Ott vagyok, a küszöbön, az önátadó lét küszöbén, amire öntörvényű létemet
kívánnám régóta cserélni, ahol húsz éve lennem kéne, ahová mindig is vágyakoztam,
de be nem léphettem, mert saját megítélésem szerint nem volt mit odaadnom,
kevesellettem az odaadni valómat. Most ott vagyok, ülök egy kórházi ágyon,
a hasam akkora, mint egy hordó, a teteje tegnap valahogy bepuhult, ebből
tudom, hogy közel az idő. Negyvenkét éves vagyok, dagadt ujjakkal gépelem
a szülés előtti utolsó munkám utolsó oldalait, egy ostoba tévés szappanopera
elkerülhetetlenül ostoba dialógusait, ez a munka kitart majd a következő
három évben, és megfelelő jövedelemforrás lesz abban az időben, amikor
semmivel sincs több eszem és lelkem annál, mint amennyit a kislánynak odaadok.
L. tegnap is bent volt, furcsa háládatossággal csókolgatta virsliujjaimat,
mintha bűntudatos lenne, az az érzésem támadt, hogy van rá oka. Szegény
ember. Veszélyeztetett terhesség lévén, elővigyázatosnak kellett lennünk,
a vadabb örömöket hősiesen megtagadtuk magunktól, három hete kórházban
vagyok a kialakult terhességi magas vérnyomás miatt, arra gondolok, hogy
kárpótolhatta magát valakivel. Tudom, hogy ez elő szokott fordulni ilyenkor.
Engem a kislány kárpótolt. Így, az utolsó hónapokban, mikor már nagyon
hevesen rugdalózott, éjszaka időnként arra ébredtem, hogy orgazmusom van,
de sohasem tudtam eldönteni, mély alvástól ólmos érzékeimmel, hogy tényleg
megtörtént-e, vagy csak álmodtam. Orgazmust átélni attól, hogy az ember
méhszáját belülről rugdossa egy magzat, ilyenről még nem hallottam.
Ez a harminckilencedik hét. Már letettem a terheimet. Elhajtottam magamtól
édesanyámat, aki csak úgy ontotta rám negatív mantráit, egész életemben
így tett, mintha mielőbb meg akarna szüntetni, mint valami végzetes tévedést,
szegény – ha ilyen rondán köhögsz, lehet, hogy tébécéd van, rossz a veséd,
ha egyszer szülni fogsz, begörcsölsz, sokkot kapsz. A szülés előtti hetekben
szinte megtáltosodott. Borzalmas lesz a szülés, üvölteni fogsz a kíntól,
el fogod átkozni az úristent, a gyermeked apját, a gyermekedet, az egész
világot. Be fog görcsölni a veséd. Ha a gyereked apját beengeded a szülésre,
impotens lesz tőle. Ne engedd be. A melled be fog gyulladni, mint nekem,
nem lesz tejed, a szoptatás utálatos, nekem olyan érzésem volt, mintha
állat lennék. Megkértem szépen édesanyámat, ne jöjjön látogatni, és most
már a szülésig ne is beszéljünk, mert amúgy is tele vagyok szorongással,
és nem nagyon használ nekem, ha ilyesmiket mond. Ápolónő vagyok, mondta
kevélyen, én a kórházban azt szoktam meg, hogy a beteggel nyíltan kell
beszélni, fel kell készíteni az igazságra.
Nem biztos, hogy az igazság ilyen, mondom én.
Édesanyám halálosan megsértődik, szó szerint. Nem látom őt a következő
négy évben, talán soha többé. Havonta egyszer-kétszer felhívom a vidéki
házában, hátha sikerül rávennem, hogy megismerje az unokáját. Szeretném
róla levenni magányos öregkora terhét, megmutatni az unokát, aki sok mindenben
hasonlít hozzá, de nem akarja. Azt hiszem, nem tudja nekem megbocsájtani,
hogy nem váltak valóra a jóslatai.
Már letettem a terheimet, nem félek. Három hete bent vagyok a kórházban,
a magzat érett, én kipihentem magamat, ez otthon nem sikerülhetett volna,
jól tette az én bölcs doktorom, hogy iderendelt. Nyugodt vagyok, mint mindig,
ha nálamnál sokkal nagyobb dolog kerít a hatalmába, ilyenkor ugyanis a
felelősség sem az enyém, hanem az Istené.
Az én bölcs doktorom bűbájos, pocakos ember száraz humorral, kamaszkorom
óta kezel, azon kivételes orvosok közé tartozik, aki egyenrangú félként
bánik a betegeivel, nem fölényeskedik, nem fenyegetőzik rémületes dolgokkal,
viszont a szigorúságig alapos. Belekalkulálta a munkájába a nők lelkét,
noha az ő reszortja az, hogy a fonákjuk felől munkálkodjék rajtuk. Makacsul
optimista, végig a terhesség alatt szemernyi kételyt sem mutat abban a
tekintetben, hogy minden remekül megy majd, teljes a bizalma, és aggodalmaimat
könnyű kézzel hessenti el: a problémákkal majd akkor foglalkozunk, ha felmerülnek.
Már láttam a kislány álmodó arcát, csinosnak, épnek látszik, ultrahangos
fényképem is van róla hét hónapos magzat korából. Azt nem lehet tudni,
milyen színű a haja, görbe lesz-e a jobb lába kisujja, feláll-e hét hónaposan
büszke képpel, mondja-e nyolc hónaposan, hogy mama, mondja-e másfél évesen
a szigligeti strandon, mikor a büfébe indulok kávézni, hogy Jó napot kívánok,
azt mondjuk, kérek egy fagyikát Zita babának.
Három hete bent vagyok, kipihentem magamat, erőt gyűjtöttem,
a szorongás elmosódott, lustán, áttetszőn leng a levegőben mögöttem, szürke
uszály. Örökös félálomban én is, akarattalanul feloldódom a napi rutinban.
Minden áldott nap meghallgatom a kislány kihangosított szívverését, vad,
türelmetlen, követelő, hangos tamtam, sokkal gyorsabb ütem, mint a felnőtteké.
Olyan, mint egy nomád törzs táncát kísérő hangos dobszó a dzsungel mélyéről.
Minden nap megrajzoljuk szívverésének kalligráfiáit, ha melegfront van,
élénk tengerhullámokban rohannak a vonalak a hosszú papírcsíkon, ha hidegfront,
a vonalak lassú futása mély, hibernált álmot mutat. A kórházi szobában
négyen vagyunk, a másik három ágyban ötnaponként cserélődnek a nők, bejönnek,
szülnek, pár napig pihennek, aztán kisbabástul hazamennek. Van olyan szoba
is, ahol a hozzám hasonló elfekvők vannak, de ott nincsenek kisbabák, csak
egymásnak panaszkodó nők. Örülök, hogy ide kerültem, ebbe a forgatagba.
Történetek jönnek-mennek körülöttem, történeteket látok és hallok, megjegyzem
a történeteket. Van egy fiatalasszony, akinek a terhességével együtt fedezték
fel a jóindulatú miómáját, úgy döntött, megtartja a gyermeket, a műtét
ráér. Most a szülésre vár, szorgalmasan lépcsőzik, nyugodt, befelé figyel.
Egy másik asszony negyvenévesen esett először teherbe, rosszindulatú daganattal
a méhében, ő is a gyerek javára döntött, a kicsivel együtt veszik majd
ki a méhét, ami nem szokás, ez kivételes eset. Utána a kegyelem. Igen,
vagy nem. A lépcsőházban vékony lány cigarettázik, mint a gyárkémény, negyedik
hónapos ikerterhes, vetélés veszélye miatt van itt, vérezget, már van egy
szerelemgyereke, akit a nagymama nevel, apukák sehol a láthatáron, szeretné,
ha valaki szeretné, de nem hisz benne, szeretné, ha elmennének a magzatai,
bőszen cigarettázik, a kötelességtudó anyukák nem is szólnak hozzá, széles
ívben kikerülik, undorodó arcot vágnak. Van egy másik, hófehér bőrű szőke
lány, még húsz éves sincs, nagyon szép, szinte áttetsző. A vőlegénye csinos
cigányfiú, mikor látogatni jön, odakint toporog, külön be kell hívni, láthatólag
attól tart, hogy majd rossz szemmel néznek rá a származása miatt. Nagyon
várja haza a feleségét, mert a szőke lány mos, főz, takarít, ő látja el
az egész népes családot. Vajúdás közben a cigány nagymama van vele. Sokat
kínlódik, koromfekete kislánya születik. Mikor a tejet várja, mindkét gyönyörű
melle begyullad, tűzpiros foltok a porcelánbőrön. Ájultan alszik egész
nap, enni se lehet felébreszteni. Ennek a lánynak az orvosok megszavaznak
még két napot a kórházban. Ha hazamegy, többé nem lesz se éjjele, se nappala.
A szülészeten soha nincs csend. A szülés drámai
dolog, a szülés drámája folyamatosan tart, minduntalan felhabzik és elcsitul,
közben mégis olyan az egész, mint egy üzem, babaüzem. Drámaüzemben élek.
Állandó a jövés-menés. Mindig érkezik valaki, akinek elfolyt a magzatvize,
vagy megindultak a fájásai. Sikoltoznak a szülő nők, sírnak az újszülöttek,
kiabálnak a nővérek, orvosok. Éjszaka ugyanígy. Néha futó lábak dobognak,
valami baj van. Az egyik szülő nőnek végigrepedt a hüvelye, össze kell
varrni, nehogy elvérezzen. Kiabált ugyan, hogy szétrepedek, de nem vették
komolyan, a szülés önkívületében mindenfélét sikoltoznak a nők. Az orvosa
síelni készült, és időnek előtte elindította a szülését, ezért történhetett.
Elég nagy mértékben jószerencse és véletlenek dolga is, kinek hogy alakul.
Néha pár óráig nem történik semmi, csak az ebédhordó taligán kocódnak a
tányérok.
Minden hajnalban az újszülöttek kórusa ébreszt, nagy kerekes taligákon
tolják őket a folyosón, a nővér minden ajtó előtt kettőt-hármat a karjára
vesz, egyet-egyet a kezébe, egyet a könyökhajlatába, könnyed, szakszerű
fogások, és kiosztja őket a kismamáknak. A kismamák szoptatni próbálnak,
van, akinek sikerül, van, akinek nem. Megnézem a babakészletet. Állítólag
így, pár naposan is vannak köztük hangadók, akik felforgatják az egész
babaszobát, akik ha rázendítenek, a többi is kiabálni kezd. Mikor ezeket
hazaviszik, kisebb lesz a lárma. Érdekes. Nézem a csecsemőket. Mit gondol,
veti oda futtában a doktorom, aki a szülőszobába tart, megismerik a nők
a csecsemőjüket? Bólintok. Bizony ám, mondja a doktor, holtbiztosan – és
továbbrohan. A kisbabák arca legtöbbször egészen viccesen mímeli az anyjukét,
de egymásra valahogy még jobban hasonlítanak. Az egyiknek nyúlszája van,
amikor beadják a szobába, egy pillanatra látni az anya arcát, a világ legboldogabb
mosolya rajta.
A hajnali babakórus, mint a hajnali madarak ricsaja. Üdvösségesen gyanútlan
lárma. Megszoktam már, hogy erre ébredek, megnyugszom tőle. Megszoktam
már az éjszakai ébresztéseket is, amikor valaki bejön odakintről, kinyitja
a bőröndjét, és halkan pakolni kezd a szekrénybe, közben hirtelen leáll,
kétrét görnyed a fájdalomtól, zihál, az ágyra omlik, mikor elmúlt a fájás,
folytatja tovább. Megszoktam, hogy bejönnek a nők nyugtalanul, szörnyű
kínok között, eltorzult vonásokkal, eltűnnek a szülőszobában, aztán fél
nap múlva előkerülnek kisimult arccal, mosolyognak, mintha mi sem történt
volna, pedig közben lett egy gyerekük. Pár órát fekszenek hordágyon a folyosón,
egyedül, pislognak, emésztik az élményt, amit egész életükben mesélnek
majd. Normális dolognak látszik az egész, nem úgy, mint kintről. Hát így
megy ez, gondolom mélán, így szaporodik az emberiség. Én még csak
egy fél cseresznye nagyságú vesekövet pisiltem ki, ezzel nem dicsekedhetek.
Van, ami tetszik, és van, ami nem. Az egyik nő, aki rettenetes görcsök
közt érkezett, szülés után vidáman, saját lábán jön vissza a szobába. Ezt
megjegyzem magamnak. Én is így fogok visszajönni a szobába, saját lábamon,
puszta kevélységből, és utána hosszan bámulom a tükörben a saját kitágult
pupillámat, amely teljesen elvesztette fényérzékenységét, mint egyszer
rég, kivételes szerelem és gyönyör alkalmából. Egy másik negyvenéves elsőszülő
szüntelenül beszél, főleg magáról, senkit se hagy békén. Logopédus. Mikor
elfolyik a magzatvize, pánikban rohangál fel-alá, mindent összelocsol,
hatalmas tócsa a padlón, furcsa, ásványi illata van. Erre majd vigyáznom
kell.
Az újszülötteket külön teremben tartják, ott fekszenek bebugyolálva
több sorban egymás mellett, postázásra váró rejtélyes csomagok. De van
egy olyan négyágyas szoba is, ahol együtt vannak az újszülöttek és az új
anyák. Mi ketten, a kislány meg én ide megyünk majd.
De előtte még szülök. Elmegy a magzatvíz, nincsenek fájások, így hát
egy napot kell feküdnöm a szülőszobán infúzióval, hátha megjönnek maguktól
a fájások, közben antibiotikumot adnak. Négy szülőágy van egymás mellett
függönnyel elválasztva, én a legbelsőn, az ablak mellett fekszem és alszom
egész nap, oldottan lebegek, jól érzem magamat a kemény műbőr ágyon. Időnként,
mikor ráérnek, nevetgélnek a nővérek és orvosok azon, hogy mennyit alszom.
Melegfront van, sokan szülnek máma, ahányszor felébredek túlvilági szendergésemből,
mindig egy újabb, piros-kék, gyűrött, nyekergő kisdedet tartanak éppen
a fény felé, lóbálják, megmérik, felcédulázzák, beírják a nevét egy naplóba,
kitolják az anyukát, betolják a következőt.
Másnap ragyogó idő van, lement a szülési hullám, alig vannak a szülőszobán,
derűs reggel. Beöntést kapok, nyolckor megindítják a szülést, mivel magától
nem indult be. Megjön a doktor, a szülésznő, akit én választhattam ki,
nagyon határozott, nyugodt, türelmes középkorú nőt választottam, a doktorral
harminc éve ismerik egymást, tegeződnek, összetanultak. Hármasban beszélgetünk
mindenféle dolgokról, mintha otthon lennénk, mintha ők lennének a szüleim,
szülőapám, szülőanyám, pedig alig idősebbek nálam. Várjuk L.-t, aki már
elvitte a laptopomat, most a városban kószál, mindhárman tudjuk, hogy idegességében
megpróbálja lekésni a szülést, mosolygunk rajta, férfiak. Az az igazság,
hogy nem is hiányzik. Nem várunk tovább, felmászok a helyemre, kezdünk.
Mesterségesen fogják meghatározni a fájdalmaim ritmusát és hevességét egy
géppel, amely a szereket adagolja az infúzióba, lehet vele gyorsítani,
lassítani, mint egy sebváltóval, felépítik az egészet, olyan ütemben, ami
nem túl gyors, hogy bírjam, de a lehető leggyorsabb, hogy ne tartson túl
soká. Eleinte olyan, mint a havivérzés görcsei, később semmire se hasonlít.
Valamikor megjön L., kicsit csalódott, hogy nem úszta meg, üldögél
a fejemnél, szenvedélyes politikai okfejtésbe bonyolódik Torgyánról a doktorral,
aki lelkes SZDSZ-hívő, elfeledkeznek rólam. Torgyán a szülőszobámban? Na
ne, ezt tényleg ne. Eddig csendben voltam, most szándékosan hangos nyögdécselésbe
kezdek, hogy észre térítsem őket. Észbekapnak, zavartan abbahagyják.
A doktor rákapcsol, ha csak teheti, fokokat ugrik a géppel, én néha
kérem, hogy még ne, ne olyan sokat. Letapogatja a fájdalomküszöbömet, tetszik
neki, a lehető legtöbbet hozza ki belőle, végsőkig feszíti, kíméletlenül,
a húrt, hogy menjen, menjen a dolog. Alapjában véve mámoros állapot, nem
akarok csillapítót, mert a fájdalom eligazít, visz magával, azt akarom
érezni, amit az összes többi nő, ugyanazt, ez az én hiúságom. Fokozatos
kín és vannak szünetek, ezért lehet kibírni, amikor már nagyon felfokozódik
és nincs több szünet, akkor tudni lehet, hogy közelebb jött a vége. Hat
és fél óra lesz, a végére nagyobbrészt öntudat nélkül maradok, a funkcióra
szűkülök, rásűrűsödöm a funkcióra, nem vagyok egészen magamnál, de nem
is kell.
Valamikor telefonhoz hívnak, a legjobb barátnőm, aki lényegében összebékített
a női nemmel, kedvesen érdeklődik, hogy vagyok. Most nem... tudom... megmondani.
Adódnak majd bizonyos komplikációk, nehézségek, összeszaladnak majd a szakemberek,
hogy mi történjen, az én jó doktoromat elfogja a pánik, de mivel továbbra
is reagálok az utasításokra, és teszem, amit mondanak, végül hagyják, hogy
végigcsináljam. Sírok, sikoltozok majd, mint más, de nem átkozok el senkit,
egyedül a Jóistennel vagyok tegező viszonyban, és élvezem a saját hangomat,
végül a szülésznő rám szól, hogy őt ugyan nem zavarja, de ha lehet, mégis
fogjam halkabbra, mert nem hallja a saját hangját, akkor elszégyellem magam,
és halkabban folytatom. Tényleg, miért ordítok? Végül is itt van vagy egy
tucat ember. Nagyon szeretek sírni és sikoltozni, amikor joggal tehetem,
amikor szabad, amikor – ritkán – nem kötelező artikulálni értelmes ember
módjára a fájdalmaimat. És az örömeimet. Mert a fájdalom mámor és elragadtatás
is, úgy értve, hogy elragadtatás.
Valamikor majd kijön a beöntés maradéka is, bélsár, szétszaladnak és
villámgyorsan új lepedőt tesznek alám.
Fájdalom, igen, rendben.
Végül kijön a Zita.
Abban a percben, mikor elhagyja a méhszájat, kikapcsol a fájdalomérzet,
pontosan úgy, mint az orgazmus első perceiben szokott, érzem a gyors, fájdalmatlan
halacskasiklást, a gátmetszést. Az egyik nővér elmondja később, hogy nála
is így volt, a legutolsó fázisban eltűnt a fájdalom.
Letekerik a kislány tarkójáról a köldökzsinórt, és felkínálják a dermedt
L.-nek, hogy vágja el. Nem akarja. Gyorsan felkönyökölök, és ajánlkozom,
hogy majd én, de már késő, a szülésznő elvágta.
Amíg a doktor kigyúrja hasamból a méhlepényt és összevarr (doktor úr,
aztán szép legyen ám), L. kezébe adják a megmosott, bebugyolált kislányt,
dajkálja, angolul duruzsol neki. A méhlepény olyan, mint a nyers máj.
A magyar nyelv ajándéka a férfiaknak: szülőapa.
Odaadják a kislányt. Nagyon ügyes, rögtön bekapja a mellbimbómat.
Ujjaimmal tapogatom fején az összecsúszott koponyalemezek peremét.
*
A szülés után más világ következik. A mi szobánkban ott vannak a csecsemők,
nagyon furcsa, hogy mindig az újszülöttel kell lenni, ha kimegy az ember,
le kell adni a dadusoknak. A személyes szabadságomnak most vége van, körülbelül
húsz évre.
A szülés történetén és a kisbabán kívül két új dologgal foglalkozunk.
Az egyik a gátseb, hogy gyógyul-e. Az egyik fiatal lány, akinek semmi hasa
nem maradt a szülés után, tükörrel vizsgálgatja magát alulról. Ez nem ilyen
volt! – kiáltja sértetten. Minden reggeli vizit előtt kötelező előre levenni
a vastag kötéssel ellátott bugyit, amibe mindenféle váladék ürül, és így
feküdni pucéron, hogy a doktorok csapata fennakadások nélkül, futószalagon
áttekinthesse a frissen metszett sebek sorát. Némelyik nő megalázónak tartja
a processzust, én inkább szórakoztatónak, de hát én egy gátlástalan perszóna
vagyok. Délelőttönként sorban állunk a kezelőszoba előtt, ahol fertőtlenítővel
lemossák a sebünket, majd bepúderezik, igazán kellemes, ilyet férfitól
nem kaphat az ember. Egyik nap arra szalad a doktorom, egy pillanatra megáll.
Nahát, magának ugyanakkora a hasa, mint szülés előtt, mondja nekem, és
vigyorog.
Doktor úr, mondom, az én hasam egyszer le fog menni, de a magáé
soha.
Tévedek, négy év múlva, mikor hosszú idő után rutinvizsgálatra megyek,
furamód rossz előérzetekkel, soványan találom a doktort, és valamivel komolyabb,
mint amilyen lenni szokott. Előző nap rosszindulatú daganatot találtak
nála a nyelőcsövén, és miközben ultrahangos készülékén együtt felfedezzük
és kicentizzük a miómámat és a cisztámat, testemnek e rám jellemző reakcióit
az érzelmi csapásra, gyermekem apjának távozására, az ő hamaros műtétjéről
beszélünk, valószínűtlen tárgyilagossággal, nyugodtan és értelmesen, mint
két felnőtt. Az én testem lassú meghibásodásával még nem kell érdemben
foglalkoznunk. Mivel látni szeretné a kislányt, akit világra segített,
egyik kedvenc szülése eredményét, még egyszer elmegyünk hozzá a műtét előtti
napon, és okos arcán mennybéli szeretettel – ilyet se sokat látok ebben
az életben – szemügyre veszi a kislányt, aki kacéran elbújik előle a hátam
mögé. Cégünk reklámja, mondjuk egyetértően, a doktor meg én.
Körülbelül háromezer gyereket segített a világra az élete során, havonta
egy tucatot. Elég érdekes foglalkozás. Minden szülésbe egy kicsit beleőszülök,
azt mondja a doktor, és utólag árulja csak el – bölcsen, bölcsen – hogy
esetemben nyolcvan százalékban arra szavazott volna, császármetszés lesz
belőle.
Szülés után a fő téma az anyatej, hogy megjön vagy nem jön meg. Végül
így vagy úgy majdnem mindenkinek lesz teje, a harmadik-negyedik napon.
Különböző praktikák vannak. Gyógyteák, forróvizes lemosás, masszírozás.
Van egy elektromos fejőgép, amivel szivattyúzni lehet, ezt mindennap használni
ajánlatos, serkenti a tejképződést. Eléggé groteszk masina, sorban állnak
hozzá. A begyűjtött tejet elosztják az újszülöttek között, hogy az is kapjon,
akinek a mamája még nem tejel, de az első két napban az újszülöttek nem
igazán kapnak enni. Állítólag úgy vannak megalkotva, hogy kibírjanak egy
hetet étlen-szomjan a sivatagban, kivárhassák, amíg a lábadozó anyai test
képes táplálni őket. A dadusok, akik ide vannak beosztva, bemutatják a
fürdetést, pelenkázást egy béketűrőbb gyereken, anyáskodnak az ügyetlenkedő
nők és újszülöttek felett egyaránt, saját kezűleg dugják bele a tapasztalatlan
mellbimbókat a mohó, de tudatlan apró szájakba, fejik a melleket, ha kell.
Van köztük egy egészen elképesztő teremtés, nagydarab, középkorú asszony,
a hangja erős, parancsoló, őrmesteri, és a pár napos csecsemők olyanok
a kezében, mint a kisbárányok, ha meghallják a hangját valahol a közelben,
mind odafordul, mint egy seregnyi napraforgó, keresik ezt a mesteri nőt
a nem látó szemükkel, merthogy még csak körülbelül másfél méterre látnak
(a róluk gondoskodó valaki arcáig). Olyanokat tud az asszony, hogy a szopásban
ügyetlen három napos csecsemőt a cumi nélküli cumisüveg keskeny szájából
apró kortyokban megitatja.
A Zita meg én semmit se csinálunk, csak fekszünk egymás karjában, békésen,
valahogy így is képzeltem én ezt. Szájában tartja a mellemet, és én nem
úgy érzem magam, mint egy állat, hanem úgy, mint aki egy jó úszás után
a tengerpart homokjában sütkérezik. Úgy jön meg a tej, hogy nem veszem
észre egyáltalán, csak megmérik a kislányt, aki váratlanul nyolcvan grammal
nehezebb lett. Csurog a tej, és jön-jön huszonegy hónapon át, eleinte olyan
sok van, hogy alkalmanként a barátnőm kisbabájának is jut belőle, ez különösen
jó érzés, akár tucatnyi kisbabát is megszoptatnék, csak legyenek minél
többen. Aztán a tejfolyam beáll a Zita személyes igényeire. A huszonkettedik
hónapban történik majd, hogy állok egy másik kórház zuhanyozójában, először
fürdök egy súlyos veseműtét után, és a mellemből még mindig jön a tej.
Jónéhány szükségesnek mondott dologgal nem törődöm majd, például sohasem
vasalok babaruhát, és nem fertőtlenítem, nem krémezem semmivel a mellbimbómat,
az anyatej és a babanyál keveréke kifogástalan állapotban tartja. És sohasem
mérem a kislányt. A nagymamámtól tanultam egy jó mértékegységet, mikor
azt mutatta, miből mennyit kell főzéskor az ételbe rakni, azt mondta, hogy
gondolomra. Fontos ügyekben ezt a mértéket használom.
*
Befejezem a munkámat, becsukom a laptopot, és eldugom az éjjeliszekrény
aljába, holnap majd szólok L.-nek, hogy vigye haza. Fél egy van, a másik
három ágyban alszanak a nők, csak az én kislámpám világít. Én is mindjárt
aludni megyek.
Ekkor kicsiny zajt hallok, valami pukkanás-félét egyenest a hasamból,
olyat, mint mikor a hűtőszekrényből kiveszem a tojást, beleteszem a lobogó
forró vízbe, és elpattan a héja. Kis folyadék szivárog ki a combom közül.
Most fel kellene kelnem, törülközőt tenni a lábam közé, keresni egy nővért,
és bejelenteni, hogy megkezdődött, ráhagyatkozni a folyamatra. Meg is teszem
majd, de csak hajnali négykor, amikor hajnalodik. Most óvatosan hátradőlök,
elhelyezkedem oldalfekvésben, vigyázva, hogy ne jöjjön ki több magzatvíz,
és így maradok mozdulatlanul. Szeretnék így létezni még kicsit, kettesben
a kislánnyal, ahogy soha többé, együtt tölteni még egy kis időt, mielőtt
kimegyünk a világba, belelépünk a szerkezetbe.
Így fekszem három órát. Különös látomások kezdődnek, víziók, fényes
fehér ruhás, szárnyas lények jelennek meg, angyalok kara ködös oszlopcsarnokban,
túlvilági jelenés. Bizonyára a hormonok játéka ez, vagy valami mélyzsigeri
fantázia, nem tudom, áradnak a képek, talán a meghalás ilyen, a vakító
lények félkörben állnak, gomolyognak és suhognak, himnikus zengzetek a
fülemben, a véremben, hozsánna, hozsánna. A mormonok, itt vannak a mormonok,
susogom magam elé, és nézem a kavargó filmet, képeket az életemből, ami
mindenki másnak az élete, őrzöm a magzatomat.
Még nem tudom, milyen. A haja, szeme, mint az apjáé, barna lesz-e,
balkezessége anyámé, a térde formája apámé, a szorongó szíve enyém lesz-e.
Okos lesz-e, kedves lesz-e, egészséges lesz-e, görbe lesz-e a jobb lába
kisujja, élni fog-e, amikor a hűtlen papáját látogatjuk négy év múlva újvilági
otthonában, énekelgetni fog-e a nagyvárosi utcán, ahol sirályok, mókusok
és mosómedvék grasszálnak, hogy csend és nyugalom vidéke, élni fog-e, ha
mi meghaltunk, élni fog-e.
ABODY Rita
„Démonikus levelek”
Nappali ház, 1990. 4.
„A kalandor”
Nappali ház, 1997. 3-4.
„Színes irhák”
Magyar Lettre Internationale, 39
„Anatómia, NY-LA ´96–´97”
Magyar Lettre Internationale, 49
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu