne kell legyen a személyes is, meg még a Karinthy-mitológia is. Csekélység!
El kell jutni hát az elszakadásig, ha élni akarok, eldobni az illúziók szövevényét önmagamról, lehántani a családra rakódott látszat burkát. Ébren álmodni, és álomban szembesülni az igazsággal. Ha élni akarok, el kell dobnom a kényelmet, a szemérmet, az érzékenységek öncsalást leplező gyávaságát, szembe kell fordulnom mindennel, ami eddig büszkévé és kiválasztottá tett. Ki kell kötni egy új Araráton, és a Valóság szirtfokára kitűzni látszatokban mocskolt, megtépázott és gyáván hordozott zászlómat. (...)
Álmomban, vagy képzeletemben meg kellene mutatni Gabi bátyámnak a boldogtalanságáról, életképtelenségéről összegyűjtött feljegyzéseimet. Aztán Gabi meggyőz mégis arról, hogy ő boldog ember volt.
Boldogsága az, hogy felismerte élete értelmét és lényegét. Aszerint élte is végig. Szemben a körülötte boldogtalanul rohanó és vajúdó világgal, s benne a kétségbeesetten haldokló élőkkel.

A sikeres apa súlyával birkózó fiú
(Magnóbeszélgetés Cinivel, 1981)
CINI: Tulajdonképpen miről akarsz írni?
ÉN: Noha még nincs meg a végleges váza a dolognak, de rettenetesen izgat az ős és az utód problémája. Úgy érzem, valahogy a Karinthy Gabi és az apja kapcsolatában lehetne megragadni a mi kettőnk kapcsolatának lényegét is. Ennek az ismétlődését. A befutott, sikeres apa súlyával birkózó fiú harcának módozatai ismétlődnek. Mi erről a véleményed?
CINI: Nem egészen azonos a két dolog, a dolgok sohasem ismétlődnek pontosan. Mert ahogyan én nem vagyok azonos apámmal, úgy te sem vagy azonos Gabival. Most ne minőségeket mérjünk össze, és ne tehetségeket, mert azok összemérhetetlenek. Túl nagy tehetséghez kellene mérnünk magunkat.
De apám nem volt egyértelműen sikeres. Nagyon sikeres ember volt lefelé, tehát a fiai szemszögéből nézve rendkívül sikeres volt, mert az egész város ismerte, mindenki tudott róla. Akkor még nem volt televízió, mégis mindenki köszönt neki az utcán. Mondtam már neked, hogy a Reviczky utcában laktunk, és az utca elején volt egy buszmegálló és a végén egy másik. De ha ő kiment a házunk kapuján, az utca közepén, megállt neki az autóbusz. Minden autóbusz megállt neki. Egy gyerek szemszögéből nagyon sikeresnek tűnt, ha moziba mentünk, rögtön odajött a főnök és adott szabadjegyet. Kifelé és lefelé Gabi számára, aki sikertelen ember volt, apja sikeresnek tűnhetett.
ÉN: Ezt én is átéltem gyerekkoromban, amikor magaddal vittél az uszodába vagy a színházba.
CINI: Ugyanakkor Gabinak, aki köztünk nőtt fel, látnia kellett, érettségiig legalábbis, talán kevéssel utána is –,
ennek a fonákját. Apám nagyon megalázott ember volt, ez a különbség kettőnk között. Anyagilag állandóan a
csőd szélén billegtünk. Annál megalázóbb dolgot, hogy jön a hitelező, csönget, követeli a pénzét, és apám
siralmasan, szánalmasan magyarázkodik… ez nagyon kiábrándító. Az is, hogy elsején kikapcsolják a gázt,
a villanyt és csak ötödikén vagy hetedikén kapcsolják vissza.
Megalázott ember volt apánk a házasságában is, mert anyám szinte szisztematikusan és tudatosan  alázta meg. Lehetetlen dolgokat vágott a fejéhez.
– Maga impotens ló – mondta.
– Az egy paripa, kérem – válaszolta apám. A kiherélt ló, az a paripa.
ÉN: A gyerekek előtt?
CINI: A legnagyobb mértékben. Gyerekek és vendégek előtt. Anyámnak eleme volt a nyilvánosság. A
nyilvánosság előtt akarta megalázni apámat.
Apám tehát megalázott volt az élet majd’ minden területén. Ebben egészen más vagyok – talán épp erre való reakcióként –, én élni sem tudtam, ha nem volt mindig legalább tíz forintom a bankban. Még a legnehezebb időkben is. Én soha nem költöttem több pénzt, mint amennyit kerestem. Ő nagyon sokat keresett. Kellér Bandi a 30-as években apám jövedelmét ezerötszáz-kétezer pengőre saccolta, háromszor annyira, mint egy államtitkár akkori fizetését. Hogy ebből ő hogy tudott szünet nélkül adósságokba keveredni? Ehhez kellett az ő tökéletes életidegensége, vagy életrevalótlansága és anyám hihetetlen költekezése. A kettő együtt.
Ennyiben nem hasonlítok én apámhoz. Te engem ilyen helyzetekben nem láthattál, ennyire neglizsében – alsónadrágban igen –, de úgy nem, hogy egy hitelező ordít, hogy Karinthy úr, fel fogom pofozni, ilyet te nem láthattál nálunk.
Elfogadom alapvetően az analógiát. De látnod kell a különbségeket is. És Gabi sem azonos veled. Ne is legyen azonos.
Gabi már nagyon korán nagyon különc, furcsa gyerek volt. Te jó tanuló voltál, ő viszont nem tudott reggel hétkor fölkelni, hogy nyolcra a Lónyay utcai iskolába beérjen.
ÉN: Ez a Reggel 7-kor, nem? Meg van írva a Tanár úr kéremben.
CINI: Meg van írva, de az a tanuló végül is fölkelt, és elkésett ugyan öt percet, de Gabi rendszeresen, félórákat is
késett, olyannyira, hogy volt egy tanáruk, talán a Németh Gábor nevű némettanár, aki ebből viccet is csinált.
Általában neki volt első órája, és amikor Gabi fél 9 tájban megérkezett az iskolába, egy fiúnak kötelessége volt
odamenni hozzá, lesegíteni a kabátját és megkérdezni: – Hogy aludt, nagyságos úr? – És be kellett segítenie a
helyére.  Gabi azt mondta, ez neki tulajdonképpen jólesett. /nevet/ Szóval, Gabi más volt, nem volt életrevaló
gyerek. Amíg mi fociztunk, verekedtünk, ő csak állt és gondolkodott. Van egy nagyon szép verse, amiben a
grundon fekszik, a gyerekek fociznak körülötte, és ő azon morfondíroz, milyen keveset tudnak azok a világról.
Próbálom felidézni Gabit. Álmatag tekintetű, szemüveges fiú volt, az arca teli rút pattanásokkal, pörsenésekkel, sajnos ezek nem hegültek be, de megmaradtak, ezért mindig göcsörtös, ragyás volt, ez is rettentő gátlás lehetett.
ÉN: Csúnya fiú volt?
CINI: Nem volt csúnya fiú, kisgyerekkorában kifejezetten szép volt, a gyerekkori arcképein egy gyönyörű babaszépség, hosszú hajú, gyönyörű. /csend/ Furcsa, szemüveges fiú volt, nyomott gyerek. Sokszoros megaláztatásban élt köztünk. Érdekes, én ezeket nem vettem észre, és nem éltem át. /csend/ Egyrészt megaláztatásban élt apánk rendkívüli hírneve és népszerűsége miatt kifelé, ugyanakkor nagyon szerette is apámat. Rendkívül megalázó volt otthon látni ugyanezt az embert állandóan ilyen lehetetlen, képtelen helyzetekben. A másik problémája az volt, hogy anyám, aki a mostohája volt, állandóan hajtogatta, hogy a Gabi hülye.
ÉN: Talán még rá is tett.
CINI: Gabi reggeltől estig mást se hallott, hogy ő hülye, ő más, ő életképtelen. Ezért aztán, nagyon gyorsan, amint
tehette, a Gabi elment tőlünk. A Szellemidézésben benne van, elment egy szobába, ahol sárga függönyök, sárga
poharak vannak. Gabi elment. /csend/
Nagy nehezen leérettségizett, talán osztályt ismételt vagy pótvizsgázott. Akkoriban, ha valaki elégtelenre végzett az év végén, ősszel pótvizsgát tehetett, és azon általában át is ment. Latinul ő egész jól megtanult. Lefordította gimnazista korában Ovidius Amoresét. Kétnyelvű kiadásban meg is jelent az Officinánál. Kicsit zavaros fordítás, Kerényi Károly, a nagy antik professzor mondta rá, nem baj, ha nem értik, mert ott van mellette az eredeti latin szöveg. /nevet/ /szünet/
        Feltűnően szerencsétlen kamasz volt, tipikusan olyan, akit csúfolnak, kiröhögnek a társai, egy idegen, aki nem tud  beilleszkedni semmiféle körbe. Volt egy nagyon közeli barátja, Szendrő Jóska, a színész. Aztán Szilágyi Jancsi bátyja, Szilágyi Bandi, egy korán, betegségben elhalt nagy tehetség, igazi szerkesztő egyéniség, aki egy új Osvát Ernő lehetett volna. Volt egy-két barátja. De amikor nyaraltunk, és mi egész nap hancúroztunk, úsztunk, verekedtünk, homokvárat építettünk, később kislányoknak udvaroltunk… ő mindebből kimaradt. Nyilvánvaló volt, és mindenki tudta, hogy diákkorában szerelmes volt egy Kozma Zsuzsa nevű lányba, természetesen teljesen reménytelenül és teljesen viszonzatlanul.
ÉN: Egyszer említetted, hogy volt valami naplója Gabinak.
CINI: Igen, 34-ig írhatta, tehát húszéves koráig. Mi a Verpeléti úton laktunk. Először a 2-ben, ahol most az emléktábla van, egészen 29-30-ig. Akkor átköltöztünk a 22-be, egy VI. emeleti körfolyosós lakásba, ahol Závodszky Zoltán operaénekes lakott mellettünk. Ott játszódik a Baracklekvár. Valamiért ott csőd lett 34-ben, és beköltöztünk egy panzióba a Mária Valéria utcába. Gabi ott már nem volt velünk. Akkor egy ideig a Reviczky utcában laktunk a Gróf Bánffy Miklós író és erdélyi nagyúr házában, ahol nem kellett lakbért fizetnünk. Utána vettünk lakást az Üllői út 66/B/II-ben. Ott kaptam apám halálhírét Siófokról...
ÉN:  Ott játszódik a Szellemidézés?
CINI: Oda van képzelve. Ott hallgatják rádión a felvidéki bevonulást, onnan nézik a tűzijátékot. /csend/
Apám 1938. augusztus 29-én halt meg, most negyvenhárom éve. De Gabi akkor már nem lakott velünk…
ÉN: Gabi naplója?
CINI: Nem hiszem, hogy döntő mértékben befolyásolná a képet Gabiról. A baráti leírások inkább. Számos maradt, Devecseri, Benedek, én. Beszélj Somlyó Gyurival, ő tovább árnyalhatja a képet.
ÉN: Mi lett a naplóval?
CINI: Elveszett. Gabi elvesztette vagy kidobta. Utoljára 34-ben láttam. Egy kamasz szexuális vágyai, álmai 31-32-ből.

Nem akartam más lenni, csak költő
(Gabi Képzelt Naplójából)
Valójában nem akartam semmi más lenni, csak költő. Pár hónapig a Színházi Életnél is dolgoztam, a hirdetési osztályon, időnként 5 pengőt kaptam a munkámért. Aztán a Szép Szó szerkesztőségének lettem tagja, ezért nem fizettek, de a verseimet közölték. Ignotus Pál volt a szerkesztő, sok költővel és íróval összeismerkedtem itt, például József Attilával, Radnótival. Amíg még otthon laktam, a lakásunkon találkoztam apám író barátaival, főként Kosztolányival, Somlyó Zoltánnal, Füst Milánnal; később a Hadik Kávéházban, s amikor a Reviczky utcába költöztek, a Centrálban kerestem föl apámat, itt Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel ismerkedtem meg. Erdélyi nagyon megkedvelt, Devecserivel együtt meghívott Pilisszántóra, jól tartott egész nap. A Nyugathoz Devecseri vitt fel, több versemet közölték, Babitshoz aztán rendszeresen följártunk, gondosan olvasta és bírálta a verseinket. 1937-ben megjelent egy szerény kötetem a Nyugat kiadásában, Étel és ital címmel.
Hogy miből éltem? Apám adott pénzt a kávéházban, ha nem felejtettük el mind a ketten. Az idegeimmel ekkoriban nem volt baj, csak szórakozott voltam, az időt nem tudtam beosztani és kihasználni – szerencsére senki sem kérte számon, nem felejtek-e el ebédelni.
 
A Hadikban
Ott volt mindenki, aki fontos. Ott volt mindenki, aki számít. Ott volt általában mindenki.
Ott volt Aranka, a királynő, udvarhölgyeivel, Devecseriné Guthi Erzsébettel, Kondor Líviával és Klug Bözsivel.
Ott volt Karinthy, a főisten, az udvartartásával.
Ott volt a Sakk-kör elnöke, aki azonos volt Karinthyval, és az eszperantók magyarországi elnöke, aki szintén ő volt.
Ott voltak a nőtlen férfiak (még vagy már), Buda más tájairól.
Ott voltak a tiszteletbeli tagok. Ott volt Tersánszky a feleségével, Sárikával, akivel véletlenül egyszerre akartak a Dunába ugrani, aztán mégsem ugrottak, hanem összeházasodtak. Ott volt Füst, a költő, aki azt kívánta, ha ő verset olvas fel, hallgatói ne maguk elé bámuljanak, hanem álljanak fel és lobogtassanak kendőket. Ott volt Déry, az avantgárd író, aki nem műveiről, hanem botrányos nőügyeiről volt híres, egyszer még egy féllábú nővel is lefeküdt. Ott volt Klug Frigyes futballbíró, akit egyszer Karinthy mentett ki a felhevült szurkolók karmaiból, és ott volt Andrási, aki különféle elméleteket gyártott disznó jövevényszavaink eredetéről, hosszasan elemezve például a lófasz a seggedbe kifejezést, amely szerinte a végezd török karón felkiáltás egyik változata. Ott volt Nánási, aki a világháborút úgy vészelte át, hogy minden beteg szervét kivetette, az egészségeseket is beleértve. Ott volt Büky bankár, aki állandóan kezet mosott, azt hajtogatva: nem mocskolom be a kezem velük. Ott volt Belényes, aki azért volt depressziós, mert nem hozták le egy novelláját, és ott volt Kádár, aki azért, mert lehozták. Ott volt Karinthy öccse, József, aki a kommün alatt a budapesti automobilok parancsnoka volt, de a kommün bukásakor, „Szamuely elvtárs helyezett ide!” felkiáltással nem mozdult el szolgálati helyéről. Ott volt Kalmár, a pszichológus, aki úgy tartotta, nem szükséges őrületről beszélni, hisz ő, speciel, nem tudja, mi az. Ott volt egy erősen konzervatív író, akiről állítólag a Toldi szobor mellékalakját mintázták, s aki állandóan bogarakat evett. Ott volt egy modern író, aki mindenkit azonnal letegezett, és azt tudakolta, milyenista az illető? Ott volt egy harmadik író is, akinek a darabját nem adták elő, mondván, hogy rossz, és azt tanácsolták, írjon inkább lírai verseket, melyekkel azóta is reménytelenül próbálkozott. Ott volt Darvin Gyula (nem azonos a nagy Darwinnal, az egyébként is w-vel írja a nevét), aki detektívtörténeteket írt, pszichoanalitikus fordulatokkal, meg ilyen betűcserés rímeket: „A padláson egy pipás császkál, nyilván ő a csipás Pascal”, amelyeket minden betérőnek főműveként adott elő. Ott volt egy udvarhölgy a férjével, akire percenként rárivallt: Ne felejtse el, hogy maga az én férjem, az egy tisztség! Ott volt Somsits, az asztaltáncoltató, aki mindenkit képes volt megidézni, még azt is, aki ott volt, így egyszer Karinthyt is, akiről nem tudván, hogy ott van, azt állította, hogy meg nem határozható helyen van, de nem ott volt, hanem a WC-ben. Ott volt László László, akit mindenki csak a libazsíros médiumnak nevezett, de aki még soha senkit nem szuggerált. Ott volt számtalan feltaláló, tisztelő és bolond. Ott voltak Karinthy állandó és alkalmi tarhásai, személye körüli koldusai, világmegváltói és elemzői. Ott voltak Nyuszi barátai és üzletfelei. Ott volt a pincér, akit mindenki csak Lacajka, széplánynak szólított.
Nem volt ott Kosztolányi, aki Esti Kornélsága elmúltával már nem járt kávéházba, ezért helyette kell elmondani, ki mindenki volt ott, és nem volt ott Somlyó Zoltán, akinek nem volt már pénze rá, hogy ott legyen.
De általában, mindenki ott volt. Mindenki, aki számít.
És ezek mind egyszerre beszéltek.

Az a kor tele volt őrültekkel
(Magnóbeszélgetés Cinivel, 1981)
ÉN: Azt mondtad, Gabi furcsa, szemüveges fiú volt, nyomott gyerek. Sokszoros megaláztatásban élt közöttetek,
és ezt nem vetted észre, és nem élted át. Azt mondtad, akkor még nem volt konkrétan beteg, csak furcsa. Csak
más, mint a többiek. Mégis, reggeltől estig mást se hallott anyádtól, hogy ő hülye,ő életképtelen. Ezért aztán,
nagyon gyorsan, amint tehette, Gabi elment tőletek. A Szellemidézésben te írtad, „egy szobába, ahol sárga
függönyök, sárga poharak vannak”.  Sárga háznak a korabeli argóban a diliházat nevezték. /csend/
CINI: Az a kor tele volt őrültekkel. Minden családban volt huszonhat nagybácsi, és nagynéni, főleg ilyen
tarhások, ezek mind őrültek voltak. A Karinthy-család is teli volt őrültekkel, és a Devecseri-család is teli volt
őrültekkel.
A mi családunk is. Ezek folyton jöttek. Mint a Mici néni, a te nagypapád nővére, aki komplett elmebajos volt. Ugyanakkor zseniális nő is volt, nyelvtehetség, aki tizenöt-húsz nyelven oda-vissza fordított. Gépírónő volt, akinek, ha spanyolul diktálták a szöveget, ő azonnal oroszra írta át. Az összes híres, nagy Karinthy-fordítások nyers változatát Mici csinálta, a Micimackót is. /Valószínű, hogy a Winnie-the- Pooh név így vált Micimackóvá. – K.M./ A verseket, meg amitől az lett, ami, végül persze apám rakta bele. De hát apám nem is tudott angolul. Azt hiszem, még a Gullivert is Mici fordította, és Leacockot is. Egy időben egész fordítóiroda működött náluk. Mici a diákjaival futószalagon készítette a fordításokat. Apám csak a nevét adta hozzá, nem is nézte át a nyomdába adott szövegeket. Egyszer egy Sienkiewicz-regényben nyomtatásban is bent maradt, amit az egyik diák írhatott a szövegbe: „Karinthy úr, ezt a szót itt nem értem.”
Mici néni ugyanakkor teljesen őrült volt. Ültünk társaságban, finom emberekkel, professzorokkal, írókkal. Egyszer csak Mici néni letérdelt, teljesen váratlanul térdre vetette magát, és azt kiáltotta:
– Csak egy vajas kenyeret a szegény özvegynek!
Ő nem volt se özvegy, se szegény, de hoztak neki egy vajas kenyeret. Volt egy nagy retikülje, és abba úgy, ahogy volt, betette. Nem hajtogatta össze, csak úgy a vajas felével bele, képzelhető, mi volt abban a retikülben. Volt valami angol szeretője, egy fiatal angol, aki nála lakott. Állítólag Upton Sinclairrel is levelezett.
A Gabira nézvést viszont volt egy életrevaló elképzelése: Gabinak nyomozóirodát kellene nyitnia. Képzeld el a Gabit, mint detektívet. Képzeld el a Gabit nyomon. Egy új Sherlock Holmes. /nevet/
ÉN: Szerintem nagyon találó.
CINI: Karinthy Józsi bácsi is őrült volt, Karinthy Ada néni is komplett őrült volt. Egy sor őrült volt a
családunkban, egészen le a Gabiig.
        Amikor a Verpeléti út 22-ben laktunk, mellettünk, a 24-ben laktak a Devecseriék. Ők is tele voltak őrültekkel.
ÉN: Erzsi néni megírta a Búvópatakban, hogy Devecseri Gabi papája, Devecseri Emil ritkán mutatkozott,
éjszaka kártyázott, nappal aludt. Néha váratlanul megjelent gatyában, vagy hálóingben, nekiugrott Erzsi
néninek, és fojtogatva a másik szobába vonszolta. Órákig ordítozva vitatkoztak. Ahogyan később a
Szabadsághegyen, a fiával, Gabival is. Minden szombaton hallhattuk, ez egy rituális műsorszám volt, ahogy
Erzsi néni sipítozása hörgéssel vegyes üvöltözésbe csapott, csapkodással, testek tompa puffanásával keverve.
Erzsi néninek kellemetlen, magas hangja volt. Operaénekesnek indult, de nem sikerült a pályája. Ezt is megírja
a Búvópatakban. Később könyveket fordított, orosz regényeket. Devecseriné Guthi Erzsébet. Devecseriék a
Bertalan utcában, egy udvari lakásban laktak. A Hölggyel.
CINI: Igen, emlékszem, Kádas úr, és a Hölgy. Ezek voltak a társbérlőik. Mindkettő szintén őrült volt. Azonkívül
poloskák is voltak a lakásban.
ÉN: „A poloskairtás jogát fenntartom magamnak – mondta a Hölgy.”
CINI: Igen. Kellemetlen volt, mert egyszer ültünk egy nagy, kerek, három méter átmérőjű ebédlőasztalnál, az asztal
fölött meg lógott egy karácsonyi koszorú. Egyszerre, puff, leesett belőle az asztalra egy poloska. Devecseriék azt
mondták, hogy náluk nincs poloska, és hogy az az én fejemről ugrott le, mert nálunk viszont valószínűleg van
poloska. Kínos magyarázkodás lett belőle, hogy végül is melyikünknél van poloska. /nevet/
     Devecseri Erzsi néni bátyja pedig az emeletes fejű Guthi Gyuri volt, akit azért neveztünk emeletes fejűnek, mert
olyan különlegesen magas homloka volt. Ő is egész életében tarhálásból élt. Volt valami link kis újságja, csupa
hirdetés. Rengeteg újság volt akkoriban, sokkal több, mint ma, magánvállalkozások, amelyek főleg tarhából éltek.
Voltak továbbá speciális zsarolóújságok is, amelyek pedig abból éltek, amit nem írtak meg. Felmentek például a
Stern Miksához vagy a Weiss Adolfhoz, gazdag gyárosokhoz vagy bankárokhoz. Mondták neki, ez a kis cikk jött
be, hogy ki az a kis szőke, molett nő, akivel az igazgató urat tegnap éjjel a szeparéban látták? Ezért én ennyit meg
ennyit kapnék a szerkesztőségtől, maga mennyit ad? És akkor az igazgató úr adott érte valamivel többet. Még
ennél is pitiánerebb lap volt az emeletes fejű Guthi Gyurié, aki bement üzletekbe és bankokba, és azok hirdettek,
mondjuk azt, hogy vegyen Moslik Mustárt, vagy Kuncz Arisztidnél vegyen fehérneműt, vagy hogy a gazdagok a
Kereskedelmi Banknál helyezzék el a pénzüket. Ezért aztán a Guthi Gyuri, kávéházról kávéházra járva, valami
nagyon szerény megélhetést begyűjtött. De ide olykor cikkeket is kellett írni. Amikor végképp nem volt miről írnia,
Guthi Gyuri megírta azt a híres vezércikket, átfutó főcímként: Megpofozták lapunk főszerkesztőjét! Aki persze ő
volt! /nevet/ Túlélte a háborút, de a 45 utáni időkben továbbra is csak tarhálásból élt. A Devecseri Gabi
nagybátyja volt. /szünet/
Aztán volt a Reha néni. Iszonyatos, hogy nézett ki, öreg volt, mint az országút.
ÉN: Jóban voltak Devecseri Erzsi nénivel?
CINI: Éppen hogy nem voltak jóban. Bonyolult elszámolási vitáik voltak. Egyszer, még a Devecseriék Lágymányos
utcai lakásában, ott volt az egész család. Valaki azt mondta, hogy „a Jenő az Olgát nem a pénzéért vette el”, mire a
Reha néni kifordult önmagából, és elkezdett üvöltözni, hogy: pénzért, pénzért, juszt is pénzért, pénzért, pénzért,
juszt is, jusztis, jusztis pénzért! Egészen addig, amíg kidobták. De még a lépcsőházban is üvöltözött, hogy pénzért,
pénzért, és verte az ajtót, juszt is, jusztis pénzért, mire lerúgták a lépcsőn, de akkor meg a kapun dörömbölt, hogy
juszt is jusztis! Pénzértpénzértpénzértpénzért!!! /nevet/
Hihetetlenül koszlott, vedlett, foszlott boákban járt, nagy kalapban, amelyről szintén rendkívül ócska, hosszú, piros toll lógott hátra, mocskos, sokszorosan leevett fehér blúzban, és valami rettenetes, ódivatú, hosszú szoknyában. Magas, rekedt, rikácsoló papagájhangja volt.
Devecseriék udvari lakásban laktak, ha ott megjelent Reha néni, nem ment fel, nem volt szabad fölmennie. De képzelj el egy régi, budai udvari házat, ha egy szót szólt az ember, zengett az egész környék. Ő meg elkezdett kiabálni: Devecseri!!! Devecseriiii! Akkor le kellett oltani az összes lámpákat, és nem voltak otthon. De ő nem zavartatta magát, csak kiabálta, hogy: Devecseriiii! Őnagysága kalapot csináltat, de nekem az öt pengőmet nem adják meg! Ilyen családi dolgokat. Vagy: Amikor a múltkor ott ebédeltem, a tésztából is csak a maradékot kaptam! /nevet/

Őrültek voltak? Vagy csak megszállottan kerestek valamit?
(Gabi Képzelt Naplójából)
Az ablakokban megjelentek a csendes budai ház tisztes polgárai. Fejüket csóválták vagy mosolyogtak: Bohémek!
Devecseri Reha néni aktivitása bámulatba ejtett. Tervet dolgozott ki Erdély öntözésének halaszthatatlan szükségességéről. Azt mesélte, valaha Apponyi Gyurka udvarolt neki. Meg Khuen Héderváry Kari. Olykor gróf Klebelsberg Kunóra is emlékezni vélt. (Kétség gyötri Kunó grófot, hova fúrja be a srófot – szavalta ilyenkor múltba révedő szemmel.)
Reha néni nem adta magát könnyen. Vénlány maradt. Befolyását politikai körökben azóta is kamatoztatja. Leveleket ír Edennek, a pápának, sőt magának Európa teljhatalmú urának, Hitlernek. Szemrehányásait sem rejti véka alá. Csalódásának ad hangot Európa sorsát illetően. Legutóbb Hitlert lemondásra szólította fel. Hosszú levélben ostorozta a bűnei miatt. Fáradozásai eddig nem értek célt. Igaz, levelei sajnos elég nehezen kibogozhatók. A papírlap jobb kihasználása végett ugyanis, gondolatait körkörösen vezeti rá. A megírt lapokat aztán újra teleírja. Amíg egészen sötét nem lesz.
Reha nénivel egyszer a kávéházban is találkoztam. Épp Apánál voltam pénzért, amikor belépett, és valamitől vezettetve egyenesen az asztalunkhoz jött. Apa adott neki néhány pengőt. Hálából Reha néni jósolt neki. Apa tenyeréből kiolvasta, hogy híres ember, hogy kiegyensúlyozott, boldog családi életet él (ellentétben Devecseriékkel, akik nem), hogy Apa anyagi helyzete stabil és biztonságos (már zsebében volt Apa adománya). Apa jövőjét is megnyugtatónak és reménykeltőnek találta. Azt mondta, egészségben, nagyon sokáig fog élni. (Néhány hónappal ezután állapították meg Apánál az agydaganatot.)
Aztán az én tenyeremet vizsgálta meg, és sok szép szeretőt jósolt belőle. A jövőmben jelentős sikereket látott a katonai pályán. Aztán váratlanul, üveges szemmel, de nagyon egyszerű, emberi hangon, próféciát rebegett a világ közelgő végéről. Döghalált, pestist, éhínséget említett, melyek a Sátán végleges uralmát készítik elő. Szavainak holdudvara volt. Mélységes csend vette őket körül.
Devecseri Gábor bácsi, Devecseri Gabi nagyapja jól ismerte a testamentumokat. Ő beszélt nekem először a szörnyről, a János Jelenései 14. részében, akinek 10 szarva, azon 10 koronája, amiért mindenki hódol előtte, akinek neve 666. Szarvak, koronák, számjegyek. Igen, ez ő, gondoltam, csak az arcát nem láttam tisztán, ahogyan Poe Vörös haláláénak sem, akinek szörnyű maszkja mögött nincsen semmi. Devecseri Gábor bácsi afféle kiállítási tárgy volt. Régi vallási ceremóniák, szertartások, böjtök, tilalmak, ünnepek és imák nagy ismerője, a törvény szigorú betartója. Egész nap mozdulatlanul ült a foteljében, maga elé révedt vagy bóbiskolt. Étkezések előtt ótestamentumi példabeszédeket mondott.
Környékünkön, a Lágymányoson sebzett, túlfűtött emberi lények éltek, akik a fentiekhez hasonló hangokat hallhattak, álmokat láthattak. Őrültek voltak? Vagy csak megszállottan kerestek valamit?
A természet a nagy számok törvényével dolgozik. Családunk is ontotta magából a tehetségeket. Hogy aztán szellemujjával rábökjön egyikünkre: te zseni leszel! A géniusz szellemet jelent. Olyan szellemet, amelyik kiemelkedik a többi közül, magába szívja környezete összes energiáját, nedveit (humor?), és szabadon, bátran gazdálkodik vele.
Apámnak öt testvére volt. Nagyapám, Karinthi József korán megözvegyült. Szabad szellemben nevelte a gyermekeit, hogy kibontakozhasson a tehetségük.
Egyik nagynéném Elza, festőnő volt. A fényképe alapján ő volt a legszebb lány a családban. Korán meghalt.
Ada nagynéném sikeres festőnő lett. Erdei Viktor festő felesége volt. A háború alatt, férje után, áttért a zsidó vallásra. /Ez a legfurcsább: áttérhet-e valaki zsidó hitre azért, mert nem tudja, hogy ő maga is az? – K.M./
Kirobbanó tehetséggel induló pályája azonban hirtelen abbamaradt. Nem tudott festeni többé. Elhagyta az ihlet, mondta. Érdekes, karakteres arca Modiglianit is megihlette.
Amikor Apa meghalt, és rövid időre idegosztályra kerültem, Mici néném hozott ki onnan, és a pártfogásába vett.
Kimeríthetetlen energiája volt. Kidolgozta Apa számára a siker mechanizmusát. Meggyőződése volt, hogy Apának villogó műfogsort kellene beépíttetnie, hiszen ez Upton Sinclairből is majdnem amerikai elnököt csinált.
Gizi nénit még születésem előtt elrabolta Norvégiába a Viking. Gizi egészen különleges nyelvtehetség volt. Később megismerkedtem Gizi és a Viking leányával, Ninivel is, amikor Nini Apa agyműtétje idején Budapesten járt. Szép, szőke, északi lány volt, olyan, mint a Peer Gynt Solvejgje…
Jóska bácsi, Apa öccse, filozófiai témákon dolgozott. Sokat szenvedett Apa nyomasztó népszerűségétől, egy ideig harcolt is ellene, aztán, belefáradva a reménytelen küzdelembe, külföldre menekült. Valami énekesnő után állítólag egészen Londonig futott.
Különös, zaklatott lények között nőttem fel. Azt mondták róluk, nem mindennapi emberek. Én viszont nem láttam bennük semmi rendkívülit. Engem, mióta az eszemet tudom, mindig ezek a furcsa figurák vettek körül. Írók, költők. Istenszerű lények, nem valódi emberek: apám barátai és a környezete.

Mi ebből a tanulság?
(Magnóbeszélgetés Cinivel, 1981)
CINI: És ez még csak a legszűkebb környezetünk volt.
De a Hadikba is csupa őrült járt.
És a New Yorkba is csupa őrült járt.
Meg a Centrálba is csupa őrült járt. /szünet/
Sokan csodálkoznak azon, hogy Csontváryt olyan sokáig nem fedezték föl. Pedig akkor még legalább tízezer hasonlóan őrült festő élt Magyarországon, és legalább ugyanannyi tébolyult író és ugyanannyi elmebajos matematikus és filozófus.
Volt egy Magyar Árpád nevű próféta is. Ez volt a foglalkozása. Kis szakállas zsidó volt. Hozzánk is járt, megszállott alak volt, rejtély, hogy miből élt. Kopasz volt, hemzsegő szakálla volt. Apámhoz felmennie nem volt szabad. (Mint Reha néninek Devecseriékhez.) De minket, gyerekeket mindig elkapott a kapualjban. Magyar Árpád egy időben plakátokon is megjelent. Filcceruzával ráírta a plakátokra: Éljen Magyar Árpád! Senki se tudta, ki az a Magyar Árpád. 1938-ban volt Isten Éve. Magyar Árpád prófétának ekkor volt egy nagyon reális elképzelése arról, hogyan lehetne visszaszerezni a Trianon által elcsatolt területeket. Mondjuk Kolozsvárt. A magyar szentkoronát kiállítjuk a Szent László téren, a magyarság odazarándokol. Azt mondjuk: hopp, itt a többség, és visszacsatoljuk Kolozsvárt. Elvisszük Kassára, odamennek a magyarok, hopp, itt a többség, és visszacsatoljuk azt is. Stb. Ezt a tervét be is nyújtotta a kormánynak, és a Népszövetségnek is. Sajnos nem honorálták.
ÉN: A németek később, az Anschluss idején ezt megcsinálták turistákkal Ausztriában.
CINI: Megcsinálták, igen. Később minden őrültséget megcsináltak. /szünet/
Millió ilyen őrült volt még Budapesten. Volt például egy ember, aki három bulldogot vezetett pórázon, mindegyiknek egy-egy gumipipa volt a szájában. Ezek bérkutyák voltak, ki lehetett bérelni valamelyiket, és akkor ráütöttek egy cédulát, mondjuk ezt: Schmoll paszta. Vagy: Fizessen elő a Színházi Életre! És ezért a tulajdonos kapott egy pengőt. Meg ilyen szerencsétlen szendvicsemberekkel is tele volt az utca.
Aztán jellegzetes budapesti őslény-figurák is éltek itt, mint a lovag Freistettler pasa. Egy magas, redingotos úr cilinderben, sétapálcával. Hatalmas kövér ember volt, akit valaha pasává neveztek ki, vagy csak úgy vette magának ezt a címet, Törökországban pedig lovaggá ütötték.
ÉN: Mivel foglalkozott?
CINI: Fezőr volt, nagy pénzügyi szélhámos. /csend/
Már ennek is jó pár évtizede, a hatvanas évek elején a Hungária Kávéházban ott ültek az akkori okosok, a Czibor, Réz, Csurka, és híres embereket játszottak Fr betűvel. Én odaültem melléjük, és többet tudtam, mint ők. Ott ült a Kellér Bandi is, de ő nem játszott. Én azt mondtam Fr-betűvel, hogy Freistettler pasa. Kérdezték, az kicsoda? Hogyhogy, ámultam el, ti nem hallottatok a Freistettler pasáról? Linkeskedsz, így ők, mondj mást. Akkor megkérdeztem Kellértől: Mondd, Bandi, te sem hallottál a Freistettler pasáról? Én ne hallottam volna – válaszolta –, hiszen én írtam meg az önéletrajzát. /nevet/ Mindenkinek Kellér Bandi írta meg az önéletrajzát. /szünet/
Őrült volt ez a másik is, egy lecsúszott arisztokrata lehetett, két méter magas, régi ferencjóskában, magas vatermörder gallérban baktatott, mindig szigorúan maga elé meredve. És mi, Kertész Tomi, Devecseri Gabi meg én, amikor szembejött velünk, mindig direkt nekimentünk, de szinte koppant a fejünk a hasán. Aztán udvariasan elnézést kértünk tőle, és jó hangosan köszöntünk neki. De valami iszonyatos kegyetlenséggel, szisztematikus rendszerességgel csináltuk ezt vele szinte naponta. Aztán kiröhögtük őt. /csend/
Kegyetlen, gonosz kamaszok voltunk. Még a Gabit is, akit szerettünk, folyton kínoztuk a Tomival. De Gabi nem haragudott ránk ezért. Szeretett minket. Mi ketten a Tomival a lépcsőházban rendre előrerohantunk, és minden lakásba becsöngettünk. És Gabi, aki álmatagon baktatott utánunk, mindig ő kapta szegény helyettünk a pofonokat a lakóktól. Nem tudom, miért csináltuk. /csend/
Szóval, teli volt ilyen őrült figurákkal egész Budapest. Meg ilyen csúszómászó koldusokkal is. /szünet/
Meg volt a Kéne bácsi is. Középkorú, finoman őszülő úriember benyomását keltette, de folyton a lányiskolák előtt tanyázott, és amikor jöttek ki a kislányok az iskolából, kigombolta a sliccét, előkapta a szerszámát, és így szólt a kislányokhoz: Kéne, mi? De én nem adom! És visszagombolta.
Ezek ilyen kis bogarak voltak. /szünet/
Emlékszem, már gyerekként olvastuk Kafkának azt a novelláját egy ember svábbogárrá változásáról, és tökéletesen egy hullámhosszon voltunk vele. Mert egy húron pendültünk.
ÉN: Mi ebből a tanulság?
CINI: Abszolúte semmi. A világ tele van őrültekkel. /csend/

Bibliográfia

KARINTHY Márton
Ördöggörcs
Utazás Karinthyába
Ulpius Ház, 2003 (megjelenés előtt)

[1] Idézet Karinthy Gábor Ének az idei tavaszról című verséből

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu