Fraktált tárgyak
Az emlékezés, a nosztalgia, a felejtés ugyanolyan változó geometriájú tárgynak, olyan fraktált dolognak tekinthetõ, mint például a cigarettafüst, amely lassan, de kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan módon változtatja az általa létrehozott alakzatokat. Még egyetlen, jól meghatározott egyén esetében is számítanunk kell arra, hogy személyes emlékei szinte akaratán kívül megsokszorozódnak, és elmesélhetõ, elõadható forgatókönyvvé szervezõdnek, amelyben az árnyalatok, a jelentõs események súlypontja folyton változik, módosul. Mindez hatványozottan jellemzõ a kollektív memóriára. Az emlékezés, nosztalgiává dagadva, túllépi a múlt felidézésének határait, és tulajdonképpen már a jelenrõl szól. Az, hogy mire emlékszünk még, és mi az, amit elfelejtünk, nagymértékben függ attól, hogy mi magunk honnan indultunk és meddig jutottunk. Az emlékezés elsõsorban az idõ dimenziójában létezik, de ugyanakkor a bennünk és körülöttünk végbemenõ változások, Deleuze kifejezésével élve, a „valamivé válás” függvénye is.
Ebbõl következik, hogy egy volt kommunista állam viszonyát a kommunizmus korszakához két tényezõ határozza meg: egyrészt az adott pillanatban jellemzõ identitástudata, másrészt pedig az, hogy honnan hová jutott el, milyen mértékben képes megfelelni a jelen elvárásainak, és hogyan látja saját jövõjét. A nosztalgiát felerõsíthetik az adott idõszak frusztrációi, a tehetetlenség gyötrõ megélése. Ez természetesen vonatkozik a felejtésre is. A nosztalgia az elvakultságig fokozódhat (lásd: bovaryzmus), és ekkor már akadályozza a fejlõdést, romboló erõvé válhat. Ebben különbözik az igazi bovaryzmustól, amely a haladást is elõsegítheti. Micsoda paradoxon, hogy az egykori bovarystákból lettek a mai nagy nosztalgiázók!

Történelmi idõk
Az olyan fogalmak, mint az emlékezés és a felejtés, a kommunista rendszer megdõlése óta többször is változtak, nem csupán intenzitásukban, hanem lényegüket, tartalmukat tekintve is. Az emlékezéshez, a nosztalgiázáshoz idõre van szükségünk – nem így a felejtéshez. Közvetlenül az 1989-es események után a románok nem értek rá emlékezni, nosztalgikus ábrándokba merülni. Többségük életében elõször élhette meg a történelmet in live. Hosszú évtizedek óta megfosztották õket a szólás és érzékelés szabadságától, rengeteg volt a pótolnivalójuk: csak úgy habzsolták a végre normális funkciójukat betöltõ tévéadásokat, és rég elfelejtett vagy a 80-as években megfakult ízeket, illatokat, hangzatokat fedeztek fel újra. Az agora-ösztön is újjáéledt, a nyelvek megoldódtak, a románok már-már hisztérikusan tobzódtak a hirtelen rájuk köszöntõ vélemény- és szólásszabadság adta lehetõségekben. Épp hogy sikerült kiszabadulniuk a poklok poklából, így sokan igazi hõsnek érezték magukat. Úgy vélték, hogy minden szavuk érdemes a meghallgatásra, hogy végre kezükben van a közös jövõ. Rögtön 1989 után csak a jelenre értünk rá – márpedig ott, ahol nincs józanság, nem létezhet nosztalgia sem. És ehhez föltétlenül szükségeltetik némi tehetetlenség-érzés is: az egyén nem törekszik valamilyen cél elérésére, csak tûri, hogy magukkal sodorják az elõre nem látható események.
A kommunizmus megdõlte utáni elsõ napok csodás kollektív eufóriáját az egyre erõsödõ nyugtalanság és a tömeg gyakran hisztérikus megnyilvánulásai is befolyásolták. Márpedig a hisztéria kizárja a nosztalgiát. Alig telt el két hét, felütötte a fejét a kétkedés, a gyanakvás. Elkezdõdtek a demagóg politikusok manipulációi, a kommunizmus elõtti korszak démonizálása, a boszorkányüldözés. Két tényezõ befolyásolta a közhangulat alakulását. Egyrészt az emberek rendre és nyugalomra vágytak. Ezt ígérte a szavazóknak Ion Iliescu, az elsõ demokratikusan megválasztott elnök kampányjelszava. (Iliescu régi kommunista vezetõ volt, de Ceausescu félreállította.) A hosszas betegeskedés után éppen csak lábadozó románoknak – mint minden gyógyulásra vágyónak –, nyugalomra volt szükségük. Lelkileg már készen álltak a nosztalgiázásra is.
A másik tényezõ, amely döntõen befolyásolta a helyzetet, az ellenzékiek egyre határozottabb fellépése. Szerintük vissza kell menni 1947-ig, és a történelemnek onnan kell folytatódnia, ahol egykor Mihály király lemondatásával megszakadt. A két világháború közötti román történelem eseményeit igyekeztek mítosszá emelni.
Egészen másképpen írtam volna esszét, tanulmányt vagy elemzést az emlékezésrõl, a nosztalgiáról és a felejtésrõl az 1990-es bányásztüntetések után, amelyek visszavetették Románia demokratizálódását. Mindegyik idõszakban másképp közelítettem volna meg a témát: az elsõ választási kampány alatt (amely végül is a „baloldal” gyõzelmével végzõdött) csakúgy, mint a viszálykodás és az ébredezõ lelkiismeret-furdalások kezdetén, amikor sokan elérkezettnek látták a felejtés, vagy éppen ellenkezõleg, a múlt kritikus felidézésének idejét. Megint másképp az 1996-ig tartó szakaszban, amikor is a hatalomra került, valamiféle „emberarcú” kommunizmust ígérõ régi pártvezetõk elpackázták Románia mártírsághoz való jogát. Pedig a mi országunk volt az egyetlen, ahol vérontással járt a rendszerváltás. És természetesen másképp fogtam volna hozzá a demokratikus pártok 1996-os gyõzelme után is, amikor végre felvirradt az erkölcsi megtisztulás és az általános gazdasági fejlõdés reménye, de jelentkeztek az elsõ frusztrációk is, mint például a gazdasági szerkezetváltással együtt járó munkanélküliség. És most, a 2000. év után, amikor újra a baloldali – igaz, megreformált, de a dicstelen múlt hozadékától megszabadulni képtelen – erõk kerültek hatalomra, egészen más értelmezést kapott számomra ez a kérdés. Ebben a pillanatban is, miközben írok, úgy érzem, annyi történelmi nagyítólencse került kutató tekintetem és az általunk megélt kommunizmus jelenségei közé, hogy nem is tudom eldönteni, segítenek-e vagy éppen akadályoznak a tisztánlátásban.

Végtelen számú Románia
A társadalom hosszú ideig volt megosztott; két, egymással szemben álló centrum köré szervezõdött. A „baloldalt”, a régi kommunistákat nem a múltat visszakívánó szavazók választották, hanem mindazok, akik féltek a nem sok jót sejtetõ jövõtõl, a vadkapitalizmus térhódításától. A másik pólust a „jobboldali” erõk, a forradalom után újraéledt történelmi pártok képviselték. A baloldal azzal vádolta õket, hogy vissza akarják állítani a két világháború közötti, jobboldali kormányzat alatti helyzetet. A ’90-es évek elején, a választási kampány során a baloldal rágalomhadjárata hevében gyakran titulálta a demokratákat „vasgárdistáknak” (utalva a Vasgárdára, a ’20-as, ’30-as évek román fasiszta szervezetére), „kizsákmányolóknak”, „monarchistáknak”, akiknek leghõbb vágya, hogy visszaadják a földeket az egykori földesuraknak, a bojároknak. Sokáig valóban két, egymással szemben álló Romániáról lehetett beszélni. Mindkét félnek megvoltak a maga félelmei, szorongásai és utópiái. Mind a „jobb-”, mind a „baloldali” erõknek – azért használok idézõjelet, mert nálunk nem úgy értelmezik ezeket a fogalmakat, mint más országokban –, megvolt a maguk intenzíven nosztalgiázó korszaka. A „baloldal” álma: visszatérni egy mérsékelt, felvilágosult és fõleg kommunisták nélküli kommunizmushoz. A „jobboldalé” pedig egy, a kommunizmus elõtti demokratikus társadalom visszaállítása, az akkori feszültségek – pl. a gárdisták és monarchisták – nélkül.
Ami engem illet, én csakis egy pluralista Romániában hiszek, amely egyaránt mindannyiunké, azoké is, akik nem vágynak vissza sem a kommunizmusba, sem az azt megelõzõ korokba, de illúzióik sincsenek, és nem hisznek semmiféle utópiában. Olyan negyven körüli, megfontolt felnõttekre gondolok, akik soraiból reményeink szerint talán kiemelkednek majd a jövõ profi politikusai.
Ugyanakkor az ország azoké a fiataloké is, akik – bár õk sem nosztalgiáznak –, de van egy közös ábrándjuk. Caius Dobrescu írótársam jól sikerült karikatúrát rajzolt róluk a Romania in the ’90s: Breakaway to Fantasia címû esszéjében. Ezek a fiatalok a múltba visszavágyó felnõttek szimmetrikus ellenpárjai. Õk egy virtuális szép új világot terveznek, és ennek eljöveteléig virtuális kommunákban élnek. Az internet ifjú román argonautái egy „tiszta”, „emlékektõl mentes” helyen akarják felépíteni majdani nagyszerû Cyber-Romániájukat.
Slavoj Zizek a Tarrying with the Negative címû írásában elemezte a kommunizmus romániai bukásának történetét, következményeit. Egy rá igen mély hatást tett képet elevenít fel: „a Ceausescu-diktatúra erõszakos megdöntésekor a lázadók lyukas trikolórt lengetnek. A zászló középen egy nagy lyuk, mert kivágták belõle a vörös csillagot”. Zizek emlékezetében összemosódnak a volt szocialista államok zászlói: valóban mindegyiken ott vöröslött az ötágú csillag, kivéve a román zászlót. Ezen csak egy egészen kis csillag volt a címer fölött. Így tehát a kommunizmus jelképe helyén valójában – és szimbolikusan is – lyukas volt a lázadók zászlaja. Andrei Codrescu román származású amerikai költõt is megragadta ez a kép. Erre  utal a román történelemrõl írt, nemrég megjelent könyvének címével: „The Hole in the Flag” (Lyuk a zászlón). De én azt hiszem, ez nemcsak Románia, hanem valamennyi volt kommunista ország jelképe lehetne, hiszen valamennyiüknek a vörös csillagot kellett „viselniük”. És ma mindegyik országnak az határozza meg a jelenét, fejlettségi szintjét, hogy miképpen sikerült befoltoznia a zászlón ezt a lyukat, milyen gyorsan tudott továbblépni, és hogy ezt a hiányt milyen vágyakkal, célokkal, jelképekkel, nosztalgiákkal és mekkora energiával tudta pótolni.

Nosztalgia-tár
Nem csak egyféle nosztalgia van, rengeteg válfaját ismerjük, attól függõen, hogy milyen személyhez, milyen élményekhez, tapasztalatokhoz kapcsolódik. Ezért érthetõ, hogy tipológiájukról – vagy patológiájukról? – szándékozunk értekezni. Vannak közöttük egyszerûbbek, megszokottak, de akadnak bonyolultabbak, összetettebbek is.
Múltba vágyó honfitársaink többsége mintha elsõsorban egykori kis elõjogai után érezne olthatatlan nosztalgiát. Ez a „gyomor nosztalgiája”. Eredete abban keresendõ, hogy a Ceausescu-korszak éveiben akadtak olyan kiváltságosak, akik az általános élelmiszerhiány teljében többet és jobban ehettek, mint a románok általában. Az õ nosztalgiájuk egyszerû emlékezetkiesés, mert megfeledkeznek a kommunizmus utolsó éveirõl, a mai észak-koreaiak nyomorúságához mérhetõ, embertelen nélkülözéseinkrõl. Ezek a gyomor-nosztalgiáziók egyszerûen törlik emlékezetükbõl a nyolcvanas éveket, és csak a hatvanas évek elejére hajlandóak emlékezni, amikor a rendszer mintha egy kissé nyitott volna. De ennek a hetvenes években már nyoma sem volt. Tehát egy viszonylag elviselhetõ évtizedbe vágynak vissza, nem a kommunizmusba.
Hát igen, a kiváltságosak nosztalgiája végül is érthetõ – bár kiváltságaik egy normális társadalomban bárki számára hozzáférhetõek. Ezek a szerencsések akkoriban olyan élelmiszerekhez jutottak hozzá, amelyeket csak a külföldi diplomaták, a titkosrendõrség (a „securitate”) és a magas beosztású pártfunkcionáriusok számára fenntartott boltokban árusítottak. Kapható volt itt minden, külföldi cigaretták, dezodorok, szappanok, amiket egyébként csak a külföldi útlevéllel vásárlók shop-jaiból, esetleg a szomszédos szocialista országokba tett utazások, a szegényes fekete-tengeri vagy fürdõhelyi nyaralások alkalmával lehetett beszerezni. Bizonyára volt valami felemelõ abban, ha valaki ilyen kiváltságosnak érezhette magát, még ha az élvezett kiváltságok valójában meglehetõsen banálisak, jelentéktelenek voltak is. Akkoriban egy külföldi igazi státusszimbólumnak számított. Több társadalmi réteg is tartozott a privilegizáltak közé. Nincs is miért csodálkozni, hogy õk visszavágynak a régi szép idõkbe. Közéjük tartozik néhány olyan író is – ezt a „speciest” volt szerencsém közelebbrõl megismerhetni –, aki még a ’90-es évek elõtt „befutott”. Õket valósággal elhalmozták kiváltságokkal. A rendszer cserébe csak annyit kért tõlük, hogy legitimizálják a hatalmát. Ezeknek a kisebb-nagyobb irodalmi csillagoknak ma már elképzelhetetlen példányszámban adták ki a mûveit, jelentõs szerzõi jogdíj járt nekik, elegáns negyedekben laktak, szebbnél szebb villákban, alkotóházak kényelme, sine cura - állások, állami költségen tett külföldi utak vártak rájuk, míg a köznép még saját útlevélhez is csak különleges engedéllyel juthatott. Néhány író állandóan a közfigyelem kereszttüzében állt, az olvasók – nem igazán volt miben válogatniuk –, szerették õket, mûveikben erkölcsi értékeket fedeztek fel, a soraik közül (a Hatalom által eltûrt és jóváhagyott) leleplezõ, titkos üzeneteket véltek kiolvasni. Nem meglepõ hát, ha Andrei Plesu  (kiváló író és a késõbbi Emil Constantinescu-kormány külügyminisztere) egyik 1994-es írásában egy volt ellenzéki így beszél: „- Tudod mit? Azelõtt sokkal boldogabb voltam. – Ezt mondta nemrég egy jó barátom, aki jó költõ és bátor ember, és már 1989-ben is a következetes ellenzékiek közé tartozott”.
Mindehhez kapcsolódik a mindennapi túlélés hõsiessége iránti általános nosztalgia is. A kommunizmusba való visszavágyódásról Andrei Plesunak 1991-ben jelent meg egy kitûnõ írása, amely bekerült egyik gimnáziumi tankönyvünkbe is. A címe: „Azelõtt jobb volt”. Célja a patologikus nosztalgia titkának megfejtése. Hiszen elég nehéz megérteni, hogy némelyek egy olyan korba vágyódnak vissza, amelynek csak rettenetes „vérfürdõ árán vethettünk véget”. Plesu szerint ez beteges érzés két tényezõre vezethetõ vissza: az egyik a butaság és a rosszhiszemûség, a másik a nosztalgia démoni ereje. Ez utóbbi hatására minden, ami elmúlt, megmagyarázhatatlanul felértékelõdik, még a legrosszabb is euforikus emlékké válhat. A tanulság? „Az biztos, hogy azelõtt sem volt jobb. De néha megkérdem magamtól, hogy vajon mi magunk, egyenként és valamennyien együtt, nem voltunk-e jobbak azelõtt...” Hogy a románok jobbak voltak-e a kommunizmus éveiben? Íme a nosztalgia nélkülözhetetlen eleme, az idealizált önkép. Hát persze, akkor minden olyan rossz volt, de mi, mi sokkal jobbak voltunk!
Az egyik legnagyobb kiábrándulást 1990 után éppen a leginkább remélt és várt eszme megvalósulása jelentette. A demokráciáról van szó. A demokrácia nem egyenlõséget, hanem esélyegyenlõséget hozott. Ha mindenki egyenlõ a szegénységben, a nélkülözésben – ez a totalitárius kommunizmus jellemzõje –, az elviselhetõbb érzés, mint a demokrácia elkerülhetetlen velejárója, az egyenlõtlenség. Az egyenlõsdi idején úgy éreztük, valamiféle testvériség, szolidaritás köt össze. Ez volt a „mi”- tudat pszichológiai és retorikai alapja. Amikor így, többes szám elsõ személyben beszéltünk – mi, a kommunizmus korának románjai –, az egyéni tragédiák nem is tûntek olyan súlyosnak. A mindannyiunkra ránehezedõ rossznak csak együtt tudtunk ellenállni, és ez a mi-tudat közösségi reflexeket alakított ki bennünk. Sokan vágynak vissza a megszokott „mi” akolmelegébe, ahol nem létezett egyéni felelõsség, ahol nyugodtan lehetett szundikálni. Mi mást tehettünk volna? Eközben elhitettük magunkkal, hogy „hõsiesen” ellenállunk, mert hát az ellenállásnak annyi formája van, pl. az értelmiségiek kulturális ellenállása.
Néha még az a gondolat is felmerül bennem, hogy nálunk, Romániában nem osztályozhatóak-e a nosztalgia válfajai a földrajzi hely szerint is. Akkoriban voltak kivételezett régiók, mint pl. a Magyarországgal vagy Jugoszláviával határos zónák. A nyolcvanas évektõl kezdve az ott lakók viszonylag gyakran átléphették a határt, bevásárolhattak (mint ahogyan a magyarországiak jártak át hozzánk a hetvenes években beszerzõ-utakra). Õk nézhették a szomszédos, kevésbé mostoha sorsú országok liberálisabb tévéadásait is.
Érdemes generációnként is tanulmányozni a posztkommunista nosztalgia-fajtákat. Én személy szerint az utolsó olyan generációba tartozom, amely kizárólag a kommunizmusban élt. Kortársaim és jómagam a legsötétebb, legszegényebb, legradikálisabb ’80-as években nõttünk fel. Minden normálisan felnõtt emberi lény számára a kamasz- és gyermekkor évei a múltba vágyódás privilegizált célpontjai. De az 1965 körül születettek esetében errõl szó sem lehet. Minket a nyolcvanas „évjáratú” írók, képzõmûvészek, zenészek generációjától csupán tíz év választ el. Csak egy évtized, és mégis, mintha egy más kor szülöttei lennénk! Az 1955 körül születettek és a mi generációnk között – ne feledkezzünk meg a kellõ iróniáról, és persze óvakodjunk az aránytévesztéstõl is! – kb. akkora a különbség, mint az amerikai baby-boomer-ek és az utánuk következõ X-Generation között. Azok a tinédzserek majd egyetemi hallgatók, akikbõl a nyolcvanas évek mûvészgenerációja nõtt ki, még megismerhették a koherens és konkrét mindennapok struktúráit, a flower power-korszak anyagi jelképeit: a hippie-divat egy-egy ruhadarabját, a hatvanas-hetvenes évek zenéjét, a Nyugatról és a szomszédos országokból néha hozzájuk is eljutó fogyasztási cikkeket, a szélesvásznú mozikban itt-ott még vetített európai és amerikai filmeket. Az én korosztályom volt az elsõ és egyben utolsó, amelyet semmi nem kötött a konkrét, normális világhoz. Nem is alakulhatott ki bennünk semmiféle nosztalgia az után a mindennapi kultúra után, amelyrõl Dubravka Ugresic beszél valahol.
Mi a ’80-as években voltunk tinik, nem láttunk filmeket, nem hallgattunk együtteseket, lemezeket, nem viseltünk divatos holmikat, tulajdonképpen nem ismertünk semmit, ami segíthetett volna horgonyt vetnünk a mindennapok fövenyében. Semmi nem adatott meg nekünk, ami egy kor stílusát, jellegzetes arculatát jelentené, azaz semmink sem volt, ami az életet élhetõvé tette volna akár a kommunizmus alatt is. Összeköthet-e embereket a hiányérzet, a kisemmizettség érzése? Minket, akik 1965 körül születettünk, csak a közösen elszenvedett elvonások, megszorítások kapcsoltak össze. Igen, az az érzés, hogy megloptak, hogy elrabolták a fiatalságunkat.
1990 után aztán mindezt igyekeztünk behozni, visszaszerezni, latba vetve minden energiánkat. Bármilyen furcsa, végül is a kilencvenes évek kamaszait érzem magamhoz a legközelebb, hiszen velük egyszerre fedeztem fel és szerettem meg a Nirvanát, a Metallicát és Stinget. Ezeket sokkal inkább a magaméinak érzem, mint korosztályunk tulajdonképpeni kortárs-zenéit, a Beatles, a Dire Straits vagy a Police zenéjét.
Nem tudom, létezhet-e negatív nosztalgia, negatív vágyódás a valóban eltûnt idõ után. Nem tudom, létezik-e lázadó nosztalgia, amely utólag meg akar szerezni mindent, amitõl eddig elzárták. Az ember szeretné újraélni az elrabolt éveket mindazzal együtt, amit elvettek tõlünk. Mennyi mindentõl megfosztottak minket! Tiltott könyvek, tiltott zene és tiltott képek, minden, ami a ’80-as éveket jelentette máshol a fiatalok számára. A kor világnézeti áramlatai, az a képi világ, amit jóval késõbb, a századvég tiniivel – számukra ez volt a jelen – egy idõben kellett befogadnunk, feldolgoznunk.
Igen, 1980 után, a kommunizmus legkönyörtelenebb korszakában éveink számától függetlenül mind rettenetesen szenvedtünk. A nyomor összemosta, uniformizálta vágyainkat, élményeinket. Mit is ettünk akkoriban? Ami hivatalosan járt: havonta egyetlen kis csomag vaj az egész családnak, a jegyre is nehezen beszerezhetõ kenyér- és haladag. Mindenbõl csak egyféle létezett, mindenki ugyanazt a fajta cigit szívta (bocsánat, tévedek: volt a népszerû Carpati meg az elõkelõbb, füstszûrõs Snagov), az egyenruhaszerû uniszex viseletek (talán csak a harminc feletti hölgyek õrizgettek még néhány sötét árnyalatú kétrészes ruhát) és az egyetlen létezõ autómárka, az 1300-as Dácia. Nagyjából mindenki ugyanúgy lakott: fûtetlen panellakásokban, ahol a vízcsapokból alig csepegett a jéghideg víz, a konyhai tûzhelyeken éjszaka fõztünk, akkor volt egy kis gáznyomás. A ’80-as évek Romániájának kommunizmusa nem hasonlítható a lengyel, a magyar, a cseh vagy a jugoszláv kommunizmushoz. Talán csak az albánoknak és a szovjeteknek volt még ilyen nehéz sora. Emlékszem a feketepiacon kapható lengyel kozmetikumokra, a kedves cseh gyermekfilmekre, a Bulgáriából, Magyarországról vagy a szerbektõl behozott lemezekre, a giccses bolgár tévémûsorokra, amelyek mégiscsak emlékeztettek valamiféle „entertainment”-re. Mindenki speciális tévéantennát szereltetett, hogy a bolgárokat nézhesse, mert nálunk már csak napi két órát sugárzott a tévé, és akkor is kizárólag a Ceausescu-házaspárt mutatták. Ekkor volt az, hogy Bukarestben bolgár nyelvtanfolyamokra kezdtek járni az emberek. A ’80-as évek végén már nem volt különbség a generációk között, mindannyian a gerontokrácia fogságában éltünk.
Ha akadnak is ma Romániában néhányan, akik visszasírják a kommunizmust, biztos, hogy nagyon kevesen vannak. Nem az akkori szociális helyzetbe vágynak vissza, bennük is inkább a tovatûnt ifjúság utáni tétova vágy él: igen, akkor még fiatalok, erõsek, egészségesek voltak, megvédte õket saját erejük. Egy régi vicc jut eszembe róluk: két nõ beszélget a sztálinizmus éveirõl, és az egyik felsóhajt: Be jó is volt akkor! Milyen fiatalok voltunk még!
Érdekes megfigyelni, hogy bár a nosztalgia az emlékezés képességének egyik formája, ami a kommunizmus korszakát illeti, mégis inkább a felejtéshez kapcsolódik. Ebben az esetben amnézia, nosztalgia egyre megy.

A nosztalgia személyes ügy
Végül is a közös múlthoz fûzõdõ kapcsolat kinek-kinek személyes ügye. Mostanában több régi barátommal is felidéztem a kommunizmusban együtt megélt fiatalabb éveinket. „Hogy felejthetted el azokat a meghitt beszélgetéseket, ahol éjt nappallá téve vitatkoztunk a közös olvasmányainkról? Nem emlékszel azokra a remek bulikra? Halálra táncoltuk magunkat, és annyit cigiztünk, hogy vágni lehetett a füstöt!” – mondta ingerülten egyikük, aki felháborodott, mert szerinte meghamisítom közös múltunkat. Dehogynem, persze hogy emlékszem a vég nélküli duma-partikra, a közös szédületekre, a valóság tagadására. Mindez csak arra volt jó, hogy elfeledtesse velünk pár percre a sötét, fenyegetõ jövõt. Jól emlékszem a szomorúság árnyalta nagy bulikra, amikor igyekeztünk úgy mulatni, ahogyan szerintünk nyugati kortársaink mulathatnak. Szegényes ruháinkat próbáltuk divatossá varázsolni, hogy némiképp hasonlítsunk azokhoz a szerencsésekhez, akik nyugatról kaptak pár holmit. Régi Burda-divatlapokból merítettünk ötleteket a ruházkodáshoz. „Már nem emlékszel, hogy mekkorákat nevettünk?” Persze hogy emlékszem. Ahogy megláttuk egymást, máris hahotázni kezdtünk. Nevettünk mi mindenen, még a Ceausescu-házaspáron is. Egyszer bolondos táncot jártunk az új himnusz ünnepélyes zenéjére. A hazafias dalokat jazz- és pop-ritmusra énekeltük. De azt sem felejtem el, hogy hamarosan mindannyian keservesen ingázó kezdõ tanárok lettünk. Éjszaka keltünk, jegy nélkül lógtunk a vonaton, reggelre a kis falvakba értünk, ahova kineveztek, és ahol jéghideg tantermekben összefagyott gyermekek vártak ránk. Gyermekek, akik még életükben nem láttak narancsot. A jó jegynél is jobban örültek, amikor néhány ócska nyugati magazint adtunk jutalmul. A lányok a szépen öltözött manökeneket, a fiúk meg a csodaautókat bámulták. Milyen boldoggá tettük õket! „Nem emlékszel, mennyi könyvet olvastunk?” A tanítás után kétségbeesetten vetettük magunkat a regények világába. Érzékeinket megfosztották minden új benyomástól, hát az agyunkat tápláltuk. Testünk már nem is létezett, csupán az agyunk mûködött. Kizárólag az agyunkkal érzékeltük a valóságot, mint ahogyan kis tanítványaink is beérték a képen látható naranccsal. A vakációk alatt egyetlen nap két-három könyvet is elolvastunk. A szobáinkat telezsúfoltuk könyvekkel. Minden sarokban – ez egyébként ma is így van –, oszlopokban, tornyokban álltak a könyvek. Néha már úgy éreztük, belefúlunk a könyvtengerbe. Fagyos téli napokon teljesen felöltözve, takarók alá bújva, harisnyás lábunkon vastag gyapjúzoknival, a már délután sötétbe boruló jéghideg szobában az olvasólámpa halvány fényénél faltuk, egyre faltuk a könyveket. De hát mi mást tehettünk volna? Nem volt hova mennünk, nem volt mihez kezdenünk „De hát emlékszel, akkoriban mindenre jutott idõnk!” Nagyon is jól emlékszem, mennyi idõnk volt unatkozni, a magánytól szenvedni, alvással vagy már-már idegbajos olvasással hülyíteni magunkat. Az egykori Oblomov aludt, egyre csak aludt, mi, modern hasonmásai, betegesen sokat olvastunk. Egyetlen különbség közte és közöttünk, hogy neki volt egy tevékeny és optimista barátja, Stolc. Valójában olvasás közben is aludtunk, csak olyankor nyitott szemmel álmodtunk. „Ugye, nem felejtetted el, milyen édes volt a semmittevés?” Hogy is felejthetném el helyhez kötött növényi létünk egyhangú napjait! Úgy éltünk, mint valami szorgos tanulmányokba merült, mozdulatlan iguanák. A lustálkodás volt egyetlen fényûzésünk. „Már nem emlékszel, mit jelentett számunkra a barátság?” Jól emlékszem, valami törzsszerû közösségben éltünk, a világirodalom minden könyvét megbeszéltük (néha az volt az érzésünk, hogy tényleg mindet elolvastuk már). Most hónapok, évek is eltelnek anélkül, hogy viszontlátnánk egymást. Vajon a barátságunk volt olyan erõs, vagy valami egészen más erõ kényszerített az együttmaradásra? De az is lehet, hogy a barátság nem is az, aminek mi hittük akkoriban, hanem valami sokkal lényegesebb, fontosabb dolgot jelent. „Hát nem emlékszel, mennyit buliztunk?” Miféle bulizás volt az? Este 11-kor már nem jártak a buszok, és amikor gyalog igyekeztünk hazafelé, igazoltattak a rendõrök. Soha nem felejtem el azokat a lányokat sem, akiknek meg kellett halniuk, mert nem akartak gyereket szülni, és mivel senki nem mert segíteni rajtuk, a törvénytelen, titkos abortuszt választották. Emlékszem egy barátomra, aki öngyilkos lett. És itt van elõttem az utolsó 1989-es fényképem: üveges tekintetemben egy ûzött állat riadtsága, hajam rövidre nyírva, kezeim engedelmesen keresztbe téve a térdemen.
Egyik barátnõm egyszer bevallotta, hogy szerinte a legnagyobb bûn, amit a kommunizmus ellene elkövetett, nem az emberi méltósága, hanem a nõi mivolta elleni merénylet. Elrabolták tõlünk azt, ami igazi nõkké tehetett volna minket. „És ha mindenáron kellene valami olyasmit találnod, amiért hálás lehetsz?” - kérdeztem. „Talán annyit nyertem, hogy bármilyen apróságnak tudok örülni, és élvezem az életet, pedig több szempontból is nehezebb ma, mint akkoriban volt”.
Hát igen, a kommunizmus nem csupán egy ideológia, ez egy külön világ. Nem elég csupán démonizálni, és nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni. Fiatal írótársaim megtalálták az egyetlen lehetséges megközelítési módot. Nemrég megjelent antológiájukban – címe: Az eltûnt kommunizmus nyomában – sikerült kíméletlenül és mégis visszafogottan, finom iróniával elemezniük, bírálniuk ezt a letûnt világot. Humoros hangvételükön érezni valami kis meghatottságot, gyöngédséget is. Végül is, ha elfogadjuk azt a megnyugtató tényt, hogy egy végleg lezárult dologról beszélünk, akkor némi bájt is tulajdoníthatunk ennek a szürrealista rabszolgatartó korszaknak. Igen, a rabszolgák sorban álltak, ha meg akartak nézni egy jó filmet, sorban álltak, ha könyvet akartak vásárolni („árucsatolt” csomagjaikban a jó olvasmányok mellett értéktelen könyveket kellett megvenniük). Összetartó, biztonságot adó családokban éltek, ahol az idõsebbek, a nyugdíjasok a fél napokig tartó sorban állásoknál tették hasznossá magukat, hogy valami használhatót szerezzenek a törzs többi tagjának. Élvezték az igazi társadalmi értéket jelentõ barátság áldásait, a teázás közbeni intellektuális és érzelmi feltöltõdés boldog óráit. Igen, akkoriban még az idõ is másképpen telt, valahogy lassabban, szelídebben ringatóztunk melankolikus sodrásában.

Elveszett paradicsom és infantilizmus
A múltba vágyódás nosztalgikus érzésének alapja az a fájdalom, amely a paradicsom végérvényes elvesztése miatt tölt el minket. Ennek elõfeltétele természetesen a múlt ösztönös idealizálása. Mindannyian arra vagyunk beprogramozva, hogy sajnáljuk az eltelt gyermekkort, függetlenül attól, hogy milyen is volt. Pedig ha jobban belegondolunk, a gyermekkor eleve nem lehet a felhõtlen boldogság szigete. A gyermek állandóan tiltásokkal találja szemben magát, és engedelmeskednie kell a szülõknek, a pedagógusoknak. És mi mégis továbbra is a gyermekkort tartjuk az elveszett édennek. Mi a kapcsolat a gyermekkorba való visszavágyódás és egy olyan felnõtt érzelmei között, aki a kommunizmusban élt? Nem csak Milan Kundera véli úgy, hogy a totalitárius és paternalista elnyomó rendszerekben a felnõttet is gyermekként kezelték, olyan életmódba kényszerítve, ahol biztosítva volt a megélhetése, és mivel nem volt döntési lehetõsége, felelõsség sem terhelte. Visszasüllyedhetett a gyermekkorba, gondtalanul éldegélhetett az akol melegében, és amíg tiszteletben tartotta a hatalom diktálta játékszabályokat: „ez helyes”, „ez nem szép dolog”, addig nem volt gondja a másnapra. Sokan éppen ezt a gyermekkorba való perverz degradáltságot sírják vissza, az ezzel járó apró szabadságjogok – és a gyermeki ártatlanság – illúzióját.

A nosztalgia mint munkamódszer
Tulajdonképpen magam is nosztalgikus alkat vagyok. Andrzej Stasiukkal én is azt vallom, hogy „a múltam és az emlékeim az én házam, az én hazám”. Számomra mint író számára (de egyébként is) a múltba való visszatekintés életszükséglet, a nosztalgia pedig munkamódszer. Csak akkor tudok írni, ha saját idõn kívüli szubjektivitásomat egy jól meghatározott idõponttal ellenpontozhatom. Írtam is egy könyvet az életkorok egyidejûségérõl, szimultaneitásáról, az elmúlt identitástudatok közötti párbeszéden alapuló identitásról, amelynek a gyermekkor meghatározó eleme. Egy fiatal kritikusom, bár igen élesen fogalmazva, de egyetlen hibát olvasott a fejemre. Bírálata nagyon elgondolkoztatott. Szerinte ezt bárki írhatta volna, akár egy francia, egy angol vagy egy amerikai szerzõ is, aki nem is ismerte a kommunizmust. Szerinte tudatosan kirekesztettem a könyvembõl mindent, ami egy kicsit is emlékeztetett a kommunizmusra. Így a könyv nem is lett tipikus posztkommunista mû. Semmi nyoma nem volt benne a kommunizmus éveinek, még csak a hiányukat sem érzékeltettem. De hát én gyermekfõvel éltem a kommunizmusban, számomra a valóság nem a politikát jelentette. Egyáltalán nem tudatosult bennem, hogy kommunista szegénységben élek, mindezt csak késõbb értettem meg. Egy gyermek nem világnézeteket él meg, hanem a valóságot. Végül is úgy döntöttem, hogy a kritikus véleménye – visszájára fordítva – a létezõ legnagyobb elismerés.
Azokban az idõkben a bel- és külföldi könyvpiacon elsõsorban a speciálisan posztkommunista mûvek iránt mutatkozott kereslet, afféle szenvedésekkel kicsicsázott, díszcsomagolású irodalmi csempészáruval lehetett a legjobban kereskedni. Könyvírás közben soha nem gondolok politikai rendszerekre, bizonyos történelmi korszakokra, csak saját élettapasztalataimból merítek. Persze mindarra, amit eddig megéltem, hatással voltak a társadalmi rendszerek, és a változó geometriájú valóságot, amely tulajdonképpeni szubjektivitásom, ezek határozzák meg.
Az általam megélt kommunizmus számomra nem egy teli halmaz – tele sokkoló hatású szenvedések bemutatásával, mert ezzel jól ki lehet zsarolni az olvasók együttérzését, érdeklõdését. De nem is üres halmaz, amire nem is érdemes emlékezni, amit úgysem lehet mûvészi munkámban felhasználni. A kommunizmus, a legmindennapibb megnyilvánulási formáitól egészen az ifjúság nevelésérõl kidolgozott elméletéig, a napi étkezések nyomorúságától (hiszen az ember az, amit eszik, mondja a filozofikus szállóige) a ránk nehezedõ rettenetes elnyomásig, amit még a kamaszok is megéreztek, mindannyiunkban hagyott nyomokat, de mindenkiben másféléket. Igaz, a nyomorgásban egyenlõk voltunk, de abban már nem, hogy kit hogyan formáltak át ezek az idõk. Én ma az vagyok, akivé a kommunizmus és az ellene ható védekezõ reakcióim tettek. A kommunizmus volt az én gonosz Mostohaapám, az állam pedig a gonosz Mostohaanyám. Csupa épületes, nevelõ hatású könyvet nyomtak a kezembe, de én mindig megtaláltam a nekem tetszõ dekadens, beteges olvasnivalókat. Tanulságos történeteket meséltek nekünk a példamutató úttörõkrõl, én meg majd’ megõrültem a bad boys és a bad girls kalandjaiért. Az egyik legérdekesebbet közülük Madonnának hívták, disco-énekesnõ volt, még egy klippjét is láthattam videón. Arra neveltek, hogy fogadjam el a gerontokráciát, az öregek uralmát, de én a gerontofób lengyel író, Gombrowicz Naplóját faltam. A fényes jövõre készítettek elõ, de én Platón ifjainak párbeszédeit olvastam, õk voltak az én igazi kortársaim. A fiatal Rimbaud és Lautréamont verseit szerettem, Sei Shonagon kisasszony évszázadokkal elõttem élt, de én magamra ismertem mûveiben, és elbûvöltek a szürrealisták, akikrõl tizenöt évvel késõbb könyvet is írtam. A rádióból népzene vagy karének ordított, de én Simon és Garfunkel meg Pink Floyd és isten tudja, miféle más kazettákat hallgattam. Jeles történelmi személyiségekrõl és a szocializmus építésének hõseirõl készült filmeket vetítettek, de én a Filmmúzeum elõtt álltam sorba, hogy megnézhessem Fellini, Antonioni, Bergman és Forman filmjeit. Kétes irodalmi rangsorolásokat félreseperve az underground kultúra felfedezésére indultam. Olyan irodalmi berkekbe akartam bekerülni, ahol egy újfajta, kifinomult, felforgató, bomlasztó irodalom született. És nem én voltam az egyetlen, ugyanígy tett minden barátom. A kommunizmus igyekezett megnyomorítani bennünket, és erre a mi ösztönös, szinte állati védekezésünk a kreativitás felfedezése, megteremtése volt. De jó lenne, ha élni is tudnánk vele!
Olyan író vagyok, aki számára a múlt az irodalom igazi tétje. De nem az eltûnt idõt, hanem a saját szubjektív valóságomat akarom megtalálni. Számomra mint szubjektum számára az 1965-tõl – születési évemtõl – 1989-ig, azaz a Románia újjászületéséig tartó intervallum nem a kommunizmust jelenti, hanem a saját életemet. Az én életemet, amely, bárhol éljetek is, talán éppen olyan, mint a tiétek...

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu