Agha Shahid Ali
A hegyekben

Valahol az életem
nélkülem kezdõdik el,
aki leéli

hideg rózsafüzéren
számolja arabul
Isten kilencvenkilenc nevét.

Az ismeretlen századikra gleccserekben lel,
lesétál a harmatos sáfránymezõre,
ahol vártam rá, hogy átöleljem.

Mégis jégbe tekerve
megy el mellettem
szellemkocsiján.

Elengedi a századik nevet,
kezérõl a kalligráfiát,
köd mossa a juharfák csontjait.

Még abban az évben, romos tûzhelyen,
megmarkolom az utolsó pislákolást,
és elfelejtem Isten mindegyik nevét.

De ott, a hegyekben,
a Korán az ujjaihoz fagy,
és megvárja,
ahogy múlik az év,
halálom hírét.

Gerevich András fordítása


YVON GIVERT
A SZOMSZÉD MACSKÁJA…

A szomszéd macskája megtanít hogyan
számoljam meg a fogadóban rohangászó egereket
Zászlóaljakba rendezem õket
Kijelölöm a kapitányokat
Mikor a végére érek három hiányzik
A macska ártatlan képpel
bekapta õket
Az élet mindig elmozdul
Golyós számológépeimet elrakom
Hagyom hadd emésszen a macska
olyanra gömbölyödve a porban mint egy csiga
 

A FALÓNAK…

A falónak családfája nincsen
Testvérei füstté enyésztek
mikor a körhinta leégett
Orrlika tág szemét nagyra nyitja lábát lépésre emeli
Éjszakánként futkos a lépcsõ alatt
az árnyékban minden üveget összetör
Eltüzelik amint az elsõ hó leesik
Kék patáit megtartják snidlinget ültetnek beléjük
 

A FARKAS…

A farkas a kandallóban él
a takarítószekrényben
a kazán bendõjében
Hosszú füle van nagy piros nyelve
Apám azt mondja aludni kell ott a farkas a fejünkben
Apámnak is nagy a füle
farka átdomborodik a selyempizsama szövetén
Behunyjuk a szemünket õ meg kimegy
Várjuk a holdat az megvigasztal amiért még kicsik vagyunk
a farkasról álmodunk és szomszédasszonyunkról
aki meztelen lábszárát mutogatja az erkélyen
miközben a muskátlikat locsolja
 
 

HA AZ EMBER…

Ha az ember feje lyukas
mindjárt csupa meghatott gondolata támad
A gondolatok szétszélednek
huzatban kavargó papír
Látni hogy szaladnak a szavak
szájat keresnek ahová letelepedhetnek

A lyukat betömhetjük többféleképpen
hordhatunk keménykalapot
bedugaszolhatjuk szalmával parafadugóval
vagy egyszerûen nem gondolunk rá többé
hagyjuk hadd teljen meg a fejünk
az évszaktól függõen
esõvel hóval
vagy erdeiföld- és gombaszagú piros levelekkel
 
 

EBBEN A NAPFÉNYES ORSZÁGBAN…

Ebben a napfényes országban a fejedelmeknek
 hatalmas az orra

Árnyékukban fedetlen fõvel leborul
 a cseppnyi orrú nép

Betiltották a borsot
 a légáramlatokat

A történelemkönyvekben egy tüsszentésrõl
 olvashatunk mely megcsapta a fejedelmet
 és megtizedelte embereit

Nem régóta lakom itt
Idegen létemre máris megtollasodtam

Zsebkendõkkel kereskedem
 

MIKOR A TIZEDIK KALAPOT…

Mikor a tizedik kalapot
próbálta tudta már a fejével van baj
 – A boltos mosolya mindent elárult –

Távozott nem vett semmit
 haját a szél kuszálta

Zöld tojását a cinke
 az õ fejére rakta

Azóta visszafogottan lépdel
 felszegett fejjel
 mint a jegyzõk

LACKFI JÁNOS fordításai


Tatár Sándor

         Sarokbaszoriiííí…

       Gondterhelten szóla Nietzsche:
       Szar a helyzet, istenuccse…
       Hopp! Isten nincs, ki segít most?
       Öltsek tán új ruhát, csíkost,
       s vonuljak be a börtönbe,
       mint gaz, ki Istent megölte?
       (Nem kellett azt már megölni,
       csak e tényt kicsomagolni!)
       Pán, Dionûsz’, most hol vagytok?!
       Összeírtam mennyi vackot;
       s pápisták és reformáltak
       most mégis nyakamra hágnak,
       rám-olvasván Übermensch-et
       (Lenin, Goethe, Führer, ments meg!)
       - magát hova menekítse
       törpék ellenfele, Nietzsche…?

         Apró makulákkal

    Bárki bármit mond, nem vitás,
    az ember furcsa entitás -
    nem jó õnéki semmi se,
    ám mégse vágy a Semmire,
    de sõt: rettenti a halál,
    inkább reszel, fest, kalapál,
    BigBrother-t bámul és bujálkod’,
    hõzöng és hozzászól kupákhoz,
    hajszol infantilis rögeszmét;
    bûnöz, de álma szent szövetség,
    egymás eszén túljárni mily serény!
    s szirupos jelszava eközben: „Hit, remény…”
    - önfeláldoz, mint szenthez illik,
    majd habzsol önzõn, egyre züllik,
    röpteti lelkét száz drogokkal,
    de visszahull; e vesztes oldal
    vonzza; máshol meg nem maradhat,
    csak itt: gyémántnak vagy kacatnak,
    halmoz magára súlyokat,
    nyög alattuk, rí, gyújtogat,
    és keresi másban az üdvöt,
    bár egymásnak õk mindig tükrök:
    csak áthull’ egyre, vissz’ magába
    - nincs tény, amelynek nincs szakálla;
    míg ’sajtót bújja, forr a vére
    - kik dõltek, buktak örömére,
    verset ír-olvas (vagy se nem)
    vagy csak teng-leng a flaszteren…
    Nem egy csúcsmodell-entitás
    az ember, kérem, nem vitás.


Francisco Díaz de Castro
A KÉRINCSÉLÕ LÁNY
Még szép ez a kék szempár,
ködfénye mögött, mely engem aligha lát,
mikor tudomisén, mire,
pár fityinget kunyerál.

Arcára szárad a szemafor fényében
megperzselt szépség. El sem mosolyodik.
Szikkadt, lassú nyelvével
forgat egy bárgyú kis szócskát.

Koszlott ruha, szutyok, sebek
a karján, ahogy bekönyököl az ablakon.
Gombtalan ingén keresztül
elõvillan feszes, hófehér melle.

Elkapja pillantásomat, rám vigyorog
bambán, szürkülõ szájjal,
ahogy egy menetet, vagy tudomisén, mit kínál,
hogy csak egy lepedõ.

Lassan elindulok, és nem tudom, mire gondolok.
Bérelt hirdetõtáblájukról mereven bámulnak rám a politikusok.
Hirtelen támadt szél rázza meg a pálmafákat.

Pávai Patak Márta fordítása

Francisco Díaz de Castro (1949) A hátország költõjének vallja magát, Mallorcán él, szerkesztõi tevékenységérõl is jól ismert ez a közvetlen hangú, az életet a hétköznapok képeiben megverselõ költõ. Fontosabb kötetei: El retorno („A visszatérés”, 1994), El mapa de los aòos („Az évek térképe”, 1995), Utilidad del humo („A füst haszna”, 1997).
 

José Daniel M. Serrallé
TEGNAPRÓL MÁRA

Hogyha szerettél már nagyon
-- egy testet, egy dalt, egy éjszakát --,
akkor tudod, hogy az élet annál
szebb és boldogabb nem lesz soha már.
Akár a tébolyult vagy a látnok,
csak azt a lángoló délidõt
vállalod már, s hívod az emlékezet angyalát,
hogy tartsa meg így ezután.

De újabb évek jönnek,
s velük a délidõ lassú
békéje, tájak csituló
szépsége, lehetõ világok
már-már megadón eltûrt jelenléte.
Szerelem-féleség, mellyel
be is éred akár,
bár ez a fájdalommal kötött becstelen
alku lesz csupán.

Pávai Patak Márta fordítása

José Daniel M. Serrallé (1959) Kevésszavú költõ, verseiben filozofikus mélységgel vall szerelemrõl, barátságról, életrõl és elmúlásról. Lapszerkesztõként, irodalmi rendezvények szervezõjeként is tevékenykedik. Fontosabb kötetei: Salón de embajadores („Követek szalonja”, 1984), Luna en la niebla („Hold ködben”, 1991), Aves nocturnas („Éjjeli madarak”, 1997).
 

Felipe Benítez Reyes
KÁRHOZAT
Aki az aranyat birtokolja, a sár után búsul.
A fény gazdája ködöket kovácsol.
Aki istenét imádja, féli az istenét.
Akinek istene nincsen, fél a sötétben.

Aki szerelmére rátalált, nem is kereste.
Aki keresi, árnyékával találja szemben magát.
Aki útvesztõket rajzolt, egy fehér rózsát kér.
A rózsa gazdája útvesztõkkel álmodik.

Amaz meg, aki rátalált a helyre, elmenne onnan.
Aki nem talált rá, mindig szerencsétlen.
Aki szavakban rejtjelezte a világot,
ócsárolja a szavakat.
Aki a szavakat keresi, hogy rejtjelezzék neki,
szavakra talál csak.

Sohasem teljes a birtoklás.
Kósza a vágy, a gondolat.
Köd mindenünk, amink csak van,
mások élete az élet.

 Kincseink hamis kincsek.
 És mi kincsek tolvajlói vagyunk.

Pávai Patak Márta fordítása

Felipe Benítez Reyes (1960) az élményköltészetnek nevezett irányzat egyik legkiválóbb képviselõje, számos irodalmi és kritikai díj birtokosa. Fõbb kötetei: Sombras particulares („Külön árnyak”), 19992, Vidas improbables („Valószínûtlen életek”), 1995, El equipaje abierto („A nyitott útipoggyász”), 1996


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/