(PÁRIZS) – Rumsfeld bejelentette, eljött az Amerika-párti „új Európa” ideje. Január 30-án a „nyolcak levele” (a spanyol-brit kezdeményezés, amelyhez megszerezték a lengyel, magyar és cseh vezetõk támogatását) állást foglalt „a szabadságunkat garantáló transzatlanti kapcsolatok” mellett az iraki válság kezelésében. Egy héttel késõbb, a Colin Powell ENSZ-beli felszólalását követõ napon a (balti és balkáni) „vilniusi tízek” levele példátlan támogatást jelentett az amerikai álláspontnak azoktól az országoktól, amelyek „készek részt venni az Irak lefegyverzését célzó nemzetközi koalícióban”. Az Európát megosztó választóvonal egyik oldalán Közép- és Kelet-Európa egyértelmûen az amerikaiak vezetõ szerepe felé billenti el a mérleget, megelõlegezve, milyen kevéssé valószínû a 27 tagállamra kibõvülõ Unió „közös kül- és biztonságpolitikájának” kidolgozása.
Kétségkívül könnyû volna ironizálni az olyan régi motoros kelet-európai kommunisták buzgó hûségnyilatkozatán, mint a lengyel Leszek Miller vagy a román Iliescu. Az ember régi reflexekre vél ráismerni, amikor Kwasniewski elnök közli: „Ha George Bush így látja a dolgokat, én is így látom.” A „vén Európa” és az Egyesült Államok vitájában õk az erõsebb oldalára állnak. Bush elnök szerint Lengyelország Amerika „legjobb barátja” Európában, és Lengyelország az EU kibõvítésérõl döntõ koppenhágai csúcsértekezlet másnapján sietve az amerikai F-16-osokat választja. A Cseh Köztársaság már elküldte katonáit Kuvaitba, Magyarország átengedi bázisait az iraki ellenzék kiképzésére, Románia pedig az elsõ állam volt, amely hajlandó volt elismerni, hogy az amerikai katonák nem tartoznak a Nemzetközi Büntetõbíróság joghatósága alá, és Bulgáriához hasonlóan felajánlotta az Egyesült Államoknak katonai bázisait.
A volt szovjet tömb „amerikai tömb” lett? Lengyelország már itt tart, és különbözõ mértékben, de ez a helyzet minden volt kommunista kelet-európai országban. (Szerbia a kivétel, amely erõsíti a szabályt.) Az új hitre tért egykori kommunista apparatcsikok mellett ott vannak az egykori ellenzékiek is: Václav Havel aláírta a „nyolcak levelét”, Adam Michnik atlantista dicshimnuszt közölt a varsói Gazetában, Martin Simecka, a pozsonyi napilap, az SME szerkesztõje „ellenzéki nagyhatalomként” beszél az Egyesült Államokról, mert szerinte mindenkivel szemben képes kiállni a demokrácia értékeiért, Veton Suroi, a koszovói Koha Ditore szerkesztõje párhuzamba állítja a Milosevics-rendszer bukását eredményezõ intervenciót azzal, amely elvezet majd Szaddam diktatúrájának bukásához. Ha ennyi ország és olyan személyek kötelezik el magukat szinte feltétel nélkül ebben az irányban, akiknek a bátorságához és integritásához nem férhet kétség, el kell gondolkoznunk a nézeteltérések közvetlen és mélyebb okain, és azokon az okokon is, amelyek meghatározzák az Európai Unió újonnan csatlakozó és alapító tagjainak viszonyát az Egyesült Államokhoz.
A jelenlegi válságban ezek az országok osztják azt az amerikai nézetet, mely szerint a demokratikus Nyugat, fõként szeptember 11-e után, olyan közvetlen fenyegetéseknek van kitéve, amelyekkel nem nézhet szembe, ha engedékenységet mutat a tömegpusztító fegyverekkel rendelkezõ diktátorok iránt. (Németországgal és Franciaországgal ellentétben nincsenek meggyõzõdve arról, mint Chirac, hogy „a háború mindig a legrosszabb megoldás” volna.) Történelmük (gondoljunk csak Münchenre) felvértezte õket a pacifizmussal szemben. A totalitarizmusról szerzett tapasztalataik a nyugat-európaiaknál érzékenyebbé tette õket a „szembe kell szállni a gonosszal”-gondolat és az Egyesült Államok demokratikus messianizmusa iránt, amely most azt akarja véghezvinni a Közel-Keleten, ami Dél-Európában történt: megbuktatni a diktatúrákat, és megnyitni a lehetõséget a térség demokratikus újjászervezése elõtt. Amikor a „vén Európa” támogatja, hogy Líbia elnököljön az ENSZ Emberjogi Bizottságában, vagy meghívja Párizsba a zimbabwei diktátort, csak megerõsíti a kelet-európaiak véleményét, miszerint az Egyesült Államok valóban „a nélkülözhetetlen nemzet”, mint azt Madeleine Albright, a prágai születésû volt amerikai külügyminiszter mondta. Az iraki kérdés világítana rá annak a súlyos tendenciának az okaira, amely a közép-kelet-európaiakat inkább atlantistává, mint „európaivá” teszi? Ezek az országok 1989 óta kerülték, hogy ilyen különbséget tegyenek: elõszeretettel beszéltek nyugati értékekrõl vagy integrációjukról az „euroatlanti” intézményekbe. Az 1989-es bársonyos forradalmak jelszava, a „visszatérés Európába”, hamarosan az európai uniós csatlakozás perspektívájával vált azonossá. Jelenlegi magatartásuk egyik kulcsa épp az, hogy csalatkoztak reményeikben: a hosszú csatlakozási folyamat tele volt halogató taktikázással és pénzügyi kicsinyességgel. Túl korán, túl késõn; pökhendiség és megaláztatás – visszatérõ fogalmak a kelet-európai elitek megnyilatkozásaiban. Az eredmény: tíz évvel a kommunizmus bukása után azzal ünnepelték a „visszatérést Európába”, hogy az Egyesült Államok zászlaja alatt beléptek a NATO-ba. Politikai ára lett tehát annak, hogy az Európai Uniót késve és hiányosan nyitották meg Kelet-Európa elõtt. Az a tény, hogy az EU a technikai és pénzügyi kérdésekre (nem pedig a politikai projektre) összpontosított, azt az ellentétet erõsítette, amely a kelet-európaiak szemében fennállt az EU mint gazdasági intézmény és a NATO mint a demokratikus értékeket megtestesítõ védelmi intézmény között. Ez az ellentét kézzelfoghatóan is megjelent két nevezetes eseményben: 2002 novemberében, a NATO-bõvítés prágai csúcsértekezletén, ahol a szövetséghez újonnan csatlakozó országok érzelemteli hangon „történelmi pillanatról” beszéltek, és a koppenhágai vásári alkudozásban. Akik ma utólagosan igazolva látják az EU bõvítésével kapcsolatos fenntartásaikat, megfeledkeznek arról, hogy maguk is hozzájárultak ahhoz, amiért ma szemrehányást tesznek. Franciaországnak sikerült elidegenítenie magától a legeurópaibb és leginkább franciapárti lengyel értelmiségieket, így Michniket és Geremeket is, és elkötelezett „atlantistát” csinálnia belõlük.
„A közép-európai országok nem francia módra Amerika-ellenesek”, mondta nemrégiben Mart Laar, Észtország volt miniszterelnöke. Tény, hogy a franciák Egyesült Államok iránti neheztelésének három kulcsmozzanata nem mûködik Kelet-Európában: 1. Az „amerikai szuperhatalom” mint központi probléma egyáltalán nem izgatja azokat, akik szerint az Egyesült Államoknak döntõ szerepe lesz a „gonosz birodalmának” vereségében. 2. Az angolszász liberális gazdasági modell, amelyet Franciaországban úgy tálalnak mint az európai gondoskodó államot fenyegetõ veszélyt, ösztönzõ minta volt azok számára, akik Kelet-Európában a piacgazdaságra való áttérést szorgalmazták (és megideologizálták). Az Egyesült Államok mint az állam nélküli társadalom mítosza roppant vonzó lehet az olyan országoknak, amelyek éppen kikerültek egy totalitárius állam szorításából. 3. Ami pedig az amerikai „kulturális imperializmust” illeti, amelyet Franciaországban a francia identitást és nyelvet ért támadásként értékelnek, azt jóval áldásosabbnak látják azok, akik megismerték a szovjet „kulturális imperializmust” és cenzúrát. (A kulturális protekcionizmus túlságosan is emlékeztet a régi rendszer szubvencionált – és ellenõrzött – kultúrájára.)
A NATO kibõvítésének az a célja, hogy garantálja ezeknek az országoknak a biztonságát, és véglegessé tegye az amerikai befolyást a vén kontinensen, több okból is. Elõször is a történelem egyfajta olvasata miatt: Amerika megvéd bennünket a saját démonainktól. 1918 után az Egyesült Államok elhagyta Európát, és ennek rossz vége lett az egész kontinens, de különösen a keleti fele számára. 1945 után aztán itt maradtak az amerikaiak, megõrizték a szabadságot a kontinens nyugati felén, 1989-ben pedig lehetõvé tették a keleti rész visszatérését. A kelet-európaiak szemében az amerikaiak NATO-beli vezetõ szerepének megvan az az elõnye, hogy kiegyenlíti a keleti országok és Németország vagy Franciaország közt fennálló aszimmetrikus viszonyokat. Aztán ott van az utolsó évtized balkáni háborúinak tanulsága. Nem a nemlétezõ közös európai kül- és biztonságpolitika, hanem az Egyesült Államok beavatkozása vetett véget Boszniában és Koszovóban az etnikai tisztogatásnak. A bizonytalanság közepette annak az egyetlen intézménynek hittek, amely bizonyított: a NATO-nak. Márpedig a 2001. szeptember 11-ét követõ idõszak kétségessé tette az Atlanti Szövetség elszántságát a terrorizmus elleni harcban, és Putyint tette Bush kiemelt partnerévé. Attól tartva, hogy Közép-Kelet-Európa stratégiailag leértékelõdik, és hogy a NATO bõvítése esetleg a szervezet háttérbe szorulását jelenti, erõs volt a kísértés, hogy mindezt az amerikai álláspont melletti egyértelmûbb kiállással kompenzálják.
Egy nemrégiben lezajlott vita kifejezéseit használva: a közép-kelet-európai országok azt az eszközt látják az EU-ban, amely a jólét és a kölcsönös függõség (gyenge hatalom) révén kordában tartja a konfliktusokat, míg a biztonság és a védelem feladata (erõs hatalom) az Egyesült Államok vezette NATO-ra hárul. A jelenlegi válság ezt a különbségtételt illusztrálja, egyben megmutatja a határait is. Végezetül felveti azt a kérdést, amelyet ritkán tesznek fel a csatlakozó országoknak: milyen Európát szeretnétek? És azt a kérdést is, mire törekszenek, mi célból szövetkeznek a közép-kelet-európai országok. Fogyasztáspártiak, akik bezárkóznak saját jólétükbe, vagy képesek nemzetközi felelõsségvállalásra is? (Inkább Belgium vagy inkább Lengyelország a minta?) Ezt még túl korai megmondani, de már ma is világosan látszik a különbség az atlantista elitek és a népek közt, amelyek a nyugat-európaiak mintájára tömegesen foglalnak állást egy iraki háború ellen.
A lényeg: ezeknek az országoknak a jövõje a kibõvített Európa, nem pedig az Egyesült Államok 51 tagállama. És az a nyugatiak felelõssége is, az Atlanti-óceán mindkét partján, hogy olyan választás elé állítják-e õket, amelyet inkább elkerülnének.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu