Az EU keleti bõvítését rendszerint az európai összefüggések horizontján belül szemlélik, még ha kinyilvánított céljainak egyike Európa globális pozíciójának kiépítése is. Mégis gyakran háttérbe szorul az a globális kontextus, amely az EU keleti bõvítését meghatározza. Látható marad mindenesetre a Szovjetunió hatalmának csökkenése és végül összeomlása, ami a kelet-európai országok (közép- és kelet-európai országok) demokratizálásának és a kapitalizmus restrukturálásának feltételeként rögtön megtette hatását, és lefektette az alapjait Kelet-Európa posztszocialista országai potenciális EU-kompatibilitásának. Ezt a folyamatot általában úgy fogták fel, mint a hidegháború végét, ami az Egyesült Államok és a modernizálás benne megtestesülõ modellje felé billentette a mérleget. Hogy az Egyesült Államok lassan kialakuló monohegemóniája (egyeduralma) strukturális kihatásokkal bírna a kibõvített EU-ra és annak jövendõ formájára, az mindenesetre nem volt mindig nyilvánvaló. Ugyanakkor az amerikai politikatudomány elõállt néhány forgatókönyvvel, amely kézenfekvõnek találta, hogy a posztszocialista átalakulást és ezzel a közép- és kelet-európai országok „Európa-készségét” (Eu-konformitását) úgy fogják fel, mint a világtársadalom USA által megindított modernizálási folyamatának részét. Huntington A modernizálás harmadik hulláma (Huntington 1993) valamint Fukuyama A történelem vége (Fukuyama 1992) szerint a világtársadalom kvázi törvényszerûen halad a nyílt, demokratikus és piaci alapú társadalom irányába.
Ez a fejlõdés a középrétegek fokozatos kialakulására épül, amelyek gazdasági tevékenységükkel saját életszínvonalukat emelve emelik országuk életszínvonalát is, és ennek megfelelõen érdekeltek abban, hogy részt vegyenek a politikai képviselet kialakításában. A „pax americana”, amely Fukuyamánál a világtörténelem végeredményeként jön létre, a középosztálybeli polgári tulajdonosréteg egymás kölcsönös elismerésén alapuló „civil társadalmának” modellje. Ez az állapot számítana a történelem végének, mégpedig nemcsak azért, mert ennél jobb rendszer nem létezik és nem létezhet, hanem azért is, mert a világtársadalom kvázi „természetes állapotát” képviseli. Nem nehéz észrevenni, hogy ez a modell történetileg sokat köszönhet a már Herbert Spencer által kialakított és Parsons által továbbhagyományozott meggyõzõdésnek az egyéni teljesítményen és munkamegosztáson alapuló ipari társadalom evolúciós fölényérõl, amely békésen ûzi a szabad kereskedelmet, és ezért nem érdekelt az erõszakos konfliktusokban és háborúkban, a fundamentalista ideológiákban és a totalitárius kisiklásokban. (Spencer 1887: 562 ff)
Ez a modell abból indul ki, hogy a piaci alapú demokráciák között valószínûtlenek a háborús konfliktusok, amit szeretnek az elmúlt két világháború szövetséges koalícióin demonstrálni.
A „pax americana” eszerint nemcsak a világ régióinak kibékítését jelenti a hatalmi monopólium erejével, hanem a modernizálás egy társadalmi modelljének ezáltal elõsegített globális elterjedését, ami valószínûtlenné teszi a háborús konfliktusokat. Ebbõl következõen aztán Huntington (1997) a 21. század konfliktusainak fõ vonalait e modernizálási modell befolyási szférája és azon országok közé teszi, amelyek struktúrájuknál fogva nem felelnek meg illetve ellenállnak ennek a modellnek – amelyek kulturális identitásukban, politikai szuverenitásukban és gazdasági kapacitásukban fenyegetve érzik magukat tõle. Megindul tehát a Nyugat kultúráinak összecsapása Ázsia, a Kelet kultúráival és különösen az iszlámmal, és úgy értelmezhetõ, mint a bezárkózott társadalmak válasza arra a nyomásra, hogy nyíljanak meg az elõtt a neoliberális modernizációs modell elõtt, amelynek a világtársadalom fogalma a globális elterjedését sugallja. Innen nézve aztán az egykori szocialista tábor szétesése ennek az evolúciós szempontból sikeresebb és ezért aztán globálisan is elterjedõ modernizációs modell érvényesülésének eredménye szocialista-kollektivista változatával szemben. Viszonylag konfliktusmentes átvételét Kelet-Európa posztszocialista átalakulási folyamatában Huntington mindenesetre arra az alapvetõ kulturális kötõdésre vezeti vissza, amely Közép-Európát és Kelet-Európa egyes részeit a „Nyugat” értékeivel egyesíti. Innen nézve tehát az USA 1989-ben kialakult monohegemóniája pozitív hatással volt a közép- és kelet-európai országokra valamint Kelet-Európára, amennyiben a világnak ezt a régióját a fejlõdés szempontjából a jó oldalára emelte át annak a törésvonalnak, amelynek mentén a 21. század konfliktusának kibontakozása várható. Az EU keleti bõvítése ebbõl a perspektívából végsõ soron úgy tekinthetõ, mint ennek a fejlõdésnek a logikus következménye.

Azok az események azonban, amelyek 2001. szeptember 11-e és a 2003-as iraki válság következtében a nemzetközi kapcsolatok világos átcsoportosításához vezettek Európán belül és kívül, azt mutatják, hogy ennek a nagypolitikai helyzetnek a következményei egyáltalán nem olyan harmonikusak, mint ahogy ez a fentebb vázolt modellekbõl adódna. Az USA egyeduralma és a jelenlegi amerikai vezetés által láthatólag képviselt felfogás az „értékek” közötti új világkonfliktusról váratlan hatásokat váltanak ki az új konfliktusvonaltól nyugatra is, és közvetlenül befolyásolják mind az európai egyesítés folyamatát, mind pedig a „nyugati” transznacionális intézmények (a NATO, az ENSZ) mûködését.

Milyen kihatásai vannak tehát az USA hegemóniájának a keleti bõvítésre, az európai egyesítési folyamatra és az EU jövendõ formájára?

Elõször a bõvítési folyamat céljait szeretném szemügyre venni a 15-ök Európai Uniója és a jelölt országok szempontjából, majd azt, hogy ezeket a célokat milyen keretbe foglalja az USA által definiált új világkonfliktus. A jelölt országoknak az Európába való „visszatérésben” való érdekeltségét történelmi-kulturális és három rendbeli pragmatikus motívumok hozták magukkal. Az elsõ motívum egy történelmi-kulturális identitás felelevenítésének, az „Európával”, Európa civilizációjával és értékeivel való azonosulásnak a vágya, amelyet Közép- és Kelet-Európa minden egyes régiójában másképp fogtak ugyan fel, de ennek megszakítását a keleti blokkhoz tartozással mégiscsak az ország mindenkori történetébe való erõszakos belevágásnak érzékelték. A pragmatikus síkon ez a visszatérés az abban való érdekeltséget jelentette, hogy elkerüljék a marginalizálódást Európa peremén, Oroszország és az Európai Unió között. Ezért törekedtek arra, hogy tagjaivá válhassanak azoknak a transznacionális szervezeteknek, amelyek a „Nyugatot” és ezzel a régi identitáshoz való visszatérést is képviselték – a NATO-nak és az EU-nak. A NATO-tagság akarása annak az érdeknek felelt meg, hogy védve legyenek egy esetleges újabb orosz beavatkozással szemben, és azt a kívánságot is jelentette, hogy ne csak európaiak legyenek, hanem az USA szövetségesei is. A NATO védelme alá kerülést tehát nem csak az európai szövetségesek védelmeként fogták fel, hanem mindenekelõtt az USA védelme alá kerülésként. Az EU-tagságra való törekvés annak a gazdasági és politikai érdeknek felelt meg, amely egyrészt az európai strukturális alapokhoz való gazdasági közeledés biztosítását követte, másrészt annak az igénynek is megfelelt, hogy az új adminisztratív struktúrák sokszor egyáltalán nem hatékony mûködését az európai jogba és az aquis communitaire-be való bekapcsolódással erõsítsék. A munkaerõnek, a tõkének és az áruknak az EU-tagsággal lehetõvé váló szabad áramlásától egy olyan modernizálási lendületet vártak, amely alkalmas volna arra, hogy beindítsa és stabilizálja a gazdaság, a bérek és az életszínvonal emelkedését. Politikailag ahhoz fûzõdött érdek, hogy az EU-grémiumokban való tagság révén részt vegyenek Európa politikai, gazdasági és szociális szabályozásában, és így kifejezésre juttassák saját érdekeiket is. Mivel az EU-15 majd minden tagja tagja a NATO-nak is, az EU-tagság és a NATO-n belüli USA-szövetséges lojalitás közti szerepkonfliktus fellépését nem lehetett elõre látni.
 Az EU-tagság felajánlása a közép-kelet-európai országoknak az EU magvát képezõ országok részérõl nem volt karitatív cselekedet. Sokkal inkább vezették nyilvánvaló politikai és gazdasági érdekek: a politikai és gazdasági helyzet stabilizálását akarták elérni a szomszédos keleti országokban, és ezzel elejét venni annak, hogy a társadalmi nyugtalanság és a gazdasági ínség politikai destabilizálódáshoz vezessen, illetve ellenõrizhetetlen migrációs áradatot idézzen elõ az EU irányában. Azt lehetne tehát mondani, hogy a 15 EU-ország ily módon egy cordon sanitaire-rel akarta biztosítani keleti szárnyát. Elejét akarták venni egy ún. „szociális dömpingnek” is, azaz a a társadalombiztosítás hiánya folytán alacsony munkaerõ miatti nyugati tõke beáramlásának a közép-kelet-európai országokba. A jugoszláv fejlemények hatása alatt az EU elejét akarta venni annak is, hogy hasonló dolgok történjenek a keleti határainál, ezért a közép-kelet-európai országok pártjait és kormányainak bevonására törekedett az EU közös döntéshozó testületeibe. Gazdaságilag a tagság felajánlásával az EU-gazdaság és a közép-kelet-európai gazdaság fokozódó összefonódásával vetettek számot, az utóbbi termékei lényeges növekedési tényezõt képviselnek az EU-n belül. (Az EU kereskedelmi többletének 30%-a a közép-kelet-európai országokkal való forgalomból származik. Különösen Németország, Ausztria, Franciaország és Olaszország veszi ki a részét ebbõl a fejlõdésbõl az EU teljes keleti kereskedelmének 80%-ával.) A piacok teljes megnyitásától tehát mindenekelõtt további növekedési lendületet várnak Nyugaton. (Eurostat. 2002)
 Az EU-bõvítés azonban kezdettõl fogva annak az óhajnak felelt meg az EU magvát alkotó országok részérõl, hogy politikai ellensúlyt képezzenek az USA politikai és gazdasági jelentõségével szemben. Eközben nemcsak a növekvõ politikai súly és beleszólás reményérõl volt szó, hanem egy olyan gazdasági tér megteremtésérõl is, amely elég erõs volna ahhoz, hogy megõrizze az európai jóléti állam alapvonásait a gazdasági formák „amerikanizálásával” együtt járó globalizáció neoliberális kényszerével szemben. Az EU ezt a „programot” geopolitikai pozíciójának kiépítésére több síkon is követi: egyrészt egy egységes gazdasági tér kialakításával, aztán egy civil békefenntartó erõ kiépítésével, amely gazdasági potenciáljánál fogva be tud avatkozni a konfliktusok elsimításába, és végül politikai erõként is, amely ismét akkora súllyal szólalhatna meg a világhatalmak kórusában, mint amekkora azelõtt megillette az európai nagyhatalmakat. Az utóbbiból fakadt az a törekvés, hogy az EBESZ formájában közös biztonsági és külpolitikát alakítsanak ki, ami vezérfonalként kötelezõ volna „a lojalitási kötelezettség” keretében a tagországok számára. Mint még látni fogjuk, az EU magvát alkotó országoknak ez a geopolitikai törekvése járult hozzá annak a szerepkonfliktusnak a kiélezõdéséhez, amelyben a közép-kelet-európai országok jelenleg találják magukat.

***
Tehát bár azok a célok, amelyeket a jelölt országok és az EU a belépéshez illetve a bõvítéshez fûztek, elegendõ közös alapot kínáltak (a politikai és gazdasági struktúrák stabilizálása, a jelölt országok marginalizálódásának megelõzése a keleti szomszédok megerõsítésével) – a belépési tárgyalások során mégis észrevehetõvé váltak a kölcsönös aggodalmak és konfliktusvonalak mindkét részrõl. A felvételi tárgyalások és az ezzel párhuzamosan zajló törekvések az EU-intézmények megreformálására és átalakítására természetesen elsõsorban az EU belsõ struktúráira koncentráltak, amelyekhez a jelölt országoknak igazodniuk kellett. Az új Európán belüli szabályozórendszer állt tehát az érdeklõdés középpontjában, miközben az Unió általános, ezen belül a külpolitikai célkitûzéseinek való elkötelezõdés inkább csak formális-általános jellegû volt. Ez már abban a körülményben is kifejezésre jut, hogy az aquis communautaire 31 fejezete, amelyek átvétele és politikai hatályba helyezése a jelölt országok felvételének feltétele volt, mindössze egyetlen fejezetet tartalmazott az EU külpolitikai céljaira vonatkozóan. A többi 30 az EU belsõ szabályozásának átvételével foglalkozott. Ehhez jön még, hogy a külpolitikai célok olyan általánosságban vannak megfogalmazva, hogy az EBESZ valódi törekvései közül egyet sem lehet kivenni belõlük. E tárgyalások során az egyes érdekcsoportok és cselekvõk közti konfliktusok vonalai ennek megfelelõen egyfelõl a belpolitikai költség- és újraelosztás kérdései mentén kristályosodtak ki, másrészt a kis és nagy országok közötti politikai egyensúly várható eltolódásai mentén az EU-testületekben. Mindenekelõtt az EU déli országai (Spanyolország, Görögország, Portugália) tartott attól, hogy veszteségek érik az EU-támogatásoknak a a közép-kelet-európai országok javára való újabb átcsoportosításával, ugyanakkor az EU nettó befizetõi sem voltak hajlandók növelni hozzájárulásukat az EU-háztartáshoz, bár nekik (Németországnak és Ausztriának) közvetlen gazdasági érdekeik fûzõdnek a keleti bõvítéshez. Az Európa Tanácsban és a Parlamentben való szavazatmegoszlásért való küzdelemben is konkurált például Lengyelország az EU más nagy alföldekkel rendelkezõ országaival. A jelölt országok ellenfelei lettek az Európán belüli perspektívák terén Spanyolország, Olaszország, Portugália, Görögország, stb., miközben Franciaország és Németország testesítette meg az integráció „motorját”. A tárgyalások folyamán mindenesetre egyre nyilvánvalóbbá vált a a közép-kelet-európai jelölt országok számára, hogy azok a kedvezõ támogatási feltételek, amelyeket az EU déli országai kaptak az Unióba való belépéskor, nem maradnak érvényben. Az agrártámogatás problémáit elõször kivették a keleti bõvítés általános finanszírozási tervébõl, és egy általános reformmal akarták megoldani. Ennek során kiderült, hogy a a közép-kelet-európai jelölt országoknak az Unióba való belépésükkor az Unión belül érvényes agrárszubvenció töredékével kell beérniük. Ezen túlmenõen az is kiderül, hogy azok az általános növekedési feltételek, amelyek keretén belül a keleti bõvítés feltételeit 2000-ben Berlinben rögzítették, nem érhetõk el (tervezett volt: 2,5% növekedés az EU-n belül; jelenleg: 3,8 %. Eurostat 2002). Másfelõl a közép-kelet-európai országok kénytelenek voltak átvenni az aquis communautaire-t, anélkül hogy esélyük lenne arra, hogy beleszóljanak az EU küszöbön álló átalakításába. Az EU-szabályozás átvételét, ami már jelenleg is mintegy 60%-ban érinti az EU-tagállamok törvényhozását, a közép-kelet-európai országokban vegyes érzésekkel szemlélték, különösen mert ez megkérdõjelezte a nemrégiben elnyert nemzeti szuverenitást, és számos EU-szabályozás kényszerû elfogadását kontraproduktívnak tartották a posztszocialista átalakulás szempontjából. Különösen az áruminõség, termékkezelés, munkabiztonság részletes elõírásait tekintették úgy, mint a már deregulált és a bürokratizáltságtól megszabadult gazdaság fékezõ hatású újraszabályozását. (Hebler 2002).

***
Ezzel egy olyan ponthoz érkeztünk, ahol egy olyan strukturális különbség mutatkozik meg a jelölt országok „új Európája” és a 15-ök EU-jának „régi Európája” között, amely sokat nyom a latban. Ennek a különbségnek a gyökerei nemcsak az EU-n belüli kontextusban keresendõk, csak akkor mutatkoznak meg, ha az EU bõvítését és egyesítését a globalizáció perspektívájából próbáljuk megérteni a világtársadalomnak a bevezetõben tárgyalt modellek szerinti modernizálása értelmében. Ebben az összefüggésben világossá válik, hogy ez a folyamat minden ipari társadalom átalakulását jelenti, annak egy rendszerbeli változatát képviseli a posztszocialista transzformáció, de ez alól a 15-ök Európájának társadalmai sem képeznek kivételt. A munkaerõpiacok, a társadalmi teljesítmények, a tudástermelés stb. deregulálásának kényszere a neoliberális gazdasági logika irányában ránehezedik Nyugat-Európa jóléti államú társadalmaira és a posztszocialista társadalmakra egyaránt, ahol fontos mozzanata a posztszocialista átalakulásnak. Mindenesetre az EU magvát alkotó országok és a jelölt országok homlokegyenest eltérõ perspektívában találkoznak ezzel az átalakulási kényszerrel. A különbség az értelmezési sémák eredetének történelmi útfüggésével magyarázható, amelyek keretében az ilyen kényszerûségek legitimálása és elfogadásának társadalmi felfogása is történik. Az EU magvát alkotó országokban a kapitalizmus szociális állam változatát pozitív, elvben megõrzendõ történelmi vívmánynak tekintik, amelynek megõrzésére hozták létre történelmileg az EU-t is mint nemzetek feletti gazdasági képzõdményt. A globalizációs kényszerek mellett (amelyekhez veszélyként a a közép-kelet-európai alacsony munkabérû országok országok szakmailag jól képzett munkaerejének konkurenciája is hozzátartozik) szükségessé váló deregulációban – joggal – nem pozitív reformot, hanem egy már elért életszínvonal elvileg a társadalmi igazságosságra épülõ biztosításának fenyegetését és csökkenését látták. Ennek megfelelõen erõs az ellenállás a politikában és a társadalomban, ami elhúzza a szükséges igazodást, és az adott globális keretfeltételek mellett a gazdaság dinamikájának leállítását vonja maga után. (Nem véletlenül teszik ki a gazdasági növekedési mutatók az EU-n belül a a közép-kelet-európai országok gazdasági növekedési ütemének csupán a felét.) A posztszocialista átalakulás Oroszországban ezzel szemben a deregulációs folyamatokat és ezek negatív szociális kihatásait az autoriter, tervgazdasági rezsimekrõl egy modern rétegzõdés szerint tagolódó társadalom és egy „szabad”, azaz lehetõleg nem szabályozott piacgazdaság „normalitására” való áttérés szükségszerû következményének tekintik. Így szemlélve a globalizálás azon kísérõjelenségeit, amelyeket Nyugat-Európa jóléti társadalmaiban visszalépésnek észlelnek, a posztszocialista országok szükségszerû modernizálása legitim, valamelyest kívánatos eredményének tekintik. Ennek megfelelõen a a közép-kelet-európai országok alkalmazkodásának dinamikája is magasabb fokú, mint az Unió magvát képezõ országokban, ami, mint már jeleztük, a gazdasági növekedés éves ütemében is tükrözõdik. Ezzel a háttérrel érthetõ, hogy az EU a közép-kelet-európai elitek egy részének szemében „szocialista”, azaz bürokratikus, gazdaság-szabályozó szörnyetegnek tûnik, amely szabályozási mániájával akadályozza a gazdaság növekedését és a polgárok szabadságát.
 Ezzel szemben áll az USA „szabad” modellje mint a liberális, nyílt társadalom eszméje, ahol az állam nem vet véget az egyéni szabadságnak politikai és gazdasági értelemben, hanem inkább szavatolja és támogatja azt. A közép-kelet-európai országok mértékadó politikai és intellektuális elitjei szemében országaik EU-tagságának nincs se politikai, se gazdasági alternatívája, éppen úgy, ahogy a 15-ök Európájának politikai elitjei sem látnak alternatívát a deregulálásra és a jóléti állami viszonyok leépítésére, hogy túljussanak gazdaságuk stagnálásán, és ezzel egyáltalán elõteremtsék a gazdasági eszközöket az új tagok sikeres EU-integrálására. Mindenesetre a mindenkori viszonyulás ezekhez a politikai-pragmatikus szükségszerûségekhez egészen másként fest az Egyesült Államokhoz mint a neoliberális globalizáció hegemón képviselõjéhez való viszony szempontjából. Miközben a közép-kelet-európai országok reálpolitikai és gazdasági szükségszerûségként fogadják el az EU feltételeit, de ugyanakkor le is becsülik az Egyesült Államok „szabadabb” neoliberális modelljéhez képest; az EU magvát képezõ országok elfogadják ugyan a globalizáció neoliberális kényszerítõ hatásait, de kitartanak az európai jóléti állam elvileg pozitív értékelése mellett. Más szóval: azok a strukturális okok, amelyek Nyugat-Európában elõidézik a történetileg megvalósult kapitalizmus-modellek eltérõ volta miatt az Amerika-ellenességre való hajlamot, nincsenek meg a közép-kelet-európai országokban.

A közép-kelet-európai országok történelmi fejlõdésében is vannak olyan tényezõk, amelyek az Egyesült Államokat pozitív ellenpéldának állítják be minden megtapasztalt európai jelennel szemben. Már a 19. század végétõl kezdve voltak gazdasági vagy politikai indíttatású kivándorlási hullámok a közép-kelet-európai országokból az Egyesült Államokba, mert az amerikai társadalom kiútnak látszott az európai szûkösségbõl. Az ezekbõl a kivándorlási hullámokból kikerülõ emigráns elitek az Egyesült Államok segítségével jelentõsen befolyásolták Európa újratagolódását 1918 után, a legtöbb közép-kelet-európai ország önálló állami létét az 1918 utáni béketárgyalások amerikai befolyásolásának köszönheti, amiben a népek önrendelkezésére vonatkozó wilsoni elvek lényeges szerepet játszottak. (Magyarország ebben persze kivétel, mert az elsõ világháború utáni átalakulások zömmel az õ rovására mentek végbe.)
 A második világháborúban az emigráns lengyel és cseh kormány a szövetséges harcostárs státusát élvezhette – ez egy olyan kötõdést jelentett a Nyugathoz és az Egyesült Államokhoz, ami a keleti blokkba kerüléssel egy elfojtott igazság jellegét kapta, és ezzel fontossá vált az ellenállás tudatában. Nyugat-Csehországnak az amerikai hadsereg általi felszabadításának elhallgatása a reálszocialista történelemfelfogásban például annak a történelmi önkénynek a jelképévé vált, amely az orosz hatalmi ellenpólus kezére játszotta a közép-kelet-európai országokat. Az erre következõ hidegháború és a reálszocializmus a társadalmi valóság bináris kódolását alakította ki a közép-kelet-európai országokban, ahol a lakosság széles rétegei számára az Egyesült Államok lett a (fogyasztói) szabadság szimbóluma. Krónikus bizalmatlansággal fogadott a széles rétegek nem hivatalos közvéleménye minden olyan állítást, amely bíráló szándékkal rongálni próbálta ezt a kialakult képet, minden ilyen kritikát a rendszerpropaganda termékének tekintettek.

***
Az EU-bõvítésben részt vevõ társadalmi szereplõk szemantikai archívumaiban lerakódott értelmezési sémák valószínûleg nem mutatnának mást, csupán regionális kulturális színezetet, ha a neoliberális globalizálás számára lehetségesnek látott „pax americana” mechanizmusa nem hívta volna életre azokat a konfliktusokat a „nyílt társadalmak” és ezek „fundamentalista ellenfelei” között, amelyek ezeknek az értelmezési sémáknak hirtelen jelentõs következményekkel bíró relevanciát kölcsönöznek.
 Az EU reakciói az ezt a konfliktust követõ iraki válságra az EU-bõvítés folyamatát és az eljövendõ EU mint egész lehetséges jellegére való kihatását új megvilágításba helyezik. Mirõl van szó? Elõször is látható, hogy az iraki konfliktus a 27-ek Európáját három csoportra osztotta. Az elsõbe tartoznak az EU magvát alkotó országok, azaz Franciaország és Németország, amelyek egyenként különbözõ okokból szembehelyezkednek az amerikai szándékokkal. Franciaország az európai álláspont önállóságát hangoztatta, míg Németország elõször belpolitikai okokból tette a magáévá ezt az álláspontot. Anglia kitartott az Egyesült Államok oldalán való hagyományos elkötelezõdése mellett, és ebben támogatásra talált Olaszország, Spanyolország, Portugália, Dánia és Hollandia részérõl, akik ezzel lehetõséget láttak Németország és Franciaország EU-n belüli központi szerepének gyengítésére. Támogatta õket mindebben a jelölt országok többsége, akik biztonsági igényüknek megfelelõen a NATO védelmi erejével nyilvánították magukat szolidárisnak, és ezzel szintén a monohegemóniát képviselõ hatalom oldalára álltak. Diplomáciai ellenlépésként Németország és Franciaország az EU-n kívüli európai hatalmaknál kerestek támogatást, azaz a valamikori társ-nagyhatalom Oroszországnál. Azáltal, hogy az EU magvát alkotó országok, Németország és Franciaország az európai önállóság kártyáját játszották ki megfelelõ hátország nélkül, lehetõséget adtak az amerikai diplomáciának az európai pozíciók megosztására, és ezzel egy esetleg veszélyessé válható politikai ellenhatalom kikapcsolására. Globálisan ez a másik oldalon azt jelentette, hogy Franciaország és Németország pozíciójukat mentendõ nem fordulhattak az EU-tagországokhoz, hanem paradox módon Oroszország segítségével és Kína jóváhagyásával próbálták biztosítani az európai önállóságot, ezzel az egyeduralkodó Egyesült Államok elszigetelõdését siettetve. Más szóval: az egyeduralkodó nagyhatalom által definiált új „globális konfliktus” és a globalizáció ennek alapul szolgáló folyamatai - a neoliberális világgazdaság kialakulása - az álláspontok differenciálódását idézte elõ az EU-n belül, ami lehetetlenné tette hatalmi egységként való fellépésüket, tehát éppen azt akadályozzák meg, amire az EU-t mint politikai és gazdasági alakulatot eredetileg kitalálták. A globális politikai helyzet így megint csak olyan tényezõvé vált, ami lényegesen jobban befolyásolja az európai integrációt, mint az EU-n belüli részletkérdések, amelyekre a csatlakozási tárgyalások összepontosítanak.

***
Hogyan hat ez a helyzet a bõvítés függvényében alakuló európai fejlõdésre? A jelölt országok szemszögébõl a belépésben való érdekeltség egy történelmi-kulturális odatartozás helyreállításának óhajában állt, valamint a gazdasági-politikai biztonság igényében. Gyorsan megértették, hogy az elsõ kívánság nem játszott szerepet a csatlakozási tárgyalásokon, melyek inkább bürokratikus intézkedések alkalmazásának hosszú sorából álltak, amelyek látszólag merõben technokrata jellegûek. Maradt tehát a politikai és gazdasági stabilitás és biztonság vágya. Ezen a téren is hamar világossá vált, hogy a csatlakozás tisztán költség-haszon relációi egyáltalán nem bizonyulnak olyan elõnyösnek a csatlakozó országok számára, mint ahogy remélték, mivel az Uniónak az agrár- és strukturális támogatásokra rendelkezésre álló eszközei a kedvezõtlen gazdasági fejlõdés és a támogatásra szoruló EU-tagok számának növekedése miatt lényegesen korlátozott. Legalább azonban a politikai stabilitás és biztonság garantáltnak tûnt, mivel a legtöbb EU-ország NATO-tagország is, és ezért a csatlakozási tárgyalások megkezdésekor nem lehetett számítani az EU- és a NATO-tagság közötti szerepkonfliktusra. Láttuk már, hogy a jelölt országok legfõbb érdeke nem abban állt és áll, hogy beszoruljanak az EU magvát képezõ országok és Oroszország közé, hanem hogy az EU-n és a NATO-n belül védelmet találjanak Oroszországgal szemben. Ebben Franciaország és Németország politikai és gazdasági érdekei mindeddig egybeestek a közép-kelet-európai országok érdekeivel, úgyhogy Franciaország és Németország az integráció „motorjaként” mûködhetett. De ma már a jelölt országoknak ez a politikai érdeke is megkérdõjelezõdni látszik az EU-pozícióknak az iraki konfliktusban való megosztottsága folytán. Németország és Franciaország fellépése révén a közép-kelet-európai országok szerepkonfliktusba kerültek az Unió magvát képezõ országoknak az EU-n belül elvárt lojalitásigénye és saját biztonságigényük között. A biztonságot választották, a monohegemón hatalom támogatásának formájában, amivel meglepõ módon egykori dél-európai riválisaik oldalára kerültek. Németország és Franciaország diplomáciai ellenlépései folytán, akik az Egyesült Államokkal szembekerülve Oroszországhoz közeledtek, a közép-kelet-európai országok pontosan abban a helyzetben találják magukat, amit az EU-ba való belépéssel el akartak kerülni, s a transzatlanti választásukban igazolva látják magukat.
 Ezzel az Egyesült Államok (és Oroszország is) az Európán belüli jövendõ tárgyalásoknak aktív szereplõjévé válik. Az EU magvát képezõ országok, Franciaország és Németország, amelyeket eddig az európai integráció hajtóerejének lehetett tekinteni, most hirtelen politikailag szembetalálják magukat egy sor régi és új EU-tagországgal. Ez azt jelenti, hogy pozíciójukat az EU-intézmények reformjának sürgetõiként az EU Konventen belül többé nem fogadják el magától értetõdõnek és legitimnek. Az EU-tényezõk transzatlanti kapcsolatainak pozitív illetõleg negatív volta jelentõséggel fog bírni az EU-n belüli tárgyalások folyamán. Az EU-bõvítés az EU mint az egyeduralkodó nagyhatalom autonóm ellensúlya vízióját volt hivatva megvalósítani, de ilyen körülmények között éppen a bõvítést kell tovább halasztani. Mindenesetre ez a fejlemény pozitív esélyt is jelenthet: általa a közösség eszméje, ami az EU-hoz mindig is hozzátartozott, végérvényesen eltolódik a korporatista módon védett nemzetek feletti belsõ piac koncepciójától egy politikailag cselekvõ képzõdmény igénye felé. Az európai intézmények újraalakítása szempontjából tehát a demokratikusan legitimált grémiumok megteremtése felé, amelyek nemcsak az EU-n belüli politikai és gazdasági igényeket koordinálnák, hanem az Unió külpolitikáját is rögzítenék.
 Ez mindenesetre olyan eljárásokat követelne meg, amelyek révén minden tagország kénytelen volna bevonódni, mégpedig mielõtt az egyes EU-tagok nyilvános nyilatkozatokra szánnák el magukat. Ilyen kényszer mellett valóban sor kerülhetne az EU reformjára, ami elõsegítené a demokratikusan legitimált föderatív képzõdménnyé való átalakulását, amelyen belül különbözõ koalíciók válnának lehetségessé Európában széltében-hosszában, anélkül hogy az egyes tagországoknak érdekeik kiegyenlítése végett kívülálló hatalmakhoz kellene fordulniuk. Csak ha az EU intézménye úgy alakul, hogy mondjuk finn szociáldemokraták, osztrák szabadságpártiak, lengyel parasztpártiak és portugál kereszténydemokraták koalícióban az Európa Parlamenten belül kötelezõ érvényû határozatot tudnak elfogadtatni az EU külpolitikájára nézve angol és olasz szervezetekkel, akkor lesz az EU képes arra is, hogy szerepet játsszon a világtársadalomban a hegemón nagyhatalmak mellett, és adott esetben a világtársadalom ellenzõi számára alternatívát kínáljon, ami kirekesztettségüket fokozatosan befogadottsággá tudja alakítani.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu