N. Kovács Tímea
Utazás, kultúra, szöveg: történetek és etnográfiák

„Mivel az egész földkerekséget szétrombolta az özönvíz, csak Noé, az asszonya és gyermekei menekültek meg. Noénak három fia volt, Sém, Hám, és Jáfet... Mikor az egész földet felosztották a testvérek között, Hám a keleti részt választotta, amelyet Ázsiának neveznek, Sém Afrikát, Jáfet Európát. Hám volt közülük a leghatalmasabb úr, és az összes többinél számosabb utódja volt. Fia, Kus nemzette Nimródot, az óriást, aki az elsõ király volt a Földön, és aki elkezdte Bábel tornyának építését. Ebben az idõben néhányszor meglátogatták õket az ördögök, Hám utódainak asszonyaival háltak, és szörnyeteg, torz embereket nemzettek: fej nélkülieket, meg hatalmas fülûeket, félszemûeket, patásokat. Ezektõl az utódoktól származnak a pogányok, akik az India partjainál fekvõ szigeteken laknak” – írja Mandeville 1360 körül kiadott John Mandeville lovag utazásai a Szentföldre, Indiába és Kínába címet viselõ munkájában (vö. Bitterli 1982: 71). A 18. századig számtalan kiadást megélt és több nyelvre lefordított mûben a szerzõ a Szentföldre tett zarándokútját, illetve Indián, Indonézián és a tatárok földjén át a kínai nagykánhoz, s a „földi paradicsom” széléhez vezetô útját írta le:
„A Szentföldrôl és az ottani országokról meséltem, és tudósítottam Nektek az oda vezetõ utakról [...]. Most tovább indulok, és azokról az országokról és szigetekrõl fogok beszélni, amelyek a Szentföldön túl fekszenek. Mert a világ keleti része körül sok különbözô királyság, ország és sziget található, amelyekben különbözõ emberek, állatfajok és sok más csodálatos dolgok vannak.” (idézi Greenblatt 1994: 51).

Mandeville-t évszázadokon keresztül a legnagyobb utazók egyikeként ünnepelték, voltak, akik még Marco Polónál és Kolumbusznál is többre becsülték. A korabeli lovagok szerte Európában teljes egészében ráhagyatkoztak, a Szentföldre zarándoklók megbízható kézikönyvként forgatták leírását, sõt földrajzi és etnográfiai tekintélyét sem kérdõjelezte meg senki. Mandeville azonban annak ellenére, hogy magát utazóként jelenítette meg, nem volt a szó szoros értelmében utazó. Nemhogy Indiáig nem jutott el, de Európát sem hagyta el sohasem, nem járt azokon a helyszíneken, melyekrõl beszámolt. Minek köszönhetõ akkor ez az általános elismertség, ami számos valódi utazónak, mint például Marco Polónak nem jutott osztályrészéül?
Mandeville leírásának ereje valószínûleg arra vezethetõ vissza, hogy a 14. században hozzáférhetõ és forgalomban lévõ legkülönbözôbb minõségû forrásokat, krónikákat, legendákat, mítoszokat, történeti munkákat ügyes kézzel ötvözte egybe – azaz utazásait a korabeli szövegek alapján „teszi meg” (vö. Röcke 1997:363, Greenblatt 1994:54, Ginzburg 1991:127, Harbsmeier 1994:48). Sikerének titka abban rejlik, hogy a különbözô nyersanyagokból egy hiteles és meggyõzõ elbeszélést tudott egybekovácsolni. Milyen módon tette ezt? Elõször is mozgósította az idegenre vonatkozó középkori hagyományokat, s az idegen világokat egyszerre láttatta csodásnak, utánzásra méltónak, illetve félelmet keltõ pogány helyeknek. Az útleírásokból vett részletek, a távolságok, az idõpontok, útvonalak és egyéb gyakorlati tudnivalók részletezésével a szörnyek, a csodák és a mesés lények szokatlanul realisztikus színben jelentek meg. A realitás illúzióját az is fokozta, hogy saját magát mint szavahihetõ tudósítót mutatta be – például elmeséli, hol született, pontos dátumot ad, mikor indult útnak, illetve mikor érkezett vissza, mennyi idõt töltött a szultánnál, milyen egészségi állapotnak örvendett; a különbözô csodákat pedig saját szemeivel látott tapasztalatokként tálalja az olvasónak. Szavahihetõségének azonban volt még egy további fontos összetevõje. Mivel a korabeli tradíció pontos összegzését adta, s az antik hagyományokat nem kérdõjelezte meg, Mandeville teljes egészében megfelelt olvasóközönsége elvárásainak. Lényegében erre vezethetõ vissza, hogy hosszú évszázadokon keresztül egyáltalán semmiféle kétely nem merült föl azzal kapcsolatban, hogy a „világjáró” utazó nem egy autentikus, ténylegesen megtörtént utazásról számolt be. Nem úgy, mint Marco Polo esetében, aki e képi tradíciónak ellenszegülve fogalmazta meg útleírását, s ezért hazudozónak minõsítették, s még a halálos ágyán is megpróbálták arra rávenni, hogy ismerje be, egész beszámolóját csak kitalálta.
Mandeville szerzõi autoritása tehát az elfogadott és közismert képi, irodalmi tradíción, az idegenség korabeli ikonográfiájának narratív kisajátításán alapult: Kelet csodáinak felsorolása nemcsak a másság elfogadott ábrázolása volt, hanem egyúttal az elbeszélés autentikusságát is szavatolta. A szerzõ szavahihetõsége, történetének meggyõzõ volta tehát két igen fontos mozzanatban gyökerezett: egyrészt abban, hogy saját magát  szemtanúként tüntette fel; másrészt pedig azokban a hivatkozásokban, pontosan meg nem nevezett forrásokban, amelyek a másság korabeli uralkodó reprezentációit képezték. Mandeville elbeszélése „igaznak” minõsült, mert a leírt csodás dolgokat utazóként saját szemével látta, maga próbálta ki õket – evett például a bárányokat termõ fáról –, másrészt viszont azért, mert mások ugyanígy, vagy nagyon hasonló módon tudósítottak már ezekrõl a dolgokról, amit aztán egy megkérdõjelezhetetlen autoritású pápai jóváhagyással tetéz:
„mikor hazaértem, felkerekedtem a Rómába vezetô útnak, hogy megmutassam könyvem Szentatyánknak, a pápának. Tudósítottam neki a különbözõ országokban látott sokféle csodáról (...), miután bölcs tanácsadójával megvizsgálták könyvemet, bizonyossággal állította nekem, hogy minden, ami abban áll, igaz. Mert, így mondta nekem, van egy latin könyve, amiben ezek és sok más egyéb is szerepel, s ami alapján a Mappa Mundi-t készítették; s ezt a könyvet megmutatta nekem. Ezért Szentatyánk, a pápa, könyvem minden egyes részletét jóváhagyta és megerõsítette.” (idézi Greenblatt 1994:59).
Mandeville tehát valójában a szövegek és kulturális imaginációk, uralkodó reprezentációk világában utazott. Vagy, ahogy Stephen Greenblatt a róla írott esszéjében megfogalmazta:
„[A nyelv] nem az anyagi létre mint olyanra utal, hanem jelek körforgására, amely az anyagi létnek jelentést, rezonanciát és érthetõséget kölcsönöz. [Az eredeti tapasztalat és a látás primér aktusa híján] a Mandeville utazásai [...] az emberi tapasztalat olyan darabkáiból van összevarrva, amelyek – akárcsak az elkopott pénzdarabok vagy az öreg bankók – sok kézen mentek át.” (1994: 61).
Mandeville meggyõzõnek ható fiktív utazása, amely az ismeretlent és az idegent egy képekkel és szövegekkel benépesített, imaginárius világban lelte meg, Kolumbuszt az ismeretlen felkutatására, egy tényleges utazásra ösztökélte. Az új világok kitalálása új világok megtalálására ösztönzött. Az új földrajzi helyek felfedezése pedig az idegen kultúrákkal való találkozások sokaságát eredményezte. De vajon e tényleges találkozásokkal veszít-e erejébôl az idegeneket az ismert világ peremein elhelyezõ képzelet és az általa kidolgozott ábrázolásmód?
„Ezenkívül azt vélem a beszédükbõl kivenni, hogy (...) még távolabb egyszemû és kutyafejû embereket találhatunk. (...) Az admirális azt mondja, hogy elõzõ nap (...) három szirént látott a tengerbõl felbukni, de nem voltak olyan szépek, mint ahogyan leírni szokták õket, még ha bizonyos mértékben emberi arcuk volt is.” (Fedélzeti napló, 1492.11.4). „Nyugaton még két terület található, amit még nem kutattam át: az egyiket közülük ‘Avannak’ nevezik, itt farokkal ellátott teremtmények élnek.” (Santángelnek írott levél, idézi Todorov 1985:25) – írta Kolumbusz körülbelül százharminc évvel Mandeville könyvének megjelenése után. Ebbôl a megjegyzésbõl úgy tûnik, hogy az ismeretlen földrajzi helye, s vele a különbözõ csodás lények csupán „távolabbra” kerültek, de antropológiai helyük továbbra is az ismert világ pereme maradt. De mi a helyzet azokkal az idegenekkel, akiket Kolumbusz saját szemével látott? Tzvetan Todorov Amerika felfedezésérõl írt nagy hatású könyvében egy páratlan intenzitású találkozásról beszél, hiszen szemben más kontinensekkel, amelyeknek létezését sejtették, Amerika a teljes idegenség megtapasztalásának terepét kínálta (Todorov 1985: 12-13). Kolumbusz utazásának motívumait vizsgálva Todorov arra a meggyõzõdésre jutott, hogy a Marco Polo nyomán a teljes ismeretlenségbe elinduló Kolumbusz célja kettõs. Egyrészt minél több ismeretlen területet szeretne felfedezni, ami nemcsak a spanyol korona által a Szentföld visszahódításához ígért anyagi fedezet elõállítása miatt volt fontos számára, hanem a megtalálás, a meghódítás gesztusának okán is. „Annyit akarok látni és felfedezni, amennyit csak lehet” – írja 1492. október 19-én Naplójába Kolumbusz, akinek felvett neve, Cristóbal Colón, egyszerre árulkodik az evangelizálás és a kolonializálás szándékáról. Másrészt a meghódítás a felfedezett területekrôl szóló beszámoló készítésével teljesedik ki, ezáltal is értelmet és igazolást nyerve. A „regisztrálásnak” elengedhetetlen szerepe van a látottak rögzítése és az otthon maradottak felé való közvetítése, illetve a vállalkozás legitimálása szempontjából. Ebben az összefüggésben az utazás tulajdonképpen a róla adott beszámoló, az útleírás révén válik igazán utazássá. A felfedezõnek tehát nemcsak az idegen helyen kell nyomokat hátrahagynia, hanem ezeket az idegen helyeket saját kultúrája számára is meg kell teremtenie.
S noha az utazás végsõ célja az ismeretlen felfedezése, valamint az arról adott leírás, úti beszámoló, Kolumbusz mégis az az utazó, aki nemcsak regisztrált és feljegyzett, hanem akinek mentális csomagjában már ott volt az akkori Európában az idegennel kapcsolatban közkézen forgó tudás – vagyis nemcsak megfigyelõ, hanem jól felkészült olvasó is volt, akinek megfigyelõ tekintete többek között éppen az utazási irodalmon, például Mandeville-en iskolázott tekintet. S bár Kolumbusszal egy addig érintetlen „antropológiai” terep nyílott meg, az errôl a tereprõl szóló beszámolóit mégis jelentõs mértékben éppen azok a szövegek határozták meg, amelyeket már ismert, azaz az a tudás, amit „magával hozott”. Kolumbusznak az ismeretlenre vonatkozó tapasztalata két döntô ponton kapcsolódott az akkor ismert szövegekhez. Egyrészt azokról az úti beszámolókról van itt szó, amelyek fontos szerepet játszottak abban, hogy  útnak indult, másrészt viszont azokat a szövegeket kell megemlíteni, amelyek a távoli világokkal, az ismeretlen tájakkal kapcsolatos csodákról, egzotikumról és gazdagságról tudósítottak. Az ezekben megfogalmazódó egyik legerõteljesebb hatású mítosz a földi paradicsomra vonatkozik, amit az akkoriak az Egyenlítõn túl képzelnek el. Kolumbusz megfigyeléseivel igazolja ezt a feltételezést. „A teológusoknak és a filozófusoknak igazuk van, mikor azt állítják, hogy a földi paradicsom Kelet legvégén található, mivel itt feltûnõen enyhe idõjárás uralkodik. S a szigetek, amiket most felfedeztem, a Kelet vége” – írja 1493. február 21-én.
Mivel Kolumbusz arra készült, hogy csodálatos, aranyban gazdag helyeket fog találni, ezért mindent ehhez az elváráshoz rendezett, s a természetet, az emberek külsõ megjelenését egyaránt elképzelései megvalósulásának jeleként értelmezte. Amikor például az egyik levelezõtársától kapott tudósításban azt olvasta, hogy a legjobb dolgok olyan vidékekrõl származnak, amelyek lakói feketék, és ahol papagájok vannak, Kolumbusz nem mulasztotta el, hogy naplójában megjegyezze, az általa felfedezett vidékek nagyon forróak, az emberek bõre a feketébbnél is fekete, s a gazdagságnak az akkori Európában honos bizonyítékaként pedig papagájokkal tér haza (vö. Todorov 1985:30-31). Mind a tájak, mind pedig az ott élõ emberek leírását illetõen ragaszkodott azokhoz a mintákhoz, amelyeket az akkori vagy számára ismert utazási irodalom kínált. A fantasztikus növények, amelyeken egyszerre több különbözõ gyümölcs terem, a vízbõl megjelenõ szirének és az utazókat pálmaágakkal üdvözlõ bennszülött szépségek, akik nimfákhoz vagy tündérekhez hasonlatosak, egyfajta csodák táraként festették le az olvasók számára az újonnan felfedezett helyeket. Az indiánok szintén e csodás kulissza részeiként jelentek meg: meztelenségük egyszerre volt az állatiasság és a paradicsomi érintetlenség jele; ebbõl következik jellemzésüknek a barbár és a nemes vadember narratíváiból táplálkozó Janus-arcúsága.

Kolumbusz az idegent csodás és elriasztó, de jelentés nélküli látványként formázta meg, mégpedig úgy, hogy azt a rendelkezésére álló kulturális konvenciók öntõformájába öntötte. Földrajzi értelemben ténylegesen idegenekre és idegen helyekre akadt, de utazását nem kísérte szellemi utazás. Világképe, melyet javarészt olvasmányai tápláltak, érintetlen maradt.

„Az emberi nem megannyi fajtája és ... különbözõ vallások”, „sok sziget, ahol egyiken ilyen, másikon olyan az élet”, „a népeknek mindenféle fajtáik vannak, s az egyik így, a másik úgy hisz" (idézi Ginzburg 1991:132) – jelentette ki inkvizíciós pere során bíráinak Menocchio, az olasz molnár valamikor a 16. század során. E véleményét, ahogy kifejti, Mandavilla, azaz Mandeville könyvébôl merítette. A 14. századi lovag szentföldi útja, s az egyházi hatalmasságok ennek kapcsán megfogalmazott kritikája, valamint a második részben szereplô sokféle csodálatos világ és a különbözô vallásokról szóló beszámoló jelentôs változásokat hívott elõ az olasz molnár világképében. Ennek az olvasmányélménynek a nyomán Menocchio világának „határait már nem molnár létének színterei: Montereale, Pordenone, vagy legfeljebb Velence alkotják, hanem India, Katáj, az emberevõk, a pigmeusok és a kutyafejû emberek által benépesített szigetek”. (Ginzburg 1991:132)
A Kolumbuszt új világok felfedezésére sarkalló könyv a szûkös keretek között élô Menocchiót arra ösztönözte, hogy önállóan kezdjen el saját világáról gondolkodni.
„A Mandeville által följegyzett hiedelmek és szokások különbözôsége indította arra, hogy megvizsgálja saját hiedelmeinek és viselkedésének alapjait. E nagyrészt képzeletbeli szigetek arkhimédészi pontot jelentettek számára, ahonnan azt a világot szemlélte, amelyben született és felnõtt." (Ginzburg 1991:133)
Menocchióra különösen azok a részletek hatottak nagy erôvel, amelyekben Mandeville a különbözô szokások iránti megértésre intett, s amelyekben kifejtette, hogy a tudatlan, csak a természet által tanított bennszülöttek „bár nincsenek annak a tanításnak a birtokában, melyeket mi vallunk, én mégis úgy gondolom, és biztos vagyok benne, hogy józan természetes hitük és jámborságuk miatt Isten szereti õket [...] más szolgái is vannak, mint azok, kik a keresztény vallás szerint élnek”. (idézi Ginzburg 1991:139)
A felfedezésekkel feltáruló, s a különbözõ szövegekben és képekben egyre „ismertebbé” váló új világok Menocchio személyében elérték az európai társadalom küszöbét, s egy alternatív társadalommodell megfogalmazásához nyújtottak aktív segítséget. Az „idegen” földrajzi helyei szimbolikus terekké alakultak a hozzájuk társított értelmezések és metaforikus tartalmak révén. Az európai társadalom alsó rétegei, az elnyomottak számára például az egzotikus világok a bõség, a társadalmi különbségek, egyházi hatalom és tulajdon nélküli egyenlõség, a szabadság metaforáivá váltak, az ezekbõl megformált társadalmi utópiák pedig bekerültek abba az idegenséggel foglalkozó diskurzusba, amely a tapasztalat és a képzelet közti folyamatos körforgásban alakult ki.
A kompilátor Mandeville, a felfedezõ Kolumbusz, és az eretnek Menocchio az idegen észlelésének különbözõ módjait tárják elénk. Mandeville, aki soha nem hagyta el Európát, idegenjét, idegenjeit megfigyelések és fantazmagóriák – a korabeli tudás és elképzelések – darabkáiból rakosgatta össze. Kolumbusz több nagy hajóutat is megtett, a bennszülöttekkel való találkozásai történetét levelekben és beszámolókban mesélte el. Menocchio pedig, aki Európát sem ismerte, az olvasáson keresztül, fiktív módon találkozott az idegennel. Kolumbusz a találkozás élményét a korábbi szövegekben tárolt tudáshoz igazította, míg Menocchio egy szöveg olvasásán át létrejövõ szellemi találkozást olyan tapasztalatként élte meg, amely jelentõs mértékben módosította életét s a világra vonatkozó koncepcióit. Annak ellenére, hogy Mandeville sohasem járt etnográfiai terepen, útleírása mégis aktív része, meg-megújuló forrása lett az idegenség kora újkori diszkurzusának. Az általa felhasznált, illetve átalakított nagy hatású képek és történetek világképeket erõsítettek, illetve rengettek meg, vagyis hatékonyan alakították kortársai, de Kolumbusz, vagy Menocchio világát is. Talán Kolumbusz esete világítja meg a legerõteljesebben, hogy az imaginációk nemcsak az úti beszámolót, s annak megírását, hanem már az idegenek észlelését is befolyásolják: a szövegek és képek tehát nemcsak újabb szövegeket és képeket, hanem világokat is termelnek.
A Másik tehát egy olyan térben ölt alakot, amelyet elsõsorban meghatározott konvenciók, narratív és képi tradíciók formálnak. A felfedezõutak, kutatóexpedíciók megsokasodásával, illetve a földrajzi tér teljes feltérképezésével összefüggésben az idegen észlelésében egyre kiemelkedôbb szerepet játszanak ezeknek az utazásoknak az európai kultúrában megjelenõ nyomai: az Európába szállított és itt kiállított tárgyak, rajzok és lejegyzések, sõt az egzotikus kultúrák képviselõinek alakjában. A tárgyak elhelyezésére és bemutatására létrehozott múzeumok, a lejegyzéseket közzétevõ könyvek és a bennszülötteket a kontinens nagyvárosi lakossága számára egzotikus látványként bemutató koloniális, illetve világkiállítások arról árulkodnak, hogy a földrajzi tér feltárása egybefonódik az idegennek, mint összegyûjtött, leírt tárgynak, kiállított testnek a dokumentáláson keresztüli birtoklásával. Az idegen kulturális kartografálása a saját kultúra terepén zajlik.

***

1922-ben jelennek meg A nyugati Pacifikum argonautái címû könyvben azok a fotográfiák, amelyek bennszülötteket ábrázolnak, de már nem a koloniális kiállítások európai kulisszáival, hanem eredeti földrajzi környezetükben. E bennszülöttek mégsem önmagukban, az európai kultúra által „megíratlanul” állnak, hiszen közöttük áll, ül, vizsgálódik a kultúrantropológus Bronislaw Malinowski. A fényképek látszólag hétköznapi helyzeteket tartanak fogva: fatörzseken kobatökökkel ücsörgõ férfiakat, pálmafák tövében ácsorgó nõket, csónakokat, csereszertartásokat.
Mandeville útleírásának megjelenése után majd hatszáz évvel az idegenek megjelenítése szemmel láthatóan eltávolodott a kutyafejûek és a szirének fémjelezte ikonográfiától. A csodás látvány helyébe a dokumentarista szándékú fotográfia lép. A képi konvenciók megváltozása jelértékû: az idegenre vonatkozó tudáskultúra átformálódását jelzi, ami új mûfajokban, új kritériumokban, elvárásrendszerekben és elképzelésekben is tetten érhetõ. A kulturális antropológiának mint diszciplínának a megalapozása része ennek az átalakulásnak, melynek nyomán a csodás történetek mellé etnográfiák társulnak.
Az antropológiai megjelenítésmód kialakításában jelentõs szerepet játszik az idegennel való találkozás helyének újradefiniálása. Míg a magát utazónak stilizáló Mandeville, az utazó-felfedezõ Kolumbusz, illetve az utazási irodalom általában csodás, távoli és bizarr helyeket rendel az idegenhez, addig az antropológia a terep fogalmának kidolgozásával szembehelyezkedik az egzotizálással vagy az idegen esztetizálásával. Ennek megfelelõen az antropológiai utazás, illetve az antropológus-utazó is elhatárolódik az utazás, illetve a találkozás korábbi formáitól. Malinowski több helyütt hangot ad az utazók, gyarmati tisztviselõk és misszionáriusok iránti ellenérzésének, akik szerinte csupán kuriózumként észlelik az idegen kultúrák különösségét, s csodás látványként tekintenek azokra. Ezzel az utazói magatartással helyezi szembe az antropológus tevékenységét, aki a megfelelõ instrumentárium (például a résztvevõ megfigyelés) birtokában képes arra, hogy ne csak ránézzen az idegenre, látványként érzékelve, hanem e látvány mögé, vagyis abba a kontextusba is bele tudjon tekinteni, amely az idegent körülöleli, s egyúttal megfosztja bizarr voltától, és értelemmel telíti azt. Másként fogalmazva: az antropológust utazása elsõsorban nem idegen tájakra, hanem idegen kultúrákba vezeti.
A kultúra fogalma semlegesíti az idegenségnek a furcsa viselkedésbõl, a bizarr külsõbõl és a zagyva nyelvbôl összeálló ikonográfiáját. Malinowski a következõképp fogalmazza ezt meg: „az etnológus is rendet teremtett egy olyan területen, amely korábban kaotikusnak és bizarrnak tûnt. A ‘vademberek’ szenzációs, vad és megmagyarázhatatlan világát néhány jól szervezett, jogrend szabályozta közösséggé alakította, melyben következetesen betartott elvek alapján viselkednek és gondolkodnak” (2000: 48).  Az antropológia a 20. század elején tehát a korábbi csodás vagy elképzelt helyeket rendszerezett helyekké alakítja. Ennek a mûveletnek kiindulópontja az a feltételezés, miszerint a viselkedés mögött szabályok, törvényszerûségek és racionalitás húzódik meg, a külsõ, megfigyelhetõ jelenségek a kultúra belsô koherenciájából következnek. A kultúrának mint „összekapcsolt élõ egésznek” vagy organizmusnak a tételezése nyomán a csodás, az érthetetlen átadta helyét a miénktõl megjelenésében eltérõ, de azzal egyenrangú, és a megfigyelõ antropológus által értelmezhetõ kulturális rendszer koncepciójának. Az önmagában egész kultúra az antropológus szemében egy adott közösséggel, vagyis egy „õk”-kel függ össze, ugyanakkor ez az „õk” egy „ott”-tal is társul, vagyis a kultúra folytonosan térbeliesül. Azaz a kultúra arra a helyre „rétegzôdik” rá, amelyet az antropológus terepként definiál, ennek a terepnek a határai pedig egyúttal az adott közösség, illetve az adott kultúra határait jelzik. Igaz tehát, hogy az antropológia az útleírásokat konstituáló „csodás helyet” a kultúra fogalmával írja felül, de magát a kultúrát helyek segítségével határolja körbe – ami mindmáig tovább él abban az elképzelésben, amely a világra egyfajta kulturális mozaikként tekint.
A kultúraként rendszerezett hely így valamilyen értelemben továbbra is egy „távoli föld” marad, ami persze nem annyira a földrajzi távolságot fejezi ki, hanem azokat a határokat, amelyek mögé az antropológusnak be kell hatolnia. „Képzeljük azt – írja Malinowski –, hogy Új-Guinea déli partja mentén hajózunk a sziget keleti vége felé. Az Orangerie-öböl közepe táján a masszimok határvonalához érkezünk, amely errõl a pontról északnyugat felé halad, amíg el nem éri az északi partot, a Nelson-fok közelében.[...] Nehéz leírni a déltengerek tájait annak, aki nem ismeri a derûs ünnepélyesség lenyûgözõ hatását, az õserdõ fáitól és pálmáitól övezett, fehér tajtékkal és kéklõ vízzel szegélyezett tengerpart csalogató tisztaságát, amint fölötte termékeny és sûrû, sötét- és világoszöld hullámokban emelkednek csúcsuk felé a gõzölgõ trópusi párától csipkézett és árnyékolt hegyoldalak.
Amikor elôször hajóztam itt végig a part mentén, éppen a szomszédos Mailu-körzetben töltött néhány hónapos terepmunkám után voltam. Toulon szigetérôl, a mailuk fõ centrumából és legjelentõsebb településérôl gyakran tekintettem az Orangerie-öböl keleti vége felé, s tiszta napokon láthattam Bonabona, Gadogadoa kúp alakú hegyeinek kék körvonalait a messzességben. Munkám hatására én is úgy kezdtem látni ezt a vidéket – a némiképp szûk bennszülött látóhatár szerint –, mint távoli földet, ahová évszakonként kockázatos utazások indulnak, s ahonnan különösen jól formált, a helyben készítetteknél jobb holmik – kosarak, díszes faragások, fegyverek, ékszerek – érkeznek; azt a földet, amely felé a bennszülöttek félelemmel és gyanakvással mutogattak, amikor a varázslat nagyon gonosz és hatékony módjairól beszélgettek; otthonát egy olyan népnek, akiket borzadva emberevõnek neveznek. Minden, ami valóban finom, mûvészi ízlésrõl tanúskodott a mailu faragásban, egyenesen keletrõl érkezett, vagy a keleti utánzata volt, s úgy találtam, a leglágyabb és legdallamosabb dalok, a legkifinomultabb táncok ugyancsak a masszimoktól származnak. Sok szokásuk és intézményük különösnek és szokatlannak tûnt elõttem, s ez nekem, a két kultúra határán kutató etnográfusnak felkeltette az érdeklõdésemet és kíváncsiságomat. Úgy tûnt, a viszonylag durva és nem túlságosan értelmes mailukhoz képest a keleti népeknek sokkal többrétûeknek kell lenniük, részint kegyetlen, emberevõ vadságuk miatt, részint mert õk a primitív erdõségek és tengerek tehetséges, poétikus urai. Nem csoda tehát, hogy partjaikhoz közeledve – akkoriban kicsiny lélekvesztõben – feszült figyelemmel szemléltem a tájat, sóváran vágyakozva, mikor pillantom meg az elsõ bennszülötteket vagy nyomaikat" (Malinowski 1972:12-13).
Az antropológus Malinowski az idegen kultúrába való behatolás leírására egy olyan narratív készletet választ, amelynek sok pontján az utazási irodalom tetszik át. Az idegenséget, az egzotikus másságot a táj leírásán keresztül vezeti fel, miközben az olvasót mintegy utastársává avatja. A nyugati olvasó lelki szemei elõtt különös természeti látvány bontakozik ki, buja növényzettel, ragyogó színekkel, tengeröblökkel, a déltengeri paradicsom mítoszát idézve fel. Együtt közelítünk a part felé Malinowskival, aki felkészült idegenvezetõként különbözô információkkal dúsítja, hangsúlyozza az elénk táruló látványt. A táj az idegenségnek csak az egyik metaforája, Malinowski az útleírásokból ugyancsak ismerõsnek ható más metaforákkal is élt. Ezek közé tartozik az elérendõ célnak mint „távoli földnek” a megjelenítése, s itt a távoli elsõsorban nem a földrajzi értelemben vett distanciára vonatkozik, hanem az életmódban megnyilvánuló másságra. Ez a föld tehát hermeneutikai értelemben van távol tõlünk. Lakóit még nem látjuk, õket a tõlük érkezõ csodálatos, kifinomult tárgyak helyettesítik, melyek egyúttal természetadta mûvészi érzékrõl árulkodnak. Itt eszünkbe juthat Kolumbusz, aki a tárgyakat hasonló módon jelentõségteli nyomoknak tekintette. A különbség abban rejlik, hogy õ ezekben a megtalált egzotikum bizonyítékait látta, s ekként is hordozta õket körbe a spanyol udvarban. Malinowski számára a tárgyak viszont már a kultúra követei, ezeket szándéka szerint nem hódító, hanem egy tisztán megismerõ tekintetnek veti alá.
A megközelítendõ föld lakóit ugyanakkor félelmetes mítoszok övezik, emberevõknek, varázslóknak tartják õket. Az utazási irodalomból jól ismert toposzok köszönnek vissza: a „természetadta mûvészi érzék és tehetség”, illetve a „kegyetlen, emberevõ vadság” a nemes vadember és a barbár sztereotípiáit vegyítik, összességében az Ismeretlent festve elénk. Az ismeretlenbe tett út ezért egyszerre „kockázatos” és izgalmas, végét, a földet érés pillanatát az utazó sóvárogva várja. A szerzõ a Másik idegenségét tehát különbözô színtereken ragadja meg, amelyek a környezettõl az emberekig, a földrajzi távolságtól a kulturálisig terjednek. Az olvasó számára minden egzotikusság és újdonság ellenére adott a kiindulási pont, hiszen az olvasottakat a saját és a másik, az itt és az ott közötti törés bemutatásának konvenciói mellé tudja rendezni. Malinowski a szöveg következõ részeiben újra „karon fogja” az olvasót, hogy végigvezesse õt a masszimok településein - „Ha egy forró napon belépünk a gyümölcsfák és a pálmák mély árnyékába, itt-ott zöld függöny mögé búvó kagyló- és virágdíszes kis kertekkel, s bennük kavicsos ösvényekkel, kõvel kirakott, kör alakú pihenõkkel övezett, csodálatosan épített és díszített házak szabálytalan csoportjai között találjuk magunkat, s úgy érezzük, mintha egy õsi, boldog, természeti élet emelkedett volna hirtelen valósággá, még ha csak egy elröppenõ benyomás idejére is” (Malinowski 1972: 14) - hogy megálljon a bennszülött alakja elõtt, akinek külseje egyúttal jellemének kulcsát kínálja: „Ha közelebb lépünk a bennszülöttekhez, s jobban megnézzük õket, meglepetéssel tapasztaljuk, hogy – nyugati szomszédaikhoz viszonyítva – mennyire világos a bõrük, milyen zömök, sõt formátlan a testalkatuk. Egész testi felépítésük lágy, vonásaik szinte elpuhultak. Kövér, széles arcuk, széles, lapított orruk s gyakorta ferde szemük inkább furcsa és groteszk, semmint vad benyomást tesz. [...] Viselkedésük bizalmatlan és félénk, de nem barátságtalan – inkább mosolygós és csaknem alázatos, éles ellentétben a mogorva pápuákkal vagy a déli part ellenséges, tartózkodó mailu és aroma lakóival. Elsô pillantásra tehát nem annyira vad bennszülötteknek tûnnek, mint inkább önelégült és kiegyensúlyozott polgároknak” (Malinowski 1972:14).
Az utazástól és a tágabb földrajzi környezettõl a bennszülöttekig terjedõ  pillantás része annak a retorikai formának, amit Pratt a megérkezés történetének nevez (Pratt 1986: 28). Az antropológiai utazás egyrészt igazolja, hogy az antropológus az adott terepen járt, leírása a terepmunka szubjektív tapasztalatán nyugszik. Malinowski ezt külön is hangsúlyozta a fent idézett részben, amikor többes szám elsô személybõl hirtelen egyes szám elsõ személyre vált: „Amikor elõször hajóztam itt végig...” Másrészt, a nyitó jelenetek, ahogy Pratt írja, elhelyezik, megkonstruálják az etnográfiai szöveg szubjektumait: az etnográfust, a bennszülöttet és az olvasót (Pratt 1986:31). Az utazás részletes leírása mondhatni két legyet üt egy csapásra: tekintélyt, szavahihetõséget biztosít az antropológusnak, aki egy idegen kultúrába való megérkezését demonstrálja, és egyúttal imaginatív utazást kínál az olvasónak, akit az antropológus magával visz, hogy megmutassa a különös szokásaikkal kitûnõ bennszülötteket.
Az antropológiai megérkezés a földrajzi távolság, valamint a megértés nehézségeinek leküzdését is metaforizálja. A környezet, a táj, késôbb a mindennapi élet aprólékos, mindenre kiterjedõ leírásai bizonyítják, hogy az antropológus részt vett az eseményekben, azokat a „saját szemével” látta. De nemcsak azt kell bizonyítania, hogy ott járt – akár egy utazónak –, hanem azt is, hogy az utazótól eltérõen ragadja meg az idegen kulturális világot. A szerzõi jelenlét eszközei tehát nem egyszerûen egy hihetõ történet megteremtését célozzák, mint mondjuk Mandeville esetében, hanem egy, a tudományosság kritériumai szerint hihetõ történetet próbálnak létrehozni. Ennek része, hogy az idegen kultúrába való belemerülés nehézségei éppen az antropológus rendelkezésére álló eszközök és elsajátított módszerek révén lesznek áthidalhatóak. A kíváncsi sóvárgás vagy az ügyetlenség állapota egy fejlõdésregény röpke nyitánya, amelyet a kultúrák között közvetítõ, terepet uraló tudós gyorsan maga mögött hagy. Míg a nyitó narratíva a tereptapasztalatot, a szubjektivitást és az élményt garantálja, addig a terepmunkával és a résztvevõ megfigyeléssel összekapcsolódó tudományos eljárások a megfigyelések objektivitását és érdek nélküliségét szavatolják. Míg a megérkezés történetei elsõsorban az olvasó képzeletét hozzák mûködésbe, addig a szubjektív élményektõl az objektív elemzésbe váltó szöveg már az olvasó értelmére apellál. Két különbözô szerzõi szignatúrával van itt dolgunk: az antropológus-utazó jól látható alakjával, illetve a láthatatlan, ám mindenütt jelen levõ antropológus-elemzõvel. Ezek együttesen a részvétel és a távollét retorikáját teremtik meg, olyan sajátos szöveget hozva létre, amely az antropológus ottléte és az ottból történõ kilépése közötti feszültségen alapul.
Malinowski felfedezõként akar megérkezni a távoli földre, egzotikus, érintetlen világok után vágyódva, hogy ott a kultúra avatott kutatójaként kartografálja az idegen tájat. Nemcsak monográfiái, de a szövegekbe illesztett fotográfiái is errõl a kettõs igényrõl tanúskodnak. Egyrészt nyilvánvalóvá teszik a közelséget, a bennszülöttekkel zajló személyes találkozások sokaságát, a látványt, ami elé tárul. De nemcsak jelenlét-bizonyítékok, hanem empirikus anyagok is. Malinowski fotósorozatokon keresztül dokumentálja a kulát, hogy ily módon láthatóvá tegye a trobriandi kultúrát. Pontosabban szólva, két dolgot akart egyszerre láthatóvá tenni. Egyrészt azt, amit õ, akkor, ott látott; másrészt azt, hogy amit õ látott, iskolázott etnográfiai tekintetének köszönhetõen nem más, mint a mindenféle szubjektivitástól mentes trobriandi kultúra. Az antropológiai tapasztalat és az idegen kultúra közé ennek köszönhetôen kerül egyenlõségjel.
Malinowski a fotókon és a monográfiákban a személyek közti találkozást kultúrák és életmódok közti találkozássá transzformálja. Ez ugyanakkor nem kevésbé allegorikus annál, mint ahogyan az útleírások vagy egyéb reprezentációk bánnak az idegennel való találkozással. Vegyük például Jan van der Straet híres rézmetszetét, amely a felfedezô Amerigo Vespuccit ábrázolja. Ezen a képen – amelyet Michel de Certeau elemzett (1991) – a felfedezô éppen partra érvén szembetalálja magát az egzotikus növények és állatok között fekvõ bennszülött nõi alakkal, Amerikával. Vespucci az európai civilizáció minden jelét magán hordozza: díszes öltözetben, fegyverekkel, hajókkal és iránytûvel a kezében áll a megriadt meztelen nõvel szemben. A találkozás itt még a természet és a civilizáció ellentétében fejezõdik ki, és az ismeretlen meghódítása jegyében zajlik. Malinowski ugyan fegyverek nélkül érkezik meg a terepre, viszont más civilizációs eszközök birtokában. Jól ismert a kép, amely a sátrában író antropológust mutatja, s a fényképezõ antropológus nyomait is láthatjuk. És elõttünk van az a kép is, amelyen a trópusi ruhába öltözött antropológus szakértelemmel vizsgálgatja a megszeppent meztelen bennszülött nõ nyakláncát. Ezek a fotográfiák bár az antropológiai megismerés és tudás közvetítõi, de ugyanakkor tetten érhetõ rajtuk a Vespucci féle rézmetszetek oly ismerõs hódítói ikonográfiája is. Az etnográfiák õrzik a csodás történeteket.
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/