Hallgasd, Leningrád,
Néked szól  dalom,
Szívbéli, édes énekem….

Szovjet dal – Georg Otsz és a  „Leningrád” esztrádzenekar elõadásában

Szuper, szuper, szuper gut!
De szuperul megy az út!…

Nem-szovjet dal – Szergej Snurov és a „Leningrád”-csapat elõadásában
 

Jó negyven évvel ezelõtt, amikor még tizenhat éves voltam, és a Jeges-tengerbe ömlõ, J. nevû, nagy szibériai folyó mellett elterülõ K. város 20. számú iskolájának 9. B osztályába jártam, egyszer elhatároztam, hogy Nyugatra utazom: azaz Leningrádba, mert hogy Oroszország számára mindig is ez volt a Nyugat, hisz a Baltikum már nem Oroszország – Tallinnt, Rigát és Vilniust 1939-ben ajándékozta Hitler kollegájának, Sztálinnak, Königsberget a II. világháború után kobozták el a németektõl adósságok fejében, egyedül csak a – már jóval az ormótlan XX. század elõtt is megközelíthetõ – Pityert építette soknemzetiségû orosz muzsikhad ama neves orosz cár vezényletével, aki Hollandiában, illetve abban a bizonyos Németországban töltötte tanulóéveit, ahol egyebek mellett elsajátította a táncot, a dohányzást, a borotválkozást és a harc mesterségét is.

A dolog a „munka frontján” indult: amint megkaptam a személyi igazolványomat, azon nyomban, még május végén elszegõdtem egy geológusexpedícióba hozd-ide munkásnak, amiért is az idõ kiteltével, júliusban, óriási summa: 210 rubel 36 kopejka ütötte a markom – márpedig ezzel már nyugodtan neki lehet vágni Leningrádnak, mit se törõdve azzal, hogy a személyi igazolványt azon melegében ellopták tõlem a J. folyó menti strandon, ahol ugyan már épült a hatalmas vízi erõmû, de még lehetett fürödni. Hogy pontosabb legyek, a lopás célpontja nem a személyi igazolvány maga volt, hanem büszkeségem, a magamvarrta, kekiszínû vitorlavászon farmer, annak a zsebében lapult a paszport – késõbb, tél elején vissza is „csempészték” hozzám, bedobva a kerítésünkön, hisz akkor még nem fújtak új szelek, hanem minden csupa szovjet volt, s a mások személyije csak a spionoknak meg a diverzánsoknak kellett, nem pedig a világ hívságairól mit sem sejtõ, csóró szovjet kamaszoknak. Úgyhogy mindössze egy anyakönyvi kivonattal – jószerivel tehát dokument nélkül – keltem útra.

Öntudatom azonban így sem ismert határt, nem úgy, mint mostanság, mióta megroggyantam, megroppantam, sõt majdnem meghibbantam a fejlett szocializmus s az azt szükségszerûen felváltó vadkapitalizmus kikerülhetetlen vastörvényei folytán, de megtette a magáét az orosz irodalommal, ennek képviselõivel és produktumaival való intenzív és tartós kokettálás is. Történetünk idejére azonban már helybéli híresség voltam: egy egész novellám megjelent a K-i komszomolista címû lapban, sõt fõszerkesztõ-helyettese voltam az Üdeség címû szamizdat irodalmi lapnak, melyet utóbb a helyi hatóságok mélyen elítéltek burzsoá formalizmus és elvtelenség vádjával egy fényképrõl átrajzolt Paszternák-portré miatt, akit pedig már akkor négy éve mindenünnen kitiltottak, csak mi hittük úgy – tévesen –, hogy közben megbocsátottak neki. Mindenesetre 1962-1963 telén a folyóirat minden szervezõjét kizárták a komszomolból, mit se törõdve azzal, hogy jómagam például soha egy percig se voltam a nevezett szervezet tagja – nyilván senkinek se fordult meg még véletlenül sem a fejében, hogy létezhet olyan, korombéli, írni-olvasni tudó egyed a földkerekségen, aki ezt a kommunista jugendet megúszta volna. Hidegvérrel fogadtam hát a megérdemelt büntetést, amit a rákövetkezõ év végén megfejeltek egy olyan istentelen komszomol-jellemzéssel, aminek hála nem vettek fel az ország egyetlen bölcsészkarára sem, ezért aztán ma is hatalmas lukak tátonganak a mûveltségemben, példának okáért nem olvasok se ógörögül, se perzsául, viszont 36 éves koromig vedeltem a vodkát, a sört, a bort, egyszer sárgaságba estem, és háromszor nõsültem.

De ez akkor még mind a jövõ zenéje volt, igaz, mostanra meg menthetetlenül elnyelte a múlt. Felszálltam hát a Leningrádba tartó, helyjegyes személyvonatra elbûvölõ barátaim társaságában, akikkel együtt pötyögtük a Moszkva írógépen a szamizdatunkat – átütõ papír, indigó, négyszer három példány –, s akiknek egyike aztán be is mószerolt a komszomolistáknál, mondván, hogy én rángattam bele ebbe a mocskos ügybe, egy másikukat meg kizárták az erdészeti fõiskoláról, de furcsa módon vissza is vették, miután oly fergeteges karriert csinált a funérok és deszkák terén, amilyen csak a megfelelõ szervekkel fönntartott gyümölcsözõ kapcsolat esetén lehetséges – ezt viszont manapság nemhogy szégyenleni nem kell, hanem épp ellenkezõleg. Mi több, becses elöljáróink java egyenesen büszke arra, hogy egyívású jelenlegi Elnökünkkel, adjon az Isten neki erõt és türelmet, hogy ne kurvuljon el idõ elõtt a mi felforgatott életünktõl – de most nem errõl akarok szólni, hanem…
„Robog a vonat, kattognak a kerekek” – gajdolták társaim, héthúros gitáron kísérve a nótát. Én meg csak bámultam kifelé az ablakon, megbabonázva: bámultam a hatalmas síkságokat, az elsuhanó állomásokat, ahol, Szibériától eltérõen, már nem mogyorót, hanem cseresznyét árultak. Meg voltam döbbenve, amikor a pityeri kocsikísérõ – civilben még diák – csak állt kukán, amikor Ahmatováról akartam értekezni vele, viszont büszkén mutogatta az akkor még súlyos hiánycikknek számító hétszínû golyóstollat, meg a kétsoros, különbözõ fogazású mûanyag fésût, amely, mint ugyancsak nagy büszkén hozzátette: arra is jó, hogy a tetveket (sic! – J. P. ) az ember kivakarja vele.
Sok érdekes és említésre méltó dolog történt még útközben, de az idõ szaladt, s már ott is voltunk Leningrádban, a Moszkvai pályaudvaron: elõttünk a hatalmas oszlopos építmények, csatornák, emlékmûvek, paloták, és más hasznos kulturális nevezetességek, mármint, ha van, aki még mindezt hasznosnak tekinti, s nem azzal henceg, hogy ma már új régi nóták kellenek.
Jómagam kissé mindjárt az elsõ estén összekavarodtam, viszont annál jobban megismertem a való életet, melyben az írónak, a megfelelõ alkotóerõ elérése érdekében, megfelelõ ideig fortyogni-rotyogni kell. De a lényeg: a megfelelõ idõ – hisz a leves is zavaros lötty, ha túlfõ, a tej kifut, a krumpli szétmállik,  miért lenne akkor kivétel az eleven ember?

A zavar azzal kezdõdött, hogy amikor azon az estén fentebb említett társaimmal, s bizonyos, akkori nézõpontomból vénnek látszó leányzókkal elhagytuk az akkori Nyevszkij egyik szuterénjében megbúvó „Kavkáz” éttermet, hirtelen elfeledtem, hogy idegen városban vagyok, s barátaimnak búcsút intve, felugrottam az elsõ, arra közeledõ trolira. Aztán minden homályba borult. Sötét utcákon bandukoltam, valami szakállas alakba kapaszkodva, akivel Okudzsava örökzöldjeit gajdoltuk két szólamban. Egy ismeretlen gépkocsitelepen ébredtem a pityeri nap elsõ lágy sugaraira – összegémberedve és teljes magányban, egy ismeretlen teherautó vezetõfülkéjében.

Reggeli kékség tündökölt a fejem felett. Az álmos portás még csak rám se mordult, mikor kiosontam éjjeli menedékemrõl, a járókelõk se csodálkoztak, amikor hollétemrõl érdeklõdtem, s útbaigazítást kértem, hogy juthatok az erdészeti kollégiumba, ahová társaim már bekvártélyozták magukat. Legnagyobb meglepetésemre csak 75 rubelem maradt, így hát azonnal elindultam megint a Nyevszkij felé, de ezúttal már nem vedelni, hanem a hajdani Singer-házba, hogy könyveket vegyek.

Jó hosszú listát állítottam össze, fel is olvastam rögtön a bamba unalomba süppedt eladónõnek. A neveket Az orosz nyelv gazdagságáért és szépségéért címû cikkbõl szedtem a Novij mir egyik 1951-es számából, melynek szerzõje, bizonyos Taraszenkov, a sárga földig lehord, dekadensnek, szovjetellenesnek titulál mindenkit – köztük Babelt, akirõl „tudjuk, milyen jó firma volt” –, akiket annyira szerettem volna végre elolvasni, mióta Nyikita Szergejevics Hruscsov elverte a port rajtuk mint a „rothadó értelmiség” képviselõin, merthogy elszakadtak a néptõl, nem õrzik atyáink hagyatékát, meg hasonlók.
– Van maguknak Akszjonov, Ahmadulina, Babel, Bulgakov, Voznyeszenszkij, Jevtusenko, Zamjatyin, Zoscsenko, Pilnyak, Platonov, Remizov, Szologub, Hlebnyikov?? – hadartam, a listámmal hadonászva. Az eladók meg csak álltak, eltátva vörösre rúzsozott szájukat, és bámultak a bunkó vidékire, mire én, óhajuknak megfelelõen, sietve távoztam a legkevésbé sem vendégszeretõ intézménybõl.
És azonnal a Fontánkán magasodó Közkönyvtárba mentem, ahol azért csak találtam párat a fönti listából – s bár 50 rubel letét ellenében, de 25 rubel árú könyvet mégiscsak magammal vihettem, hogy aztán soha az életben ne is vigyem vissza. Lelkiismeret-furdalásom viszont egy szikrányi sincs, egyrészt mert így is dupla áron megfizettem, másrészt meg nekem köszönhetõen K. város számos polgára élvezhette e mûveket, ami tagadhatatlanul nyomot hagyott a város mûveltségi szintjén.

De megint elõreszaladtam. Pedig történetünk tanulsága még hátravan: mert az olvasás – az olvasás, a kultúra – kultúra, de mi tagadás, a pénz is pénz, ha meg nincs, tudjuk, mi van. Így hát csak egyet tehettem: már indultam is a Kusljovka teherpályaudvarra, a gazdag orosz föld adományait – gyümölcsöt meg zöldséget – kirakodni.

A munkában nem volt semmi ördöngõs, de azért tudni kellett a csínját-bínját. Amikor például a rakodómunkások megkérték a fõnököt, hadd egyenek egy kis kovászos uborkát a vodkához, és az durván nemet mondott, másnap elsõ dolguk az volt, hogy egy uborkáshordót „véletlenül” pont a fõnök irodája elõtt ejtsenek el, mire a dongák szétestek, csurgott a sós-savanyú lé mindenfelé, de büntetni nem volt kit, mert a tettest persze senki se adta ki. Csak gajdolták bõszen a közismert nótát:

Alma, szilva, káposzta,
Gagarin, Mikoján, Hruscsov!
Hova megy a búzácska?
El, a majmok honába!

Mert amúgy alma, körte, répa, hagyma, káposzta az volt bõven, meg valami miatt iszonyatosan sok ukrán szilva. És ettük is, vég nélkül. Megegyeztünk a sofõrrel, aki minden áldott este berakott pár láda szilvát az ülés alá, amit kinn a kapun túl elosztottunk – nem testvériesen, hanem szépen, egyenlõen. Fenséges volt! Igaz, egyikünknek hasmenése támadt tõle, a másiknak szorulása, nekem nem lett egyik se, éltem, mint hal a vízben. Merthogy, ráadásként, még börtönbõl kihelyezett nõk is dolgoztak velünk, akik miközben káromkodtak, mint egy kocsis, rendesen ráncba szedtek bennünket, s mi minden történhetett volna, mi mindennel dicsekedhettünk volna õsszel az osztályban, õk meg szépen teherbe estek volna, az idejüket megfelezték volna – de addig-addig alkudoztunk velük, míg egyszer csak összeszedték és elvitték mind. Ez is mutatja, milyen igazságtalan a világ.

Így aztán munka végeztével be kellett érnünk a Téli Palotával, az Ermitázzsal, a Nyári kerttel, ahol a cár meg Puskin – egyszóval mindazzal, ami egyszer s mindenkorra meghatározta tudatos életem legeslegelejét. Azóta is, mikor kinézek az ablakomon, itt, Moszkvában, a Lenyingradszkij proszpekten, az ostoba dalszöveg eleje jut eszembe: „Hallgasd, Leningrád, Néked szól dalom…”, de a folytatásra az istennek se emlékszem. Helyette mindig egy és ugyanaz a kép úszik elém: két szakadt részeg támogat egy dagadt lábú, felpüffedt testû asszonyt az italbolt elé, nagy óvatosan leültetik egy ládára, kezébe nyomják a harmonikát, az asszony meg rázendít: „Szlusáj, Lenyingrád…”, a két szakadt meg táncra perdül…
Ugyanilyen szakadt hajléktalannak nézhettek engem is, amikor, már évekkel késõbb, megint odavetett a jódolgom Leningrádba, nevezetesen a Z. nevû folyóirat szerkesztõségébe, ahol a sértõdött arcot vágó szerkesztõségi kisasszony hitetlenkedve meredt az általam orra alá dugott, V. M. Suksin aláírását viselõ ajánlólevélre, és eszébe se jutott bedõlni a mesének,  hogy én a (véletlenül) véresre vert képemmel, szakadt bõrkabátban, az éjszakai vonat hagymaszagától bûzölögve, szóval hogy én lennék a jövõ prózájának reménysége. Nem is publikáltak akkor tõlem semmit, csak jóval-jóval késõbb, de errõl igazán nem a sértõdött kisasszonyka tehet. Meg nem is az a másik, akivel az a nagy szerelem esett, a recsegõ lemez édesbús dallamára – a húsz szomszéddal megáldott társbérletben, ahol egész egyszerûen én voltam a „felismert szükségszerûség”, aki engedelmesen felmossa a padlót, meg kölcsönad egy kis pénzt, ha kell…
… Amint összejött végre a pénz a visszaútra, még indulás elõtt gyorsan vettem magamnak egy akkortájt rettentõen divatos vörös inget, és fáradtan, de elégedetten megjelentem szeptember elsején honi iskolánk küszöbén.
– Hát te, Popov, minek öltöztél ki úgy, mint Dilis Miska Jézus nevenapján? Örül a bolond a vörösnek, mi? – kérdezte gúnyosan az osztályfõnöknõ, akit mindenki csak Donga nyanyának csúfolt a görbe lábai miatt.
– Csak vigyázzon, mit mond – felelem neki félhangosan –, mert még valaki félreérti, és azt hiszi, a zászlóról beszél, aztán börtön lesz a vége! És tudja meg – folytattam nagy öntudatosan –, az inget Leningrádból, a hõs városból, a forradalom bölcsõjébõl hoztam, ahol mindeki ilyenbe jár!
– Avagy úgy… – nézett rám a szemüvege fölött Donga nyanya, teljesen elképedve.
– Na azért! – zártam le, megbocsátóan – ha megbocsátani sokszor nem is lehet. Megbocsátás nélkül viszont – lõttek az egésznek…
Moszkva, Lenyingradszkij proszpekt, 2003 március

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu