Jóllehet a könyv életünk mindennapi dolgai közé tartozik, sajátos természete titokzatos és ismeretlen; a könyv ugyanis az olyan valóságjelekhez sorolható, amelyeket az általuk hordozott jelentések elfednek. A könyv ugyanúgy el van rejtve az irodalmi mű mögött, mint ahogy láthatatlan az eszköz a funkciója mögött, és ahogy a szó hangzása eltűnik amögött, amit jelent. Ugyanakkor azonban az egyedül elismert szignifikáció felszíne alatt a könyvek bámulatos életet élnek, mely sajátos és a mélytengeri zoológia által eleddig kevéssé vizsgált területnek számít.
 A könyv bámulatos vonásai közé tartozik a két arca közti különös ellentét: A csukott és a nyitott könyvnek teljesen más a természete, és másként is viselkedik környezetével szemben. A csukott könyv közömbös, megközelíthetetlen, önmagába záródó, nem alakít ki viszonyt más tárgyakkal, sem a testünkkel – különösképpen akkor, ha kemény borítóba van kötve; ez úgy hat, mint egy elriasztó páncélzat vagy burok, mely védi a belsőt a tolakodó külsővel szemben. Térfogatában egy középpont irányába ható feszültség működik, a könyv nemcsak bezárt, hanem összehúzódó is. Közben a könyv belseje bizonyos módon átsugárzik a külsőn, és szétteríti titkát a felszínen, ahhoz hasonlóan, ahogy a ruhásszekrény bezárt ajtóin át is különös módon átsejlenek annak homályos belső terei.
 Míg a csukott könyv magához vonja a tér erővonalait, a nyitott könyv excentrikus, önmagán kívülre irányul, a viszonyok tág terét nyitva meg maga körül. Természete olyannyira relacionális, hogy az elhagyott nyitott könyv saját terébe vonzza a kísérteteket, egy láthatatlan olvasó jelenlétének érzetét kelti bennünk: Ugyanarról a sovány szellemről van szó, amelyik  fogason lógó ruhákba bújik, és üres székekre telepedik le. Megdöbbentő a zárt és a nyitott könyv közti átmenet könnyedsége, egy önmagába mélyedt kagyló váratlan átalakulása valami örvénylő, hullámzó, a légmozgásokra idegesen reagáló, az ajtó nyílásától és csukódásától összerezzenő, zörejszerű sóhajokat kiadó dologgá. A könyvben valamiféle nyugtalan élet kezd ébredezni, amiben van valami a halak és tenger alatti növények életéből. A könyv lapjai a háromdimenziós lét határán mozognak, közel a semmihez, az ábrándhoz, és az örvénylő mozgásban maguk is átalakulnak maszatos optikai fantomokká, melyek szökőkútként ömlenek át a táblák fölött. Ha lapozgatunk egy könyvet, ujjaink egy sziromszerű, érdes struktúrával érintkeznek, ami szokatlan a tapintás világában; közben olyan érzés fog el bennünket, ami az elragadtatás és az enyhe viszolygás keveréke, mint amikor bizonyos gombák kalapjának belső felét szántjuk végig ujjainkkal. A lapok azonban minden lágyságuk ellenére gyakran keményfejűek és nehezen kezelhetőek: vagy egymáshoz simulnak, s meg sem akarnak mozdulni, vagy épp ellenkezőleg, érintésünkre aránytalan és ingerült hevességgel reagálnak. Míg ha a nyitott könyvet békén hagyjuk, és azt gondoljuk, hogy már megnyugodott, időnként meg-megrezdül, mintha lapjai álmában mozdulnának és suttognának valamit.
 Az olvasója által épp otthagyott, nyitott könyvvel való találkozásban van valami indiszkrét vonás, kínos és egyúttal izgató is, a másik intim életébe való betekintés ez, egy pillantás a kulcslyukon keresztül; a lágy fehér oldalak – mintha csak a lélek alsóneműje volna. Ennek a másik által olvasott részletek után fürkésző titkos voyeurizmusnak obszcén mellékíze van, és az oly gyakori „Mutasd, mit olvasol” olyan fokú szemtelenség, ami a női szoknyák fellibbentésével egyenértékű. Ez a kényes mezítelenség azonban nem az egyedüli formája, egyedüli jelentésrétege a nyitott könyvnek. A nyitott könyv természetes helyzete vízszintes, a tér erővonalai, melyeket a könyv súrol, fölfelé, egy meredek vertikális felé irányulnak. Egy nyitottan heverő könyvnek feltámad mágikus múltja, a könyv részesül az oltár, a földi „lentet” és az égi „fentet” összekötő szakrális tárgy hieratikusságából.
 A könyv, akárcsak a ház vagy a szekrény, olyan tárgyak közé tartozik, melyek belső terekkel, láthatatlan rejtekhelyekkel rendelkeznek, amelyek eltitkolt tereikkel szorongást keltenek bennünk, s melyek ellenállnak annak, hogy belépjenek a mi világunkba, a mi rendünkbe és elfogadják azt a megbízható jelentést, amellyel ez a rend ellátja a dolgokat. A dolgok belső barlangja így – a lakás sötét zugaival együtt, ahova nem érnek el a jelentésteli teret átfogó gesztusaink hullámai – valami idegen, uralhatatlan elemet jelent világunkban, hasadást az értelem láncolatában, amelyeken keresztül beáramlik világunkba a káosz. A káosszal való váratlan szembesülés a világunk veszélyeztetettségéből származó szorongás érzésén kívül sajátos örömöt is kivált, mely azon a sejtésen alapul, hogy a látszólagos káosz valójában elfelejtett otthonunk, mely a lét elhanyagolt zugaiban és hézagjaiban köszön vissza. A könyv – a házzal és a lakással ellentétben – paradox módon nem bír semmilyen üreggel (leszámítva azt a különös alagutat a gerinc és a kötés között, a könyvnek ezt az ápolatlan sötét kis udvarát, melybe gyerekkorunkban oly izgalommal tekintgettünk). A belső rejtekhely képezi a lapok közti „semmit”. Ennek a méretnélküliségnek köszönhetően a könyvnek sokkal több belső tere lehet, mint más tárgyaknak; épp a kis kerülete és belső rejtekhelyeinek nagy száma közti aránytalanság kölcsönöz neki markáns labirintus-jelleget. A könyv csodálatot és bizonytalanságot vált ki belőlünk, akárcsak a találkozás egy több száz fiókos szekrénnyel.
 A könyv leselkedik a dolgok után és vadászik rájuk; elnyeli a tárgyakat és elrejti őket saját odúiban. Hányszor éltük át a mondabeli asszony csodálkozó örömét, aki a hal felbontott hasában egy valamikor vízbe hajított gyűrűre bukkant. A könyv elrejti a dolgokat belső rétegei közt, hogy aztán váratlanul kivesse őket a nap partjára, a könyvi mélységek életével még titokzatosmód átitatottan, nyugtalanítóan és közben vonzón, mint az árral kisodort síkos dolgokat. A könyvben megjelenő papírdarabok vagy más anyagok – a fiókok mélyén, poros zugokban vagy szekrények megközelíthetetlen csúcsain elfeledetten heverő dolgokkal együtt – azok közé a tárgyak közé tartoznak, amelyek máshonnan, idegenből érkeznek, amelyek nincsenek bevonva a megszokott jelentés láthatatlanná tevő védőrétegével, ezért a lét nyers tényszerűségében nyugtalanítóan csupaszok. Nem is azon van a hangsúly, hogy olyan tárgyakról van szó, amelyek mások tulajdonát képezték, és amelyek még mindig idegen lakások és elmúlt idők atmoszféráját sugározzák ki, vagy olyan dolgokról, amiket mi magunk felejtettünk a könyvben: Ezek még titokzatosabbak, a velük való találkozáskor könnyű rosszullét fog el bennünket, ami arra hasonlít, amit levágott hajszálaink vagy körmeink láttán érzünk; ez a rosszullét abból a felismerésből ered, hogy a valóságra erőltetett értelem hatalmának az is áldozatául esik, aminek legközvetlenebb kifejezéseként kellene megjelennie, és hogy ez az ébredező idegenség nem kívülről hatolt a dolgok értelmébe, hanem mielőtt bennünk megmutatkozott volna, már jelen volt az értelemben.
 Mivel a könyv éli a maga életét, megvan a maga ideje is. A könyvvel mindig élete valamelyik pillanatában találkozunk. A könyv fejlődik, érik, öregszik és meghal. Az új könyv, amelyet épp megvásároltunk, nem él még igazán; sima lapjaival és éles sarkaival inkább a geometrikus térbe tartozik. A velünk való együttlét folyamán azonban fokozatosan megéled, egyrészt életünket leheljük belé, másrészt saját, eleddig szunnyadó léte kezd ébredezni benne. Sarkai legömbölyödnek, sima lapjai hullámossá válnak, elveszíti elsődleges merevségét, megszűnik geometrikus forma lenni és organizmussá változik. Szélei berepedeznek és foszlásnak indulnak, a könyv elveszíti a külvilágtól elválasztó éles határait. A formája egyre jobban hasonlít a falevélhez. A könyvtár kertté változik át, elnehezült illataiban mámoros mérgek érződnek. A levelek lassan-lassan leválnak, és ernyedt keringőzéssel hullanak a földre. A könyvek egymással keverednek, bizarr szövegkollázsok jönnek létre, amelyekben feltárul a menetrend és „A tiszta ész kritikája” közti titokzatos összefüggés, vége-hossza nélkül átcsoportosuló lapokkal teli fantasztikus könyv keletkezik. A könyv halálának pillanata – a szándékolt elpusztítás esetét kivéve – nehezen határozható meg, részei tovább élnek, önállósodnak és szertekúsznak a lakásban; szívós életük mintha Leibniz fura gondolatát akarná megerősíteni, hogy az élő testek tulajdonképpen sohasem halnak meg.
 Az olvasás nem csupán az irodalmi mű olvasói tudatban való létrehozását célzó instrumentális tevékenység. Az olvasás esemény, testi történés; az életben nem valamiféle hézag, hanem annak ugyanúgy része, mint a séta, az ebéd vagy az álom. Igaz, az olvasó megszokott pozíciója elkülöníti őt környezetétől: A könyv, a behajlított kéz, a meggörnyedt hát, a lehajtott fej és a tekintet iránya által bezárt kör az erővonalak imaginárius tojásba zárt körforgása, de még ez a zártság is – éppúgy, mint a virágok éjjeli összezáródása – a létformák egyike, része a világnak. Ha kezünkbe veszünk egy könyvet, érezzük az illatát, tekintetünk végigfut az oldalakon, ujjaink hozzáérnek a papírhoz, a finoman érdes lapszélekhez, legyűrik a könyv ellenkezését, mely gyakran magába akar záródni, görcsösen húzza-vonja magához részeit, mint az erőszakkal bontogatott kagyló héjai. (A könyvek hovatovább egyre inkább nélkülözik a régi fűzött kiadványok kedvességét és visszafogottságát; az új paperbackek általában csak két állapotot ismernek: a hajlíthatatlan keménységet vagy pedig a megtört gerinc magatehetetlen rokkantságát.)
 Az olvasásnak is megvan a maga ideje, mely rétegezett ritmizáltsággal tűnik ki, mely nem az irodalmi mű artikulálásától függ, tartozéka a könyvnek mint médiumnak, és mégis beépül az irodalmi műalkotás olvasói tudatban való konstituálódásának folyamatába, titokzatos módon beleíródik a műbe, talán úgy, ahogy a holdciklusok is kialakítják az emberi történések artikulációjának rejtelmes rétegét. Az olvasás annyiban is testi aktus, amennyiben azt csupán a látásra és a látott dolgok megértésére korlátozzuk. A szem a test része, a látás az etimológiai összefüggések ellenére nem a transzparens jeleken átsugárzó tiszta ideákkal való kapcsolatteremtés, hanem testi aktus, amely a jel testességével lép érintkezésbe; e találkozások ritmusa a jelentés részévé válik, mely a látásban jön létre: A jelentés sohasem szakad el teljesen születésének pillanatától, magában hordozza genezisét. A tekintet jobbról balra vándorol a sorokon és visszatér, majd alászáll. Nem betűről betűre halad, mindig egy mezőt lát, egy olyan egészet, melyben egybefonódtak az élesen látott, az emlékezet valamely móduszában időző, a részlegesen érzékelt, az utalásszerű és a sejtett dolgok (miközben a vélt gyakran az adott ellenében jut érvényre), egy egészet, melyben minden egymást kölcsönösen befolyásolja és teremti, amelyben minden fejlődik, áthajlik egymásba, megőrződik a változásban is, erőteret sugároz szét, és egyidejűleg maga is egy másik sugárzásból kel életre, mélyáramokba rejti hatását, majd ezt újra a felszínre küldi. Az olvasás inkább egy kezdettől fogva jelen lévő egész belső érése, mintsem a jelek fokozatos regisztrálása és jelentéseik összerakosgatása. Éppen ezért a siránkozások a nyomtatott szó diszkontinuitása felett, amit a gondolkodás atomizálódásának és mechanizálódásának okozójaként hoznak gyanúba, feleslegesek. Nem úgy olvasunk, hogy betűről betűre vagy szóról szóra haladva döcögnénk előre, egy időben vagyunk mindig elöl és hátul is, mindenkor az érő jelentés egészével vagyunk kapcsolatban; az elkülönülő betűk a láthatatlan tövek szövevényéből, az oldalak belső fonadékaiból nőnek ki, melyekben egyazon jelentésnedv áramlik. (Amikor írógépen írunk, langusztaszerű lábacskáinak mozgása ugyanúgy organikus, mint a kézírás mozdulatsora; ennyit ebben az összefüggésben Holan verséhez: „hülyeség, mint az írógépen írt vers”.)
 A szem mozgása azonban mégsem teljesen folyamatos. A tekintet beleütközik a sor végébe és visszatér – ez a visszatérő mozgás nem szünet, ami nem számítandó be az olvasásba, a sorok közti ürességen át tartó út ugyanúgy az olvasás része, mint ahogy az űr része a szövegnek; a látszólagos üresség nem űr, hanem olyan, eleddig nem artikulált mező, amelyben a szavak összeérnek, és amely maga is érik azáltal, hogy visszafogadja a szavakat magába, és feloldódik bennük. A szavak a semmitől átitatottak, ugyanúgy, ahogy az üresség születő szavakkal van teli. Az olvasás ritmusát ez az ingamozgás adja, melynek egyik pályáján a feltöltés pólusa, a másikon pedig a feltöltődés és az egységesülés pólusa dominál.
 Az olvasás a tekintet szabad csavarszerű ereszkedésének és gyors felemelkedésének egyidejű cseréjén alapul. Az olvasottak jelentésébe átszüremlik az oldal térszerűsége, a jelentések „fenti” és „lenti” elhelyezkedése. Az oldal e térbeli szignifikációja a költészetben elevenedik meg, ahol a jelentések helyével összefüggő lét-móduszok kitörölhetetlenül beleíródnak a vers egészének és részeinek értelmébe. Minden költemény az oldal térbeli jelentésességéből táplálkozik, minden költemény kép és dolog is egyúttal: nemcsak a japán versek, ahol a kövek és a víz jelei alul, a felhő jelei pedig felül kapnak helyet.
 Az olvasó előtt mindig csak két oldal van kinyitva. A megelőző és a következő a sötétben rejtőzik, semmilyen jelzés segítségével nem ad hírt magáról. Ez a szűk horizont a könyvolvasást a szűk, kacskaringós utcán való haladáshoz teszi hasonlatossá, ahol mindig csupán a következő sarokig látni el, vagy még inkább az egymásba nyíló szobák labirintusában való bolyongáshoz. A korlátozott horizont a szorongás mozzanatát oltja az olvasásba, az üldözés és a csapda érzését, a könyv labirintusában érezzük a Minotaurusz jelenlétét, amelyik minduntalan hátrál előlünk, s végül eltűnik az utolsó lap láthatatlan oldalai mögött: Horizontális és kontextuális észlelésünk számára a könyv mindig csak töredékében látható és tapintható, mindig jellegzetes oldalakkal folytatódik tovább, melynek szavai és cselekményei feloldódnak a mítoszban, és különös üzenetükbe csupán álmunkban nyerünk betekintést.
A könyv enigmatikussága nem valamilyen különös kiváltság, ami kiszakítaná a könyvet a többi dolog társaságából. A könyv titokzatossága akkor mutatkozott meg a számunkra, amikor mint dologgal szembesültünk vele, a titok megújítja a könyv tárgyi mivoltát, és a dolgok rendjébe utalja vissza. Minden dolog a maga módján enigmatikus és csodaszerű. A dolog csodás jellege nem a jelenség mögötti mélységekben keresendő, a dolog megmutatkozásának stílusegységéről van szó. Még az a körülmény sem szakítja ki a könyvet teljesen a dolgok rendszeréből, hogy egy irodalmi mű hordozójáról van szó. Az irodalmi mű értelme és végső egysége fogalom-előtti, gesztus természetű, ezért testi mivoltában nem más rendű, mint a dolgok értelme. Másrészt pedig minden dolog egy bizonyos világot, a lét egy bizonyos móduszát árasztja magából, erről beszél, ami beléivódott, egy jelentésaurát sugároz szét. Képek és szavak villannak meg ebben az aurában, ugyanúgy, ahogy a könyv szavai alázatosan merülnek vissza az öröklét ragyogásába. Bizonyos pillanatokban a könyvek és a dolgok társasága oly bizalmasan záródik magába, hogy úgy tűnik, az irodalmi mű csupán a dolgok aurájának valamiféle belső artikulációja útján jött létre, hogy a könyv a dologból született meg, amely életének adott szakaszában szétpukkant és lapokká terebélyesedett.
A könyvvel mint dologgal kell találkozni, meg kell újítani az olvasás esemény-jellegét. A tapasztalat autentikus egységével és értelmével csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, ha mindez akadályok nélkül zajlik le. De nem járna-e ez a megújítás azzal, hogy a könyv örök jelentései elhomályosítanák vagy teljesen elfednék az irodalmi művet? Az autentikus értelem, az irodalmi mű utolsó váza, ahogy mondtuk, fogalom-előtti, gesztusszerű ritmus, amely a mű összes rétegének alapját képezi, és egyúttal, paradox módon, saját maga is csak ekkor, e kifejeződés jelentéseként születik meg. Az irodalmi művet akkor értjük meg igazán, ha megismerjük ezt a ritmust, a kifejezés egymást kölcsönösen megalapozó egységében. Ez a ritmus testi természetű, az irodalmi mű testi életéről van szó, melyben nem tudjuk elválasztani egymástól a létet és a jelölést. Az irodalmi mű bármelyik rétege válhat e jelentés kifejezőjévé és egyúttal teremtőjévé is, a teremtő és a teremtett egymást kölcsönösen megtermékenyítő játékából adódóan. Az irodalmi mű értelme alapvetően szituált: Nem „valami”, ami belép ebbe a szituációba, s általa meghatározódik, hanem a szituációban még csak születik, mintegy válaszreakcióként arra, hogy mivel is találkozik ebben a szituációban. Nyitott azzal szemben, ami őt szituálja s egyben teremti is, kész behatolni a szituáltság új rétegeibe. A könyv örökkévalóságának megújítása a szituáltságnak ezt az új rétegét hozza játékba, ez a réteg új válasszal szolgál az irodalmi mű értelmét firtató kérdésre, és részt vesz annak megteremtésében; a könyv dologként való megújítása egyben az irodalmi műnek és értelmének megújítása is.

Bibliográfia

AJVAZ, Michal
„Telefonra várva”
Magyar Lettre Internationale, 46

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu