Mit tegyünk, hogy ne épüljön fel egy új berlini fal, amely végighúzódna Oroszország, Belorusszia, Ukrajna nyugati határán, és leválasztaná Európa déli fertályát – Erdélytől a Vajdaságon át egész az Adriáig? Lehet komoly feleletet adni a kérdésre, ahogy az Európai Kulturális Alapítvány teszi, de sűrítve, művészi alkotásban is kereshető a válasz, például a bolgár Adela Pejeva Kié ez a dal? című kitűnő dokumentumfilmjében.
A FILM. Hatan üldögélnek egy isztambuli kocsmában. Egy szerb, egy montenegrói, egy macedón, egy török és két bolgár. Saslik, bor. Kedélyes a hangulat. Hirtelen feszültség támad. A török énekesnő előad egy zeneszámot, nyilvánvalóan keleti a dallam, a szöveg pedig egy anatóliai lányról szól, és minden vendég saját nemzeti kincsének tekinti a dalt. Valaki megint elorzott a másiktól egy darabka hagyományt?
A SZEMINÁRIUM. Az amszterdami Theater Instituutban összegyűlik harminc
ember. Többségük a Balkánról érkezett. A közép-európaiak mindjárt belépnek
az Unióba. A bolgárok és a románok kénytelenek még várni egy keveset. Az
albánok, a montenegróiak, a szerbek, a bosnyákok és a macedónok talán az
idők végezetéig várakozhatnak. Az előadások enyhe unalmat árasztanak, nagy
az érzelmi töltet, és sok hasznos, magánjellegű találkozásra kerül sor.
Az Európai Kulturális Alapítvány (amelyet 1954-ben alapított Denis
de Rougemont svájci filozófus, első elnöke Robert Schuman volt, és jelenleg
Margit holland hercegnő a védnöke) hosszú évek óta a kultúra segítségével
próbálja lerombolni az Európát kettéosztó falakat. Az igazi berlini fal
esetében sikeres volt ez a törekvés, mert az Alapítvány az együttműködést
alapozta meg Nyugat- és Közép-Európa között, míg a mi térfelünkön ennek
útját állta a titkosrendőrség. De megvalósul-e ugyanez az új fal esetében?
A FILM. Pejeva nyomozni kezd a dal eredete után. Egy török rendező tudja,
hogy török dal. Tudja, mert a hatvanas években filmet forgatott az egykori
sztárénekessel, Zeki Murennel. Ez volt Muren utolsó filmje, és halála előtt
a sztár odaadta egyik kazettáját a rendezőnek. Most elindítja a szalagot.
Az ismert dallamhoz érzelgős szöveg csatlakozik: „Ne legyenek falevelek
/ sem felhők az égen / csak te jöjj, szép leány / csak te kellesz nékem”.
A falon a hatvanas évekből maradt plakát, rajta minaretek tornyai.
„Majdnem olyan kedves a szívemnek, mint Zeki Muren – mondja a rendező,
és egyenként mutogatja a kép részleteit. – Ez Isztambul. Ma már nem ilyen.
Ezek Kizkülesi tornyai. Már nincsenek meg. Zeki Muren. Halott. Saduk Sherdi
színésznő – halott. Malasi Filmeridis operatőr – halott. Gyulistan Gyuzei
– halott. Saziya Morel – halott. Halil Esen – halott. Ez itt a rendező,
Ülkü Erakalin. Vagyis én. És én élek! Abból a mesés korból csak a kék tenger,
a kék ég maradt meg – és én. Hát hogyne lennék boldog?!
A SZEMINÁRIUM. Gottfried Wagner, az Alapítvány titkára optimista. Kincstári optimizmus? Talán nem. Mindenesetre kijelenti, hogy az Unió új tagjainak befogadása és a kontinens délkeleti részével való kapcsolattartás nem zárja ki egymást. „Két feladatot kell ellátnunk: támogatni az európai integrációt, mert az új tagok belépése az Unióba újabb kihívást jelent, ugyanakkor fenn kell tartani a szoros kulturális kapcsolatot azokkal a szomszédos államokkal, amelyek még nem léptek be az Unióba, sőt talán nem is lépnek be soha.”
A FILM. Isztambulból Görögországba vezet Pejeva útja. Leszbosz szigete.
Középkorú férfiak üldögélnek egy vendéglő teraszán. Ahogy megszólalnak,
rögtön kiderül, mit gondolnak a szomszédaikról: „Honnan jöttél? – Bulgáriából.
– Bulgáriából? Hogyhogy tudsz angolul?” Amikor meghallják a török felvételt,
azonnal legyintenek: „Persze, ismerjük. A miénk, görög dal”.
Igazat mondanak. Este az amfiteátrumban Eulalia Gaukeria adja elő,
a népzene helyi csillaga. A görögök önfeledten mulatnak, tánccal kísérik
a szöveget: „Jöjj, tenger leánya, ragyogó csillagom / Nyújtsd felém hattyúnyakad…”
A SZEMINÁRIUM. Vagyis inkább a folyosók. Este van. Későre jár. Vörösbor. Bőséggel. Az asztal körül megnyerő, nyíltszívű emberek: egy horvát, egy szerb, egy koszovói albán. Kulturáltan siratják a régi szép időket, amikor Jugoszlávia érdekesebb ország volt. Váratlanul elhangzik egy legalábbis oda nem illő szó – hogy is volt csak azzal a Titóval, és egyszer csak vita támad a szerb és a horvát között. De amikor megszólal az albán, egyesült erővel támadnak rá. Talán csak a forró este miatt, de nyomasztóbb lesz a légkör.
A FILM. Tirana, Albánia. Csoportosulás a filmes stáb körül. A helybeliek
enyhe felsőbbségtudattal jegyzik meg: „Ismerjük ezt a dalt. A miénk. Innen
származik. Korcsából. „Vagy talán szerb?” – teszi fel a kérdést kicsit
rosszkor a rendezőnő. Villámló szemek: „Nem! A szerbek nem tudnak így játszani.
– Miért? – Mert náluk nincs tradíció!”
Találkozás Teresával, a színház énekesnőjével. Amikor érzelmektől áthatva
énekel, kissé hibbant, fellegekben járó lánykára emlékeztet: „Madár dalol
a kertedben / borostyán leszek ott, szívem”. Méltatlankodva kérdezi: „Törökországban
hallotta? Biztos tőlünk lopták! Mindig is a miénk volt. Húsz éve éneklem.
Hány hosszú évig énekeltem a rendszernek, és egy lemezemet sem adták ki”
– panaszkodik.
De amikor egy pillanat múlva elszavalja: „Jól ismerem a dal eredetét.
Csakis albán lehet. Mert nekünk van jellemünk és erős lelkünk. Erős nép
vagyunk” – már nem is nevetséges. A szemében balkáni tőrök pengéje villan,
és a néző megkönnyebbülve lép ki a kicsiny helyiségből a szkipetárok földjének
fővárosában.
A SZEMINÁRIUM. A résztvevők elmondják, hogy hisznek a kultúra falakat ledöntő erejében. Még az Unió és a Balkán politikusaihoz címzett „Kulturális kiáltvány” is megszületik. „A kibővített Unió szomszédai már az európai kulturális térhez tartoznak. Létszükséglet, hogy megismerjük kulturális környezetüket, életerejüket és sokszínűségüket (...). Ezért kell elősegítenünk a délkelet-európai országok részvételét az Unió kulturális rendezvényein, támogatnunk kell a művészeti-kulturális programokra szánt pénzalapok felhasználását szabályozó helyi mechanizmusok kialakítását; segítenünk kell a helyi kultúrát élénkíteni kívánó művészeket és újságírókat akadályozó korlátok (például a vízumok) megszüntetésében és utazásaik finanszírozásában (…).” Szép szavak, de nehéz érvényt szerezni valóságos tartalmuknak.
A FILM. Szarajevó, Bosznia. Hatalmas népünnepély. Komolyan foglalkoznak
a bolgár forgatócsoporttal. Koncertet adnak, a színpadon kórus. Szerelmes
dal? Hát egy kicsit talán szerelmes is… „Nézz rám, anatóliai lányka / Mohamed
próféta nevében / szól hozzád szerelmes dalom.”
Hogy kié a dal? Az nem is kérdés. Az már jobban meglep, mivel indokolják:
„Azért bosnyák, mert olyan szép, hogy azt el sem lehet mondani”. Emina,
a nyugalmazott énekesnő hozzáteszi: „Mert csak Szarajevóban tudnak így
énekelni!”
Nincs kizárva. A szűk helyiségben körülbelül húsz férfi üldögél. A
férfikar bikanyakú, izzadó tagjai, és Mehmet, az énektanár, akinek arcáról
leolvasható bizonyos fanatizmus. „Ez egy kasszida, vagyis régi vallási
ének” – magyarázza. „Hallgasd hát történetemet / Ha müezzinünk hangja harsan
a minaretből / Szívünk így szól: / Allah nagy, ő a mi üdvözítőnk / Ő visz
minket diadalra”.
Amikor felgyorsul az ének, a tűzbe jött karnagy pálcájával hadonászik,
a bikaborjak ülő kórusa az ütemet combján verve transzba esik, s a néző
azt hallja, hogy „Allah a mi palotánk / …az győz, akinek erősebb a hite”.
És megfogan benne a gondolat, hogy a lábát be nem teszi Boszniába.
A SZEMINÁRIUM. Dragan Milinković professzor, montenegrói filmtörténész. „Ismerem ezt a dalt, de fogalmam sem volt arról, hogy más nemzetek vallják magukénak, és nem gondoltam azt sem, hogy ez a balkáni viszályok metaforája. De azt hiszem, másként is meg lehet közelíteni. Ha nem olyan műnek tekintjük, amely elválaszt, hanem egy dalnak, amely – ha már ilyen népszerű – összeköthet.”
A FILM. Skopje, Macedónia. A helyiek szellemi vezére, Baba Erol fogadja Pejevát egy szál pólóban. De amikor meglátja a kamerát, ijedten elszalad. Egy perc múlva dzsellabában és turbánban jelenik meg. Büszkén bólogat, amikor felhangzik a dallam a szalagról: „Ez a dzsihád dala. Macedón. A bosnyákok jogtalanul használták a háborújukban. De ennek a háborúnak meg kellett lennie. Ez volt Isten akarata. Boszniára ránehezedett Tito marsall öröksége. Mindennel elhalmozta Boszniát, de a bosnyákok nem adták meg neki a tiszteletet. Hétszázötvenezer vegyes házasság köttetett Boszniában. Egy házban lakott a katolikus, a pravoszláv és a muzulmán. Istenkísértés. El tudod képzelni? És honnan tudod, hogy a gyereked pravoszláv, katolikus vagy muzulmán?”
A SZEMINÁRIUM. Aneta Lesnikovska, Macedónia. „Ez a film pontos képet ad a balkáni népek szépségéről, gazdagságáról és korlátoltságáról. Bizonyos szempontból nagyon mulatságos, hogy a legrosszabb pillanatokban és helyeken mennyire eltölti az embereket saját nacionalizmusuk. Igen, macedón vagyok, de azt hiszem, a filmnek pont ebben a részletében lehetne mélyebbre ásni.”
A FILM. Vranje, Szerbia. Nagyon balkáni helyzet – mindenki ismeri a
dal hősnőjét. Csakhogy itt nem Patsza, hanem Kustana a neve. Az egyik helybeli
az unokája, valaki más a szomszéd faluból személyesen ismerte, mindenki
mindent tud. Egy vén, fogatlan cigányasszony azt mondja: „Ő volt a nagymamám!
Gyönyörű volt! Tengerkék szemek, fekete haj, és volt nála egy üveg pálinka!”
Nem csoda, hiszen 1949-ben itt, akkor még Jugoszláviában forgatták A cigánylány
című filmet. Ez volt akkoriban az egyik legerotikusabb film, melyben a
szép Kostana érzéki táncot lejt, és a már ismert dallamra énekli: „Szép
az arcod, kisleány / mondták-e már neked? / Hogyha tudod, / Miért
hagyod, hogy megcsókoljalak?”
A közelben zajlik a Szent György-fesztivál. A pópa egyenesen a kamerába
mondja: „El akarnak cigányosítani ezek mindent! Erősködnek, hogy minden
a cigányoktól származik. Ma van Szent György napja. És megünneplik a cigányok
Egyiptomban vagy Iránban? Nem, mert árulók, muzulmánok lettek. Ide vezet
Bregović zenéje meg Kusturica filmjei. Elveszítik balkáni identitásukat.
Fenyegetően közeleg Európa elcigányosítása!”
A szerbek szívesen üldögélnek rakija mellett. A helyi kocsmában férfiak
(macho balcanicus) múlatják az időt, azt taglalják, milyen nőket szeretnek.
Egész barátságos a hangulat. Pejeva lejátssza nekik a dal Szarajevóban
fölvett változatát. A szívélyes házigazdák a másodperc tört része alatt
garázda kocsmatöltelékekké változnak.
– Ez rablás, a bosnyákoknak meg elment az eszük! Háborús indulót csináltak
ebből a szép szerelmes dalból! És te ki vagy igazából? (A rendezőnő férje
a környékről származó szerb.) Miért érdekel téged ez a dal? Provokálsz?
És kegyednek van engedélye a forgatásra?
Lökdösődni kezdenek, valaki rátenyerel a kamera objektívjére, már a
rendezőnőt taszigálják az előzékeny szerbek, egyre melegebb a helyzet,
Pejeva kirohan, és sírva fakad.
A SZEMINÁRIUM. Dubravka Ugresic horvát írónő felidéz egy másik régi dalt ugyanarról a környékről: „Balkán, én Balkánom, légy erős és állj sziklaszilárdon”, amely az utóbbi időben váratlan népszerűségre tett szert a fiatalság körében. Szerinte ez a kétértelmű, ironikus-szexuális részlet tárja fel legjobban a balkáni lelkületet: a kommunista hősiesség és a macsó mentalitás keveredik benne. Hát a kultúra? Abban van a remény. Ha jól eszünkbe véssük, hogy „nem a kultúra proletárjainak kell szolgálniuk a kultúra intézményeit, hanem a kultúra intézményeinek kell támogatniuk a kultúra proletárjait.”
A FILM. Szliven, Bulgária. Középkorú férfi dolgozik a műhelyében. „Az
agyamra megy, ha azt hallom, hogy európaiak leszünk. Hiszen itt, a Sztrandzsa-hegységben
a bolgárokat nevezték europoi-nak. Ez tény. Minden mást elloptak tőlünk
a görögök.”
Aztán kipakol a Trabant tetejére egy díszlövések leadására alkalmas,
kisméretű ágyút, és elindul az ünnepségre, ahol a török elnyomás alóli
felszabadulásról emlékeznek meg. Ott már nagy a tömeg. Egy asztalnál ünneplő
férfiak ülnek, isznak, és a rendezőnő kívánságára ezt éneklik ugyanarra
a jellegzetes dallamra: „Feljön a fényes hold a balkáni erdő fölé / A szlávok
rázendítenek a szabadság dalára”. A spicces férfiak most tényleg olyanok,
mint a boszniai bikanyakú kórus. „Ez a sztrandzsai felkelők dala. A mi
jelképünk. A bolgárok mindig bolgárok lesznek – becsületes emberek, a cigányok
meg a görögök viszont a legszemetebb népség. – De én úgy hallottam, hogy
ez egy török dal – mondja Pejeva. – Miket beszélsz! Megköveznek, ha ilyeneket
mondasz.”
A SZEMINÁRIUM. Adela Pejeva a tréfás szemrehányásra: „De végül is nem válaszolt a kérdésre: kié a dal?” tréfás választ ad: „Hogyhogy kié? Természetesen a bolgároké”. Aztán már komolyabban folytatja: „Remélem, hogy a filmem sűrítve ábrázolja a mi kusza balkáni világunkat. És azt hiszem, mindenki érteni fogja, nemcsak mi, akik ezen a tájon élünk. Még a németek is ugyanazokon a jeleneteken nevettek” – mosolyodik el megint. Valaki megjegyzi, hogy hasonló dallamot hallott egy perzsától. Egy másik vélemény szerint – ez klezmer zene, zsidó dallam. De itt is megszólal az éber megfigyelő: „Jó, de milyen zsidó? Lengyel, orosz vagy szefárd? Tisztázni kéne…”
A FILM. A film végén, a bolgár fesztivál után Szliven közelében tűzvész támad.
A SZEMINÁRIUM. A filmvetítés után a Theater Instituut lelkesen ünnepel.
Zelimir Zilnik rendező („százszázalékos szerb vagyok”) megjegyzi, hogy
ez a film nagyon sok mindent elmond a népeknek más népekről. Dan Perjovsci
bukaresti újságíró hozzáfűzi: „Nálunk is ébredeznek a nacionalizmus szellemei,
ha cigányokról van szó. Egy csapásra kiderül, hogy ők nem állampolgárok,
semmi közük hozzánk, tönkreteszik ősi román kultúránkat”.
A film valóban tökéletesen érthető volt mind Lengyelországban, mind
Ukrajnában, mint Litvániában. Hiszen hasonló hangulat uralkodott nemrég,
a volhíniai vérfürdő hatvanadik évfordulóján. De vajon tudnánk mi így énekelni?
MIHÁLYI ZSUZSA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu