Andrzej Stasiuk
Hogyan lettem író?
(kísérlet szellemi önéletírásra)

A jó életbe, akkor még senki se taxizott, közülünk legalábbis nem. Gyanús volt a járat. Ha az ember tizenhat éves, majdnem minden gyanús. Egyébként se volt tele a kassza. Ha pedig szarul áll az ember, rögtön gyanús lesz minden, különösen azok, akik tele vannak pénzzel. Mindenesetre mi nullán álltunk. Busszal meg villamossal jártunk. Csikorogtak a villamosok, mintha a bánatukat sírnák el. A kanyarokban csikorogtak. A Starzynski köröndön volt az elsõ kanyar, útban a belváros felé. Jobbra fordultak és csikorogtak. Ha Pragába ment az ember, csak a Városháza utcánál jött ez a förtelmes csikorgás. Ott viszont ki lehetett szállni, és volt ott egy zöld sörösbódé. Jobbra lehetett menni és az állatkertbe, megnézni a majmokat, az elefántokat és a vízilovakat. Ha odaért az ember a vízilovakhoz, már ott is volt a Gdanski híd, és föl lehetett szállni a belvárosba induló villamosra. Így is tettünk. Gyalog is át lehetett menni a túlsó partra, aztán balra, át a parkon, majd végig a pénzverde mellett, és máris megcsapta az embert az óvárosi levegõ – bérházak, utcakõ, elegáns makett, és a Pasiekában tíz zloty volt a sör. Senki se akadékoskodott. Egyébként is idõsebbnek néztünk ki. Ritka eset, ha az ember fiatalabbnak néz ki. Velünk mindenesetre ilyen nem fordult elõ. Vagy a pincérnõk voltak demoralizáltak. Nem világos a dolog, ma már aligha fejthetõ meg a rejtély. Az elsõ telefonfülke a Fret és a Koscielna utca sarkán állt. Mindig rossz volt. De kit érdekelt, úgysem volt kinek telefonálni. A Bombonierkában esténként háború elõtti slágereket zongorázott egy fazon. Húsz zloty volt egy pohárka Csocsoszán, a kóla meg tíz. Szombaton nem volt hova leülni, ráadásul olyan világos volt, mint az orvosi rendelõkben. És mindenki ugyanazt nyomta: kóla, Csocsoszán meg süti. Puha kék dobozban adták a Caro cigarettát. Húsz zlotyba került. A Klubowe négy ötvenbe. Nagy különbség. Ma már nem így van. Legszívesebben mezítlábas Extra Mocnét szívtunk, mert az ártott a legjobban. Aztán eltûnt, és kénytelenek voltunk beérni akármivel. De mielõtt eltûnt, elõször, azt hiszem, hat ötvenbe került, aztán kilenc zlotyba. Sárga csík és fekete betûk. Mielõtt kiszóródott belõle a dohány, ujjnyi vastag volt. Azt hittük, van valami köze a Gitanes-hoz. Nem volt. Most már tudom. A Koscielnán, a Boldogságos Szûzanya temploma mellett le lehetett menni egészen a Visztula partjáig. De senki sem ment le, mert nem volt ott semmi. Mindig egyenesen mentünk tovább. Egyre több és több ember lett, a Barbakánnál már özönlött a nép. Ez mindig feldobott egy kicsit. Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért. Mindannyian ott tébláboltunk a két piactér között. Útközben semmi attrakció, mégis voltak, akik képesek voltak ezt csinálni minden istenáldott nap. Mindig reménykedett az ember, hogy történik valami, és nagyjából mindig ugyanaz történt. Találkoztunk és kész. Néhányan már nem élnek közülünk. Például azt se tudom, él-e még Bobik. Kicsit lökött volt, szóval tényleg nehéz lenne kideríteni. Azt hiszem, sálat hordott, és egész jól nézett ki. Kicsit egy jóképû németre hasonlított. Ami a többieket illeti, róluk se lehetett tudni semmi biztosat. Az ember csak járkált és várt. Üldögélt és várt, álldogált és várt. Kissé egyhangú foglalatosság, de senki se mondta, hogy unatkozik. A piactéren, mint mindig, ki voltak akasztva a képek, a szandálban megjelent mûvészek meg õrizték az árut. Ha nagy néha horogra akadt valaki, már húztak is önteni a Fukier borozóba. Ilyenkor egy felbérelt emberük tartotta szemmel az árut. Õsprimitív festészet volt ez. Naplemente, napkelte, vitorlás, növényzet, nõalakok és óvárosi utcaképek. Ez utóbbiak mentek a legjobban, mert összehasonlítás útján rögtön meggyõzõdhetett az ember arról, hogy megfelel-e a valóságnak. A németek többet is vettek egyszerre. A hollandok nem vásároltak semmit, mert a legtöbbjük szintén szandálban járt, hasonlítottak a festõkhöz, és tudták, mire megy ki a játék. Egyszer kifogytam a cigarettából, és odamentem az egyik hollandhoz. Sodort egy spanglit drumból, és odaadta. Ez volt az elsõ joint az életemben, és egyáltalán nem ízlett. Este a Jajóba jártunk. Gyertyák égtek, szabad volt a falra festeni, és föltehettük, meghallgathattuk a szalagjainkat. Ilyennek képzeltük a szabadságot. Mindegyik hely olcsó volt. Ezt még csak nem is sejtettük. Néha igazoltattak a rendõrök. Ez már valami. Nem mindenkit igazoltattak. Ha úgy gondoltuk, jobb a békesség, a Vám utcán mentünk a föl a Trágyadombra. Ott tulajdonképpen mindent lehetett csinálni, csak nem túl hangosan. Mindent elhittünk, amit egymásnak meséltünk, eszünkbe se jutott bármit is ellenõrizni. Többes számban írok, mert nem szeretem a vallomásokat. Balra fordultunk a Brzozowa utcán, mentünk le a Barbakánhoz. Esténként piások üldögéltek a falnál. A híd alatti részt szépen beterítették almaboros mûanyag dugókkal és bádog söröskupakokkal. Ha nem voltak arra piások, ott is azt csináltuk, amit akartunk. Zsaruk nem jártak oda. Kicsit büdös volt. Voltam ott pár lánnyal. Nem nagy dicsõség. Mindenki odajárt. Volt ott egy pad. Japán turisták vonultak fönt, mosolyogtak. Akkor még senki se vette komolyan õket. Az amerikaiak meg az angolok imponáltak nekünk. A franciák már nem annyira. Csak Jean-Michel Jarre-juk volt, de nem mind kapkodtunk az Oxygene után. Õszintén szólva, szinte senki. Úgy éltünk, mint az állatok. Falkában. Némelyikünk úgy nézett ki, mint a legsötétebb bunkók. De ez nem zavart senkit. Némelyikünk hülyébb volt, mint ide Vietnam. Senki se szólt egy rossz szót se nekik. Erõs a gyanúm, hogy ez már sose lesz így. Hosszú haj, szar cigaretta. Floydot hallgattunk, a Sex Pistols híre akkor még nem jutott el hozzánk. Maguknak játszottak, nem nekünk. Ha fölbukkannak a Sör utcában, biztos elhajtjuk õket. Azok a biztostûk, szakadt trikók és farmerok. Mi is szakadt Wranglerben jártunk. Szakadt volt, de megfoltoztattuk. Folt hátán folt. Egyik a másikon. Olyan vastagon, hogy nyáron nem lehetett bírni benne a hõséget. Kicsit büdösek lehettünk. De ha az ember fiatal, nem bûzlik annyira. Késõbb lesz büdös, késõbb gyakrabban kell mosakodni, mert félünk a baktériumoktól és az emberektõl. Igen, 77-ben megrugdostuk volna Rottent. Esélye nem volt. Némelyikünk Slade-et hallgatott, de nem vallotta be. Én is hallgattam, de úgy tettem, mintha nálam csak a Floyd, Hendrix meg Joplinka jönne be. Hogy kerül a csizma az asztalra? Kenyeret ettünk, és tejet ittunk hozzá. New Yorkban Nico a Velvettel énekelt, de ki a szart érdekelte? Azt se tudtuk, hogy a világon van. Alapkövetelmény volt, hogy a zene legyen hosszú, unalmas és halálkomoly. Nem értük be ötperces gitárszólóval. Mintha a tízperces szóló lenne a legjobb, és lehetõleg dobon. Mint Piotrowski Aostolisszal a Legia-pályán. Õrjöngött a közönség, bár, ha jól megnézzük, ennek az egésznek így együtt nem volt semmi értelme. Egyszerûen versenyeztek. A lányok ugyanolyan szakadtak voltak, mint mi. Nehéz volt megkülönböztetni õket. Különösen hátulról. Nadrágban jártak. Elszakadt a popsijukon. Rá kellett varrni valamit. Az amerikai zászló volt a legjobb. Csak a következõ nemzedék varrt föl angol zászlót. Senki se varrt föl franciát. Németet meg aztán végképp nem. Németország nem volt komoly hely. Eszébe nem jutott volna senkinek. Csak késõbb, amikor kimentek néhányan arbeitra. Na igen, de az már tényleg késõbb történt. Már volt Rotten meg minden egyéb. A Krakowskie Przedmiesciére nem járt az ember, mert nem volt minek. Csak a várig meg vissza. Néha, a változatosság kedvéért a Kanonia és a Jezuicka utcán, a rendõrõrs ablakai alatt jöttünk vissza. Hamis adidasban meg dorkóban jártunk. Vagy hasított bõr cipõben. Igen, abban, legfõképpen hasított bõr cipõben jártunk. Puha volt és bézs színû, rajta négy lyuk a cipõfûzõnek. Gondolom, pacifizmusra, békességre, ilyesmire utalt, bár néha elborult az agya némelyikünknek. Ilyen cipõben is kurva nagyot oda lehetett rúgni a másiknak. Ha esett az esõ, szart se ért. Egyébként is, ha esett, valahol meg kellett húzni magunkat. A pincérnõk nem méltányolták ezt, bár a kocsmák államiak voltak, és a személyzet havi fixet kapott. Ha valamivel normálisabban nézünk ki, könnyebb dolgunk lett volna, de hát az ifjúság nem hajlik a kompromisszumra, s végül minden kocsmából kivágtak minket. Ott volt például Jasio – akkoriban nyilván mindenki bolondnak nézte. Még most is megfordulnának utána az emberek. Egy Lublin környéki faluból jött, és a Szentírással a kezében járkált. Nem voltak elõítéleteink. Csak késõbb derült ki, hogy tényleg meg akart téríteni minket valami eszelõs puritanizmus nevében. Charles Mansonra emlékeztetett, kicsit parasztos változatban. Egyfolytában a szeretetrõl dumált. Ezt szó szerint vettük, és akkor kiderült, hogy félreértés történt. Valami bibliai neveket adott nekünk. Igen, volt benne valami apostoli, csak rossz idõt és helyet választott magának. Nem vált be. Valahol máshol nyugodtan eljátszhatta volna Szent Pált. Rettenetesen bedühödött, ha a lányok a fiúk ölébe ültek. Borzasztó fekete, borzasztó szõrös volt, és olyan izmos, mint egy kovács. Andzselo kísérgette mindenhová, a leghûségesebb tanítvány. Biztos így nézett ki Szent János is. Szõke hajú, szõrtelen képû, a tekintete valahol a távolban bolyong, csendes, mintha nem lenne százas, és bármelyik pillanatban szárnyra kelhetne. Azt hiszem, ugyanabból a faluból jöttek. Erõs kezük, kérges tenyerük volt mindkettejüknek, mint a falusiaknak. Nincs kizárva, hogy az Úr küldte õket közénk, de nem sok embert gyõztek meg. Fogalmuk se volt a Floydról és Joplinkáról. Andzselo tilinkót hordott a kenyerestarisznyájában, és búbánatos pásztormelódiákat fújdogált. Gondolom, saját szerzeményeket. Volt egy levágott ujjú farmerdzsekim, nem értettem semmit az egészbõl, de tetszett a dolog. Lógtam az iskolából. Elindult a villamos a megállóból, fölgyorsult, és olyan hatalmas lármát csapott, mint egy fölszálló lökhajtásos. Az osztálytársaim fele vasalt nadrágot és diplomatatáskát hordott, negyvenöt zloty volt darabja. Mindegyik fekete volt. Mint az elsõ Ford kocsik. Az elegancia kezdetei mindig szerények. A táskák kemény mûanyagból készültek. Lehetett kártyázni rajtuk. Mint egy kis asztalon. Soha nem volt diplomatatáskám. Eszembe se jutott volna ilyesmi. Outsider voltam. Én nyiratkoztam elsõként kopaszra az iskolában. 77-ben. Részegen. A fürdõkádban. Anyám kikészült. Én voltam az elsõ és az utolsó, nem emlékszem, hogy rajtam kívül bárkinek is ilyen hülye ötlete támadt volna. Mentem a Zobkowska utcán, és a kapualjakban meghúzódó vén zsebesek együttérzõen, megértõen néztek rám. Nekem volt elõször fülbevalóm az iskolában, de rögtön el is vesztettem, és benõtt a lyuk a fülcimpámon. Sok bajuk volt velem az iskolában. Biztos megkönnyebbültek, amikor kimaradtam. Az igazgatót Liberának hívták. Pronyó barkót és búzavirágkék öltönyt viselt. De lehet, hogy ez aljas rágalom, és ibolyakék volt az öltönye. Mindenesetre rettenetesen ordítozott. Mint a tanárok többsége, õ is szadista volt. De kit érdekelt? Egyszerûen nem szálltam le ebben a megállóban. Mentem tovább. Néhány tanerõ oké volt, de ez még nem ok arra, hogy rögtön le is szálljon az ember. A Miêdzyparkowa utcánál ugrottunk le, aztán már ott is voltunk a Zakroczymska utcában, aztán mentünk tovább a Citadella vörös falai mellett. Égszínkék táska lógott a vállamon. Tíz sör fért bele. Idealisták voltunk. Nem a pénzre hajtottunk. Rögtön el is vertük. Volt egy mûsorszámunk: ha kifogytunk, odamentünk egy idõsebb, elegáns hölgyhöz, és nagyon udvariasan, félénken elõadtunk neki egy történetet arról, hogy kikértük a számlát a presszóban, de nincs elég pénzünk, a lányok meg ott ülnek és várnak. A dámák rendszerint a tárcájukért nyúltak. Pszichológia. Kenyérre nem adott volna senki. Karperec helyett szíjat viseltünk. A vagányabb prolik pengét hordtak a nyakukban ezüstláncon. Az volt a divat. A csajaik fekete bársonyszalaggal a nyakukon jártak. De lehet, hogy ez valamivel korábban volt. 74-ben, 75-ben. Nagyjából akkor, amikor divatba jött a banánszoknya. Régi történetek ezek, lehet, hogy keverem a dolgokat. Természetesen olvastam Wojaczeket, és anyám halálra rémült. Erõs teát ittam, és reggelig olvastam. Drága volt a kávé. Nálunk otthon luxuscikknek számított. De ne vágjunk elébe az eseményeknek. Nem emlékszem, milyen cipõben jártak a vagányabb prolik. De nyilván a boltban kapható közönséges félcipõben. Szkájban. Mint apáik. Nagyon nagy fantáziájuk nem volt. Gyakorlatias fiúk voltak. A felkelõ nap házát hallgatták orrvérzésig. Még gitáron is elõ tudták adni. Pengetõ helyett fésût használtak. Ilyen volt a stílusuk. Könnyû volt fölismerni õket. Nem kellett hozzá tetovált pont a bal szem alatt. Az Óvárosban az Ördög volt az úr. Nagydarab, göndör hajú, ideges fickó. Soha nem bántott senkit. Egyszerûen csak ült a padon a piactéren, és a hazai borokról tárgyalt a haverokkal. Azt se tudom, volt-e tetovált pont a szeme alatt. A Rózycki téri piacon beszerzett trikókat hordott. Olyan szivárványszínû cikcakkokkal díszített tarkákat. Nekünk nem voltak fõnökeink, csak karizmatikus egyéniségeink. Nem tudni, miért alakult így. Egymás után tûntek föl ilyen figurák, a nép meg halkan pusmogott, ebben a stílusban: „Ez itt ez és ez, tudod? Komolyan?” És ez így ment. Az illetõnek nem kellett semmit csinálni. Elég, hogy korábban nem volt, és most egyszer csak felbukkant, néhányan pedig tudtak valamit róla. Lehetõleg valaki mástól. Na és jól kellett kinéznie. Ez ment a legnehezebben, mert mindannyian elbaszottul néztünk ki. Soha nem volt türelmem ahhoz, hogy igazán hosszú hajat növesszek, ezért kénytelen voltam tupírozni. Volt erre egy gyors és fájdalommentes módszerem. Meg egyébként is Hendrix volt az ideál. A fiúknál. A lányoknál meg Joplinka. Ugyanakkor Napiór például valami olyasmit tetováltatott magára, ami Joplinkának is volt, szóval mégse volt ilyen egyszerû. Amikor elõször láttam Napiórt, régi pokrócból készült ponchót viselt. Mindenki pusmogott körülötte, tehát karizmatikus egyéniség volt. Aztán összebarátkoztunk. Verseket írt, és Garwolinban dekkolt, elvonókúrán. Ez persze imponált nekem. Meglátogattam. Ördög tudja, minek dekkolt ott, nyilván azért, hogy ne zizegjenek körülötte. Képeket festett. Tiszta tasizmus – mondta. Tényvalóság. Garwolinban ingyen kapta a festéket, és senki se baszogatta. Egyébként Garwolinban minden ingyen volt. Én is mindig ki akartam kavarni magamnak, de valahogy nem volt türelmem hozzá. Csak Napiórt látogattam meg, mert a kazimierzi út mellett volt a hely. Szép út. Akkor még E-81-esnek nevezték. Ko³biel, Garwolin, Ryki, Kurów. Kurówban kellett elkanyarodni Pulawy felé – Kurówban született Jaruzelski tábornok, de akkor még fogalmunk sem volt errõl. Egyszerûen bekanyarodtunk jobbra, hogy minél elõbb kijussunk a kazimierzi útra. Lent kiterült a Visztula kék tükre. Az út mindkét oldalán ezeréves fák nõttek, lépten-nyomon jéghideg vizû, mély kutakat találtunk. Löszhalmok, kanyarok, lankák, és máris melegebb lett az éghajlat. Ott minden hamarabb érett, nagyobb volt, jobb, édesebb. Egyik éjszaka meg senki se vett föl abban a kibaszott Kurówban, és gyalogoltunk vagy harminc kilométert, közben be nem állt a pofánk. Sokért nem adnám, ha emlékeznék, mirõl beszélgettünk. Hajnaltájt értünk Kazimierzbe, ahol nagyon jó illat csapott meg egy pékségbõl. Olyan jó, hogy sose felejtem el. Adott a pék két bucit. Alig tudtuk tartani, olyan forró volt. Aztán egyszerûen behívott minket egy fazon, adott párnát meg dunyhát, és azt mondta, hogy menjünk be a pajtába és feküdjünk le a szénára. Biztos úgy néztünk ki, mint a megtestesült kialvatlanság. Talán nem véletlenül. A teherautók akkortájt lassabban mentek, kisebbek voltak, és nem minden sofõr szereltetett be rádiót, ezért aztán föl is vették az embert. Az autók amúgy is koszosabbak és államiak voltak, nem is kímélte õket senki. Ma, még ha akarnának is, nem lenne hol megállniuk. Húznak a faszra. Mindenki rohan, mindenki szállít valami árut, és fosik, hogy lenyúlnak tõle valamit. Annak idején általában véve is jobb volt. Mindenki ezt mondja. Még akkor is, ha azokban az években a világon se volt, még ha nem emlékszik is semmire. Igen. Garwolin jó volt. Aztán jött a Monar, és már senki se volt annyira oda érte, különösképpen senki se törte magát oda. Vettem egy farmert tíz dollárért. Wallyst. Nem komoly márka, de nekem tetszett. Azt hiszem, az Inzynierska utcai Pewexben vettem. Nem messze tõle volt egy maszek antikvárium, ahol a kék köpenyes fazonnak talán minden Vadmacska kapitány füzet megvolt. Vagy lehet, hogy a Vilnai és a Konopacka utca sarkán volt a Pewex? Nagyon is elképzelhetõ. Mindenesetre így is irigyelték tõlem. Bírtam a Pewexek hangulatát. Elegáns világ volt. A cigaretta általában negyvenöt centbe került. Harmincötért vesztegették a Bastost. Az ember bement, és leesett az álla. Világszám. Mint egy amcsi filmen. Gordon, Walker, Napoleon, csipkés bugyogó, bodorított hajú nõk, bõrruhás férfiak. Az embernek inába szállt a bátorsága, mint valami Muzsikás Jankónak. Egyszer vettem egy mûanyag dobozos Philip Morrist. Semmi íze nem volt, de egy hónapig hurcoltam magammal a dobozát. Bár az sincs kizárva, hogy nem így volt, úgy kaptam valakitõl a dobozt. Végül rajtakapták Napiórt, és kivágták Garwolinból. Sokat beszélgettünk. Fõleg Allen Ginsbergrõl. Hangosan fölolvasta nekem a Napraforgó szutrát, és úgy éreztem magam, mint Jack Kerouac. Volt egy mocskosra taperolt, alig olvasható xerox-másolatunk. Amikor elõször olvastam az Üvöltést, háromszor mentem végig végállomástól végállomásig a H busz vonalán, pedig az nem kis út. Dabrówkáról Okêciére. Csak olvastam és olvastam. Végül elhajtott a sofõr. Azt hiszem, motyogtam magamban. Micsoda idõk voltak. A Poniatowski híd elõtt mindig fölszálltak a gyökerek. A leghosszabb megálló, volt idejük mindenkit ellenõrizni. Akkor még egyenruhában mutatkoztak, és ötven felé jártak. Ráadásul vegyes csapatot képeztek – egy faszi, egy nõ. Egyenlõ esélyekkel indultunk. Ritkán szálltak a villamos második kocsijába. Egy zloty volt a villamosjegy, egy ötven a buszjegy, és három a gyorsjárat. Azt hiszem, az éjszakai járatra is annyi volt. Két zlotyba került a fánk. Hét ötvenbe a roston sült kolbász, egy üveg tej, ezüstpapírral lepecsételve, ha jól emlékszem, kettõ nyolcvan. Tulajdonképpen végig annyi volt. Hajnaltájt már ott voltak a boltok elõtt a tejföllel, kefírrel, íróval, túróval megpakolt dobozok meg a zsömlével, kenyérrel telerakott ládák. Akkoriban gyakran beszélgettünk kivilágos kivirradtig, szóval csak boldogult valahogy az ember. Nem éhezett senki. Hacsak nem volt lusta. Vagy hétalvó. Az aranypapíros tej mintha három húszba került volna, de lehet, hogy tévedek. Mindenesetre a normál kolbász árfolyama negyvennégy zloty körül járhatott. De mi nem a húsra hajtottunk. Hanem a szabadságra. Azért mászkáltunk annyit. Egész nap, egész éjszaka. Meg utaztunk is. Hónapokon át. Amíg csak nem lett nagyon hideg. De még akkor is próbálkoztunk. Ha nem stoppal, akkor vonattal, jegy nélkül. A csekket meg küldték haza utánunk. Ahol egyre ritkábban tartózkodtunk. Igen. Utazgattunk, mintha nem lettünk volna épeszûek. Mániákusan. Zloczewben egyszer tizenkét órát álltunk az út szélén. Az egész falu összecsõdült, minket nézett. Grochal kétméteres volt, és a kispolszkiban mindig leverte a térdével a rádió gombját. Beszálláskor vigyázott, de mire ki kellett szállni, megfeledkezett róla. Órák hosszat állt az ember, és köpködött. Olyan turhás volt az aszfalt, hogy kicsit arrébb kellett menni. Éjszaka Kutno elõtt fölvett egy nõ, aztán ki akart dobni minket, amikor észrevette, hogy Napiór nem lány. Jastrzêbia Górában egy film díszletei között aludtunk a strandon. Valami Stonehenge lehetett furnérlemezbõl meg fából. Az ember lyukat vájt rajta, és mehetett szunyálni a megalitba. Kis vödrökkel mászkáltak az õstermelõk a napozóhelyeken, és kínálták a portékát: „finom uborkát tessék!” - reggelenként kovászos uborkát árusítottak a másnapos vevõkörnek. Sopotban a móló alatt, a homokban aludtunk. Zakopanéban meg a mellékvágányra tolt vagonokban. Az volt a legegyszerûbb, ha az ember nem aludt, csak utazott megállás nélkül. Egyszer hatvanhat órát utaztunk nonstop, és Slupsk környékén már hallucináltunk minden anyag nélkül. Elmentünk Czaplinekbe, nem tudni, miért. Talán azért, hogy rögtön induljunk is vissza. Mindig visszajöttünk, hogy megtudjuk, nem készül-e valaki valahová. Néha átutaztunk Varsón, anélkül hogy megálltunk, kiszálltunk volna. Egyszer valahol Rzeszów környékén egy buszmegállóban aludtunk, reggel iskolatáskás gyerekek ébresztettek minket. Akkor jöttünk rá, hogy már szeptember van. Elmentünk hát Wroc³awba, abban a hiszemben, hogy ott majd kölcsön tudunk kérni valakitõl. De Dzsonzon nem volt otthon, az Empik is üres volt, mennünk kellett tovább. Elhúztunk egy vadonatúj jelczi Berliettel Lódzba. Bár az is lehet, hogy tök máshova. Franc tudja. A Zileknek még benzinmotorjuk volt. Több mint harminc litert fogyasztottak száz kilométeren. 78 oktánossal mentek. Kékkel. A Starokban rosszabb volt, mert pörkölte a valagunkat a motorháztetõ. Az se jó, ha az ember egy hétig nem mosakodik. De a sofõrök se voltak valami tiszták. Cigarettával kínálgattak. Mi is õket, ha volt mivel. Ránk jött a fosás a zöld almától. Azoknak meg, akik jól bezabáltak belõle, szorulásuk volt. Nekik volt jobb. Valahol Stalowa Wola környékén odaajándékoztam a falusi kölyköknek egy német parabellum másolatát. Majd kiesett a szemük. Aztán biztos összevesztek, kié legyen. Radomban mindig megemlékeztünk arról, hogy közeledünk, robbant a száz, pedig nem volt semmi értelme. Hisz körbe-körbe utaztunk. Hetvenhat, hetvenhét, a harmadik mûsorban Kaczkowski egyfolytában Emersont meg Yest nyomott. Ez nem volt tisztességes dolog. Rendesen kikészített minket. Dõlt a rádióból, mint tehénbõl a szar, nekünk meg puhult tõle a jellemünk. Ilyen zene mellett csak a heroin megy. Biztos nem tudta. Megkérdezhette volna valakitõl. Mondjuk, Metystõl. Õ értett az ilyesmihez. A Kosla utcában lakott, nem messze tõlünk. Úgy nézett ki, mint a fiatal Robert Redford. Ha bejön oda Iggy Pop, kirúgjuk. Nem ismertük az illetõt. Patti Smitht is elhajtottuk volna. Micsoda idõk. Meg az egész New York Dolls-t. Vesztes nemzedék. A fiataloknak kemény zenét kell hallgatniuk, nem ezt a cincogást, nem ezt a köcsög klimpírozást. Rick Wakeman hálóingben, mint valami druida. Titokban Slade-et hallgattam. A vagányabb prolik is hallgatták. Jimmy Lea fekete bársonyszalagot viselt. Mud-koncerten is voltunk. Bénák voltak. De gyorsan játszottak, egyszerûen és gondolkodás nélkül. Úgy szólt, mint valami paródia. Voltunk Muddy Watersön, és az már be is jött valamennyire. Voltunk Rory Gallagheren, és majdnem olyan jó volt, mint Waters. Akkor legalábbis. Semmi cicó. Bejön a srác flanelingben meg dorkóban, és játszik. Meghúzza az üveget. Nincs kizárva, hogy alkohol van benne. Waters nem ivott semmit. Neki nem volt muszáj. Ebben különböztek. Ha vége lett a koncerteknek, nem volt mivel hazamenni. Csak az éjszakai járat maradt. A 602-es, aztán meg a 612-es. A Vilnai pályaudvarnál kellett átszállni. Veszekedtek a lumpenek meg a csövesek. Jöttek az URH-s kocsik a Cirill és Metód utcai rendõrõrsrõl, rögtön le is higgadt mindenki. Mintha régi ismerõsök lettek volna. Vagy családtagok. Senkinek se volt pénze, és nem volt mitõl félni. A 612-es busz a város legvégéig ment. Dabrówkába. Nyugis útvonal. Dabrówkában az égvilágon semmi sem volt. Mindenki aludt, hogy reggel föl tudjon kelni, és bemenjen az autógyárba. Nem voltak koreaiak. Polonezt és nagy Fiatot gyártottak. Mindenkinek volt valami dolga. Adtak ásványvizet, gyümölcslét, tejet és malátakávét. Még a sittre vágott nõknek is tudtak munkát adni, jöttek a Toledóból, késõbb meg a Kamcsatkából is. Egyszer beledugták az egyik fazon valagába a csövet, nyomtak bele sûrített levegõt. Nem élte túl. Mint a békák, ha gyerekkorunkban fölfújtunk egyet-kettõt. Nem pályáztunk az autógyárba. Nem a sittes nõk miatt. Nem pályáztunk sehová. Az valahogy gyanús lett volna: egy-két évvel korábban tudni, hova megy az ember. Voltunk Dexter Gordon koncertjén. Kockás zakója volt, kicsit tántorgott a színpadon, de szépen játszott. Mintha fehér lett volna, de ha lehunyta a szemét az ember, rögtön el tudta képzelni, hogy Charlie Parkert hallgatja. Trane-nek kicsit túl illedelmes volt. Cortázart olvastunk. Mint mindenki. Valami mást kellett volna olvasnunk. Cortázar olyan volt, mint az URH Zeneposta. Mindenkinek valami kedveset. Megrontotta a jellemünket. A koncertekre magyarok is jöttek. Mindegyik hosszú hajú volt, amcsi dzsekit viselt. Irigyeltük tõlük. Németek is jöttek. Német zászlót varrtak a dzsekijük ujjára. Eszünkbe nem jutott volna, hogy mi is fölvarrjuk a lengyel zászlót. McLaughlinon volt a legnagyobb tülekedés. Szarrá ment a Kongresszusi terem ajtaja. Nem is volt ott komoly személyzet. Csak pár fakabát meg kidobólegény. McLaughlin a kereveten ült fehér ingben, és versenyzett a hindukkal, ki tud gyorsabban játszani. Semmi különös. Megint egy karizmatikus figura. A Livin’ Blues a Chlodna utcai cirkuszban nyomatta. Filippinó énekesük volt. Egész jól csinálták. Istenesen, nem zavartatták magukat. A hangfalak alatt ültem, ahonnan dübörgött a basszus. Nem lett semmi bajom. Nem olyan cucc volt, mint a mostaniak. Soha nem vettünk jegyet. Nem volt mibõl. Egyébként eszünkbe se jutott. Még ha volt pénzünk, akkor is inkább megkentünk valakit. Ez volt a stílusunk. De nem nagyon adakoztunk. Ez nem aggasztott senkit. Ha Extra Mocne, Popularnét szívtunk. Elterjedt az a hiedelem, hogy a radomi a legjobb. Évekkel késõbb meggyõzõdhettem arról, hogy ez nem igaz. Könnyebb volt borhoz jutni, mint sörhöz. Ezért inkább bort ittunk. Olyan mennyiségben, amilyenben a sört kellett volna. Meg sem ártott. Szerettünk borozni. A Gránátosok útján volt egy kis bolt, ahol még melegen lehetett kapni. Egyenest a Zelazna úti Warsovinbõl hozták. Égette a kezünket az üveg. Faládákban szállították. Nem úgy, mint most. A Zorbász, a görögöt és Bakunyint olvastuk. Nem is rossz párosítás. Télen csináltunk forralt bort. De nem mindig. A legtöbbször megittuk úgy, ahogy volt. Mintha lassúak lettünk volna, mégis egy kicsit siettünk. Lassan besokalltunk az Emersonéktól meg a Floydtól. Legfõbb ideje volt. Ez az út nem vezetett sehová. Akárcsak Cortázar. Mint mondani szokás, csapdát szimatoltunk. Leszartuk az URH Zenepostáját. Egyszer megvertünk egy rendõrt. De civilben volt, és õ kezdte, így meg már nem is olyan nagy szám. Kijártunk Olszynka Grochowskába, a Kecskedombra, hogy szomorúsággal és nosztalgiával töltsön el minket a szemétdombok és a robogó vonatok látványa. Dylant hallgattunk. Lublinba, Che³mbe mentek a vonatok, aztán talán még a ruszkikhoz is. Végtére is Szibéria nagyobb volt a Közép-Nyugatnál. Viszockijt hallgattunk. Összekeveredett a fejünkben Dylannel, ahogy Joan Baez is összekeveredett Zsanna Bicsevszkajával. A Floydnál meg Emersonéknál bármi jobb volt. Faulknert meg Dosztojevszkijt olvastunk. Senki sem olvasott Stachurát. Csak Napiór olvasta, de õ valahol lemorzsolódott útközben. Gondolom, belevágott valami komolyabb elvonókúrába. Mindig is álmodozó volt. Big Bill Bronzey és Leadbelly lemezeit hallgattuk. A feketék konkrétak voltak. Kezdettõl fogva a feketéket kellett volna hallgatnunk. Semmi cicó. Úgy akartunk élni, mint a feketék. Feketéknek éreztük magunkat. Nem csináltunk semmit. Ugyanazt a tíz lemezt hallgattuk egyfolytában, és felváltva ittunk sört meg bort. Felváltva hallgattuk a deltavidéki és a chicagói bluest. Jártuk az utcákat, és konzervdobozokat rugdostunk, mert akkor még nem voltak sörösdobozok. Vagyis hogy voltak, de csak a Pewexekben, és ha már valutát invesztált bele az ember, akkor biztos nem dobta ki a dobozát, inkább kiállította dísznek és emléktárgynak. Azért ittunk, hogy másnap másnaposak legyünk. Ilyennek képzeltük a feketék életét. Arról sejtelmünk sem volt, hogy valahogy így néz ki az élet általában. Tíz zloty volt egy korsó csapolt. A lengyel lemezek hatvanöt z³otyba kerültek. Más árakra nem emlékszem ezekbõl az idõkbõl, de még mindig el tudom fütyülni a See see rider-t, a John Henry-t és a Take this hammer-t. A tévében mentek a sorozatok, de nem nézte senki. A híradót se, meg semmit. A rádió se jött be. Tudtuk, hogy ott sincs semmi. Mindig csak a Boney M., Afric Simon és Maryla Rodowicz számait nyomatták. A tévében meg semmit. A városok vetélkedõje meg Zbigniew Wodecki volt a csúcs. Marihuánát szívtunk. Olszynkában termett, a sínek mellett. Hamar meguntuk. Nem a legjobb minõségû volt. Pár évvel késõbb Fantomas egész jó kis anyagot szelektált ki ebbõl a vadon termõ gazból. A Szembek tér környéki lakásuk konyhájában szárította, az anyja meg cirkuszolt, hogy szemétdombot csinál. Állandóan veszekedtek. Az anyja rendben akarta tartani a konyhát. Mint a nõk általában. Itt meg belehullott a fû a levesbe. Fantomas erre megfenyegette, hogy ha nem hagyja békén, rááll a kompótra. Akkor még senki sem üzletelt a fûvel, és minden tele volt vele. Csak éppen nem hatott. Ilyen idõket éltünk. Viszockij házi készítésû pipával. Bicsevszkaja spanglival. Nem is hallottuk, hogy a ruszkiknál is megterem. Afganisztánban még béke volt. Mindenki szerelmes volt valakibe, de ezzel nem produkálta magát a többiek elõtt. A lányok nem voltak elájulva a barátjuk haverjaitól. Egyébként némelyik lány a képzelet mûve volt. De ez nem okozott problémát. Több idõnk volt, és volt mirõl dumálni. Kitalált dolgokról jobban lehet beszélgetni. Nem lesz tõle senkinek lelkiismeret-furdalása. Lassan kikoptunk az Óvárosból. Egyszer föl kell nõnie az embernek. Azok ott állandóan furulyáztak, idõnként elbújtak egy kapualjban az injekcióstûvel. Mint a gyerekek. Pete Seegert hallgattunk. Arról persze fogalmunk sem volt, hogy kommunista. Juraj Kautskyt olvasott, hogy átlásson a szitán. Különös idõtöltés. Én Marxot próbáltam olvasni, de beleuntam. Megvettem, mert nagyon vastag volt és nagyon olcsó. Lenint is vettem, de az már totál értelmetlen hablaty volt. Egy szó sincs benne az életrõl. Ma már érzem, hogy valami elbaszott balosok lehettünk. Különösen Dzojo, mert õt gazdag családból szalasztották. Volt villájuk meg kertjük. Eneszkában dekkoltak valami külképviseleten. Dzojo meg járogatott oda, és magába szívta az eszményeket. Még a frankfurti iskolában nyomuló fazonokat is olvasta. Nekünk nem volt türelmünk ilyesmihez. Inkább házilag fordítgattuk Dylant. Utáltuk a kapitalizmust. Imádtuk Amerikát. Ostas olvasta az Érik a gyümölcsöt, és végigsírta. Marcuse volt az oka mindennek. De ezt csak késõbb tudtam meg. Egyik cigarettát szívtuk a másik után, és elég szakadtak voltunk. Ostast kivéve. Õ mindig elegánsan járt. Még bajusza is volt. De akkor még nem égette magát vele az ember. Kevesen emlékeznek már azokra az idõkre. Ha valaki nem akarta megnöveszteni a haját, bajuszt növesztett. Nekem nem nagyon nõtt, különben is szerettem borotválkozni. Örömömet leltem benne. Kimentünk a hatos villamossal  Goc³awekbe, és gyalog jöttünk vissza. Karjaiba vett a külvárosi melankólia, mint a legjobb szeretõ. Útba esett az Arizona, ott pedig nagyon észnél kellett lenni. A Grochówi bárban viszont ki lehetett bírni. Különösen vasárnap, amikor rendes népek is látogatták – néha a gyerekeket is hozták. A Zag³oba volt a legkellemesebb. Senki se basztatott senkit. Közel volt a Wiatraczna körönd, így aztán volt átmenõ forgalom, és nem lehetett tudni, ki idegen, ki a mi emberünk, ezért nem is villogott senki. Órákig álldogáltunk ott egy sörrel. Nem volt szép tõlünk, mert a pincérnõ tizenöt korsóból itatta az egész hodályt, és majdnem epeömlést kaptak a sorban álló pronyók, de nem tudtak mit csinálni. Ilyen idõket éltünk. Mindig hiányzott valami. Vagy a sör, vagy a korsó, vagy a lé. Azt hittük, ez így van rendjén, és mindig is így lesz. Nem akartunk semmin se változtatni. Az eszmék érdekeltek, nem a tárgyak. Olyan helyek is voltak, ahová tejesüveggel ment az ember, és még ott is csak buliztunk valahogy. Sõt nagyobbat buliztunk, mert végtére is egy liter az több fél liternél. Még a Kísértésben is megesett, hogy egy órát álltunk sorban, és senki se cirkuszolt, mert mindenki inni akart. Aztán pizzeria lett a Kísértésbõl, és rögtön utána a levegõbe röpült. Akkor még nyugodtabb volt a helyzet. Ha nem akartuk, hogy leverjenek, átmentünk az utca túlsó oldalára, és a lumpen plebsz ezt rendszerint díjazta is. Megszívtuk néha, de rendszerint a saját hülyeségünkbõl. Ha az ember éjfélkor lát hét illetõt, mondjuk, az Osowska utcában, és megpróbál áthaladni köztük, ráadásul még elnézést is kér, akkor csak magát okolhatja. De rendszerint megóvott minket a külvárosi gyerekek ösztöne. Ha komfortérzésre vágytunk, bementünk a belvárosba. A takarékpénztár szép kerek székházához. Ott dívott az ökumené. Leírtam az egyik könyvemben. Akárhol hugyozhattunk. Az ember odébb ment, és annyi. Pont a kocsma elõtt fordult a 102-es. Akkoriban Berliet-k jártak. Elegáns piros ülésekkel. A huligánok mindig fölvágták, mert finomak és puhák voltak. Az Ikarusokban nincsenek ilyenek. A Berliet leghátul kellemesen dobált. Nézegettük a lányokat. Elég volt egy megállót utazni, az ember már szerelmes volt. A lány leszállt, az ellenõrök fölszálltak, aztán küldték haza a csekket. Akkor kezdett félni az anyám a kézbesítõtõl, és mind a mai napig fél tõle. Krosbi mindig jobban el volt eresztve nálam, rendszerint õ szponzorált engem. Néha még buszjegyet is vett nekem, ha nyugodtan akartunk beszélgetni. Állandóan járt a szánk. Képesek voltunk átmenni Grochówból a Marsza³kowskára, és közben végig ment a szöveg. Nagyon úgy néz ki, mintha már akkor elmondhattunk volna mindent egymásnak, de ha találkozunk, most is dumálunk. Csak hát akkor még a legfontosabb dolgokról beszélgettünk, most meg inkább emlékezünk. Igen, akkor még kevesebbet emlékeztünk. Maximum azt idéztük föl, mi volt tegnap vagy tegnapelõtt. Csak egy kis információ, hogy ne veszítsük el a fonalat. Ez ezt csinálta, az meg azt, persze benyomva. Csupa hõstett. Minden este történt valami. Heroizmus és fabula. Ritkán engedtük meg magunknak a lírát. Inkább csak akkor, ha nem voltak tanúk. A 21A villamos csak a Wiatraczna köröndig járt. A hármas régi szögletes kocsikkal közlekedett, az ajtajuk mindig nyitva volt. A vezetõ magas faülõkén kuporgott, mintha bárban idõzne. Ezeken az ódivatú villamosokon ódivatú csengõk voltak. Induláskor megszólaltak: csingilingi. Menet közben föl és le lehetett ugrálni, ami nem jelenti azt, hogy meg is volt engedve. Akkoriban amúgy se nagyon lehetett tudni, mi van megengedve és mi nincs. Ez volt az anarchisták paradicsoma. Most általában mindent szabad, de ez már nem ugyanaz, és biztos nem is lesz az soha.

PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA


STASIUK, Andrzej
Galíciai történetek
JAK Világirodalmi Sorozat, 2002

Fehér holló
Európa, 2003 (megjelenés elõtt)

„Wladek”
Nagyvilág, 2000. 9.

„Karácsonyi történet”
Nagyvilág, 2001. 12.

„Emlékezet”
Kafka, 2001. 2.

„A hely”
Magyar Lettre Internationale, 42

„Hajónapló”
Magyar Lettre Internationale, 44


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/