Minden csupa jövés-menés, ki- és becsomagolás. Soha senki se jön csomag nélkül, még ha nincs is semmi a kezében. Elõbb vagy utóbb akarva-akaratlan felnyílik a bõröndje, és többé már nem lehet becsukni. Kicsomagolni, becsomagolni – élni azt jelenti: meg kell nyilatkozni, és meg kell halni.
Az ember olyan állat, amelyik nem tud meglenni csomag nélkül, és ezért megtanul be- és kicsomagolni. Sõt még saját magát is ki- és becsomagolja, elrejti szemérmét, és óvja magát a naptól meg a hidegtõl. Csomagolás nélkül az ember bruto. Nettóvá, félig netté és barátságossá csak a civilizáció csomagolásában válik. Vagy mégiscsak Rousseau-nak volna igaza?
Csomagolni azt jelenti, hogy valamit el is lehet rejteni. Az emberek ezért váltak nyílttá, de bizalmatlanná is másokkal, végül pedig önmagukkal szemben is. Ki kellett találniuk, mi rejlik a szavak szép csomagolásában, és meg kellett tanulniuk a gesztusokból a szándékokra, a külsõbõl a belsõre következtetni. Van tehát valami, amit nem lehet kicsomagolni, és csak közvetve mutatkozik meg a csomagolás révén, nehezen kivehetõen, ám cserébe akaratlanul, sosem ellenõrizhetõen: a bensõ.
Mindemellett az embereknek mindig voltak eszközei, amiket össze kellett csomagolniuk, egy kötegbe kellett kötniük, amikor vándorlásaik során továbbvonultak. Talán ez volt az oka annak, hogy letelepedtek: elegük lett a csomagolásból. Egyre több holmijuk volt, amit ki és be kellett csomagolni. Végre tartósan le akarták rakni, el akarták helyezni.
Ám minél több hely van a tárolásra, az elraktározásra és a felhalmozásra, annál több holmit és csomagot kell elhelyezni. Az állatnál, mely nem boldogul csomag nélkül, a biztonság kedvéért mindig túl sok van. Sosem tudta megtalálni a határt, a helyes arányát annak, amire valóban szüksége volt, ami az élethez kellõ és természetes. A csomaggal bíró állatnak mindig szüksége volt a szükségtelenre: luxusra, tétlenségre, kultúrára, a készletek elpazarlására. Mivel az ember nem tudja, hogy mire van szüksége, ritkán elég neki. Egyre többet kíván, és inkább megtartja, semmint hogy továbbadja vagy eldobja. És nem is felejt olyan könnyen.
Így aztán a tárlók egyre nagyobb halmai állnak szerte a földön, amelyekben az emberek magukat és csomagjaikat halmozzák fel. Más tárlókban olyan holmikat termelnek és árusítanak, melyeket aztán becsomagolva és elcsomagolva haza- vagy máshová visznek. A helyhez kötött konténerek között mozgékony konténerek járnak ide-oda, és viszik a szállítmányokat.
Az ember, az olyan állat, mely soha nincs csomag nélkül – inkább valamivel többet vigyünk magunkkal, az ember sosem tudhatja! –, és szenved a súly alatt, amit magával cipel. Nem tudja egyszerûen lerázni, eldobni a csomagot. Ezért aztán tehermentesítésre törekszik. Letelepedetté válván képes holmijait tartósan tárolni. Lerakja õket, de már nem találja a csomagokba rakott holmikat. Nem képes tárolni az emlékezetében, hogy mi melyik tartóba került. Minden el van téve valahová, de már nem tudja, hová. Ezért aztán új csomagot vesz a nyakába, nem nehezet, de bonyodalmasat: emlékeztetõ cédulákat, memória-támogatókat, kulcsokat, kódokat, jelszavakat, számkombinációkat, amelyek elvezetik a megfelelõ ládákhoz, és azokat nyitni és zárni tudják.
E tevékenységektõl kimerülve felüdülésre van szüksége: nyaralás, elutazás, csomagolás a bõröndbe. Mi kell nekem az útra? Az idõjárás bizonytalan. Lehet, hogy meleg lesz, lehet, hogy hideg. Mindenre fel kell készülni. A bõrönd az autó csomagtartójában lesz, vagy nekem kell a pályaudvari lépcsõkön fel- és lecipelnem? A hullámokban való megmerülés után az ember visszatér a strandra, és nem találja a kicsi kupacot, amit lerakott: az inget, a nadrágot, a cipõt. A nadrágzsebben papírok voltak, pénztárca és autókulcs. Az autó is eltûnt. A kesztyûtartóban volt egy cédula, rajta azzal telefonszámmal, ahol zároltatni lehet a számlát. Jobb lett volna nyakba akasztva bevinni a kulcsot a sós vízbe? Lehet, hogy egy hullám leszakította volna. A biztonsági lánc sosem zár egészen. A bõröndöt sosem lehet egészen bezárni.
A kicsomagolás és az újra becsomagolás közti átmenetben, a zárt tárlók között ott van az elvesztés, az elfelejtés, az eltûnés rése. A réseket a bizalom tölti ki. Avagy fordítva: ha eltûnik a bizalom, el lehet kezdeni a bepakolást. Csomag és tárló tölti be a bizalmon támadt rést.
 Az ember magán viseli a múlt terhét. Csomag nélkül nem tud meglenni. Ez azonban nyomasztja: le akarja vetni magáról, hátra akarja hagyni, el akarja felejteni, újat akar kezdeni. Nekiindulni az ismeretlennek, vagy legalábbis megkönnyebbülni azáltal, hogy csomagja egy részét lerakja, tartóba teszi, hordozza a múltat, és a jövõvel törõdik. Az ember nem a jelenben él. Minden esetlegességet megragad, és nem veszi észre azt, ami történik, csak akkor, amikor már megtörtént.
A jelen a múlt és a jövõ között megoszló figyelem rése. Ezért is akarták a régi filozófusok csak a legszükségesebb és legfontosabb dolgokat magukkal vinni, hogy csak az legyen náluk, amire valóban szükségük lehet. A csomagtól és annak nehézkességétõl megszabadulva akartak jelen lenni – lélekjelenléttel és talpraesetten. Erre az ember bõrönddel a kezében nem képes. A jelenvalóság az ember számára többnyire mégis csak csomagként adott, azaz magán kívül, mint távoli cél a messzeségben.
A csomag terhének nyomása alatt lévõ állat túlzottan figyel arra, amit magával cipel, amit el tudna veszíteni, avagy már el is veszített. Úgy megy keresztül a jelenen, mintha mi sem történne. Egyszerûen semmit sem vesz észre. Csak a veszteségek súlyát érzékeli. Az ember nevezetû teherhordó állat magával viszi kényelmetlen emlékezetét, amely elfeledi mindazt, amit meg akar tartani, és megtartja azt, amit inkább elveszítene – a jövendõ esetlegességekre irányuló félelem és remény zûrzavarát –, sõt önmagát is magával viszi: Annak a terhét, hogy önmagát kell az embernek a hátán vinnie – ez az a csomag, amely hátráltatja abban, hogy könnyû léptû legyen, talpraesett és elmés. Ez csak kivételesen sikerül – ami mûvészet és szerencsés adottság. Az ember olyan állat, amelynek önmagát kell hordoznia, elviselnie.
Táplálék, ruhák, papírok, könyvek, játékszerek és így tovább – ezeket kell elcsomagolni és magunkkal hordani. Egyenként nem is tudnánk vinni, és együtt az összeset sem. Csomagokat készítünk, és feliratozzuk õket. Így válnak kezelhetõvé. Így át tudjuk csomagolni, és ki tudunk venni belõlük, egy részüket a szekrényben tudjuk hagyni, a többit magunkkal tudjuk vinni. Ezt a félelmek kupacából át tudjuk tenni a gondok halmába, azt a játékszerek közül a vigaszok közé, emezt a remények közül át a csalódásokhoz. Az egyes csomagokat azután könnyebb csomagocskákká lehet szétpakolni, így hátra lehet hagyni vagy elõre lehet küldeni. A maradékot, ami könnyen hordozható, kézi poggyászként visszük. Jól összerakva és jól megjelölve könnyebbé válik a csomag.
Lehet, hogy az emberek azért találnak föl, állítanak elõ és vesznek magukra sok mindent, hogy megtudják, mi nyomasztja õket? Talán ezért is álltak össze és kezdtek nyelvet használni, mert a beszélgetés során nemcsak le tudják rakni csomagjukat, hanem ki is tudják csomagolni, majd megkönnyebbülten újra vissza is tudják pakolni. Ami nyomasztja és mozgatja õket, több annál, mint amit képesek kézbe venni, és aminek neki tudnak fogni. A csomag szétesik, ha nincs jól összerakva, és nekifogva nem találni rajta fogást.
Nekifogunk a dolognak, mondja a kormányfõnk. Képesek vagyunk arra, hogy az egész csomót kézbe fogjuk, és olyan csomagokká szedjük szét, csomagocskákká aprózzuk el, hogy szinte már nem is érezzük a súlyukat. Nekifogni – ez az eltökéltség határozatlanságát, az elintézetlen dolgok sokféleségének, az érdekek különbözõségének, a jó valamint az elhallgatott szándékok, vágyak és ínségek zûrzavarának elfogadható, elviselhetõ csomaggá történõ összepakolását és címkével való ellátását jelenti.
Minden egyes csomagba bele van csomagolva a rezignáció, hogy nekifogás nélkül nem fog menni. A terheket talán átmenetileg le lehet gördíteni, de egyszerûen ledobni nem lehet. Amúgy is inkább több, mint kevesebb lesz belõlük, mindig sokfélék és zavarosak, és sosem egyeznek. Csak abban egyek, hogy nyomasztóak és könnyen szétesnek – túlontúl sok van belõlük ahhoz, hogy a kabát- vagy nadrágzsebekbe, a kézitáskákba lehetne gyömöszölni õket.
Nekifogni azt jelenti: a problémákat nem oldjuk meg, hanem továbbvisszük. Ugyanis minden megoldás új nehézségekkel jár. Ezért nekifogni csak azt jelenti: hozzáfogni – nem elérést, hanem olyan szándék demonstrálását jelenti, amely tudja, hogy nem fogja bírni. Ezért kell valakinek elõre mennie, aki hozzáfog, s majd a többiek is nekifognak. Ám mivel ez így soha nem megy, minden marad a régiben. Az ember, önmaga teherhordó állata, sosem bízhat meg magában. A düh, a szerelem vagy a kétségbeesés úrrá lehet rajta. Ekkor minden mindeggyé válik. A többieknek kell továbbvinniük a lehajított csomagot, hacsak nem õ maga tér vissza egy idõ után, hogy összeszedje megint a dolgait. A végén úgyis összeomlik, és kénytelen mindent hátrahagyni.
Így árulják el magukat az emberek: ahogy nekifognak, csomagolnak, amit magukkal visznek, amit otthon hagynak, ami kiesik a bõröndbõl, ahogy tárlóikat kódolják, azzal, hogy milyen alkalmak során lesz elegük a csomagjaikból és próbálják lerázni magukról. A csomagolás lényünk pragmatikus oldalát mutatja. Cselekednünk kell, mielõtt még a dolgok alapjáig mentünk volna. Ki tudja, eljutnánk-e valaha az alapig, ha volna rá elég idõnk? Ezért aztán félhomályban tevékenykedünk, mintha világos volna, és ezzel új nehézségeket idézünk elõ – az elõre nem látható mellékhatásokat, amelyek minden dologba bele vannak csomagolva. Így duzzad egyre a csomag. Méretének csökkenéséhez katasztrófák kellenek. Maga a csomagolóanyag a legkevesebb. A világ félhomályában való ténykedés elkerülhetetlen mellékhatásai alkotják a hatalmas hulladékot; jó és rossz zûrzavaraként maga is félhomályos. Így minden körben forog: recycling. Haladást kell elérnünk, hogy képesek legyünk visszaeséseink elhelyezésére és ártalmatlanná tevésére.
Ennek a körforgásnak a terhét könnyíti meg a mûvészet, a vallás és a filozófia. Ezeket régi idõk csomagjaiként cipeljük magunkkal. Viszonylag jól ellenállnak a haladásnak, sosem váltak teljesen muzeálissá, és nem lettek tárlókba félretéve. Ezek a bõröndök, amelyek kinyílnak, és többé már nem csukhatók be. Az egyszerûség kedvéért mûvészetre, vallásra és filozófiára elkülönítve lett szétpakolva a zûrzavaruk. Mégis sok különbözõség rejlik mindegyik csomagban. Sok különbözõ dolog válik le róluk mellékhatásként, köztük annak gyanúja, hogy jól csomagolt szemfényvesztés volnának. Ennyiben a mûvészet, a vallás és a filozófia e világ félhomályához tartozik. De a világot mégis felderítik. A félhomályt nem világosság váltja fel, a félhomály transzparenssé válik. A szürkület, a szomorúság alábbhagy. A terhek könnyebbé válnak. A csomagok ugyan nem tûnnek el, de sikerül elérni a súlyok felfüggesztését, a pillanatot, amikor minden egyidejûleg be és ki van pakolva, semmi sem maradt el, és minden el lett mondva.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu