Claudia Marcks
KARIN ARCA

Kétezerhárom lépés a kaputól az iskolalépcsõig. Ha hiányzásait nem számolja, Silvia háromezer-négyszázhuszonnegyedszer driblizik a kis fehér kaviccsal ezen az úton.
 Silvia mindent megszámolt. Az osztályban töltött órákat, a tanulókat az iskolaudvaron, a napokat a szünidõig. De ez sem segít, amikor a többiek rátámadnak.
 Tizenegy lépéssel az iskolaudvarhoz vezetõ lépcsõ elõtt megállt. Osztálytársai a bejárat elõtt gyülekeztek, cigiztek. Öt perc hiányzott a nyolc órához. Silvia csak akkor megy majd át az udvaron, ha a többiek bementek. Hetvennyolc másodperc alatt jut el az osztályteremig.

A tanév új ültetéssel kezdõdött. Silvia utoljára ment be. A középsõ sor leghátsó padján kívül minden hely foglalt volt. Már ötödik éve kell ott ülnie. A mellette lévõ szék üresen maradt.
 Mint rendesen, most is azért harcolt az egész osztály, hogy Paul mellett ülhessen. Hátul, az õ padja mellett, az ablaknál vártak vihorászva a lányok csapatostól, de Paul jó darabig nem mozdult a tábla mellõl, hadd várjanak. Lehet, hogy megint egy srácot választ, mint tavaly. Végül Yvonne-t választotta. A srácok röhögtek, és azt mondták, azért, mert neki van a legnagyobb melle.
 A táblára egy nagy csigát rajzoltak. Széles nyálcsíkot húzott maga után. Apró papírgalacsinok repültek Silvia felé. Megpróbált lebukni, de ahányszor eltalálták, mindig felhangzott az osztályban a suttogás: „csiga, csiga, csiga”.
Silvia nem nézett fel.

Nyolc után egy perccel nyílt az ajtó. A matematikatanár lépett be, és letörölte a tábláról a csigát. Az osztály felé fordult, és azt kérdezte, mikor hagynak már fel ezzel a gyerekes viselkedéssel. Mielõtt megkezdõdött az óra, belépett egy lány, akit senki sem látott azelõtt.
 Odalépett a tanár elé a katedrához, és bemutatkozott: – Karin vagyok. Aztán megfordult, és bólintott az osztály felé. – Ez Karin – mondta a tanár, mintha az osztály nem hallotta volna, amikor a lány bemutatkozott. – Most költöztek ide. – Leültette a lányt az egyetlen üresen maradt helyre.
 Rövid, vastag ujjai és apró körmei voltak, csuklóján ezüstözött karkötõ. Táskás szemhéja alatt távol ülõ, ferde szempár. Az orra széles volt, a füle mintha lecsúszott volna a helyérõl.
 Olyan volt, mint egy mongoloid.

Szünetben a hátsó lépcsõn cigizett az osztály. Silvia a fal felé fordult, és a kavicsokat számolta a bal lába körül. A hozzá legközelebb ülõk az új lányról és annak furcsa arcáról beszéltek. Hogy hogy mer így kimenni az utcára. Miközben ezt tárgyalták, Yvonne odafordult  Silviához: – Mit szólsz hozzá, Csiga, tök ronda a csaj, mi? – Csönd lett. Hirtelen néhányan nevetni kezdtek, és valaki a bejárat felé mutatott, ahol éppen feltûnt az új lány. Feléjük tartott. A lépcsõfordulón megállt. – Sziasztok! – mondta. Egy srác fennhangon közölte, hogy ilyen randát még soha életében nem látott. – Úgy nézel ki, mint egy  mongómajom! – közölte a lánnyal grimaszolva. Karin elvörösödött. Elmagyarázta, hogy miért ilyen. A kromoszómákkal volt valahogy összefüggésben. Mondta, hogy ez egy betegség, „szindróma”. De hogy egyébként éppen olyan, mint mindenki más. Csönd lett a lépcsõn, míg Paul fel nem állt, és le nem szögezte: – Márpedig te egy mongómajom vagy, mi meg – kezével végigmutatott az egész osztály fölött – normálisak vagyunk. Világos, Mongó?
 Angolóra alatt egy cetli landolt Silvia padján. Az állt rajta, hogy Mongó undorító. Silvia egy felkiáltójelet rajzolt a szöveg alá, és továbbküldte a cetlit.
 Amikor Silvia hazafelé tartott, Yvonne mellé lépett. Megkínálta  cigarettával. Azt mondta, mehetnének együtt hazáig.

Másnap Mongó meghívta az egész osztályt partira. A kis meghívókon, amelyeket kiosztott, kézzel rajzolt térképek is voltak, hogy mindenki odataláljon. A város legjobb környékén lakott, melyet csak „Paradicsom” néven emlegettek. A gazdagok laktak ott. Ebédnél Mongó Silvia mellé ült le. Kedvesen szólt hozzá. Néhányan az osztályból figyelték õket. Silvia felállt, és félig telt poharából Mongó hátizsákjára öntötte a vizet.

Délután torna volt az elsõ óra. Silvia a bejáratnál várta, míg a többi lány megérkezik. Követte õket az öltözõbe, senki sem szólt egy szót sem. Még azzal sem foglalkozott senki, amikor hátizsákját betette egy üres szekrénybe.
 Mongót kilökdösték. Így is épp elég zsúfolt az öltözõ, nincs szükség rá, hogy még egy torzszülött is benyomuljon, mondták. Csiga tudta, hogy ilyenkor a legbiztosabb hely a ruháknak a papírkosár kinn a vécén. Hátizsákját eddig általában beletette egy otthonról hozott nylonzacskóba, és elrejtette a szemét között. De még ez is veszélyes volt. Ha valaki rájön, többé nincs hová elrejteni a ruháit. Mongó a folyosón állt, nem tudta, mitévõ legyen, hová tegye a  hátizsákját. Meg kell tanulnia, hogy olyan kevés cuccot hozzon, amilyen keveset csak lehet.

Mongó a vécén öltözött át, és megvárta, míg mindenki bemegy a tornaterembe. Óra után nem találta a hátizsákját. Kérdõre vonta a többieket, majd azt mondta, úgyis tudja, hogy ki csinálta. És hogy meg fogja mondani. Majd behívja a papáját az iskolába, és az beszél a tanárokkal. Ahogy egyenként elvonultak elõtte, befogták az orrukat. Mongó büdös volt.
 Németórára Mongó tornagatyában és egy vékony, izzadságfoltos trikóban ment be. Papírt és tollat a  tanártól kapott kölcsön, aki a rendhagyó igéket írta fel a táblára. A tanítás végén Mongó bent maradt az osztályteremben. Csigának általában nyolc percet kellett várnia. Nyolc perc alatt az osztálytársai kiértek az udvarról, és beültek a kávézóba a tér túloldalán. Mongó öt után hagyta el az iskolát.

Másnap Mongót a papája elkísérte az iskolába. Kiszállt az autójából, és bement az igazgatóhoz. Mongó a kapuban várta. Tanítás elõtt az igazgató bement az osztályba, és prédikációt tartott. A gyerekek lelkiismeretére apellált, és fenyegetõzött, hogy értesíti a szüleiket. Végül néhány gyereket berendelt az irodájába magánbeszélgetésre.
 Szünetben elvették Mongó kabátját. Valaki egy keresztre feszített mongoloid gyereket rajzolt a táblára. Mongó egy szót sem szólt senkinek a kabátról. Attól kezdve minden ruháját magán kellett tartania, hátizsákját pedig a lába között szorongatta. Megértette a szabályokat.

Aznap este telefonált Yvonne. Kérdezte Silviát, nincs-e kedve átmenni hozzá.
 A szobája teli volt plakátokkal és játékmackókkal. Yvonne a kanapén heverészett, és egy képesújságot lapozgatott. Silvia huszonhárom plakátot számolt meg és negyvennél is több mackót. A zene hangosan szólt. Yvonne-nak rengeteg lemeze volt, és mindent tudott a legtöbb bandáról. Titokban rágyújtottak az ablaknál, és a hétvégi partiról beszélgettek. Arról, hogy ki mit vegyen fel, és hogy fésülje a haját. Amikor Silvia hazaért, a mamája mondta, hogy egy bizonyos Karin kereste, és hogy majd még megpróbálja újra.
 Amikor Mongó egy óra múlva telefonált, Silvia hallgatott, nem szólt bele a kagylóba. Mongó tovább beszélt, mondta, hogy vigyenek fürdõruhát is a partira. A házukban swimming pool is van.

Másnap a hátsó lépcsõn gyülekezett az osztály. Mongó nem volt ott. Silvia azt számolta, hogy már hanyadszor gyûlnek össze miatta.
 Paul felállt, és megkérdezte az osztályt, menjenek-e a partira. Senki se szavazott ellene. Nevetgéltek, arról beszéltek, milyen jó lenne, ha nem lennének szülõk a bulin. Hátha Mongónak a szülei is olyanok, mint õ, és nem mernek elõttük mutatkozni.
 Amikor visszaértek az osztályba, Mongó már a helyén ült. Egyenesen a szemükbe nézett. Nagyon boldog volt. Azt hitte, megbocsátottak neki.

A következõ tornaóra pénteken volt. Ugyanúgy, mint az elsõ alkalommal, most is kilökték Mongót az öltözõbõl, és a vécén kellett átöltöznie. Hátizsákját bevitte magával a tornaterembe. Utána az angolórán látták, hogy sírt. A tanár kérte, hogy maradjon bent tanítás után. Senki se szólt egy szót sem, de Silvia tudta, hogy a lépcsõn megvárják majd Mongót. Utána külön csoportokban kísérték hazafelé; két-három gyerek ment néhány lépésre tõle, egy nagyobb csoport messzebbrõl követte. Silvia az utolsó elõtti csoportban volt. Mongó hátrafordult. Mindenki megállt, volt, aki cigarettára gyújtott, mások eltaposták a csikkjeiket. Olyan volt az egész, mint egy balett. Mongó megpróbált viccelõdni. Egy kilométer után megesküdött, hogy nem árulkodott a tanárnak. Aztán fenyegetõzni kezdett. Csak kétezer-nyolcvanöt lépés után kezdett az osztály oszolni. Yvonne még megvárta, amíg Mongó alakja eltûnt a fa mögött.


KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/