Az európai identitással nem az a baj, hogy nincs ilyen, hanem hogy nagyon tág értelemben véve kettõ is van – egy politikai és egy kulturális – , amelyek sok szempontból nem esnek egybe. Ennek az a következménye, hogy az európai integráció folyamata, ahogy manapság elképzelik, mintha egy korlátba ütközne, és ez nem is fog érdemben megváltozni, ha nem sikerül ezen a helyzeten változtatni.
 A politikai Európa öt évtizedes európai integrációs folyamat eredménye, és – paradox módon – a szó igazi értelmében egyre kevésbé politikai, ahogy egyre inkább felváltja a menedzselés értelmében felfogott politizálás. Ezt a politizálást a konszenzus, a tárgyalás és az adminisztratív megoldások iránti nyilvánvaló elkötelezettség jellemzi, és az elitek irányítják. A politikai döntéseket többnyire a tagállamok hozzák – elsõsorban a nagyobb tagállamok –, és az Európáról szóló vita nagyon korlátozott, ahogy ilyen körülmények között várható is. A politika mint eszmék harca és érdekek összeütközése a legjobb esetben is zárt ajtók mögött zajlik, a nagyközönséghez nem sok jut el belõle, amibõl az következik, hogy nincs sok esély az egész Európára kiterjedõ közvélemény kialakulására.
 A kulturális Európát még nehezebb meghatározni, és még több vita tárgyát képezi. Ha van ilyen egyáltalán, akkor a kulturális sokféleségrõl szól, azonban egy olyan sokféleségrõl, amely magában foglal bizonyos közös elõfeltevéseket és a különbözõség kezelésének bizonyos bevett módjait. Egy hosszú folyamat termékérõl van szó, amely közös történelmi tapasztalatokból, és – ami talán a legfontosabb – egy sajátos modernitás-felfogásból áll össze, amely elõbb jelentkezett Európa nyugati perifériáján, és azután hívott életre más felfogásokat a kontinensen. A modernitásnak ezek a formái nagy vonásokban hasonlóak, de a részletekben erõsen különböznek. Ebbõl az következik, hogy a kultúrák közötti érintkezés megoldható, de nem igazán könnyû.
Az európai kulturális identitás kulcsvonatkozása maga is a kultúrák és a politikai hatalom közötti nehéz és sokat vitatott viszony. Legnyilvánvalóbb formájában a nemzetállam fogalma kapcsolja össze ezt a kettõt. A nemzetállam rendkívül bonyolult entitás, sokkal bonyolultabb, mint ahogy akár a hívei, akár az ellenfelei állítják, középpontjában állítások, esetleg eszmények egész sora rejlik. A nemzetállamot azért hozták létre, hogy biztosítsák a kultúra újratermelését, gondoskodjanak az összetartásról és a biztonságról, és garantálják, hogy a kulturális közösség minden tagja hozzáférjen valamelyest a politikai hatalomhoz – a megegyezéses kormányzás, a demokrácia, az egyes állampolgár bizonyos fokú kontrollja az uralmon levõk fölött: mind a modernitás központi eleme. A 20. század tapasztalata az, hogy lehet a politikai hatalmat konszenzus nélkül is gyakorolni, de az ilyen hatalom végül hatályát veszti (kommunizmus, fasizmus). A nehézség abból adódik, hogy a konszenzus is, mint oly sok minden egyéb, kulturálisan kódolt, és ami egy helyütt elmegy megegyezéses kormányzásnak, nem biztos, hogy a másik helyen is automatikusan annak számít. Így aztán az angolszász pragmatizmus olyan mértékû inkonzisztenciával kénytelen együtt élni, amely összeférhetetlen a karteziánus gondolkodással. Ebben az összefüggésben az elmúlt fél évszázad történései a politika nagyon furcsa felfogásához vezettek Európában – annak feltételezéséhez, hogy kultúra és politika különválasztható, hogy a politika igazgatás és a helyes kormányzási technikák kérdése. Úgy tûnhet, hogy ez a szemlélet, amely egyre több hívet szerez magának, a második világháborút követõ korszakból eredeztethetõ, abból, hogy a háborút a nemzetállamok viselkedéseinek túlkapásaival magyarázzák, amely felfogás alapvetõen redukcionista, mivel hallgatólagosan azt elõfeltételezi, hogy a kultúramentes kormányzás nemcsak lehetséges, hanem kívánatos is. Az európai projekt sikere, a kommunizmus összeomlása, az a tétel, hogy a történelemnek „vége” önmagában is hozzájárult a politika depolitizálásához. Az új Munkáspárt harmadik utassága erre a klasszikus példa.
Valójában Európa mint kultúra egyik legnagyobb eredménye éppen az volt, hogy képes volt összekapcsolni a rendkívül nagymérvû kulturális sokféleséget a politikai hatalom hasonlóképpen sokféle artikulálásával. Nincs még egy része a világnak, ahol ennyi olyan kulturális közösség élne, amelyek ugyanakkor autonóm politikai közösségek is. A kérdés mindazonáltal mindig az, hol legyen a határ a kettõ között. A túlzott kulturális autonómia nemcsak elszigetelõdésbe torkollik, de fenyegetõvé is válhat a szomszédaira nézve, ha ez a kulturális autonómia olyan gyakorlatokat alakít ki, amelyek európai normákat hágnak át (mint az emberi jogi normák) saját kultúrája állítólagos védelmében. Ennek a helyzetnek másfelõl pozitív aspektusa is van, amennyiben növeli a kulturális kreativitás potenciálját, ahogy különbözõ kultúrák – ez esetben magaskultúrák – különbözõ megoldásokkal kísérleteznek, kölcsönösen gyümölcsözõen hatnak egymásra, és így elejét veszik a stagnálásnak.
De ennél többrõl van szó. Míg Európa kiépítése túlnyomórészt technokratikus és menedzseri módszerekkel folyt, a nemzetállamok megtanultak együtt élni egymással, miközben olyan különbözõ megoldásokat alakítottak ki és mûködtettek, amelyek valamelyest abba az irányba hatottak, hogy a kulturális reprodukciójukat veszélyeztetve érzõ kulturális közösségek ne kezdjenek destruktív módon viselkedni. Ezeknek a megoldásoknak a legfõbb hajtóereje a kölcsönös elismerés és önmérséklet a kultúra szintjén, egy egész sor eljárás, amelyek magukban foglalják a nyelvet, a szimbólumokat, a rituálékat, az emlékezetet és végül azokat a sajátos jelentéseket, amelyeket minden egyes kultúra elõállít és újratermel. Az európai szinten azonban a kultúra megkonstruálásának ezt a formáját nagymértékben, ha nem is teljesen, elhanyagolták. A menedzser jellegû politizálás persze sokkal könnyebb.
 Számos bíráló megjegyzés hangzott már el azzal kapcsolatban, hogy Európának a jelenlegi fázisban nincs saját víziója, hogy az európai folyamat nem elég vonzó, nagyon csekély azonosulást tud kiváltani, hogy az európai integráció politikája nem rendelkezik mélyebb legitimációval. Ez aztán ahhoz az érzéshez vezet, hogy a technikai értelemben kezelt Európa nem méltó párja a politikai értelemben vett Európának, ahol a politika a politikai hatalmat meghatározó mögöttes kulturális normákat is magában foglalja. Az Európai Unió jelentõs mértékben megmaradt annak, amire létrehozták – egy olyan szervezetnek, amelynek módjában áll ellenõrizni a gazdasági élet és kereskedelem bizonyos területeit, különféle bonyolult adminisztratív eszközökkel, és a különféle politikai járulékok ellenére menedzsment jellegû marad. Elmondható, hogy az EU általában rendkívül hatékony mindabban, amire létrehozták, és valóban sikerült elérnie azt a mögöttes célkitûzést, hogy biztosítsa és tagállamaival együtt kontrollálja a békét Európában. Az igazi hiányosságok az olyasfajta politikai tevékenységek terén tapasztalhatók, amelyek sokkal nagyobb fokú közvetlen azonosulást kívánnak meg, és amelyek megint csak a közös, világosan artikulált kultúra kérdését vetik fel, beleértve a jelentéstartalmakat is. Egyszóval a vízióhoz közös kultúra kell azon a szinten, ahol a vízió visszhangra szeretne találni. 1945 után létezett egy ilyen elképzelés: ez a háborúk nélküli Európa helyreállítására vonatkozott, kiváltképpen pedig a francia-német ellentét felszámolására. A hidegháború csak egy további, ezt elõsegítõ tényezõként járult ehhez. Ma azonban nincs ilyen elképzelés.
Jó oka van annak, hogy Európa és az ilyen kulturális normákat meghatározó elitek kitértek az ilyen irányú folyamatok elindítása elõl. Még ha elhalványultak is a második világháború emlékei, nem tûntek el teljesen, és a két világháború olyan mély nyomot hagyott a nyugat-európai gondolkodáson, hogy még ma is benne van az emberek tudatában a „soha többé” mély és hallgatólagos parancsa, és mivel a háború legfõbb okát ismételten a nacionalizmusban vélik felismerni, és ez a nacionalizmus állítólag mindig a kulturális nacionalizmussal kezdõdik, a kultúra és a politika összekapcsolásával szembeni ellenségesség mély és nehezen szétválasztható, mivel teljesen természetessé vált. Az európai kultúra egész témakörét két alapvetõ kérdés mérgezi meg. Az egyik az, hogy hol vannak Európa határai, a másik az, hogy ki európai és ki nem. Mindkettõ roppant nehéz kérdés, kevesen hajlandók szembenézni a bennük rejlõ nehézségekkel egy harmadik tényezõ miatt, ez pedig az univerzalizmus igénye. Az utóbbi valójában azt állítja, hogy mindenki, aki Európában él, és elfogadja a politikai menedzsment értelmében vett Európa feltételeit, európai lehet, azaz azt feltételezi, hogy a bevándorlók kulturális szempontból csupaszon jönnek Európába, és csak minimális alkalmazkodásra van szükségük ahhoz, hogy hasznos állampolgárokká váljanak. Az integráció során felmerülõ minden problémát a többség („rasszizmusának”) rovására írják. Ez a perspektíva elterjedt és téves, mivel hatékonyan fedi el mind az európai kultúrát, mind a bevándorlók kultúráját.
 Ez a problematika a másik két tényezõre is kihat. Ha Európa csupán politikai technika és egy sor politikai és jogi normának való megfelelés kérdése, akkor tényleg bárki lehet európai, és Európának elméletileg nem is kell hogy legyenek határai. Így megvetõen tolhatók félre az Oroszország vagy Törökország európaiságát illetõ kételyek. Elméletileg ennélfogva (egy ilyen definíció mellett) nincs semmi indok arra, hogy miért ne kérhetné mondjuk Pakisztán a felvételét az Európai Unióba, amennyiben megfelel az elvárásoknak és az emberi jogi normáknak. Mindazonáltal, mivel már a török csatlakozással kapcsolatban is kételyek merülnek fel, nehéz volna tagadni, hogy mégiscsak mûködik az emberekben az az érzés, hogy van közös európai kultúra. A kérdés csak az, miben áll ez a kultúra, hogyan lehet úgy meghatározni, hogy az emberek rezonáljanak rá, és ami életbevágóan fontos: vajon kellõképpen összesûríthetõ-e ahhoz, hogy lehetõvé tegye az azonosulás általi, európai szintû legitimációt. Ebben a tekintetben az ember kételyei ma még erõsebbek, mint eddig. Nemcsak azért, mert a nem európai hátterû bevándorlók integrálása a sûrített európai kultúrába (bármi legyen is az) nagyon is valóságos nehézséget jelent – nem beszélve arról a viharos ellenállásról, amit ez azok körében váltana ki, akik tisztában vannak azzal, hogy a tartalmasabb kulturális normakészlet nagyon megnehezítené a nem európaiak integrációját –, de a nemzetállam burkoltabb ellenállása is mûködésbe lépne.
 Az európai nemzetállam egy sor politikai és kulturális probléma kezelésének sok tekintetben figyelemre méltó eszköze. Eredményesen alakított ki olyan rendszereket, amelyekbe kulturálisan kódolták a kormányzás elfogadását, anélkül hogy ez a kulturális kódoltság észrevehetõ lett volna. Az általános feltételezés az, hogy a kormányzás elfogadása végsõ soron bennefoglaltatik az állampolgári szerzõdésben. Az állampolgárság és az állampolgári jogok valóban erõsen kulturálisan kódoltak – elég egy rövid pillantást vetni az állampolgárság francia és német felfogásának természetére, hogy észrevegyük a markáns eltérések kulturális jellegét –, de ez a kulturális kódoltság rejtve marad a már vázolt okokból, mint az univerzalizmus, a nemzet problémájának a háborúval való asszociálódása és a sokféleség kérdése.
A kormányzás elfogadása hallgatólagosan kulturálisan kódolt és szakadatlanul erre is támaszkodik, nem utolsósorban azért, mert a modern állam folytonosan kiterjeszti racionalizáló tevékenységét, és ahhoz, hogy ezt hatékonyan tehesse, szüksége van az érintettek hallgatólagos beleegyezésére. Az állampolgári szerzõdés úgy mûködik, mint egy diszkurzív stratégia, de befogadó és kizáró kulturális normák hallgatólagosan elfogadott értékeire támaszkodik. Az irányítók és irányítottak kölcsönös viszonya, amin egy demokrácia alapul, nagyfokú bizalomra támaszkodik, ez a bizalom pedig a szolidaritás érzésével kell hogy párosuljon. A szolidaritás akkor áll elõ és termelõdik újra, ha az emberek elsajátították azokat a diskurzusokat, amelyek lehetõvé teszik a kölcsönös elismerést a közösségen belül. Enélkül a nyilvánvalóan kulturális jellegû megalapozás nélkül a demokrácia nehezen tud fennmaradni. Ez a megállapítás világosabbá teszi, miért szükséges a kulturális értelemben vett Európa az Európa-projekt elmélyítéséhez. Ugyanakkor arra is rávilágít, miért olyan nehéz elmozdulni ebbe az irányba. Nemcsak azért, mert a sûrû európai kultúra-felfogás erõsen vitatott, és keresztezi a sokféleség iránti elkötelezettséget, hanem azt is nehéz elképzelni, hogy a nemzetállam feladja azt, amit eddig ezen a téren elért, ha nem kényszerül rá. A legvalószínûbb ilyen kényszerítõ erõ a globalizáció, de túlzás volna azt állítani, hogy a globalizáció máris elég erõs fenyegetést képvisel ahhoz, hogy arra kényszerítse a nemzetállamot, hogy egy szélesebb európai identitásban olvadjon fel.

Gondolatok az iraki válságról
Egy európai szintû közvélemény megjelenése észlelhetõ, Koszovó esetétõl eltérõen, egyes országokban kimondottan a kormány álláspontjával szembefordulva. Ez egy elég nyilvánvalóan közös felfogásra utal, amivel együtt jár a tehetetlenség és a frusztráltság érzése amiatt, hogy a nép hangját figyelmen kívül hagyják, hogy a hatalom korlátozására 1945 óta kiépített struktúrák haszontalannak bizonyultak.
  A nemzetközi rendszer felbomlása Európa megerõsödését segítheti elõ, legalábbis hosszú távon. Az Egyesült Államokról egyértelmûen az a vélemény, hogy semmibe veszi a demokratikus viselkedést (önkorlátozás, beleszólás), s ez az amerikaiak Európa-ellenességével együtt („sajtfaló gyáva majmok” és hasonló negatív sztereotípiák) gyengíti az atlanti szövetséget, ennek megfelelõen erõsíti az USA-val szembeni elhatárolódást, és erõsíti az európai identitást is, mint az amerikaitól eltérõ identitást. Lehet, hogy Amerika elveszíti az európaiak szemében azt a státusát, hogy a mítoszok földje? Az amerikaiak, teljesen esetlegesen, „régi” és „új” Európára osztották fel Európát – ez érdekes illusztrációja annak a felfogásnak, amely az idõs kort az elmaradottsággal, nem pedig a bölcsességgel hozza összefüggésbe, a fiatalságot pedig az erõteljességgel, nem a tapasztalatlansággal.
Franciaország és Németország a kezdetektõl fogva Európa centruma, s ezt a szerepüket az amerikai támadások észrevehetõen felelevenítették. Elképzelhetõ, hogy ez hosszú távú jelenséggé válik majd, bár nehéz belelátni, mi húzódik meg a pillanatnyi trend mögött. Európa hatalmának csökkenése 1945 óta érezhetõ, s ezt az Egyesült Államok erejének vitathatatlan megnövekedése drámaian fokozta. Ez tovább erõsítheti azt az érzést, hogy Európa ostromlott erõd egy zûrzavaros világban.

Közép-Európa és az Európai Unió
Az Európai Unió bõvítésének folyamata gyakorlatilag célhoz ért, Közép-Európa posztkommunista országai 2004. május elsején az Unió teljes jogú tagjai lesznek. Az EU követelményeihez való alkalmazkodás sok mindent megváltoztatott a posztkommunista világban – például az egészségügyben, a biztonságpolitikában, a környezetvédelem vagy éppen a pénzügyi szervezetek szabályozása területén. Javult az államigazgatás és az igazságszolgáltatás teljesítõképessége is. A bõvítés mára gazdasági, politikai, sõt jelentõs mértékben jogi realitássá vált. A "kulturális" szó legtágabb értelmében egyre inkább kulturális realitássá is válik, noha épp ezen a területen jelentkeznek az integráció legkomolyabb problémái, mind Közép-Európa, mind a Nyugat számára.
Röviden arról van szó, hogy azok a diskurzusok, amelyek a csatlakozásra váró országok társadalmai számára lehetõvé tennék, hogy az uniós tagságot valóban a "sajátjukként" éljék meg, vagy egyáltalán nem jöttek létre, vagy csak részlegesen. Úgy tûnik, a közvélemény egyelõre csak nagyon korlátozottan érti, hogy mi minden következik a tagságból. Ahogy a csatlakozás idõpontja közeledik, úgy fogyatkozik az iránta való lelkesedés, feltehetõen azért, mert ahogy a tagjelölt országokban az emberek egyre többet tudnak meg az Unióról, Európa politikai menedzsmentjének természete egyre több ponton látszik ütközni a létezõ politikai normákkal.
A Brüsszellel folytatott tárgyalásokban közvetlenül részt vevõ politikai és bürokrata elit gyorsan és hatékonyan fogadta be az Európai Unióról szóló ismereteket, az Unió metanyelveit, formális és informális tárgyalási kultúráját, az EU által rájuk rótt kötelezettségeket és feladatokat. A csatlakozási tárgyalások fejezeteinek lezárása fontos tanulási folyamat volt a közép-európai elitek számára – az Európa iránti valódi elkötelezõdés iskolája és az EU-ban szokásos ügymenetekhez történõ szocializáció periódusa.
Ezt a tudást azonban nem adták tovább a tagjelölt országok véleményformáló elitjeinek, részben az utóbbiak ellenállása miatt – hiszen az új tudás elfogadása bizonyos mértékig érvénytelenítené a posztkommunista érában konstruált tudásformákat, amelyek a véleményformáló elitek magas státusának fenntartása szempontjából központi jelentõségûek. Ezeknek a társadalmaknak az a sajátossága, amit Zygmunt Bauman egy évtizeddel ezelõtt a posztkommunizmus liminális állapotaként írt le – vagyis hogy az új és a régi elemei úgy vannak egyszerre jelen, hogy a különbözõ diskurzusok elbeszélnek egymás mellett –, azért is válhatott tartóssá, mert a közszféra véleményformáló elitjei érdekeltek az új eszmék és megfogalmazóik kizárásában. A változás ugyanis mindig leértékeli a meglévõ tudást. Ez, legalábbis részben, a közszférában jelentkezõ innovációval és az EU-ra jellemzõ diskurzusok megnyitásával szembeni ellenállásban mutatkozik meg. Ezeknek a diskurzusoknak az adaptálásához ugyanis a posztkommunista elitnek a társadalom más csoportjaival sokkal inkább egyenrangú kapcsolatot kellene kialakítania, részben feladva a normaképzésben elfoglalt kitüntetett pozícióját, és a "nemzet lelkiismeretének" szerepét.
Ennek következtében ezekben a csatlakozás elõtt álló társadalmakban nem alakult ki átfogó kép arról, hogy mit jelent majd az Unió tagjának lenni. A kép egyes részleteit, például azt, hogy az EU bizonyos szervezetei az eddigieknél sokkal szigorúbb feltételeket kényszerítenek a gazdasági szereplõkre, sokan ismerhetik. Azt azonban, hogy mindennek, az egészet tekintve, pozitív hatásai is lehetnek, jellemzõen nem ismerik fel. Tartja magát a nemzeti szuverenitás kizárólagosságának elve, az "egyedül is boldogulunk" attitûd, vagyis az az elképzelés, hogy egy ország önmagában, a világtól elszigetelten is mûködtethetõ. Az a koncepció, hogy a tagországok nem idegen országként, "külföldként", hanem partnerként tekintenek egymásra, egyelõre nem talált befogadásra sem az elit körében, sem az átlagos közgondolkodásban. Jól példázza ezt, ahogy a Cseh Köztársaság elutasítja annak elismerését, hogy a temelini atomerõmû mûködtetése nem belügy, hanem olyan kérdés, amely Ausztriára és Németországra is hatással van. Az egész Európát involváló szempontok súlya növekszik, az Unión belül a "belügyek" fogalma egyre kevesebbet jelent. Mindennek megvan a maga következménye Közép-Európára nézve: a csatlakozás valószínûleg kulturális sokkal fog járni. Ez egyes esetekben nativizmusban, idegengyûlöletben és minden új elutasításában – vagyis az új radikális jobboldal aktivitásának erõsödésében fog jelentkezni. Lepper és Csurka juthat itt eszünkbe. Tovább élezheti az indulatokat a globalizáció, amellyel szemben az EU bizonyos mértékben védelmet biztosít, de a helyi értékek relativizálása, a helyi megoldások és tudásformák feladása árán.
A csatlakozást ellenzõk kezébe újabb érveket adott az a mód, ahogy az EU tárgyalt a csatlakozásról a közép-európai országokkal. A csatlakozási tárgyalások során az EU magatartását egyoldalúság, a tagjelölt országok szempontjai iránti érzéketlenség jellemezte. Az EU lényegében ráerõszakolta az acquis communautaire-t Közép-Európára, csak a részletekrõl tárgyalt, az alapelvekrõl soha. Mindezt a "csatlakozás a klubhoz" metafora volt hivatott legitimálni. A metafora azonban hibás. Csak akkor volna érvényes, ha Közép-Európa más klubhoz is csatlakozhatott volna, ha lett volna választási lehetõsége. Az EU figyelmen kívül hagyta Közép-Európa sajátos szempontjait, és ennek olyan nem várt következményei lehetnek, amelyek hatással lesznek majd a kibõvült Unió mûködésére. A normatív vita nélkül elfogadtatott eszméket, szabályokat, értékeket és koncepciókat ezek az országok elfogadják ugyan, de nem internalizálják és nem integrálják. Vita nélkül nem lehetséges egyetértés a szabályokról, csak a szabályok elfogadása. A kényszerbõl elfogadott szabályokat általában nem a normaalkotó szándékának szellemében alkalmazzák, hanem, hacsak lehet, kijátsszák, megkerülik. A kommunista uralom idején ezt már megtanultuk. Ráadásul a Nyugat bizonyos paternalista attitûdöket is táplál Közép-Európával kapcsolatban. Eszerint a Nyugat tudja, mi a teendõ, a helyi diskurzusok, intézmények és értékek félresöpörhetõk; a közös Európa megalkotásához Közép-Európa semmi hasznavehetõvel nem tud hozzájárulni. Megdöbbentõ példája volt ennek az attitûdnek Kelet-Németország radikális asszimilálása Nyugat-Németországhoz.
A másik oldalon Kelet-Európa országai az európai nagyhatalmakkal kialakult egyenlõtlen kapcsolatok hosszú történetére néznek vissza. Ezek a modellek kulturálisan mélyen kódoltak, és ma is hatnak. A régió országaiban az önrendelkezés attitûdje nem erõs, nem is lehet, ha a választási lehetõségek mindig korlátozottak, s ha a nemzeti preferenciákat a nagyhatalmak rendre felülírják. Innen ered az "orientáció", a "meghatározottságok" és a "mit akarnak csinálni velünk" jól ismert diskurzusa. Az a körülmény, hogy az Európai Uniónak nincs alternatívája, az elkerülhetetlenség és sorsszerûség érzetét kelti, erodálva Közép-Európa öntudatát.
Nem kell olyan messzire mennünk, mint Böröcz József és csapata – akik „bõvítés” helyett, jellemzõ módon, inkább „terjeszkedést” emlegetve amellett érvelnek, hogy aminek most tanúi vagyunk, csupán a gyarmatosítás egy új formája –, hogy megállapítsuk: az EU egyoldalúan él a hatalmával és presztízsével. Az EU ennek nagyobbrészt nincs is tudatában, annyira beleivódott már ez a gyakorlat Európa nagy és kis államainak viszonyába. Az eredmény annak a kiszámíthatatlanságnak az újratermelése, ami Közép-Európát a modernitás kezdete óta jellemzi.
A nagy és kis országok viszonya azok közé a szempontok közé tartozik, amit – a téma tudományos irodalmához hasonlóan – a csatlakozási tárgyalások során legnagyobbrészt figyelmen kívül hagytak. Ez a viszony a nyugati kis országokra is hatással van, noha az õ történelmi tapasztalataik mások, mint a posztkommunista országokéi. A kis országok számára inherens nehézséget jelent annak az elismertetésnek, státusnak és egyenlõ méltóságnak a kiharcolása, amit a kulturális biztonságuk, mindenekelõtt a kultúrájuk reprodukciójának biztosítása érdekében szükségesnek tartanak. Európa nagy országait irritálja, ha a kis országok problémája napirendre kerül, amit jól példáz Franciaország magatartása a nizzai csúcson. Az összes nagy ország – Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország – hibáztatható ezért a türelmetlenségért, a kis országokkal szembeni megértés hiányáért.
Minden közép-európai ország kis ország, még Lengyelország is, amely méretét tekintve ugyan közepesnek mondható, de történelmi adottságai (a többszöri földarabolás, a határok változása, Varsó lerombolása és a kommunizmus hatásai) folytán pszichológiailag kicsi. A közép-európaiak számára az Európai Unió tagjává lenni sokkal többet jelent a közös piachoz való csatlakozásnál. Számukra ez a szimbolikus Európa egyenlõ részeseiként való elismertetést jelenti, s ezen az sem változtat, ha a nagy országok errõl nem akarnak tudomást venni.
Amikor az Európai Unió elõdszervezetének tekinthetõ Európai Gazdasági Közösséget 1957-ben létrehozták, ezt néhány világosan megfogalmazott céllal tették. Ezek egyike a Franciaország és Németország közötti további háborúk lehetõségének megszüntetése volt. Ezt a célt az Unió ragyogóan teljesítette. Egy másik cél az egymásrautaltság egy olyan magas fokának megteremtése volt, ami kikényszeríti a konfliktushelyzetek tárgyalásos megoldását. A harmadik cél az európai jóléti állam fenntarthatóságának biztosítása és a megmaradt falusi népesség paraszti sorból polgári státusba emelése – Európa egyik legnagyobb történelmi vállalkozása – volt. Mindig volt és mindig lesz azonban egy negyedik cél is: egy olyan tér megteremtése, amelyben a kis országok minden értelemben biztonságban érezhetik magukat.
A demokrácia megköveteli, hogy mindazok, akiket a hatalom döntései érintenek, hallathassák a hangjukat, hogy a hatalmat gyakorlók önkorlátozó magatartást kövessenek, feltételezi a kölcsönösségen alapuló viszonyokat és egymás kölcsönös megbecsülését, és megköveteli annak a belátását, hogy a hatalomnak való alávetés politikai képviselet nélkül a baj legbiztosabb receptje. Felvetõdik a kérdés, hogy az a mód, ahogy az EU a bõvítésrõl tárgyalt a csatlakozni kívánó országokkal, vajon nem az Unió demokratikus deficitjének exportálásához vezetett-e. Tudtán kívül az EU vajon nem a posztkommunizmus liminális állapotának fennmaradásához járult-e hozzá? És milyen változás várható ebben, miután a tagjelöltek teljes jogú tagokká váltak?
Egy közép-európai szintézis
Az utolsó kérdés arra irányul, hogy milyen hangot fognak a közép-európaiak megütni az Unió tagjaiként. A Nyugat kulturális nagyhatalmai lényegében az európai diskurzusok oligopóliumának tekintik magukat, elfogadva, hogy a diskurzushoz a kisebb nyugat-európai országok is hozzájárulhatnak valamivel. Kevesen veszik észre, hogy – ha egyelõre alig hallhatóan is – Közép-Európából olyan hangok is jönnek, amelyek paradox módon közelebb állnak az összeurópai szintézishez, mint bármi, ami nyugatról jön.
***
Ennek a folyamatnak két fontos dimenziója van. Az egyik a marxista-antimarxista paradigmából való, immár megfigyelhetõ kilábalás. A társadalomtudományok és a bölcsészettudományok területén a nyugatról importált gondolkodásmódokat sikerült az örököltekkel ötvözni. Ennek jele, hogy a posztkommunista országokat már nem lehet az adott ország nyelvének ismerete nélkül kutatni, mert – a színvonal jelentõs javulása miatt – a helyben publikált tudományos teljesítményeket ismerni kell.
A másik egy olyasfajta szintézis körvonalainak kibontakozása, ami Nyugaton nem található meg. Éppen a perifériális helyzet érzésébõl adódóan Közép-Európában figyelnek minden intellektuális történésre, ami egész Európában zajlik. A barokk és az ellenreformáció öröksége még él Közép-Európában, ennek pedig egyik kulcseleme az egységes világszemlélet kialakítása iránti igény. A közép-európai gondolkodók ezért a lehetõ legszélesebb horizonton tájékozódnak, egy probléma lehetséges megközelítéseinek a lehetõ legszélesebb skáláját igyekeznek befogadni, hogy a struktúrákról és összefüggésekrõl a legteljesebb képet állítsák elõ. Azoknak a közép-európai értelmiségieknek, akik igényt tartanak a helyi szakmai közvélemény elismerésére, ismerniük kell az angolszász, a német és a francia irodalmat, de esetenként az oroszt vagy az olaszt is. Nyugaton ez meglehetõsen ritka.
Az angolszász metodológiák hegemóniája távolról sem teljes. Ritkaság azonban, hogy egy brit vagy amerikai szerzõ francia és német forrásokra is támaszkodjon. Néhány név, mint Foucault-é vagy Habermasé, mindig felmerül, de ez minden. A nyugati russzisták ismerik Bahtyint, de mondjuk Foucault-val már nem tudják összevetni az írásait. Az ilyesfajta szintézis azonban Közép-Európában nem számít rendkívülinek. A német hatás például sokkal erõsebb, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában, és a recepció is szélesebb körû. Talán merész a kijelentés, de ha Európa jövõjérõl a következõ vízió Közép-Európából jön majd, abban ennek a szintézisnek mindenképpen szerepe lesz.
A kép tehát összetett. Az EU egy új intézményi struktúra kidolgozásán munkálkodik, amely alkalmas lesz az Unió mûködtetésére az új tagok belépése után, ehhez azonban nem veszi igénybe a leendõ tagok közremûködését. Közép-Európa úgy csatlakozik majd az Unióhoz, hogy a kulturális tõkéje alig adaptálódott a tagság követelményeihez, ami azt valószínûsíti, hogy lesznek súrlódások az EU régi és új tagjai között, amint különbözõ diskurzusaik egymásnak ütköznek. Ennek egyik várható következménye, hogy noha elvben a közép-európai diskurzusokat Európa könnyûszerrel befogadhatná, a jelenlegi tagok inkább saját diskurzusaik megszilárdítására fognak törekedni, így a közép-európai diskurzusok marginalizálódnak. Délkelet-Európa országai ugyanakkor, ha nem lesz radikális változás az intézményrendszerben, az uralkodó gondolkodásmódban és attitûdökben, kívül rekednek az Unión. Délkelet-Európa kirekesztése az európai fejlõdés fõ áramából nem újdonság, azonban nem szolgálja a stabilitást.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu