- Excellenciás uram! – rikkantotta Robert Sibling már a küszöbről. – El sem tudom mondani, mennyire megtisztelő számomra az Ön meghívása.
A Famous Connections Kft. ügyvezető igazgatója megmarkolta a nagykövet fakó kezét és erőteljesen megszorította. A középtermetű, jó negyvenes férfi fejét sűrű, rőt hajzat borította, arcát divatos, sárga üvegű, keskeny keretes szemüveg szelte át. Merev, egysoros zakót viselt, nyakig begombolva, mint egy egyenruhát.
- Parancsoljon – kínálta hellyel szárazon Varadin, s fejével az iroda első felét kitöltő súlyos bőrgarnitúra felé bökött.
Megvárta, míg Tanja Vandova kitölti a teát a vendégnek, majd óvatosan belevágott:
- Dean Carvertől kitűnő ajánlást kaptam az ügynökségéről.
- Ó, igen! – helyeselt buzgón Sibling. – Ő állandó ügyfelünk. Rendkívül eredeti személyiség. Javíthatatlan ábrándozó.
Varadin meglepetten pislogott.
- Mr. Carver elmondta, hogy az önök ügynöksége a legmagasabb körökkel tart fenn kapcsolatot – folytatta bizonytalanul. – Nem titkolom: ez meglehetősen felkeltette az érdeklődésemet. Tudja, az én kapcsolataim túlnyomórészt hivatalosak, ami bizonyos fokig behatárolja az ember lehetőségeit. Ugye érti, mire gondolok?
- Ó, hogyne… – bólintott Sibling.
- Mindig is erős indíttatást éreztem arra, hogy kötetlenebb viszonyokat építsek ki – tette hozzá a nagykövet. – Bizonyos esetekben ezek a kapcsolatok sokkal termékenyebbek lehetnek, mint a hivatalosak.
- Ez így igaz – helyeselt Sibling, és hamiskásan rákérdezett: – És közelebbről melyik réteg iránt érdeklődik?
- Tessék?
- Kapcsolataink rendkívül széleskörűek – magyarázta Sibling. – Éppen ezért különböző kategóriákba soroljuk őket. Itt vannak például a sóbiznisz kiválóságai: Spice Girls, Elton John, Boy George, Mr. Bean, Benny Hill.
- Egy pillanat! – szakította félbe Varadin. – De hiszen Benny Hill már meghalt, nem?
Sibling megrökönyödötten nézett rá, mintha azt akarná mondaná: „Na és?”
- Bocsásson meg… – mormolta zavartan Varadin.
- És azután ott vannak az arisztokraták, akik – természetesen – egy másik, igen tág kategóriát alkotnak – folytatta Sibling. A politikusok szintúgy: Lady Thatcher, Gorbi. Katolikus vonalon is meglehetősen hatékony a kapcsolatrendszerünk.
- Kapcsolatban állnak Lady Thatcherrel? – kérdezte áhítattól elhaló hangon.
- Állandó jelleggel! – kiáltott fel Sibling. – Sejtheti, hogy ő az egyik legkeresettebb asszony. Micsoda stílus, micsoda vaskéz!
- Efelől semmi kétségem.
- A naptára az utolsó percig be van táblázva – tette hozzá gyorsan. – Természetesen mindig akadhat egy kis hézag, de az állandó megrendelőink előnyt élveznek.
- Feltételezem, ez nem olcsó mulatság. – hunyorított Varadin, megrettenve saját merészségétől.
- A jó befektetés mindig sokba van! – csóválta a fejét Sibling. – Minek is áltatnánk magunkat: vannak dolgok, melyek egy életre szólnak!
- Ez kétségtelen – bólintott visszafogottan Varadin. – És mégis mennyi?
- Drága uram, most nem a hónapos retek árát vitatjuk meg a sarki ábécében! – dorgálta meg tréfásán Sibling. – Minden a szolgáltatás jellegén múlik, és persze az időtartamán: egy óra, kettő, egy egész este. Az ügyfél személye sem lényegtelen. Egyszóval: minden ajánlat egyedi.
- Értem – bólintott a nagykövet.
- Nézze, mi nem akarunk zavaros, tiszavirág-életű nexusokból meggazdagodni – kezdte rá ihletetten Sibling.  – Mi mindig távlatokban gondolkodunk, amikor belekezdünk egy kapcsolat kiépítésébe. Éppen ezért a mi közvetítésünkkel létrehozott viszonyok biztosak, és hosszú távra szólnak. Néha éveken át is eltartanak.
- Lenyűgöző – suttogta Varadin.
- Szóval, Lady Thatcher?
- Tulajdonképpen nem – mondta a nagykövet. – Az udvarról lenne szó.
- Aha, szóval az udvar – bólintott Sibling. – Nos, mi gyakran dolgozunk velük.
- Jótékonysági koncertet rendezünk – kezdte szerényen Varadin -, és szeretnénk, ha Őfelsége megtisztelne jelenlétével.
- Őfelsége? – vonta fel a szemöldökét Sibling.
- Pontosan!
- Érdekes választás – kulcsolta össze merengőn ujjait, – merész. Szó se róla, természetesen el lehet intézni. De ez a koncert egy kicsit aggaszt. Pontosan mire gondolt?
- Hát jótékonysági koncert, ugye érti – hebegte zavartan a nagykövet. – A bolgár árvák javára…
- Árvák? – aggódott Sibling. – Kvázi kiskorúak?
- Mmmm, igen – bólintott a nagykövet látványosan feszengve. – Gondolom, olyan tizennyolc éves korig…
- Nem engedhetem meg nekik, hogy részt vegyenek az előadáson – jelentette ki határozottan Sibling.
- Persze, ők nem fognak szerepelni! – helyeselt a nagykövet. – Hiszen Bulgáriában vannak. Nézze, ez csak az alkalmat szolgáltatná a rendezvényre. Szeretnénk a lehető legválogatottabb közönséget összetoborozni. A felső tízezerből, ahogy mondják.
- Aha – bólintott megkönnyebbülten Sibling. – Rendben. Van némi tapasztalatunk hasonló jellegű rendezvények lebonyolításában. Meglehetősen nagyra törő tervnek látszik.
- Az is – vágta rá helyeslően Varadin.
- Mindenekelőtt ki kell dolgoznunk egy forgatókönyvet – szögezte le Sibling. – Van egy szakemberünk, aki ezzel foglalkozik. A legzárosabb határidőn belül fel fogja Önt keresni. Thomas Monroe-nak hívják.
„Ez aztán a szakszerű hozzáállás! – gondolta Varadin. - Ennek a Carvernek még a végén igaza lesz.”
Robert Sibling emelkedett hangulatban hagyta el az irodát. Még oda is vetett egy csipkelődő megjegyzést Tanja Vandovának, akit túlzottan mélabúsnak talált.
Varadin elhatározta, hogy nyomban kiaknázza a részsiker eme tünékeny pillanatát (az elégedettség sosem lehetett teljes, ezzel szemben csak rövid ideig tartott), és elrendez néhány függőben lévő családi ügyet, melyekre az elutazása körüli sietségben nem maradt ideje. Fel kellett hívnia a feleségét. Ezt a gondolatot azóta igyekezett elhárítani, mióta brit földre lépett. Teljesen azonban nem sikerült kitörölnie a tudatából, meg aztán nem is nagyon akarta. Még nem. Talán volt még remény? Az órájára pillantott: Szófiában reggel tíz óra lehetett. Lehet, hogy még lustálkodik? Mikor fekhetett le? Mit csinált olyan sokáig?
- Halló – felelt egy határozott férfihang.
Varadin megdermedt rémületében, de nem szólt semmit, nem is tette le a kagylót.
- Halló – ismételte meg némi gyanakvással a hang.
Varadin feszülten hallgatott, a másik is fülelt, pár másodpercen keresztül csak a vonal sercegett. Aztán mindketten letették, szinte egyszerre.
„Téves” – állapította meg Varadin, különösebb meggyőződés nélkül.
Újból tárcsázott. Ezúttal álmos női hang válaszolt.
- Halló, Nadja, felébresztettelek? – kérdezte megkönnyebbülten.
- Szia, majdnem – felelte a nő. – Londonból hívsz?
- Szerinted? – vágott vissza dühösen.
- Ja, persze, hogy Londonból, különben egyenesen hazaevett volna a fene, ismerlek. Minek hívsz?
- Azt akarom, hogy gyere ide – közölte Varadin szigorúan. – Szükségem van rád. Remélem, meggondoltad magad.
- Igen, elég sokat gondolkodtam – mondta a hang.
Rövid szünet következett.
- Ezek szerint idejössz?
- Nem, persze, hogy nem.
- Londonról van szó, ha véletlenül elfelejtetted volna – jegyezte meg keserűen a férfi.
- A londoni bolgár követségről van szó – pontosított az asszony. – Nem kis különbség.
- Mit hadoválsz? – sziszegte fojtott hangon Varadin.
- Jól hallottad! – vágta rá Nadja. – Nem tetszik a közeg; ennyi. Hánynom kell, ahányszor eszembe jut az előző küldetésed. Meg az azelőtti! Az összes ilyen odú egyformán bűzlik, mindegy, hol van. És hogy régebben meg most: semmi sem változott és nem is fog változni, mert a rohadt állam ugyanaz. Vágod már, mit magyarázok?
- Nadja, Nadja!
- Aha, szóval nem érted! Most azt hiszed, megfogtad az isten lábát, de igazából ő kapott el téged, és akarod tudni, hol? A töködnél, a golyóidnál, a zacskódnál fogva! És szép lassan morzsolgatja. Morzsolgatja már vagy tizenöt éve. Te már nem az az ember vagy, akihez annak idején feleségül mentem. Most olyan vagy, mint akinek átment egy úthenger a lába között. Mind ilyenek lesztek, amint lehúztok néhány évet a darálóban. De ebből én kimaradok. Nem leszek én is olyan mizantróp asszonyka, aki koktélpartikra kísérgeti a férjét, maradék idejében pedig női zsúrokon nyomul, és jótékonysági estélyeket szervez. Finita la comedia!
- Tehát ott fogod mereszteni a seggedet! – foglalta össze rosszmájúan Varadin.
Máris azt kívánta, bárcsak meg se szólalt volna.
- Majd te mondod meg nekem, hol meresszem a seggemet! – mordult vissza. – Elutazom az EAE-be.
- Hová?
- Diplomata vagy elvben, tudnod kéne: az Egyesült Arab Emirátusba.
- Na és mit fogsz ott csinálni? – támadt rá Varadin.
- Találtam munkát egy klinikán.
- Orvosként fogsz dolgozni?
- Pontosan, lévén ez a foglalkozásom. Két hónap múlva utazom. Küldhetnél egy kis pénzt.
- Ezt azonnal felejtsd el!
- Akkor elküldöm a régi párttagkönyvedet pontosan oda, ahová kell.
- A régi tagkönyvemet? Nincs ilyenem.
- Csak szeretnéd, ha nem lenne, de én kiszedtem a kukából. Elküldhetem neked futárpostával, ha küldesz ötszáz fontot. Kell az ügyvédre.
- Ringyó!
- Ne bosszants, szívem! Lehetetlen időpontban telefonálsz, felébreszted a pasimat, aztán engem is felébresztesz, és hülyeségeket beszélsz. Mondtam már: mindennek vége. Eladom a lakást, és megkapod a pénz felét. Mit akarsz még?
- Ringyó! – ismételte meg erőtlenül a férfi.
- Ha-ha-ha! – gonosz, öblös kacaj csendült fel a vonal túlsó végén. – Te aztán jól kiverted a szememből az álmot; na csáó!
A vonal megszakadt. Varadin megütögette a kagylót, mintha ki akarná rázni a beletapadt negatív energiákat, aztán visszarakta a helyére. „Az első magánkövetség!” – sziszegte gondolatban, de hangosan csak a százas szám kiejtésére volt képes.
- Száz! Száz! Száz!
Dr. Pepponen, a számterapeuta nem engedte, hogy az érzelmek túlmenjenek az egytől százig terjedő skálán: ez aranyszabály. Nem volt azonban határozott álláspontja arról, hogy a számokat lehet-e ismételni, és Varadin gyakran úgy ravaszkodott, hogy lelki nyomorát a százas szám ismételt adagolásával csillapította; úgy lövellte ki magából, mint egy golyószóró, mindaddig, míg fenékig ki nem merte nyugtalansága kútját. Pepponen doktornak még csak sejtelme sem volt erről az újításról, máskülönben valószínűleg elvetette volna.

***
A londoni európai uniós konferencia megnyitására Londonba zúdult a bolgár kormány jó része, s a küldöttséget személyesen a miniszterelnök vezette. A helyi sajtó meglehetős szkepszissel viseltetett az esemény iránt, még cinikus felhangok is kivehetők voltak, de a rendszerváltástól megtépázott kelet-európai kormányok mindezt valóságos mennyei mannának érzékelték, mámorító előjátékának az esetleges felvételhez egy olyan klubba, melyben a tehetős nyugati atyafiak társaivá válnak.
E három nap alatt, mely zűrzavarral és hosszú beszédekkel, lelkesültséggel és a konferencia ködös céljaiból fakadó, alig leplezett csalódottsággal telt el, Varadin a puszta túlélésért küzdött. Az őt körülvevő valóság úgy mosódott össze előtte, mint a tájkép a gyorsvonat ablaka mögül; csak az akadályokat, kátyúkat és csapdákat tudta érzékelni, melyeket ki kellett kerülnie. Rettegéssel töltötte el közvetlen közelsége a miniszterelnökhöz, ehhez a nyers és hataloméhes politikushoz, aki a posztkommunizmus kezdeti őskáoszából bukkant fel: olyan ember benyomását keltette, aki mindennap tormás-fokhagymás mártással leöntött, ropogós hivatalnok-sorsot fogyaszt reggelire. Varadin nem minden ok nélkül feltételezte (hallotta valahonnan fél füllel), hogy a miniszterelnök nincs elragadtatva az ő kinevezésétől, s ezért folyamatosan aggódott, nehogy olyat tegyen, amivel beigazolná a kormányfő előítéleteit. Másfelől viszont, lévén vérbeli karrierista, betegesen vonzódott azokhoz az emberekhez, akiket hatalommal ruháztak fel, és feltartóztathatatlanul igyekezett feléjük, vállalva ennek a közelségnek minden kockázatát. Most azonban vigyáznia kellett, nehogy elvakítsa a miniszterelnök ragyogása, mert azzal bizonyosan magára vonta volna a másik két miniszter gyűlöletét, akik pedig könnyen árthattak neki. Szemmel kellett tartania saját alkalmazottait is, akik hiénaként nyüzsögtek a hatalmasságok körül, és lesték a megfelelő pillanatot, hogy lejárathassák. Egyáltalán nem volt könnyű helyzetben.
A konferenciát a Lancaster House-ban rendezték meg, a St. James-kastély legmutatósabb szárnyában. Az épület pompás díszítése lélegzetelállító volt, ami egyáltalán nem tett jót a kelet-európai államférfiak lelki békéjének. Az egykori uralkodói rezidencia súlyosan aranyozott mennyezete alatt győzelem és vereség érzete kavargott: győzelem, melyben mindenki részesül, és vereség, mely miatt senki sem bánkódik, legalábbis látszólag. Ha azonban közös a győzelem, akkor vajon miért csak az egyik oldal szüretelte le a gyümölcseit, s miért maradt a másik oldalnak csak a szár? Ezen törték fejüket a zsenge demokráciák vezetői, s lelkük mélyén háborogtak az öreg kontinens új felosztásán. Egymás iránt azonban már erőteljesen megcsappantak a testvéri érzelmeik. Dühítette őket az az egyszerű és nyilvánvaló tény, hogy annyira egyformák voltak, hogy magukat látták egymásban. Bosszantó volt saját bárdolatlan vonásaik visszatükröződését nézni, ezért szívesebben bámulták gazdag nyugati rokonaik arisztokratikus szokásait és nemes viselkedését. Egymásra irigykedtek és gyanakodtak, hajlottak szomszédjuk sikerét saját balsorsuk rovására írni és fordítva. Kétségbeesetten rúgkapáltak, hogy kimásszanak a közös csávából, de arra már nem figyeltek, hová lépnek. A nagy versengés Európáért már elkezdődött. A favoritországok ünnepeltek, hogy orrhosszal megelőzték korábbi szövetségeseiket, de boldogságukat beárnyékolta az a felismerés, hogy köztük és a fejlett európai országok között még hosszú mérföldek mérik a távolságot. A lemaradók, akik közé Varadin hazája is tartozott, örültek, hogy egyáltalán benevezhettek a versenyre. Nem is vették a fáradságot arra, hogy a Nyugathoz méricskéljék magukat, mert tudatuk legmélyén ott lapult egy ismeretlen balkáni bölcs aranyköpése, miszerint „akkor se érjük utol őket, ha szembefutnak velünk”. Büszkeségüket az a tény táplálta, hogy léteznek súlyosabb esetek is, mint Moldávia vagy Jugoszlávia, akik a tárgyalóasztal közelébe se jutottak.
A nyugati diplomaták kedveszegetten szemlélték ezt a vodkából, pálinkából és rakiából összeöntött, meglehetősen zavaros koktélt, mely arra várt, hogy benyakalják. Leginkább is azt szerették volna, hogy titokban kilöttyinthessék az asztal alá úgy, hogy senki se vegye észre. De nem tehették: minden tekintet rájuk szegeződött, s egy hibás mozdulat beláthatatlan következményeket vonhatott maga után. Nem lehetett megúszni!
Varadinnak a konferencia jó ürügyet kínált arra, hogy a legkülönbözőbb szintű hivatalos kapcsolatot építsen ki, a külföldi nagykövetektől kezdve a Foreign Office magas rangú hivatalnokain át külügyminiszterekkel és kormányfőkkel. Varadin azonban nem hagyta, hogy megtévessze az a könnyedség, amely ezeket a társalgásokat jellemezte. Résen volt, és igyekezett elemezni a lehetőségeket, melyeket minden egyes kapcsolat rejtett a számára. Azonban minden alkalommal csalódnia kellett a kirajzolódó lehetőségek alacsony látómezejében és szűk kilátásaiban. A futó ismeretségek kétségbeejtő terméketlensége most olyan nyilvánvalóan villant fel előtte, mint egy kiürült gázöngyújtó szikrázása. Hiányzott belőlük a mélység, s ezzel együtt egy teljes értékű kapcsolat lehetősége. A nevek azonnal kitörlődtek emlékezetéből, amint tulajdonosuk névjegykártyáját a zsebébe csúsztatta. A beszélgetések legfeljebb háromszáz szót igényeltek, és pályafutása során először futott át a tudatán a gondolat, hogy egy megfelelően betanított debil gond nélkül helyettesíthetné ebben a funkciójában. De vajon nem éppen ő volt ez a debil?
A miniszterelnökre emelte nyugtalansággal teli tekintetét. Mi van, ha olvasni tud a gondolataiban? A hatalmi pozícióban lévők általában kifejlesztik hatodik érzéküket a beosztottaikkal szemben. Pillanatnyilag azonban a kormány feje az Európai Bizottság elnökének beszédére összpontosította minden figyelmét. A tolmácsgép fejhallgatója szorgalmasan zümmögött a fülébe, de az elhangzottak vajon tényleg eljutottak-e a tudatáig? Képtelenség volt eldönteni. Az elmúlt években Varadin közelről figyelhette az állami vezetőket, és szinte kivétel nélkül érzékelte a bennük zajló folyamatokat. A hatalom belülről szívta ki őket, akár egy osztrigát, arcuk rátapadt koponyájukra, szemük kidülledt és megmerevedett, mintha bármelyik pillanatban készen állna arra, hogy kipattanjon, akár egy sörét. Érzékszerveik is változáson mentek át: a régiek elcsökevényesedtek, s helyükbe újak léptek, melyek leginkább egy gyík vagy rovar érzékszerveire emlékeztettek. Legelőször a hallásukat vesztették el, mintha már nem figyelték volna a szavak értelmét, később pedig már nem is láttak: úgy bámultak keresztül az embereken, mintha üvegből lennének. Egyedül a rezgésekre tudtak támaszkodni: ezeket minden irányba szétsugározták, majd a visszatérő jelekből kiolvasták a külvilágból érkező információt.
A hatalom rezgéshullámai egyetemesek voltak, nem igényeltek tolmácsot; figyelmesen végigtapogattak minden útjukba kerülő testet, ezzel szereztek tudomást az alakjáról, összetételéről, ellenőrizték keménységét és színét, érdes felületeket és repedéseket kerestek, kiszámolták az adott test rezgésének erejét és mértékét, már amennyiben az rendelkezett ilyesmivel. Utána jelentettek. A testek lehettek élők és élettelenek. Az élők alárendeltekre és nem alárendeltekre oszlottak, a nem alárendeltek ellenségesre és semlegesre, az ellenségesek erősekre és gyengékre.
Az erősekkel vigyázni kellett!
Az Európai Bizottság elnöke erős volt, bár puhának és lesimítottnak látszott. Tömör volt, érdes felületektől mentes, alacsony és elnémuló rezgéseiben azonban erő rejlett: nem is annyira a jellem ereje, mint az intézményé, melyet képviselt. Kár lett volna alábecsülni, s a miniszterelnök résen is volt: ridegen és mozdulatlanul, felszegett fejjel figyelt. A tolmácsgép mikrofonzsinórja mozdulatlanul lógott a füléről, egyedül ádámcsutkája mozgása adott életjelet. Előre – hátra. Mellette a külügyminiszter ült, és szorgalmasan jegyzetelt arannyal kivert luxuskivitelű füzetébe. Ő is fejhallgatót dugott a fülébe, pedig amúgy semmi szüksége nem lett volna a fordításra: szemlátomást demonstrálni akarta együttérzését a vezetőséggel. Varadin gyors pillantást vetett saját jegyzettömbjére, s rémülten állapította meg, hogy csak egy magányos pálcikafigurát firkált a lap alsó sarkába. Nekilátott, hogy behozza a lemaradást, de éppen akkor az elnök váratlanul befejezte beszédét. Nyüzsgés támadt, amíg egy másik vezető át nem vette a szót. Abban a pillanatban a miniszterelnök Varadin felé fordította fejét és odasúgta:
- Kész a beszédem?
A nagykövet ösztönösen bólintott. Tulajdonképpen nem volt benne egészen bizonyos. Természetesen a beszéd angol fordításáról volt szó, melyet mindenkinek ki kellett osztani a teremben. A szóban forgó alkotást fáradhatatlanul javítgatták az utolsó percig, s a követség hivatalnokai csak aznap reggel álltak neki lázasan a fordításnak. Varadin némán felemelkedett a székből, és elindult az egyik diplomata felé, aki a küldöttséget kísérgette.
Danailov tanácsos hanyagul trécselt a nagyhatalmú ipari miniszterrel és a miniszteri udvartartás néhány más magas rangú hivatalnokával. A látványtól sav öntötte el a nagykövet gyomrát. Félrevonta a tanácsost, és megkérdezte, elkészült-e a miniszterelnök beszéde. Danailov az órájára pillantott és nyugodtan közölte:
- Már biztosan idehozták. Elmegyek érte.
Varadin megkönnyebbülten követte tekintetével a tárgyalóteremből kivonuló alakot, s azon nyomban csatlakozott a kis csoporthoz.
Danailov egy jól belakott ember járásával trappolt ki a Lancaster House-ból, átszelte az udvart, ahol a csillogó limuzinok parkoltak, s a főkapuhoz sétált. Nikola Pujcsev, a segéd, már ott várta, és nyugtalanul pislogott jobbra-balra. Neki nem volt belépője, az volt csupán a dolga, hogy odavigye a lefordított beszéd fénymásolt példányait a követségről.
- Hogy s mint, öcskös? – veregette vállon Danailov.
- Megkapta? – kérdezte a segéd.
Zavartnak és nyugtalannak tűnt.
- Hogy mit kaptam meg?
- Hát a beszédet – felelte.
- Nincs nálad? – csodálkozott a tanácsos.
- Az előbb adtam oda egy embernek, hogy vigye el Önhöz – mondta a segéd és mentegetőzni kezdett. – Féltem, nehogy elkéssek vele.
- Várj itt. Megyek és utánanézek – szólt a tanácsos hirtelen haragossá vált hangon.
Nemsokára még haragosabban tért vissza.
- Nincs meg – mondta, a füle tövét vakargatva. – Miért nem vártál meg, okostojás?
- Vártam – siránkozott a segéd. – De Ön nem jött, én meg aggódni kezdtem. Megkértem egy embert, hogy szóljon valakinek odabent, de az felajánlotta, hogy beviszi maga.
- Milyen ember volt? – kérdezte gyanakodva Danailov.
- Hát – nyögte az ifjú Pujcsev – ballonkabát volt rajta meg szemüveg. Nagyon készséges volt.
- És te odaadtad neki a miniszterelnök beszédét? – vonta fel szemöldökét a tanácsadó. – Az összes példányt?
A segéd megtörten bólintott.
Danailov gyorsan kikérdezte a biztonságiakat. A smasszerek megerősítették, hogy Pujcsev egy magas, zöld ballonkabátos úriembernek adta a fénymásolatokat. Az illető állítólag óránként jelent meg a recepciónál, mindenféle iratokat vittek neki, melyeket becipelt. Mintha a román nagykövetségről lett volna, de nem tudták száz százalékig biztosra mondani: a bejáratnál állandóan nyüzsögtek az emberek.
Danailov otthagyta a segédet, hadd főjön saját levében, és az épület felé vette az irányt, miközben minden lépésnél a zöld ballonkabátot vizslatta tekintetével. Varadin már ott várta egy oszlop mögé lapulva a folyosón.
- Hol a szöveg? – kérdezte halálraváltan.
- Hát még mindig nem hozták meg? – lepődött meg Danailov, nem túl hitelesen.
- Nem! Nem! Nem! – ismételte szaggatottan a nagykövet.
- Ez a Pujcsev odaadta valami románnak – mondta a tanácsadó. – Az meg megígérte, hogy idehozza.
- Ezt a barmot! – Varadin ököllel beleboxolt az oszlopba.
- De hát lehet, hogy idehozzák – jegyezte meg Danailov.
- Reménykedj csak! És ha nem hozzák ide?
A tanácsos jobbnak látta hallgatni. A nagykövet szemében tehetetlen gyűlölet villant.
- Mindenképpen meg kell találnunk azt a figurát! – nézett körbe pánikszerűen. – A miniszterelnök tíz perc múlva szólal fel. Bennünket felakasztanak!
„Téged akasztanak fel” – gondolta Danailov, a rutinos diplomata, de próbálta az aggodalom látszatát kelteni. Amennyire csak tőle tellett, leírta a feltételezett románt, majd mindketten futásnak eredtek, hogy előteremtsék valahonnan.
A számok úgy szálldostak Varadin fejében, mint lottósorsolásnál a golyók. A zöld ballonkabátot elnyelte a föld, vagy beadták a ruhatárba, mert a környéken senki sem kódorgott felsőöltözékben. „A kurva anyját! A kurva anyját!” – mondogatta magában, s önkívületben futkosott fel-alá. „Tudtam, hogy valami történni fog! Tudtam! Micsoda seggfejek!” Az egykori brit politikusok megvetéssel néztek le rá a képekről. Egyszer csak megállt, és úgy maradt egy helyben, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Sötét gyanúja támadt: mi van, ha csak szívatták ezzel a titokzatos románnal? Nem egy bolgárról volt szó valójában? Az a sunyi Danailov! Vagy az álnok Pujcsev: csak játssza az idiótát! Vagy talán mindketten: bűnszövetkezetet alkottak, hogy őt megbuktassák? Visszatért a terembe; szinte biztosra vette, hogy a tanácsadó már odacuppant a küldöttséghez, és éppen őt mószerolja. Bent azonban senkit sem talált. Varadin fellélegzett egy másodpercre, majd ismét elfogta a pánik: a kormányfő már nem hallgatta a többi vezetőt, hanem figyelmesen böngészte saját beszédét. Készült átvenni a szót.
Varadin nekiiramodott, hogy megkeresse a románokat. Az ő küldöttségük a terem másik végében foglalt helyet. Kiment, került egyet és újra bement. Befurakodott egy csapat diplomata közé: udvariasan, de hűvösen bólintottak felé. Egyikük sem viselt ballonkabátot. Ugyanabban a pillanatban megjelent Danailov. Gyorsan végignézett a jelenlévőkön, majd pillantása az asztalon szétszórt irathalomra tévedt. A két férfi tekintete találkozott. Danailov széttárta karját.
- Kérdezd meg őket! – sziszegte a nagykövet.
- Ki fognak röhögni – suttogta a tanácsos.
A francba is, igaza volt!
Ismét elváltak útjaik és folytatták a keresést. Most Varadin kukkantott be minden lehetetlen helyre: függönyök, vázák, karosszékek mögé, még a szemetest sem hagyta ki. Úgy festett, mint egy ügynök, aki időzített bomba után kutat a robbanás előtti utolsó pillanatokban. A biztonságiak növekvő aggodalommal kísérték a mozgását, míg végül egy fiatalember, alig látható fejhallgatóval a fülében határozottan odalépett hozzá.
- Can I help you, sir? – kérdezte minden körítés nélkül.
Varadin vad tekintettel bámult a férfi sima, rózsaszín képébe. Vajon valóban tudna segíteni? Abban a pillanatban a levegőbe hasított a miniszterelnök neve, akár egy ronda gongütés, amely Krisztus második földreszállását jelzi. Megszédült. Az biztonsági őr szelíden megragadta a könyökénél.
- Excellenciás uram! – kiáltott fel ijedten: nyilvánvalóan közben sikerült leolvasnia Varadin névkártyáját.
Varadin hősiesen megtartotta egyensúlyát, és azt mondta, amit hasonlóan bonyolult helyzetekben mondania kellett:
- Kilencvenkilenc.
- Beg your pardon, sir?! – vonta fel szemöldökét a biztonsági szakember.
- Kilencvenkilenc.
- Ah! – derült fel az arca, boldogan, hogy megértette az idegen szavak értelmét a másik mimikájából. – The toilet! This way, please – és a folyosó mélye felé mutatott.
Varadin gépiesen elindult a jelzett irányba.
Az őr megingatta a fejét, és lassan kiejtette:
- Kilencvenkilenc.
Nagy hatalom az idegen nyelv.
Varadin azon csodálkozott, vajon mi lehet ez a különös és kellemes hely, s közben kíváncsian forgolódott. Hogy került ide? A szűk fülke biztonságérzetet nyújtott. A fal, a csempe, a mennyezet csak úgy ragyogott a tisztaságtól. Meleg volt, és kellemes illat áradt mindenünnen. A víz lágyan zúgott az ülés fedele alatt. „A vécén vagyok!” – villant be neki. Épp egy perccel korábban mondta ki az áldott egyes számot. Már megnyugodott. Tekintetét egyszer csak odavonzotta egy vastag papírkupac a tartály tetején. Nem hasonlított a vécében használatos papírhoz. Elolvasta a címét. Az adrenalin újra a fejébe szökött.
A miniszterelnök beszéde!
A kibaszott beszéd kibaszott fordítása ötven kibaszott példányban: itt a budiban!
A fülke ajtaja szélesen kitárult, s megjelent benne egy idős hölgy határozott ábrázata. Csinos frizurát viselt, arca szép volt és kegyetlen. Morcos képet vágott és szigorúan összeszorította ajkát, mint egy viktoriánus leánykollégium nevelőnője.
- You naughty boy! – rázta Varadin felé mutatóujját és bevágta az ajtót.
„Ez nem Lady Thatcher volt?” – kérdezte magában térdig lefittyedő állkapoccsal.
Varadin néhány öles szökelléssel a folyosón termett, s a mellkasához szorította a kincset érő lapokat. Fájdalmasan bámult a vécéajtón feltüntetett jelre: egy női cipőt ábrázolt.
A terem felé sietett. A bejáratnál Danailov várta.
- Á, szóval meglett! – kiáltott fel, miközben szolgálatkészen átvette a súlyos papírtömböt.
- Megtaláltam – vakkantott rá Varadin.
- Épp jókor!
- Mi? – rezzent össze Varadin. – Még nem kezdődött el a beszéd? Úgy hallottam, mintha bemondták volna a nevét.
- Azt mondták be, hogy a szünet után fog felszólalni – pontosított Danailov.
Ezek a szavak mintha angyaltollal simogatták volna a nagykövet lelkét. Ez volt a legszebb, ami az elmúlt két nap alatt történt vele. Még az álszent Danailov is szimpatikusnak tűnt neki, természetesen csak nagyon rövid időre.
- Intézzétek el, hogy szétosszák a miniszterelnök beszédét! – mondta, miután kicsit elhalványult a hirtelen jött és meg nem érdemelt áldás érzése.
Kidüllesztette a mellét, lerázta magáról a kishitűség utolsó porszemeit, és egy dörzsölt társasági oroszlán minden méltóságával csatlakozott a küldöttséghez.

Bibliográfia

POPOV, Alek
„A káposztás ciklus”
Magyar Lettre Internationale, 33

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu